Tizenhetedik fejezet - Nem vagyok Rossz

 Sziasztok! Nos, ígéretemet betartottam, és hoztam a fejezetet! Köszönöm  sok megjegyzést! Nem is rizsázok, jöhet a fejezet!

/ Robin szemszög /

 Apám igencsak bőkezűen viselkedett, behozatott vadhúst, halat, fehér kenyeret, és jófajta bort. Ám ha mindez nem lett volna elég, bejelentette vacsora előtt, hogy tartogat egy kis meglepetés jelenetet a végére. El sem tudtuk képzelni, hogy mire gondolhat. Hiába faggattam miután leült mellém az asztalfőre, nem árult el semmit.

 Én a jobbján ültem, a balján pedig Michael Smith. Soha nem találtam valami szimpatikusnak azt a férfit, túl sunyi feje volt. Sajnos apámat teljesen behálózta, hiszen régi ismerősök voltak, s nemegyszer segített neki. Ha rajtam múlt volna, már rég nem lenne a várban. Ő beszélte rá apámat a falubeli gyerekek elrablására is, hogy idecsalogassa a Catherinet. Hiába ellenkeztem, apám is jó ötletnek tartotta, pedig magától soha nem tett volna ilyet. Smithnek elszámolni valója volt a lány bátyjával, mert az vadászott rá, és majdnem megölte őt és a fivérét. Nekem nagyon sántított a történet, hiszen úgy adta elő, hogy ő volt az ártatlan áldozat, de szerintem kihagyott valamit. Valami fontosat.
 Öt óra tájékán észrevettem, hogy az apám magához inti Nicholast, az egyik katonát. Odasúgott neki valamit, amit sajnos nem hallottam, de éreztem, hogy történni fog valami. Láttam Smith képén, hogy elégedetten vigyorog, s apámmal együtt követték a katonát a szemükkel, míg az a lépcsőn felmenve ki nem lépett az ajtón.
 Belerúgtam a mellettem ülő Richard lábába. Nem érezte. Még egyet, erősebben.
- Mi van? - fordult felém felháborodottan.
- Történni fog valami. Az apám elküldte Nicholast, miután súgott neki valamit. Gyanítom, hogy van valami köze a meglepetés jelenethez. - Erre ő bólintott, majd továbbadta a híreket Davidnek és Kevinnek.
 Nem kerülte el a figyelmem, hogy a két jómadár - ezzel apámra és Smithre célzok - szinte percenként az ajtóra kapják a tekintetüket. Gondolom, várták Nicholast. Nem is kellett túl sokáig várniuk.
 Mikor az ajtón belépett a két személy, egyből megvilágosodtam. Ugyanis  katona Catherinet vezette be. Eleinte senki nem vette észre, ám amint apám sólyma felvijjogott, mindenki odanézett, s teljes csend lett a teremben. Nicholasnak egy taszítására a lány megindult lefelé a lépcsőn. Büszkén kihúzta magát, fejét feltartotta, úgy vonult, akár egy királynő. Amint leért, az apám felemelkedett székéből, s emelt hangon üdvözölte.
- Nahát, megérkezett a díszvendégünk is! Köszönöm, Nicholas, hogy kérésemre idevezetted, leülhetsz, egyél nyugodtan.
 Az katona szó nélkül elindult az asztal felé, és lehuppant egy székre. Kíváncsian vártuk a fejleményeket. Apám lassú léptekkel közelített a lányhoz.
- Hercegnő! - szólította meg fennhangon. Vártuk, hogy az említett felé forduljon, vagy rá figyeljen, de semmi.Aztán apám rájött, mit rontott el. - Miss Merryweather!
 A lány rá emelte tekintetét, és bólintott egy aprót, jelezve, hogy hallgatja.
- Azért hívattalak ide, mert szeretnék a tudomásodra hozni néhány fontos dolgot. Gondolom, ismered a régi történetet, ősöd, Wrolf Merryweather gyalázatos tettét, miszerint ellopta magának a gyöngyöket!
- Ez nem igaz! - vágott közbe Catherine felháborodottan. - A maga őse, William de Noir szerezte meg a gyöngyökkel teli dobozt! Maguknál van a ládika, és benne vannak azok az átkozott vacakok!
 Apámon láttam, hogy kezd dühös lenni. Nem is csodálom hogy lehet ilyet hazudni? Még hogy nem tudja, hol vannak a gyöngyök! Hiszen ők nyúlták le, a mocskos Merryweatherek!
 Mielőtt még bárki felszólalhatott volna, hogy tiltakozzon, apám kihúzta magát, és gonoszul elmosolyodott.
- Nos, akkor szeretnék neked bemutatni valakit - mondta hangosan, hogy mindenki hallja, és a lány kezét megfogva odarángatta a szobor mellé. -  Hadd mutassam be Sir Willam Coeur de Noirt, akinek családját orvul kirabolták.
 Catherine már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de a torkán akadt a szó. Észrevett valamit. Szeme hitetlenkedve elkerekedett, s tekintetét az apró dobozkára szegezte. Úgy nézte, mintha az lenne a világ középpontja. Előfordulhat, hogy tényleg nem tudja, hol vannak a gyöngyök, és most azt hiszi, hogy ott fekszenek a dobozban?
 Apám gúnyosan elmosolyodott, és a kezébe fogta a ládikát.
- Itt van az a híres tárgy, mely  gyöngyöket rejti Miss Merryweather szerint! - jelentette ki hangosan. Többen lekicsinylően nevetgéltek. Catherine nem tudta, hogy mi már régen feltörtük a dobozt, és mi sem találtunk benne semmit.
- A kulcs nincs nálunk, sajnos, de... - folytatta apám, és kinyitotta a ládikát. A lány ledöbbent. Pár pillanatig ott állt lefagyva, hitetlenkedve, magában tépelődve. Látszott rajta, hogy nem akar hinni a szemének. Ezt a döbbenetet nem lehet eljátszani. Én akkor már tudtam. A lány tényleg nem tud semmit az ékkövekről.
- Elrejtették a gyöngyöket - jelentette ki minket gyanúsítva. - Kivették és elrejtették. Valahol itt van a várban, magánál - mondta apámnak célozva. Az dühösen visszadobta a helyére a dobozt. A mozdulatai idegességről, dühről árulkodtak. Tudtam, hogy most kidudorodik egy ér a homlokán. Ilyenkor én inkább békén hagyom, mert nem származik sok jó a kitöréseiből.
- Bolond lány! Nem Sir William vette ki a gyöngyöket, hanem az a Merryweather-kutya! Nálatok van, tudom! - ordibálta. - De nem engedem, hogy felhasználd őket, és megmentsd a völgyet! Nem hagyom! Meg fogsz halni, mielőtt feljönne az ötezredik telihold, s a völgyre örök sötétség borul, és az ott élőknek vége!
 Mindenki éljenzett, kivéve engem. Nem éreztem diadalnak. Mikor az ő haláláról volt szó, Catherine azt szemrebbenés nélkül hallgatta, de mikor apám szóba hozta a többieket, átváltozott az arca, lehullott róla a maszk. A szeme tágra nyílt, homlokára az aggodalom ráncai költöztek, s egész lényéből sugárzott a féltés. Abban a pillanatban egyszerre sajnáltam és csodáltam. A falubeliek életét féltette, nem a sajátját.
 Csak én vettem észre ezt a kis összeomlását, hiszen apám túl dühös volt ahhoz, hogy lássa, a többiek pedig őt éljenezték és figyelték. Mire Catherine-re terelődött a figyelem, ő már összeszedte magát, rendezte vonásait.
- Vigyétek vissza! - adta ki a parancsot apám két katonának a lányra mutatva.

 Egy óra elteltével, hat óra felé még javában tartott bent az ünnepség, de én már kint üldögéltem a fiúkkal. Apámnak a Hercegnő elmenetele után olyan jó kedve kerekedett, amilyen már rég volt. Szépen leitta magát, és együtt énekelt a részeg katonákkal. A fiúk már előre röhögtek a másnapi magához térésén, és én is velük viccelődtem volna, ha nem merülök oly' mélyen a gondolataimba.
 Kissé lelkiismeret-furdalásom volt, hiszen én hoztam ide Catherine-t a várba, de a mentségemre legyen mondva, hogy én sem tudtam, hogy az apám meg akarja öletni. Ezt elfelejtette megemlíteni, gondolom szándékosan, hiszen akkor nem hoztam volna el a lányt, ha tudom, mit akar vele tenni. De most már nem tehettem semmit, ugyanis az apámmal való szembeszállás egyenlő lenne a kitagadással, mint azt már szegény nővérem is tapasztalhatta.
 Azt már észrevettem, hogy Catherine hirtelen haragú, és nagyon büszke. Túl büszke kimutatni az érzelmeit, túl büszke ahhoz, hogy a vereséget elviselje. Pedig ő sem legyőzhetetlen.
 Gondolatmenetemből az szakított ki, hogy meghallottam, valaki a nevemet kiáltozza. A hang irányába néztem, és láttam, hogy Thomas rohan felém, az őr, akinek a lány celláját kéne őriznie. Hirtelenjében azt hittem, az volt az első gondolatom, hogy Catherine szökött meg, s felugrottam, Richarddal, Daviddel, és Kevinnel egyetemben.
- Mi történt? - kérdeztem Thomastól, amint odaért hozzánk.
- Robin, az a Smith, tudod, apád vendége, az bement pár perccel ezelőtt a foglyodhoz - hadarta. - Nem tudom, mit akarhat, de nagyon gyanús fejet vágott. Szerintem menj oda.
 Szó nélkül magamhoz intettem a fiúkat, miután köszönésképp odabiccentettem az őrnek, majd elindultunk a börtön felé. Thomas nem tévedett, alighogy az épület mellé értünk, egy magas női sikoly hallatszott ki a hátsó cellából. Elkezdtünk rohanni. Míg mi oda igyekeztünk, még egyszer felsikoltott a lány, de többet már nem.
 A fiúk kicsit lemaradtak, én értem oda leghamarabb. A cellaajtón berontva láttam, hogy a helyzet rosszabb, mint számítottam. Smith a földön fekvő lányt rugdalta erősen. Catherine nem is védekezett, csak mozdulatlanul, erőtlenül hevert a fal mellett.
 Mintha megérzett volna valamit, kissé megemelte a fejét, s kinyitotta szemeit. Az a reményvesztett tekintet, az a könnyekkel teli szem, s ahogy ájultan visszacsuklott a feje a kemény padlóra, az valami hihetetlenül erős dühöt keltett bennem Smith iránt.
 Ez az egész egy másodpercig tartott, a férfinek még ideje sem volt felkapni a fejét és hátranézni, hogy megnézze, ki jött be a cellaajtón, mert én már neki is ugrottam. Pont akkor értek be a fiúk, mikor egy jó nagyot behúztam annak a gazfickónak. Még egyszer meg akartam ütni, azonban David megállított. Tudta, hogy a férfi apám barátja, csak nekem lesz rossz, ha péppé verem. Richard és Kevin lefogták Smitht, és ki akarták vezetni.
- Állj! - kiáltottam. A három fiú rám nézett, a bűnös nem. - Smith! Elkotródsz innét, de villámgyorsan! Ennek a cellának a közelében meg ne lássalak még egyszer, mert nem úszod meg épen! - mondtam villámló szemekkel és olyan arccal, amiből sejthette, hogy komolyan gondolom, majd a fiúkhoz fordultam. - Kísérjétek ki, és tartsátok szemmel, nehogy visszajöjjön! Majd megyek én is utánatok! - Több szót nem vesztegettem, tudtam, hogy a fiúk teszik a dolgukat. Elfordultam tőlük, és letérdeltem a lány mellé.
 Meglepetten vettem észre, hogy magához tért. Felemeltem a kezem, hogy a nyakamból kioldozzam a sálat, de félreértelmezte a mozdulatot. Azt hitte, meg akarom ütni, rettegve összehúzta magát, és összeszorította a szemét.
- Nyugi, nem akarlak bántani - mondtam neki halkan, és a kendővel óvatosan megtöröltem könnyáztatta arcát. Kicsit összerezzent az érintésemre, de kinyitotta a szemét, amellyel engem pásztázott.
- Fáj valahol? - kérdeztem, mikor végeztem.
- A karom - suttogta. - A bal.
 Óvatosan feltűrtem a ruhája ujját. Egy seb volt a kezén, amiből szivárgott a vér. Nem látszott súlyosnak, de igencsak fájhatott, és kék-zöld foltok vették körbe. Mivel nem találtam mást, azzal a kendővel kötöttem be, amivel az arcát törölgettem.
 Ezután már nem volt hátra más, csak az, hogy feltegyem a priccsre, mert biztos voltam benne, hogy a padló nem lehet túl kényelmes.Nem értette, mit akarok, mikor a lába alá nyúltam, csak akkor vált világossá számára a helyzet, mikor a karomba véve felemeltem. Láttam az állkapcsán, hogy összeszorítja a fogát fájdalmában, ezért gyorsan odasiettem a priccshez, és óvatosan letettem rá.
 Mielőtt elhajoltam volna, Catherine mélyen a szemembe nézett, és félénken feltett egy kérdést.
- Robin... miért segítesz te rajtam?
 Elgondolkodtam. Tényleg, miért is?
- Mert... mert én nem vagyok Rossz - feleltem neki őszintén. A szája kissé elnyílt, nem értette, miért mondtam ezt. De én tudtam. Ezzel a tettel magamnak is bizonyítottam, hogy nem vagyok olyan, mint az apám. - Én nem akarom senkinek a halálát. - tettem hozzá.
 Úgy éreztem, már így is túl sokat mondtam, hiszen mégis csak egy fogoly, így szó nélkül megfordultam. Ám mielőtt kimentem volna, még egyszer visszanéztem.
- Köszönöm - suttogta utánam hálásan.
 Halványan elmosolyodtam, és elhagytam a helyiséget.
------------------------------------
Na, milyen? Kérem a megjegyzéseket!!!
U.i.: Úristen, még csak most tettem fel, és máris 4 'tetszett'-et kaptam!!!! Köszönöm!!!!