2015. december 10., csütörtök

Ötvenegyedik fejezet - Egyetlen könnycsepp

 Lassan bújtam ki szerelmem karjaiból és öltöztem fel. Miközben magamra vettem még mindig nedves ruháimat, forró könnyek folytak végig az arcomon, amelyeket nem tudtam visszatartani. Letérdeltem az ágyhoz, az arca mellé, megsimogattam a haját, és memorizáltam azt a békés arcot, amelyet nézni mindennél jobban szeretek. 
 Robin még alvás közben is megérezte, hogy én érintem, és a kezemre csúsztatta a sajátját. A szívem fájdalmasan dobbant egyet, mikor elhúzódtam, és felálltam. Egy darab fehér papírt tettem az íróasztalára, amelyen ennyi állt:

  "Felbontom az eljegyzést. Felejts el." 

 A gyűrűmet alig voltam képes otthagyni, de meg kellett tennem.Nem vihettem el magammal, hiszen Robinnak szüksége lehet rá, majd ha... eljegyez egy másik lányt. Eddig mindig azt hittem, hogy a 'megszakad a szíve' kifejezés eléggé túlzó, de most magamon tapasztaltam ennek a fogalomnak az erejét. És az nem volt gyenge.
 Vetettem még egy utolsó pillantást a szerelmemre, és a tőle kapott ruhákat felkapva a karomba, kisiettem az ajtón, ahol végre kitörhetett belőlem a görcsös zokogás.Tudtam, hogy időszűkében vagyok, és a lehető legrosszabb helyen is, de tíz percen keresztül mozdulni sem bírtam a rám törő gyász miatt. Gyászoltam a szerelmet, amelyet megtaláltam, a családomat, az életemet és a boldogságomat, mindent, amit elvesztettem.
 Amint enyhült a 'rohamom', elkezdtem rohanni. Tisztában voltam azzal, hogy fogytán van az időm, sietnem kellett. Könnyeim a kőpadlóra csöpögtek az arcomról, de mire kiértem az épületből, el is állt a sírás, egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy az érzelmeim túlszárnyaljanak. Most gyakorlatiasságra volt szükség. Odasiettem a lovamhoz, felpattantam rá, és a lehető legrövidebb úton elszáguldottunk Holdszállás felé. Az eső még mindig esett, de már nem zuhogott annyira, mint mikor a de Noir-várba igyekeztem.
 Az otthonom istállójában kikötöttem a lovat. Nem akartam magammal vinni, hiszen nem tudtam volna eltartani. Elbúcsúztam tőle halk szavakkal, megsimogattam, aztán a szobám felé vettem az irányt. Halkan lopakodtam be a szobámba, ahol Brutus és Dante már éberen és nyugtalanul várt rám. Lehajoltam hozzájuk, megveregettem a fejüket, és elkezdtem pakolni mindent be az utazótáskámba. Legalulra a fegyverek, felé a férfiruhák, arra pedig a rendes női ruhák - már amennyi belefért, de abból nem is szándékoztam sokat vinni.
 Amint ezt befejeztem, leültem az íróasztalhoz, és nekiláttam levelet írni.

 "Kedves bácsikám!

 Én nem tudok így élni. Ízig-vérig városi lány vagyok, hiába próbáltam itt is beilleszkedni, nem megy. A Robinnal való házasságom talán előrelendíthette volna a dolgokat, de biztosan tudom, hogy nem szeretem őt úgy, ahogy kellene. Már régebb ideje levelezek apám egyik régi londoni barátjával, és ma este kaptam egy levelet, miszerint van egy üres szobája számomra. Elmegyek hozzá, hogy olyan életem lehessen, amilyenre vágyom. Isten veletek.
Catherine"

Éppen befejeztem a levél írását, mikor meghallottam valami neszt. Felpillantottam, és megláttam Sarah-t álldogálni az ágyam mellett.
- Elmész? - kérdezte csendesen, remegő ajakkal, könnyesedő szemmel bámulva a telepakolt táskámat.
- El - feleltem őszintén. Úgyis megtudta volna nemsokára. A szívem hasadt meg szegény kislányért, akit én fogadtam be, és most én is itt hagyom.
- Vigyél engem is - kérte, és idegesen toppantott a lábával.
- Nem lehet. - Velem együtt veszélyben lenne. Nem tehettem ki ennek.
- De jól fogok viselkedni, ígérem! - kiáltott fel, mire gyorsan lepisszegtem.
- Nem ezen múlik, Sarah.
- Kérlek, kérlek, kérlek! - könyörgött. - Nem hagyhatsz itt!
 Lehunytam a szemem. Nem volt erőm, sem energiám vele vitatkozni. Tudtam, hogy Sarah egyedül hozzám ragaszkodik, és tudtam milyen pokol teljesen egyedül lenni. Beleegyeztem, de ez talán mélyen egy önző döntés is volt, mert nem akartam még tőle is elbúcsúzni, és legalább nem maradtam én sem teljesen magamra.

***

Két hónap múlva:
 Mintha egy férfiarc nézett volna vissza rám. Komor, határozottan szúrós tekintetet, sápadt arcot, cserepes ajkakat, férfiasan viselt, hajat rejtő kendőt láttam az aprócska tükörben. Betegesen néztem ki. Nem is csoda, hiszen csupán Sarah és a bosszúvágy tartotta bennem az életet. Gyilkos düh forrt a lelkemben minden nap minden egyes percében, és egyre csak nőtt.
 Gond csak annyi akadt, hogy Sarah mellett nem teljesíthettem be a bosszúmat. Nem hagyhattam teljesen magára, nem akartam azt sem, hogy az történjen vele, mint velem, mikor apám meghalt.
 Immár két teljes hónapja bujkáltunk a Merryweather-birtok határán lévő barlangrendszerben. A külvilágról alig tudtam valamit, mióta itt rejtőztünk, csak vadászni mentem ki néha. Szegény Sarah még az alatt az idő alatt is bent maradt a barlangban a kutyák egyikével.
 Azonban most már éreztem, hogy túlságosan régóta vagyunk elzárva. Némi információt akartam szerezni, és ezt csupán egyetlen módon tehettem meg - Charlesként. Mikor elmenekültem, az összes férfiruhámat hoztam, és azóta folyamatosan férfinek álcáztam magam, akárhányszor mentem ki vadászni.
- Sokáig leszel oda? - kérdezte halkan Sarah, ezzel elvonva figyelmemet a tükörről.
- Pár órát - feleltem. - Nem hinném, hogy sötétedés után fogok jönni. - Gyorsan összemázoltam még az arcom egy kis korommal, hogy még felismerhetetlenebb legyek.
 Bólintott. - Melyik kutyát hagyod itt? - intett a földön heverő Brutus és Dante felé.
- Mindkettőt. - Eleinte szándékoztam egyikőjüket magammal vinni, de az eléggé egyértelművé tette volna akárki számára, hogy Catherine vagyok és nem Charles.
 Leraktam a tükröt a fából összeeszkábált asztalunkra, és felálltam. Mielőtt távoztam volna, Sarah szoros ölelésbe vont, és kikísért egészen a kijáratig. A fényre kilépve kiélveztem a bőrömre eső napsugarak melengetését. Már amennyi bőröm nem volt fedett, azaz az arcom, és a kézfejeim. Három napja nem jöttem fel a barlangrendszerből, ezért kifejezetten jó kedvem lett, ahogy újra friss levegőt szívhattam.
 A szokásos vadászutamon haladtam, lassan és körültekintően, hogy el tudjam kerülni a találkozást bárkivel is. Egyelőre legalábbis. Hiszen a tervem szerint odamentem volna a de Noir-várhoz, leszólítottam volna egy katonát, és mint Charles, érdeklődtem volna, hogy mi folyik a várban, hogy vannak azok, akiket ismertem - vagyis főleg Robin. Ez a terv azonban csupán félig valósult meg.
 A várhoz egy röpke óra alatt eljutottam. Semmi nem tartott fel az utamon, teljesen akadálytalanul haladhattam. Ahogy az emberekhez érkeztem, probléma nélkül tudtam felsétálni a kapu közelébe, hiszen egyáltalán nem lógtam ki közülük sötét ruhámmal. A kapunál álló őrrel szerettem volna beszélgetni, gondolván, hogy ha egész nap a kapunál áll, biztosan minden történésről tud. Odalépkedtem hát hozzá, és hangosan ráköszöntem, elmélyítve a hangom. Visszaköszönt, de nem szentelt nekem túl sok figyelmet.
- Hé, katona - szóltam oda újra neki, mire végre rám nézett -, tudna nekem némi információval szolgálni?
 Összeszűkítette a szemét, és elég bizalmatlanul méregetett. - Ki vagy te? Nagyon hasonlítasz valakire...
 Elmosolyodtam a számat takaró kendő alatt. - Charles Merryweather.
 Megcsillant a szeme, ahogy felismert. - Tényleg. Nagyon hasonlítasz a húgodra - szaladt ki a száján, aztán hirtelen elhallgatott, mintha rosszat mondott volna. Kicsit közelebb hajolt. - De tudod, lehet, hogy nem jó, hogy errefelé ólálkodsz... az ő neve mostanában eléggé tabu itt a várban - suttogta.
- Á, tudom, mesélte, mikor találkoztunk Londonban. Azonban én... - kezdtem, de elnémultam, ahogy az őr váratlanul kiegyenesedett, és mögém bámult. Meg akartam fordulni, hogy lássam, mit néz, de mielőtt ezt magamtól megtehettem volna, egy kéz keményen megragadta a karom, és arra fordított. Azonnal tudtam, kivel fogok szembefordulni, és ahogy megláttam a durva fordítás elkövetőjét, tekintetem találkozott az övével, a szívdobogásom felgyorsult az örömtől. Szerencsémre nem kellett sok idő, hogy az eszem beérjen. Ezt talán annak is köszönhetem, hogy az ő tekintete szívfájdítóan üresnek tűnt, a vad dühön kívül, amit most éppen az általa szorított karomon is érezhettem.
- A francba - gondoltam. - Ő hamarabb látott meg engem, mint én őt. 
- Mi van? - vakkantottam oda neki, és kitéptem a karom. - Mit akarsz?
 Robin szemében hirtelen kihúnyt a düh, és teljes érzéketlenség lépett a helyébe. - Azt, hogy magyarázd el, hogy miért jöttél, aztán tűnj el, Charles Merryweather - felelte.
 Az álcám bevált. Nem ismert fel. Ennek hatására egyszerre lélegeztem fel és zokogtam belül.
- Információért jöttem - feleltem hirtelen feltalálva magam. - Catherine kíváncsi.
 Lehet, hogy nem ez volt a legokosabb dolog, amit mondhattam. De legalább igaz volt, és azt akartam, hogy tudja, hogy érdekel még az, hogy mi folyik a völgyben, mi van vele és a családjával. És azt is tudni akartam, hogy fog a nevem említésére reagálni.
 De nem reagált. Nem mutatott semmi érzelmi reakciót, annak ellenére, hogy rám rontott, amikor meglátta, hogy itt vagyok. Csak szusszantott egyet, és egy kicsit megemelte a szemöldökét.
- Akkor menj el. Itt már nincsen senki, akire kíváncsinak kellene lennie.
 Tudtam, hogy én hagytam el. Tudtam, hogy én voltam az, aki otthagyta azt a szörnyűséges papírt és a gyönyörűséges gyűrűt a szobájában azon a sötét éjszakán. Tudtam, hogy én voltam az, aki úgy döntött, hogy mennie kell, mert veszélybe sodorhat mindenkit, akit szeret.
 Az utolsó gondolat magamhoz térített. A Robin reakciójára érzett fájdalmamat elnyomtam magamban. Azért tettem mindent, hogy megvédjem őt is, és ezt neki soha nem kell megtudnia.
 Bólintottam. - Értem.
- Akkor távozz.
 Körbenéztem. Az őr időközben eltűnt mögülem, csak kettesben voltunk. Nem voltam képes visszafogni a belőlem kitörő utolsó kérdést: - Van valami, amit esetleg üzensz neki?
 Nem lepett meg a válasszal. - Nincs. - És minden további szó nélkül elment mellettem.
 Örültem, hogy már nem láthatja az arcom. Mert egyetlen könnycsepp, egyetlen áruló, akaratomnak ellentmondó könnycsepp legördült az arcomon. Rávettem a lábaimat, hogy elkezdjenek mozogni. Szinte erővel kellett az egyiket a másik után raknom, hogy menjek előre, egyre és egyre messzebb a de Noir-vártól és Robintól.
 Nem tudhattam, hogy küld-e utánam embert, hogy kövessen, hogy figyelje, merre megyek, és tudtam, hogy minél hamarabb minél messzebb kell jutnom, mert egy de Noir-katona sokkal jobban kiismeri magát az erdőben, mint én, és hamar a nyomomra fognak akadni, ha nem vagyok rendkívül óvatos.
 Ezért aztán ahogy a fák elfedték a várat, akkor elkezdtem teljes erőmből rohanni.Nem törődtem semmivel, hagytam, hadd csapjanak, üssenek az ágak, felrúgtam az avart, csak szaladtam egyenesen előre a búvóhelyem felé, aztán pár perc után elkezdtem kanyarogni, kisebb kitérőket tenni, hogy ne mutassam esetleges követőimnek lakhelyem irányát.
 Fogalmam sincs, mennyire lehettem messze, mikor kezdtem kifulladni. Pont abban a pillanatban, mikor elkezdtem volna lassítani, elém ugrott egy alak az egyik fa mögül. Telibe nekiütköztem, de számított rá, és nekivágott a fának, amely eltakarta a szemem elől addig.
  Smith.

2014. november 10., hétfő

Ötvenedik fejezet - Felhő és szivárvány

 Már kerek három napja, hogy hozzá sem szóltam a vőlegényemhez. Még mindig rettenetesen mérges voltam rá, amiért a hátam mögött párbajozott. Azóta szerencsére a Cunningham família távozott, közvetlenül Loveday-ék esküvője előtt. És bár mindenki furcsállta a viselkedésemet Robinnal szemben, senki nem szólt egy szót sem, hogy a menyegző egész ideje alatt csupán egyetlen táncot jártam Robinnal - azt is néma csendben. Persze ő próbált volna párszor szót kicsikarni belőlem, magyarázta, mi történt, hogy történt és miért, csak az nem jutott eszébe, hogy esetleg bocsánatot kellene kérni.
 Éppen a szobámban elmélkedtem ezen, egy nyitott könyv felett, amire egyáltalán nem tudtam koncentrálni, mikor kopogtattak az ajtómon. 
- Nyitva! - szóltam ki, mire Mary jött be. Rámosolyogtam, azt hittem, hogy jön beszélgetni, míg meg nem láttam a kezében egy borítékot.
- Ezt neked küldték - mondta, és a kezembe nyomta. Tényleg nekem volt címezve, de a feladót nem tüntették fel rajta.
- Furcsa - mormoltam. - Nem vártam levelet. Köszönöm, Mary.
 Biccentett egyet, aztán tapintatosan magamra hagyott. Én pedig kíváncsian bontottam ki a borítékot, és a kezembe véve a kissé piszkosfehér színű papírt, átfutottam azon a pár soron, s az arcomból kiszaladt minden szín.

"Vannak embereim, akikről senki nem tudja, hogy hozzám hűek. Tönkreteszem magát, és mindenkit, akit szeret.
M. Smith"

 Hát újra itt van - gondoltam, s erősen küzdöttem a rám törő rémület ellen, amely felfelé kúszott a gerincemben, libabőrrel hintve be a bőröm felületét. Reszketve kapaszkodtam meg a székem támlájában - ám hiába, ingatag térdeim nem tartottak meg. Lerogytam a földre, pont a mellé az átkozott, szörnyű levél mellé, mely még korábban kicsúszott elgyöngült ujjaim közül. Valaki tégla. Valaki áruló. Valaki rosszat akar nekem. Valaki rosszat akar azoknak, akiket szeretek.
 S félelmemet hirtelen felváltotta a düh. Rávetettem magam a piszkos fehér papírra, s apró darabokra téptem. Mint egy őrült, rugdostam szét a fecniket, s fel-alá kezdtem járkálni, gondolkodva, mit tehetnék.
 Mennem kell - döbbentem rá. - El kell tűnnöm innen.
 De nem tudtam felkészülni a gondolat hatására szétterjedő pánikra. Nem bírtam ki, hogy ne lássam Robint soha többé. És bár pontosan tisztában voltam azzal, hogy ez nem a leghelyesebb döntés jelen pillanatban, éreztem, hogy még egyszer - utoljára - vele akarok tölteni egy kis időt. Azonnal.
 Ez az ötlet, hogy meglátogatom a vőlegényemet, ideiglenesen segített összeszedni széthullott lelkem darabkáit. Mindegyik tompán sajgott a fájdalomtól, mert tudtam, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy láthatom. Kinéztem az ablakon át a sötét éjszakába - de hiába, hisz látni semmit sem lehetett, csak hallani a zuhogó eső cseppjeinek kopogását az ablaküvegen.
 A ládámhoz masíroztam, és kikaptam belőle egy köpenyt. Bár teljesen nem tudott megvédeni az esőtől, de a semminél jobb volt. Villámgyorsan belebújtam, majd csendben kisurrantam a szobából. A szívem dobogását a torkomban éreztem, míg odabent lopakodtam, vigyázva, nehogy felébresszek bárkit is. Rettenetesen hosszú időnek éreztem azt az öt percet, mialatt kijutottam az istállóhoz. Szerencsére ott sem tartózkodott már senki, így minden probléma nélkül ki tudtam hozni Periwinkle-t. A ló eleinte nyugtalannak tűnt az eső miatt, de ahogy ráültem, ellenkezés nélkül engedelmeskedett lábam szorításának, és elindult, ki, a tomboló viharba.
 Már-már repülve száguldottunk át az erdőn, vadul és törtetőn, semmibe véve az elénk tornyosuló akadályokat. Bokrokon, kidőlt fákon ugrattunk át, az ágak mindenfelől durván megtépáztak, lovam patái alatt hangosan locsogva felcsapott a sár, s a szél, akár egy győzedelmi zászlót, úgy lengette köpönyegemet. Olyan gyorsan értünk a várhoz, mint még soha.
 Lassan, óvatosan lopakodtam végig a de Noir-vár lakóépületének folyosóján, lépteim halk visszhangjától kísérve. A cipőm tocsogott, vizes nyomokat hagyva maga után, mivel teljesen eláztam, nedves hajam pedig a nyakamhoz, a fejemhez simult.
 Halkan bekopogtam Robin szobájának az ajtaján, és amint kiszólt, hogy szabad, besurrantam. Csak azután emeltem őrá a tekintetem, miután bezártam magam mögött az ajtót. Éppen az íróasztalnál ült, kezében rajzeszközzel, láthatóan pont alkotás közben zavartam meg. Döbbentem bámult rám.
- Rine, te mi a fenét keresel itt ilyenkor? - rivallt rám azon nyomban, hogy észrevette, milyen állapotban vagyok. Felpattant, és parancsolgatni kezdett, mielőtt megszólalhattam volna. - Vedd le a köpenyed! Mindened csurom víz! Hogy juthatott eszedbe ilyen időben idejönni? - sorolta dühösen. - Ha most megfázol, tüdőgyulladást is kaphatsz! Na, mi van már, miért nem veszed le a köpenyeget?! - És kapkodó mozdulatokkal, rajzolástól szenes kézzel szedte le rólam az említett ruhadarabot.
- Szia - köszöntem halkan, és halvány mosollyal az arcomon megragadtam a csuklóját. A kezéből kicsúszott a köpeny, csodálkozva nézett rám, ám én kerültem a tekintetét. - Sajnálom. - suttogtam alig hallhatóan. És az a bocsánatkérés nem csak azért szólt, mert nem beszéltem vele, vagy mert így jöttem ide. Hanem azért is, amit tenni készültem. Elhagyni őt, örökre. S egy könnycsepp, melyet visszatartani nem tudtam, kicsordult szemem sarkából.
 Robin azzal a kezével, amelyet nem szorítottam, lassan felnyúlt, megfogta az állam, és maga felé fordította az arcomat.Szemével végigkövette a könnycsepp útját.
- Nincs miért bocsánatot kérned - mondta gyengéden. - Megérdemeltem. - És szájon csókolt, kedvesen, lágyan, röviden. - Azért ez hiányzott - tette hozzá.Vérvörösre pirultam, még szerencse, hogy nem látott a sötétben, annak az asztalon lévő pár szál gyertyának a fényében. Bár szerintem tudtam, mert huncut villogás lappangott a szemében.
 Kissé eltolt magától. - Szenes az arcod - mosolyodott el. Hogy ezt hogy szúrta ki ilyen gyenge fényben, azt én nem tudhatom.
 Önkéntelenül is odanyúltam, és végigsimítottam ott, ahol mutatta. - Nem baj - suttogtam vissza.
 Csak álltunk és néztük egymást némán. A szívem hangosan dübögött, a fülemben hallottam ritmusát. Féltem, sőt mi több, rettegtem. Tudtam, mit akarok tenni, hogyan akarok búcsúzni, de nem mertem megtenni a kezdőlépést. A gyomrom aprócska gombóccá zsugorodott össze. A fogaim hangosan összekoccantak. Megéreztem vizes ruháim hidegét a testemen, és egy jeges reszketés rázott meg.
 Fázok - döbbentem rá, s csak egy pillanattal később realizáltam, hogy ezt ki is mondtam. S ezzel megtörtem néma pillanatunkat. Robin szemébe aggodalom költözött, és azonnal a hátam mögé perdült.
- Nem is csoda! Ebben az átkozott nedves ruhában...! - szitkozódott, s nekiállt hátul kioldozni. Egy pillanatra ijedten megrezzentem, ahogy odanyúlt, és odébb léptem. - Rine! - mordult rám. - Le kell ezt venned! Ha nem másztál volna ki abba a francos esőbe, akkor most nem lennél kellemetlen helyzetben! Tedd, amit mondok, csak segíteni akarok! - mondta kissé frusztráltan.
- Tudom - nyögtem ki elhaló hangon, teljesen elpirulva a szégyentől. - Csak előtte adj valamit, kérlek, amit felvehetek helyette.
 Robin a saját szerkényéhez lépdelt, és amíg keresgélt, nekem alaposan össze kellett szednem a gondolataimat. Nem lehetsz ennyire pipogya! Catherine, most látod utoljára!
 Elkaptam a felém hajított ruhát. Mind férfiruha volt, ing, nadrág. Robin bocsánatkérő pillantást vetett rám. - Csak ez van.

VIGYÁZAT, AKIT NEM ÉRDEKEL A 18 ÉVEN FELÜLIEKNEK VALÓ JELENET, AZ ITT NE OLVASSON TOVÁBB! (A fejezet végéig tart.)

 Megvontam a vállam, jelezve, hogy nem baj. Letettem őket egy székre magam mellett. Aztán hátranyúltam, hogy kikössem a ruhámat. Robin felé sandítottam, és láttam, hogy nekem háttal áll. Most vagy soha! - határoztam el magam.
- Robin, kérlek, segíts! - kértem csöndesen.
 Megfordult, és úgy vettem észre, egy kicsit meg van döbbenve.Hátat fordítottam neki, hogy kibonthassa a ruhámat, s közben a vállam felett végig őt figyeltem.
- Persze - felelte végül., s odalépett hozzám. - Segítek.
 Ahogy kezébe fogta a hajam, halkan felsóhajtottam, s előre szegeztem a tekintetem. Éreztem, ahogy a kezével matat a hátamnál, s lehelete melegítette a nyakamat. Ám furcsa módon mintha egyre kapkodóbbá vált volna a légzése, akárcsak az enyém.
 Dübb, dübb, dübb, dübb, dübb, dübb - zakatolt a fülemben a szívem.
 Robin keze már a hátam aljánál járt.
 Dübb, dübb, dübb, dübb, dübb, dübb.
 Befejezte a bontogatást, s tudtam, hogy most tétovázik, hogy mit csináljon.
 Dübb, dübb, dübb, dübb, dübb, dübb.
 Megérintett a vállamnál, és elkezdte lesimítani rólam a ruhát. Az arcom hirtelen még pirosabbra gyúlt, pedig még ott volt az alsónemű a ruha alatt, egy ing és egy bugyogó, ami a térdemig fedett. Az alsószoknyát nem vettem fel.
 Hirtelen egy forró csókot nyomott a vállam fölé, pont oda, ahol az ing véget ért. Lehunytam a szemem. Ahogy elhajolt, elém lépett és kihúzta a kezem a ruhaujjból. Közben végig egymás szemébe bámultunk. Aztán Robin megtörte a pillanatot, és letolta a csípőmön át a földre a ruhát. Kiléptem belőle, és otthagytam a földön. Robin elé álltam, céltudatosan, bátran, átkaroltam a nyakát, és megcsókoltam. Rendesen. Alaposan. És viszonozta is ugyanazzal a hevességgel. Magához szorított, és a falnak döntött. A kezemmel ravaszul leszedtem róla a mellényt, s mire észrevette, már a földön volt a ruhadarab.
 Pajkos vigyort vetett rám, és kirángatta az ingem alját, hogy kívül legyen, aztán benyúlt alá mindennemű tétovázás nélkül, s megragadta a derekam. Hangosan ziháltam, mikor elkezdett simogatni, ujjai a hasam, köldököm felé kalandoztak, majd egyre feljebb kúsztak. Furcsa érzés kínozta a testem, lassú, de forró láng járta át minden porcikámat. Ugyanazt éreztem, mint a múltkor a vízesés alatt.
 Amikor Robin megérintette a mellemet, ez a belső tűz fellángolt, szikrázott egyet, amitől megrezzentem. Robin szemébe beleköltözött a valóság.
- Úristen - nyögte, s elhátrált. Ahogy eleresztett, üresnek, fedetlennek éreztem magam, ezért összefontam a karom.
- Rine, ne haragudj! Én... - rázta a fejét, és elérte az ágyat, miközben távolodott tőlem.Leült rá, s kézfejébe temette az arcát, s térdére könyökölve. Mélyeket, kijózanítóakat lélegzett. Nem akartam, hogy kijózanodjon. Nem akartam, hogy gondolkodjon.
- Ne, Robin! - csattantam fel kétségbeesettebben hangozva, mint szerettem volna. Határozottam álltam ki elé, mire felnézett. Az ölébe ültem, szembe vele, és átkaroltam a nyakát. Megütközve bámult, de nem foglalkoztam vele.
- Most én jövök - jelentettem ki, és elkezdtem kihúzni az ingét a nadrágból.
- Rine, ezt nem... - kezdte bizonytalanul, de nem fejezhette be.
- Csitt! - susogtam finoman. Már felfele emeltem az inget, át a fején, a karjain, amiket engedelmesen megemelt. Ahogy lejött róla, a háta mögé hajítottam. Itt azonban egy kicsit elbizonytalanodtam, és nem mertem a meztelen mellkasára nézni. Megérezte.
- Rine, én nem akarom...
- Nem akarod?! - vágtam a szavába ijedten.
- De! - felelte gyorsan. - Azt nem akarom, hogy megbánd. Ha nem állsz készen, én tudok várni... - Nekem ennyi elég is volt.
- Csss... - hallgattattam el először így, aztán mikor megint szóra nyitotta a száját, megcsókoltam. Közben pedig hátradöntöttem az ágyon, megdöbbenve saját merészségemtől. Kezemet a mellkasára tettem, és ott támaszkodtam meg.
- A fenébe is! - sóhajtott fel, mikor önuralmának utolsó cseppjét is kiűztem belőle. - Te aztán tudod mit akarsz! - És megragadva a csuklómat, fordított helyzetünkön. Engem felrántott az ágyra, maga mellé, és fölém térdelt. Egyik kezével a fejem mellett támaszkodott, másikkal az alsóingem alját, és cirógatni kezdte a hasamat.Mindeközben pihekönnyű csókokkal borította az arcom minden apró részét; lehunyt szemhéjamat, orromat, orcámat, szemöldökömet, ajkamat. A keze egyre fentebb és fentebb kúszott, de lassan, túl lassan. Majdnem megőrültem a türelmetlenségtől. Bal kezemmel megragadtam az övét, és feltoltam, egyenesen a mellemhez. Ahogy kinyitottam a szemem, láttam, hogy csibészesen elvigyorodik.
- Türelmetlenkedünk? - incselkedett, és kezébe fogta a mellemet. Válaszul erre és a testemben szétáramló édes kín hatására sóhajtottam egyet. Nem értettem, hogy művelheti ezt velem csupán egy érintés. Éreztem, hogy a combom közt ég valami érzés, valami meg nem fogható, valami, ami hajt valamerre. De minden egyes csók, markolás, simítás egyre inkább hevítette, és ez tetszett.
 Robin hirtelen elengedett, mire rosszallón felnyögtem.
- Sss, csak útban van ez itt - suttogta, és elkezdte lehúzni rólam az inget. Segítettem neki, felemelkedtem, amennyire tudtam. Ám ahogy lekerült rólam a ruhadarab, eljutott a tudatomig, hogy meztelen felsőtesttel fekszem Robin előtt, és hirtelen jött szégyenlősségem miatt eltakartam magam a kezemmel. Tisztában voltam azzal, hogy mennyire ellentétes a viselkedésem, és emiatt még jobban elpirultam. Robin ajkán lágy mosoly játszadozott, ahogy lehajolt, és megcsókolt. És ez egy mély, hosszú csók volt. Önkéntelenül a tarkójára tettem a kezem, és beletúrtam a hajába.
 Csak akkor döbbentem rá, hogy csellel érte el, hogy ne fedjem el magam, mikor ajka levándorolt a nyakamra, s onnan a mellemre. Rekedt, tiltakozó, s egyben még többre vágyakozó kiáltás hagyta el az ajkam, amikor megéreztem, hogy hozzáér a mellbimbómhoz. Valahol nagyon mélyen egy hang mintha szólt volna, hogy ez nem helyes, de túl jó volt ahhoz, hogy felszólaljak ellene.
- Robin, ez... ez... - nyöszörögtem, mire felemelte azt a vigyorgó arcát. - Ne hagyd abba!
- Várj, még túl sok a ruha - susogta, és éreztem, hogy a bugyogómnál matat. Megemeltem a csípőmet, mikor letolta rólam. Mostanra már nem maradt energiám, amit szégyenlősségre pazarolhattam volna. Teljesen meztelenül feküdtem előtte, és bár bennem volt a késztetés, hogy takargassam magam, mégsem tettem, bátran szembenéztem Robinnal.
 Felém hajolt. - Rine, gyönyörű vagy - suttogta áhítatosan és gyengéden megcsókolt. Aztán a gyengéd csók véget ért, és átvette a helyét egy vadabb, vágyakozóbb. Megéreztem a kezét a combomon, amely egyre fentebb kúszott, simogatva, cirógatva a bőrömet. Ahol érintett, a bőröm táncolt, bizsergett. És végül oda simult a keze. Arra a pontra, ahol a legerősebben cikáztak az érzések, a lábam között. Nem az ijedtségtől vagy a kellemetlenségtől rezzentem össze, mikor az ujjaival matatni kezdett, hanem mert túltengtek bennem az érzések. Körmömet Robin vállába mélyesztettem, lábujjaimat begörbítettem, lábamat kissé behajlítottam.
- Robin - mondtam ki a nevét hangosan, s ő mintha csak erre várt volna, hirtelen valami nagyon  fura dolgot művelt. Belém dugta az ujját.
 Az idegen érzéstől tágra nyílt a szemem, de ez jó volt, sőt, nagyon jó.
- Ó, te aztán készen állsz... - mordult fel olyan mély hangon, hogy alig értettem, mit mond.
 Éreztem, hogy ott van bennem, és ez ingerelt. Meglöktem a csípőmet, s az a pimasz ujj elkezdett masszírozni, ki-be mozogva, lassan, ritmusosan. A testemmel válaszoltam, s ebben a ritmusban kezdtem el táncolni, vonagló csípőmozgással.
 Robin felém hajolt, megcsókolt, de közben a keze a helyén maradt. Vadul csókolóztunk, s közben felbukkant még egy ujj... Elvesztettem a tér-, és időérzékemet, nem láttam, éreztem semmi mást Robinon kívül. A tánc egyre vadabbá vált, és felgyorsult a ritmusa. Hajszoltam a testem valami ismeretlen egyre közelgő cél felé.
- Nem bírom tovább, sajnálom - zihálta Robin, s hirtelen eltűnt a keze és ő maga felőlem. Leugrott az ágyról, és elkezdte gyorsan kioldani az övét. Egész testemben remegtem, szinte magamnál sem voltam, de feleszméltem arra, hogy tolja lefelé a nadrágját. Volt bennem annyi lélekjelenlét hogy elkapjam a tekintetem, és el is takarjam a szemem.
- Rine - hallottam meg. - Nézz ide nyugodtan. Én is láttalak téged - mondta lágyan.
 Óvatosan kukucskáltam ki az ujjaim közül. Ott állt az ágyam mellett, ádámkosztümben, s ahogy egyre lejjebb siklott a tekintetem, elkerekedett a szemem.
- Nem csoda, hogy levetted a nadrágodat - motyogtam. - Eléggé szűk lehetett - utaltam ágaskodó hímvesszőjére - természetesen most láttam ilyet életemben először.
 Elmosolyodott, aztán odajött hozzám, vissza a helyére, felém térdelt, és megcsókolt. Azok az érzések, amelyek nem olyan rég félbeszakadtak, most újra fellángoltak bennem. Átkaroltam Robint és hevesen visszacsókoltam. Keze a mellemet simogatta, ajka az enyémen táncolt, az én kezem a hajába tévedt, s vállába markolt. Megéreztem, hogy a lábaimat kicsit szétterjeszti, közé térdel. És éreztem az érintést az a combom közt, hogy ott van valami... és az nem az ujja volt.
- Robin - nyögtem, és lenéztem. - Te... ha most... azzal... oda... akkor az be fog...
 Mintha elfojtott volna egy mosolyt. - Igen.
- De az nagy...
- Csss  - hallgattatott el. Láttam a szemében csillogó sok-sok érzést: szerelem, vágy, féltés, boldogság. - Szeretlek - mondta egyszerűen. - Tudom, hogy az első alkalom... szóval... lehet, hogy egy kicsit fájni fog. Megpróbálom úgy, hogy ne nagyon, de...
- Bízom benned - suttogtam a szavába vágva. Sötét szemét szorosan lehunyta, a nyakán egy pillanatra kidagadtak az erek. Elkábultan bámultam, mert olyan gyönyörű volt. Aztán kinyitotta a szemét, tekintetét az enyémbe fúrta és ugyanabban a pillanatban előretolta a csípőjét. Éreztem, ahogy lassan - nagyon lassan - belém csúszik. Felszisszentem a feszítő érzéstől. Fájt. Láttam Robin arcán az aggodalmat, megállt, de ekkor felnyögtem, hogy folytassa, mert ott munkálkodott bennem az a heves, édes kín is, a lüktetés. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó-e vagy rossz, mert mindkettő volt egyszerre.
 Robin pedig igazán türelmesen, lassan tolta magát előre. Ám egyszer csak megtorpant. Beharapta az ajkát és egy gyors mozdulattal teljesen belém tolta magát.
 Felkiáltottam, és ez nem az élvezet miatt volt. - Robin, ez fáj - nyöszörögtem.
- Sajnálom. - Arca aggódó grimaszba torzult. - Sajnálom.
 Miközben kicsit fentebb emelkedett a kezére támaszkodva, ügyelt arra, hogy ne mozduljon meg bennem. Belül feszített, éreztem, ahogy teljesen körülölelem azt a bizonyos testrészét. Elkezdtem fészkelődni, mire kihúzódott belőlem. A súrlódó érzéstől a kínzó édes érzés, de megsokszorozódva. A fájdalomról hirtelen teljesen elfeledkeztem.
- Robin - leheltem pihegve. - Ne...
- Csss, tudom, mit csinálok - mondta, és megint visszahúzódott belém, majd borzasztó lassan és ritmusosan kezdett ki-be mozogni. Édes kínomban belekapaszkodtam a vállába, karjába, vagy akármelyik izmába, amelyet csak elértem, és felvettem mozgásának ritmusát. Úgy táncoltam a testemmel, mint még soha, s a lüktetés egyre erőteljesebbé vált, Robin lökéseivel együtt. Felém hajolt, és önkéntelen, visszatarthatatlan nyögéseimet csókjával némította el.
 Egyre közelebb hajszolt az ismeretlen felé, s én megfeszülve táncoltam vele, s egyszerre tört ránk a robbanás. Szemem előtt összefolyt a világ, a bennem lévő szikrák hatalmas lángra gyúlva robbantak szét mindenfelé, az erő tombolt bennem, mint kitörni vágyó vihar. Én elengedtem, és csak lebegtem  az érzésekben Robin karjai közt, ahogy mellém hullott, és odavont magához.
 Halkan a nevét suttogtam, mikor végre eszembe jutott, hogy kell normálisan levegőt venni. Szorosan átölelve tartott maga mellett, mintha soha nem akarna elengedni.
- Igen? - kérdezte vissza mélyen a hajamba szagolva.
 Felkuncogtam, és megfordultam az ölelésében, hogy a szemébe nézhessek.
- Szeretlek - mondtam ki őszintén, és a szívem elszorult a gondolatra, hogy utoljára mondhatom ezt neki.
- Én is szeretlek téged. Mindennél jobban - felelte.
 Könnyek szöktek a szemembe. Gyengéden megcsókoltam, és hagytam, hogy szorosan átöleljen. Megvártam, míg elalszik.

2013. január 6., vasárnap

Negyvenkilencedik fejezet - Éjjeli kaland

Sziasztok!

Töredelmes bocsánatkérésemet szeretném elétek tárni, nem tudom kifejezni, mennyire sajnálom, hogy cserben hagytalak benneteket ilyen hosszú ideig. Bármilyen kifogást is keresek, a kimaradás oka a lustaság volt. Lusta voltam írni, és kifogásokat találtam, hogy miért ne kelljen.

És azért is bocsánatot kérek, mert nemcsak nem írtam, de nem is olvastam, legalábbis blogokat nem.


Míg nem sokat ténykedtem, kaptam egy díjat, ami kicsit arra is hajaz, hogy az olvasóim jobban megismerjenek.:) Így hát kiteszem, és válaszolok a feltett kérdésekre is. Viszont továbbküldeni azt nem fogom.



Köszönöm Lizának!


11 dolog magamról:
1. Kedvenc könyveim Karl May Winnetou-ja, és Leiner Laura Szent Johanna Gimi-je. 
2. Van jogsim.
3. Már vázlatolom a következő történetemet (egyelőre még csak fejben), ami alakváltókról fog szólni. De nem biztos, hogy felteszem bloggerre.
4. Abba  gimnáziumba járok, amely az országos ranglistán a hatodik helyen áll. (A suli évnyitóján mondták.)
5. A szobámat a kedvenc könyveimről készült mintákkal dekorálom: párnákra, dobozokra, lapokra festek vagy rajzolok jelképeket.
6. Imádok tollasozni, úszni és korcsolyázni.
7. A főhősnőim olyanok, amilyen én szeretnék lenni: bátrak és tettrekészek. 
8. Imádom a kosztümös filmeket. Büszkeség és balítélet, Észak és Dél, stb.
9. Imádok kiegészítőket, cuccokat készíteni magamnak, most például a SzJG-mániámnak köszönhetően van egy új párnám (én festettem), és egy bögrém (szintén az én kezem munkája).
10. Mániákus könyvgyűjtő vagyok.
11. A kedvenc számom a 11.

A kérdések:

1. Van-e állatod, és ha igen, milyen? 
- Igen, van egy kutyám, törpeschnauzer, szuka, és Lizinek hívják. A fajtájától eltérően ő egy kifejezetten lusta kutyus, bár az igaz, hogy nagyon okos.
2. Zenei stílusod alapján hová kategorizálnád magad? 
- Ez elég nehéz kérdés. Szeretek én mindenfajta zenét Mozarttól kezdve Pitbullig, MP3-on hallgatni pop zenét szoktam, CD-n rockot, popot, klasszikust és népzenét, énekelni pedig népzenét. Na jó, énekelni szoktam popot is, de kevéske sikerrel. Ja, és zongorázok, tehát klasszikust még játszok is. Furcsa válasz, nemde?
3. Melyik a kedvenc évszakod és miért? 
- A nyár. Nagyon szeretem a meleget, és persze ekkor nincs suli. Na jó, bevallom, ekkor van a szülinapom is, de ennek tényleg nincs ebben szerepe. Esküszöm.
4. Társaságkedvelő ember vagy? 
- Igen is, meg nem is. Nem vagyok az a társaság központja-típus, inkább sok barátom van, sokfelől, vagyis mindenhonnan egy-kettő. Néha kívánom a társaságot, és akkor megbeszélek valakivel egy találkozót, vagy kimegyek játszani az utcabeli gyerekekkel, de van, mikor kifejezetten szeretek egyedül lenni.
5. Melyik emberi viselkedésformát utálod a legjobban? 
- Őszintén szólva fogalmam sincs.

6. Milyen rossz tulajdonságod van? 
- Lusta vagyok, és félénk. Nem, ez rossz szó, inkább gyáva. Mert ha barátkozásról van szó, akkor nincs gond, idegenekkel is mindenféle feszültség nélkül könnyen társalgok akár idegen nyelven is. De ha hullámvasútról, extrém sportról vagy horrorfilmről van szó, rám nem lehet számítani.
7. Melyik a kedvenc hobbid? Miért? 
- Sok hobbim van (írás, rajzolás, festés, zongorázás, varrás, stb.), de az olvasás az abszolút kedvenc. A húgommal gyűjtjük a könyveket, én mindenfélét, ő csak kortárs ifjúságit, YA-könyveket (Young Adult - fiatal felnőtt). Rengeteg könyvem van, imádom őket rendezgetni a polcon, és állandóan bővítem a gyűjteményt.
8. Hány éves vagy? 
- Biológiailag? Tizenhét. Lélekben? Néha tíz, néha meg húsz. Gyakran a kettő között ingadozok.

9. Szerinted mik a világ legnagyobb problémái?(Min.3.) [Omg, mint egy dolgozat xD], Mit lehetne ezek ellen tenni? 
- A kérdést passzolnám, mert nem gondolkodok ilyesmiken.

10. Melyik barátodban bízol meg a legjobban? 
- Két legjobb barátnőm van, mindkettejükben a végletekig megbízok, ezenfelül anyukámban, az ő anyukájában, és a húgomban. Igen, őket is barátaimnak vallom.

11. Hiszel-e a 'Mennyországban'?[Nevezd bárhogy, nem szeretnék ezzel a kérdéssel vallási nézeteket feszegetni, mindenki eltérő módon reagál erre, csak kíváncsiság] 
- Az újjászületésben hiszek. De ha mégis lenne Mennyország, és úgy képzelném el, mint a szülővárosomat, ahol most élek. Ott minden tökéletes. :)


Kaptam még Killától egy díjat, amit szintén nem küldök tovább. KÖSZÖNÖM.


Öt dolog magamról: (nos, én inkább a történetről csepegtetek el infókat....)

1. Eddigi számításaim szerint 56 fejezet lesz ez a történet, epilógust is beleszámítva.
2. Lesz 18+-os jelenet... nemsokára.
3. Smith fel fog bukkanni.
4. Lesz egy áruló.
5. Kicsit összevisszás lesz az utolsó pár fejezet. :) ;D

Négy szó, amivel magamat jellemzem: nyugodt, türelmes, álmodozós, optimista

Köszönöm a díjat Killának!

A fejezet annyit késett, hogy nem is idézek az előző végéből, szerintem olvassátok el az egészet, ha vissza akartok csöppenni a történet fonalába.



És... itt a fejezet!

Csodáltam, hogy nem kezd forrni körülöttünk a víz. Teljesen hozzásimultam Robinhoz, szorosan átölelve tartottuk egymást, s ő még a falhoz is nyomott. Úgy éreztem, mindjárt lángra lobbanok, mindenhol tüzet láttam.
 Csókunk minden mást kitörölt a fejemből, már nem gondolkodtam, csupán éreztem. Kezemet Robin arcának két oldalára támasztottam, majd beletúrtam a hajába. Ajka a fülemre vándorolt át, megharapta a fülcimpámat, és végigpuszilta-csókolta a vonalát.Anyakamat is hasonló kényeztetésben részesítette, és én majdnem elájultam attól a varázslatosan bizsergető érzéstől. Fejemet hátradöntöttem a sziklának, mikor Robin áttért a vállamra, melyről lesimította a ruhát. A kulcscsontom vonalát végigcirógatva tért vissza az arcomhoz.
 Olyan jó érzés volt az előbb, amit csinált, gondoltam, miért ne lehetne fordítva is. Belepusziltam a fülébe, és lassan haladva a nyakához tértem át. Eleinte megmerevedett, de amikor a fülcimpájába haraptam, felnyögött. Apró csókokkal hintettem a nyakának vonalát, az ádámcsutkáját, miközben ő magában mormogott. Mikor azonban gyengéden oda haraptam, ahová "a vámpírok szoktak", az ütőeréhez, felkiáltott:
- Atyaisten, Rine! - Ez a meglepettség és csodálat édes egyvelegének hangzott. Élveztem, hogy van felette hatalmam, látszólag ő is azt az édes kínt érezte, amit én. A testem sóvárgott valami után, ami ezt elmulasztja, mégis magaslatokba emeli.
 Aztán mikor megéreztem, hogy Robin a másik vállamról is lesimítja a ruhát, rájöttem, mit is csinálunk.
- Ne! - rebegtem elfúlóan, és ő azonnal megtorpant. Abbahagyta, amit csinált, és a szemembe nézett, meglátta a benne tükröződő riadtságot. - Ne, Robin, én ezt nem...
- Ne félj! - eresztett el hirtelen. - Nem fogok semmi olyasmit sem tenni, amit te nem akarsz! Sajnálom, ha megijesztettelek... - El is húzódott váratlanul, arrébb oldalazott a sziklafal mentén.
- Ne, maradj, én nem félek! - kaptam utána. - Csak még nem akarom... most. - Zavartan elhallgattam, és vettem egy nagy levegőt. - Majd... az esküvő után... mert ez így nem helyes.
- Jó - emelte fel a kezét beleegyezőn. - És sajnálom, hogy elvesztettem a fejem.
 Láthatóan ő is zavarban volt, én pedig nem akartam tovább idegeskedni ezen. - Robin, visszamegyünk a várba? Szerintem már várnak.

***

 Amint beléptünk a kapun, mindenki felénk fordult.
- Megtalálta! Itt van a hercegnő!
 Füttyögtek és kiáltoztak, mikor észrevették Robinnal összekulcsolt kezünket. Zavaromban elpirultam, de még szinte magamhoz sem térni sem volt időm, mivel egy apró test nekem csapódott, és két kis kar átölelt.
- Catherine, úgy aggódtunk! - mormogta Sarah, mikor leguggoltam megsimogatni az arcát. - Fú, te csurom víz vagy! - eresztett el hirtelen. - Hol voltál?
- Ezt a kérdést én is feltehetném - hallottam meg egy szigorú férfihangot. Felálltam, hogy szembenézzek bácsikámmal. Mellette ott állt Loveday és Coeur de Noir.
- Én... - kezdtem volna a beszédemet, de Robin kettőnk közé állt, és egy kézmozdulattal belém fojtotta a szót.
- Én tartottam fel ilyen sokáig - jelentette ki. Sir Benjamin várakozón felhúzta a szemöldökét. Robin megragadta a kezem. - Sir Benjamin, szeretném engedélyét kérni, hogy feleségül vehessem az unokahúgát.
 A nagybátyám arca oly' mértékű meglepettséget tükrözött, hogy muszáj volt felkuncognom. Aztán úrrá lett vonásain, és elmosolyodott, vetve egy pillantást saját menyasszonyára, aki elégedetten vigyorgott. - Robin de Noir, az engedélyt megkapod - felelt hivatalosan, majd előrelépett és kezet fogtak. - Üdv a családban, kétszeresen is!
 Loveday cinkosan rám kacsintott, mikor rámosolyogtam. Sarah pedig megütögette a karom, hogy figyeljek rá. - Feleségül mész Robinhoz?
- Igen - válaszoltam boldogan.
 Elgondolkodva meredt maga elé. - Veled fogok lakni?
- Ha szeretnél.
- Igen! - vágta rá sebesen.
- Akkor ez nem is kérdés - mosolyogtam. - Persze, hogy... - De a mondatot nem tudtam befejezni, mert durván félbeszakítottak.
 Brandon színpadiasan tapsolt, gúnyos vigyorral az arcán. Nem tudom, mióta állt már ott a kőfal mellett, mert mikor még bejöttünk, nem láttam, de éppen elég ideje lehetett, hogy levonja a következtetést.
 Azonnal tapinthatóvá vált a feszültség Robin és őközötte. Mindenki elnémult, még a szél is megszűnt fújni, beállt a teljes vihar előtti csend.
- Nocsak, nocsak, úgy látom, hercegnő, jobb híján le kellett alacsonyodnod ehhez... - köpte megvetően a szavakat. - Ha jobbat szeretnél, meggondolhatod magad bármikor.
 Mielőtt erre bárhogyan is reagálhattam volna, Robin heves vérmérséklete megmutatkozott, és nem törődve azzal, hogy Brandon nekem intézte szavait, visszavágott: - Ő az enyém! - És szinte remegett a dühtől. - Ne is ábrándozz!
- Ó, mert majd pont egy olyan vidéki tuskó kell neki, mint te! - gúnyolódott a másik.
- Inkább, mint egy városi ficsúr! - riposztolt vőlegényem. - Ha valaha is hozzá mersz érni, levágom a kezed!
- Igen? Máris verekedésen jár az eszed? Na, majd adok én neked! - Brandon kapva kapott a kihívási lehetőség után. Az övén lógó tőrjéhez kapott, és előhúzta.
 - Elég! - üvöltöttem el magam, és a két fiú közé álltam.
- Rine, ez nem a te dolgod... - morogta Robin összeszorított szájjal, de tudtam, hogy nem rám dühös, és haragját teljesen megértettem. Én sem viselkedtem volna máshogy ha valami szuka szemet vet őrá. De nem akartam, hogy párbaj legyen a vége. Ahhoz túlságosan féltettem.
- Azt hiszed? - kérdeztem szemöldökömet felhúzva. - Rosszul hiszed! Ha nem tűnt volna fel, én vagyok a téma! - A másik felé fordultam. - Mr. Cunningham! Amint látja, már menyasszony vagyok, így felhagyhat a hiábavaló udvarlással.
- Eszem ágában sincs! - nevetett fel. - Miért pont egy ilyet választana? - mutatott Robinra. - Párbajozni is hajlandó vagyok!
 Pont ettől tartottam!
 Legszívesebben elkezdtem volna áradozni Robinról, hogy miért szeretem, és hogy miért tartom jobbnak, de azzal nem csak magamat, hanem őt is közröhej tárgyává tettem volna.
 Hogy lehet valaki ennyire...öntelt? Nem tudja, mikor kell megállni? Mikor reménytelen a helyzet?
- ITT... NEM... LESZ... PÁRBAJ! - ordítottam magamból kikelve. - Vegye tudomásul, hogy szeretem Robint, és nem jobb híján fogadtam el, hogy a felesége legyek! Az ön udvarlása volt mindig is a terhemre, mert tolakodó, és egy öntelt városi paprikajancsi nekem aztán nem kell! - keltem ki magamból.
 Egy percig néma csend honolt. Mindenki engem bámult, döbbenten, lemerevedve. Aztán... kitört az éljenzés. A vár népének tetszett, ahogy kiálltam a jövendőbeli vezetőjük mellett. Brandon leforrázva vonult el, a közhangulat még inkább ellene fordult. De volt egy olyan érzésem, hogy ennek még közel sincs vége.
 Visszafordultam Robinhoz, aki halvány mosollyal az arcán figyelt engem. - Jól megmondtad neki - dicsért meg. - És én még őrá voltam féltékeny...
- Őrá? - kacagtam fel hitetlenül.
 Bólintott, és megcsókolt, ott mindenki előtt. A nagy hurrogásra elöntötte a pír az arcom.
- Robin - néztem rá elkomolyodva. - Ígérd meg, hogy nem fogsz párbajozni, ha elhív.
- Nem fogok - mondta mélyen a szemembe nézve. - Hát persze, hogy nem.

***

 Gyorsan teltek ezek a napok, hetek. Loveday és Sir Bejamin esküvőjének a napja sebesen közeledett, már csupán két nap volt addig. Robinnal megegyeztünk, hogy csak őutánuk, augusztus végén kelünk egybe. Az esküvő szervezésében sokat segítettem a menyasszonynak, ezért a saját vőlegényemmel igen kevés időt tudtam tölteni. Londonba is felutaztunk egy alkalommal, ruhaanyagot kereseni, mivel együtt, ketten varrtuk a ruhát. Én nem akartam belemenni, féltem, hgoy elrontom, de Loveday nagyon könyörgött, így hát végül beleegyeztem.
 A ruha már készen állt, csupán pár utolsó simítás hiányzott, ezért ezen a csütörtök reggelen átlovagoltam a de Noir-várba Lovedayhez, és egészen délig ott is maradtam, mert marasztalt ebédre.
 Kifelé igyekeztem a kapuhoz, hazaindulva, mikor megláttam, hogy Robin egyik barátja, Richard közeledik felém. Odaköszöntem neki, aztán eloldoztam a lovam a faltól. Ám ahelyett, hogy elment volna mellettem, megállt.
- Párbaj lesz ma éjszaka, tíztől - suttogta, mire döbbenten fordultam felé.
- Az lehetetlen.
 Megvonta a vállát. - Brandon kihívta Robint ökölpárbajra. A városi fiú nem olyan nyápic, mint gondolnád, nagyon aljas módszerei vannak, de Robin megtiltotta, hogy bármelyikünk is elkísérje.
- Arra viszont nem számít, hogy én is megtudom - bólintottam. - Ki lesz a segídje?
- Éppen ez a baj. Nincs segédje se neki, se Cunninghamnek. De én nem bízok abban a féregben.
- Én sem - jegyeztem meg. - Hol lesz ez?
- Az erdőben, a hatalmas tölgynél - felelte.
 Megforgattam a szemem. - Richard. Most komolyan, szerinted én tudom, hogy melyik nagy fenyő a sok közül?
 Felnevetett, és útbaigazítást adott.
- Köszönöm - mondtam neki. - És azt is, hogy szóltál.
- Nem - rázta a fejét. - Mi köszönjük, hogy elmész.
- Ti? - kérdeztem vissza.
- Igen, Robin egész csapata. Mi szavaztuk meg, hogy szólni kell neked - közölte.
- És volt, aki ellenem szavazott? - csúszott ki a számon ez az ostoba kérdés, mielőtt meggondolhattam volna, mit is mondok.
  Elnevette magát. - Nem. Senki.
- Ó. - Dagadt a mellem a büszkeségtől. Robin csapata elfogadott! - Nos, jó, hogy így döntöttetek. Garantálom, hogy éjszaka közéjük csapok.
- Bár ott lehetnék! - sóhajtott fel.
 Felpattantam a lovam hátára, és elvágtattam. Csak utólag jöttem rá, hogy el sem köszöntem, de mire hátranéztem, hogy intsek egyet, már eltűnt.

***

- Ezt nem hiszem el! - Már-már elsírtam magam. Pontosan tíz óra volt, és én még ott kóvályogtam az erdőben azt az ösvényt keresve, amiről Richard beszélt. A csavarodott, ferde törzsű fát megtaláltam. De az Észak felé vezető ösvény? Sehol.
 Dante a lábamhoz húzódott. Brutus kicsit messzebb szaglászott. - Gyerünk már, nem érzitek, hol mehettek el a többiek? Keressétek Robin szagát! - parancsoltam bosszankodva rájuk, de csak búsan meredtek rám válasz vagy eredmény helyett, hiszen már legalább negyedórája itt rostokoltunk. 
- Ó, hát persze, én bolond, ő másik irányból közelítette meg a nagy fenyős tisztást! Ő a vár felől mehetett, nem pedig Holdszállás felől! - csaptam a homlokomra, aztán tanácstalanul nekidőltem a mögöttem lévő fának. Azaz, dőltem volna, ugyanis nem volt mögöttem fa, belezuhantam a bozótba.
 A fogamat összeszorítva tápászkodtam fel, magamban morgolódva, mikor észrevette,. hogy megvan az ösvény. Normál esetben bizonyosan nevettem volna az ügyetlenségemen és figyelmetlenségemen, de most túlságosan feldúltnak éreztem magam. Megnéztem a zsebórámat; tíz óra múlt tíz perccel. Az órát a bácsikámtól vettem 'kölcsön', és szándékomban állt reggelig visszacsempészni hozzá.
- Brutus, Dante, erre! - kiáltottam, aztán rájöttem, hogy most már halkabbnak kell lennem, hogyha közel akarok érni a fiúkhoz. Óvatosan haladtam előre a keskeny úton, melyet bizonyára rég használtak, mert néha igen nehéznek bizonyult átverekednem magam egy-két részen. Mikor megláttam a fenyőt, amely tényleg jóval a többi fa felé magaslott, elkezdtem lopakodni, s a kutyák csendes árnyékként suhantak utánam.
 És ahogy odaértem... megláttam, hogy elkéstem. A bunyó már javában tartott, ám két küzdő fél helyett négyet láttam. Robint a másik három a rét szélére szorította. Nem tudtam sokat kivenni a sötétben, de a mozgásáról észrevettem, hogy nem bírja sokáig. Eléggé lanyhán mozgott, és az ütéseiben sem láttam erőt. Jól sejtettem, alighogy elindultam, rohamra, valamelyik halántékon vágta, ő pedig térdre esett. Brandon - biztosra vettem, hogy az csak Brandon lehet - felemelt egy botot, hogy leüsse vele.
- Állj! - ordítottam, és megálltam két méterre tőlük.
- Ki az? - kérdezte hunyorogva a botos  - jól sejtettem, Brandon, a hangjáról teljesen felismertem.
 Megtehettem volna, hogy még otthon férfiruhát veszek, az arcom előtt hagyom a kendőt, és Charles-nak adom ki magam, de eldöntöttem, hogy nem fogom. Túl nagy a lebukás veszélye, és ezt az utolsó titkot még meg akartam tartani magamnak.
 A sál a földre hullott a lábam mellett. - Nem is ismersz fel?
- Miss Merryweather... - döbbent le az aljas féreg.
 Robin felkapta a fejét.
- Mit keres itt? - kérdezte Brandon. Még mindig nem tegezett, tartotta magát azokhoz az eszement illemszabályokhoz. Pedig ez már legkevésbé sem volt illedelmes helyzet. Ő éppen egy bottal készült eszméletlenre verni a vőlegényemet, miután - ahogy a többi alakból kivettem - a testvéreivel legyengítették.
- Szerintem nyilvánvaló, hogy mit keresek itt - jelentettem ki.
- Nem, egyáltalán nem - felelte. - Egy nőnek semmi köze a férfiügyekhez. Önnek otthon lenne a helye.
- Ó, szóval maradjak otthon, míg a vőlegényemet elverik. Teszem hozzá, aljas módon, nem egyenlő küzdelemben. Hát, szerintem pedig mellette a helyem - csattantam fel.
- De hát én teljesen jól vagyok - mosolygott rám.
- Az engem miben érint?
- A vőlegénye teljesen épségben van. Nincs semmi bajom - jegyezte meg. Döbbent arcom láttán még szélesebb lett vigyora. - Ó, hát maga még nem tudja! Én vagyok az új vőlegénye.
 Gúnyosan felvontam a szemöldököm. - Az új...?
- Nem tudta, hogy ön volt a párbaj tárgya? Kiütöttem Robint - tette hozzá önelégülten.
- Nem lehetsz ennyire hülye - csúszott ki a számon, de nem bántam.
 Meglepődött, vagy azon, hogy tegezem, de inkább a jelzőn és a reakciómon.
- Ez a szabály - erősködött. - Aki nyer, mindent nyer.
 Ez volt az a pillanat, mikor elegem lett.
- Először is... nem hinném, hogy szabályos hárman egy ellen fellépni, márpedig amint látom, te eléggé tiszteled a szabályokat. Másodszor pedig - villant meg a szemem - engem senki sem kezelhet nyereményként!!! - üvöltöttem, s előrelépve behúztam neki egy hatalmasat.
 Hátraesett.
- Takarodjatok innen! - ordítottam hármójuknak.
- És ha nem? - lépett előre az egyik fiú fenyegetően, mikor Brandon feltápászkodott, az orrát fogva.
- Brutus, Dante, ide! - kiáltottam, mire a kutyáim kiugrottam a bokor mögül. Aztán mintha őket akarnám uszítani, rámutattam a három aljas gazfickóra. Bevették, hogy a két vicsorgó vadállatot rájuk eresztem, és inkább menekülőre fogták.
 Ahogy kitisztult az út köztem és Robin között, odaszaladtam hozzá. A földön feküdt, a hátán, de magánál volt. A sötétben is ki tudtam venni, hogy felszakadt a szemöldöke és a szája sarka, valamint véraláfutás húzódik az állkapcsán. Legszívesebben gyengéden végigsimítottam volna rajta, de megkeményítettem magam. Megragadtam a karját, és felrántottam. Ha érzékeny területet sértettem is, nem adta jelét fájdalmának.
 Lassan vánszorogtunk a vár felé a sötét éjszakában a két kutyával kísérve, egyetlen szó nélkül. Robin túl gyenge volt, hogy megszólaljon, én pedig túl dühös.

***

 Annak ellenére, hogy mennyire haragudtam rá, ott virrasztottam a vőlegényem ágya mellett, egészen másnap délig, míg fel nem ébredt. Egy szemhunyásnyit sem pihentem egész éjszaka, ezért tudatában voltam, hogy szemem alatt sötét karikák húzódnak, tekintetem lomha - s szigorú a mélyén megbúvó dühtől. Figyeltem az alvó Robint, akinek az arcára nyugodtság, béke költözött, s őriztem az álmát. Néha ellágyultam, kedvem támadt megsimogatni a homlokát, a kezét, beletúrni a hajába. De amint kinyúlt a kezem, azon nyomban visszatettem az ölembe, s szívemet megkeményítve összekulcsoltam ujjaimat - hiszen én most mégis csak haragudtam.
 Aztán dél körül kinyílt végre a szeme. Cserepes ajka közül egyetlen rekedt szócskát nyögött: - Rine! - s ennek a szónak oly könyörgő, bűnbánatos hangzása volt, hogy a szívemig csengett.Ennek ellenére nem feleltem, némasággal büntettem, összeszorított szájjal nyomtam a kezébe az előre kikészített pohár vizet, hogy megnedvesítse száraz ajkát.
- Köszönöm - lehelte, s mohón, nagy kortyokban nyelte a nedűt, szája sarkából pár csepp lecsorgott.
 Amint letette a poharat, komoran rám nézett. - Haragszol?
 Erre sem feleltem, tudtam, hogy ha megszólalnék, annak veszekedés lenne a vége. Egy nedves rongyot vettem a kezembe, az arca fölé hajoltam, az állát megragadva felemeltem a fejét, s lágyan törölgetni kezdtem. Óvatosan tapogattam meg a két sebet - a szemöldökénél és a szájánál.
 Mondd ki, Robin, mondd ki!
- Tudtam én, hogy haragszol! Rine, de kérlek, mondj már valamit! - könyörgött, aztán mikor kátta, hogy hasztalan, összeszűkült a szeme. - Azt szánod büntetésnek, hogy nem szólsz hozzám?
 Nem, csak arra várok, hogy kimondd...
- Rine, de muszáj volt elmennem! - kiáltott fel keservesen.
 Mondd már! Csak azt az egy szót!
- Téged szidott az a marha, rágalmazott, én pedig nem akartam a te becsületedet... hé, te hová mész? Ne hagyj itt! - üvöltött utánam, mikor észrevette, hogy kifelé indulok. Nem törődve az ellenkezésével, bezártam magam mögött az ajtót. Nem akartam a mentségeit hallgatni, még ha igazak is.
 És bár kívül nem látszott, de sajgot a szívem. Azonban inkább nem szóltam egy szót sem, minthogy jelen állapotomban veszekedni kezdjek vele, mert elhangozhatott volna egy-két olyan kifejezés vagy rágalom, melyet sem hallani, sem pedig kimondani nem akart volna egyikünk sem.
 Egyetlen mód lett volna, hogy szóra bírjon, de erre ő nem jött rá. Eszébe sem jutott, hogy esetleg bocsánatot kéne kérnie.
--------------------------------------------------
Még egyszer elmondom, hogy sajnálom a késést...

Remélem, kapok kommenteket, de nem igazán reménykedek. Ekkora kimaradás után vannak még, akik szemmel követik a blogot? Mindegy is, a részt feltettem... :)

Boldog új évet mindenkinek! Orchidée

2012. július 21., szombat

Negyvennyolcadik fejezet - Gyönyörű

Sziasztok!

 El sem tudom mondani, mennyire szégyellem magam. Nagoyn régen nem hoztam frisset, nem is tudtam, hogy ennyi idő eltelt az utolsó feji óta. Tényleg sajnálom. De nyár van, és én meg KRESZ-re járok, és tanulok, meg angol középfokúra is készülök, amikor meg végre pihenek sem írni, sem pedig gépelni nincs kedvem. Nem ígérem, hogy ez változni fog, de próbálok javítani. Egyet biztosan megígérek.  

A TÖRTÉNETET (EGYIKET SEM) NEM FOGOM FÉLBEHAGYNI. 

 Lehet, hogy ritkán jön friss, lehet, hogy sokáig nem jön, de jönni fog. Köszönöm a türelmeteket.

Killa, a megnyugtatásodra közlöm, hogy lesz 18+-os rész, talán már nem is olyan sokára... És igen, a történet a végéhez kezd közeledni, de azért még van hátra jó pár fejezet - pontosan még én sem tudom, mennyi.

Dianna, szeretném veled közölni, hogy őszinteséged nagyon jól esett, és dicséreted is. Örülök, hogy Maria-rajongásod ellenére idetaláltál, és olvasni kezdtél, és hogy nem csalódtál. Tudom, hogy a sztori eleje elég unalmas, de hát valahogy el kellett kezdeni, és kezdő íróként ugye még nem tudtam valami túl nagyot alkotni - mellesleg még mindig kezdő írónak vallom magam. Remélem, maradsz, és továbbra is figyelemmel követed ezt a történetet.

Annak, aki még nem tudná: van egy másik blogom is, jobb oldalt a modulok közt megtalálható.

Egy kis emlékeztető, mert már igazán régen volt friss:

 Olyan lassan, nyugodtan teltek a percek, minden pillanatot kellően ki tudtam élvezni. Azt is, hogy Robin keze az arcomra csúszik, és lágyan bizsergetni a bőrömet. Azt is, ahogy közelebb hajol. Azt is, ahogy gyengéden megcsókol.
 Lehunytam a szemem. Ez a pillanat mindennél többet ért számomra. Átkaroltam a nyakát, és beletúrtam a hajába. Ezen felbátorodott, még szorosabban vont magához, olyannyira, hogy egy talpalatnyi hely sem maradt köztünk. A kabátjának minden egyes csatját, gombját éreztem, hol nyom.
 A következő pillanatban a gyengéd csók bátrabb lett, nyelvünk, ajkunk összefonódott. Mikor végül nem bírtuk már levegővel, Robin megszakította a csókot, és áttért az arcomra. Végigpuszilta az állam vonalát, egészen a fülemig. Ott megállt, tétovázva pihegett pár pillanatig, aztán belesuttogott; belesuttogta azt a szót, minek hallatára egy dobbanást kihagyott a szívem.
- Szeretlek.

Jó olvasást!

 A torkom megremegett. A belsőmben tűz lángolt, boldog, bódító tűz. Szemem előtt minden elhomályosult, kivéve egyetlen alakot, a fiút, aki előttem ült, engem az ölébe vonva. A szám elnyílt, mégis hosszú másodpercekig nem tudtam megszólalni. A hangszálaim mintha megrekedtek volna, a tudatom mintha lelassult volna a hatalmas adag boldogság hatására.
 Oldalra kaptam az arcom. Lassan felmértem Robin arcának minden egyes pontját, állától kezdve, felfelé haladva. Megálltam a szájánál, a mosolygós gödröcskéinél, az orra nyergén, s végül hagytam, hogy tekintetünk találkozzon. Nyelvemben a láthatatlan béklyó abban a pillanatban feloldódott.
- Én is - suttogtam, nem hangosabban, mint ő az előbb, talán csak a számról olvasta le. - Szeretlek, Robin de Noir - erőltettem meg a hangom, s kijelentésem határozottan, mégis lágyan csengett.
 Robin arcán a halvány mosolyt egy fülig érő széles vigyor váltotta fel. Rövidke mondatomra reagálva egy apró, ám szeretetteljes puszit nyomott a számra, de ez annyira bensőséges volt, hogy belepirultam.
- Meddig akarsz még itt ülni? - kérdezte halkan.
 Elnevettem magam. - Ó, nagyon kényelmes az öledben üldögélni. - Mocorogtam egy kicsit, aztán felállni készülődtem. - De ha van jobb ötleted, csinálhatunk mást is... - A problémám az volt, hogy felemelkedtem valamennyire, aztán majdnem elvágódtam, ugyanis nem tudtam mivel megtámaszkodni.Ha a kezemre támaszkodok, akkor a fenekemet felnyomva tudtam volna csak felemelkedni, ami, valljuk be, kissé megalázó, főleg férfitársaságban. Mielőtt elmerenghettem volna, hogy mit is tegyek, Robin megoldotta a bajomat, ugyanis úgy egyenesedett fel, hogy engem is magával húzott. Gyorsan leporoltam a szoknyámat, bár hiába. Féltem, hogy Loveday meg fog ölni ezért a ruháért. Sőt, ezt már előre tudtam, hogy így lesz, így inkább, nem gondolva az elkerülhetetlenre, Robinra koncentráltam. Magabiztosan állt mellettem, és engem nézett.
 Intett egyet a fejével. - Gyere! Mutatni akarok neked valamit!
- Mit? - kíváncsiskodtam, miközben mellé léptem.
- Majd megtudod - kacsintott vigyorogva, és elindult az erdő sűrűje felé. Óvatosan követtem, vigyázva a ruhámra, ne legyen még ennél is nagyobb baja. Szememet forgatva haladtam a fiú után, aki néha annyira előreszaladt, hogy utána kellett kiabálnom.
- Robin, várj már meg! - üvöltöttem már vagy harmincadjára, mire nagyot - és színpadiasat - sóhajtva kezdte támasztani az egyik fa törzsét.
- Nem tudsz egy kicsit, csak egy icipicit gyorsabban haladni? - tudakolta, mikor mellé értem.
- Hová sietsz ennyire? - csattantam fel, és vágtam egy szemtelen grimaszt, ahogy előre fordult.
- Láttam - jelentette ki gunyorosan, és tovább indult; most már mellettem. Azonban én tudtam, hogy nemsokára megint méterekkel előttem lesz.
 Lenéztem az oldala mellett lógó kezére. Tétováztam. Meg akartam fogni, de valami visszatartott. Nem merem, ismertem be magamnak döbbenten, félek megérinteni a kezét. Ez a felismerés meglepett, és hirtelen jött határozottsággal Robin keze felé nyúltam, s tenyeremet lágyan az ujjai közé csúsztattam. Megilletődötten rám nézett, ahogy megérezte félénk érintésemet, és meglátta óvatos mosolyomat. Szélesen elmosolyodott, majd tovább menetelt, de most már a kezemet szorongatva. Ujjainkat összekulcsolta, és úgy irányított maga mellett. Többet nem is kellett szólnom, ugyanis érezte, hogy nekem mi a kényelmes tempó, és uralkodott türelmetlenségén.
- Hunyd le a szemed! - kérte pár perc múlva, velem szembefordulva. Megtettem, amire kért, nem ellenkeztem. Éreztem, ahogy másik kezemet is megragadja, s lassan, óvatosan, mozdulatokkal és halk szavakkal dirigált, merre menjek. Csak a fülemre hagyatkozhattam, ha ki akartam találni, hova is megyünk. Valahonnan vízcsobogást hallottam, mintha...
 Robin váratlanul megállt. Eleresztett, hallottam a lépteit, ahogy félrehúzódott, mellém.
- Kinyithatod!
 És én megtettem.
- Ó, édes istenem! - szakadt ki belőlem a kiáltás.
 Csak álltam és bámultam. Ott voltunk az erdő fái közt, egy bizonyára jól elrejtett részen, ahol - szó szerint - a madár se jár. Egyetlen csicsergő dallamot sem hallottam, csak a víz csobogását. Ugyanis ott folydogált a folyó, mely a falut is keresztülszelte, s egy nagyobb sziklán vízesésként zubogott alá. egyenesen egy tóba, amit - kövekkel elzárva az útját - felduzzasztottak. A partján színes virágok tömkelege mosolygott rám, kecsesen hajoltak a víz tükre fölé, mintha egy szivárvány venné körbe az aprócska tavat.
- Tetszik? - kérdezte Robin halkan, apró mosollyal a szája sarkában.
- Gyönyörű! - leheltem felé fordulva. Rá mosolyogtam, aztán mellé lépve hirtelen elhatározással átöleltem. - Köszönöm, hogy elhoztál ide! - mondtam hozzábújva, de úgy, hogy jobb arcomat a nyakának támasztottam, s így tudtam csodálni ezt a csodálatos helyet.
 Eleinte mintha meglepődött volna érzelemkitörésemen, ám felnevetett - nem gúnyosan, boldogan.
- Nem akarsz belemenni? - kérdezte váratlanul.
- Bele lehet? - néztem fel az arcába.
 Megforgatta a szemét. - Miért ne lehetne?
 felnevettem, elengedtem, s a vízparthoz rohantam. Ott ledobtam a cipőmet - a ruhámat minek venném le, annak már mindegy -, aztán belegázoltam a vízbe. Nem volt hideg, mint amire számítottam, sőt inkább kellemesen langyosnak neveztem volna. Mikor már combközépig benne álltam, Robin felé fordultam, aki már csizma, mellény, kalap és sálak nélkül állt a parton még szárazon. Hát ezt nem hagyhatjuk, ugye?
 Mikor az én mosolygó, hívogató pillantásom és az ő kedvesen, mégis gunyorosan vidám tekintete találkozott, lassan elindult befelé. Észrevettem, hogy kissé óvatosan mozog, mintha nem szeretne nagyon vizes lenni. Ahogy elém ért, lágyan felnyúlt, és megfogta a hajamat. Lassan kezdte el simogatni. Ekkor támadt egy ötletem. előreléptem, hogy teljesen a közelemben legyen, majd gyengéden megcsókoltam. Mielőtt a csók elmélyülhetett, vagy Robin átkarolhatott volna, kezem a mellkasára tettem, és olyan erősen megtaszítottam, ahogy csak tudtam. 
 Meglepődve felkiáltott, és elborult, bele a vízbe. Nem néztem meg, mennyire merült el, gyorsan bentebb menekültem, hátha megmenekülök a bosszúja elől. Nem sikerült. Amint a mellkasomig ért a víz, elkapott hátulról, és szembefordított magával, úgy ölelt át. Az inge nyakából is folyt a víz, és a hajának egy része is nedvesen a fejéhez tapadt. ezért elégedett voltam a lökésemmel.
- Ha harc, hát legyen harc - jelentette ki fölényes vigyorral az arcán.
- Legyen - bólintottam rá, aztán láttam, hogy vesz egy nagy levegőt, s gyorsan követtem a példáját, mert karjával fogva tartott.
 Lebukott a víz alá - velem együtt. Egészen lentre vitt, szinte az alattunk lévő homokig. Ha azt várta, kapálózni kezdjek... na, azt várhatta. Átkaroltam a nyakát, és kinyitottam a szemem. A víz tiszta volt, annyira, hogy teljesen jól láttam Robin arcát. Nyitott szemmel nézett vissza rám, göndör tincsei csak úgy szálltak mindenfelé. Beletúrtam a hajába, kicsit megborzoltam. Felém hajolt, és megcsókolt, úgy emelkedtünk fel a felszínre. Alighogy lélegzethez jutottam, nekiesett ajkaimnak, vadabbul, mint az előbb, mégis lassan és gyengéden.
- Rine - lépett hátra hirtelen -, mondani akarok valamit.
- Mit? - néztem fel rá, mert kihallottam a hangjából a komolyságot.
 Nem felelt, csak megfogta a kezem, kivezetett a folyóból.
- Másszunk fel oda! - mutatott a sziklára, ahonnan a vízesés folyt lefelé.
- Rendben - egyeztem bele összezavarodottan. Ezt akarta volna mondani? Inkább azonban nem kérdezősködtem, hanem hagytam, hogy segítsen mászni, pedig magamtól is fel tudtam volna menni, de jól esett az érintése. Nem telt bele sok időbe, ott álltam és bámultam, újra megilletődve a táj szépsége miatt.
- Ó, Robin, ez annyira gyönyörű! - sóhajtottam, nekidőlve a mellkasának.
 Elmosolyodott, mikor szembefordított magával. - Szerintem te vagy a gyönyörű. - A szemében látszott, hogy őszinte, látszott, hogy komolyan gondolja. Mélyen elpirultam, de a tekintetem nem sütöttem le.
- Köszönöm - feleltem halkan, aztán visszafordultam a tó és a vízesés felé. Hallottam, hogy Robin mögöttem motoz, ezért kíváncsian odalestem. A zsebében piszkált, keresett valamit. Mikor észrevette, hogy nézem, rám mosolygott, és azonnal abbahagyta. Mintha észre sem vettem volna, úgy tekintettem újra előre, de fülelve hallottam, hogy sokkal óvatosabban folytatja. Aztán a mocorgás hirtelen abbamaradt, ahogy ránéztem megint, láttam, hogy felderült az arca, megtalálta a... hogy mit, azt nem tudtam. Azt azonban észrevettem, hogy a viselkedése megváltozott. mintha ideges lett volna, a mozdulatai kapkodóvá váltak, egyik lábáról a másikra állt.
- Valami baj van, Robin? - kérdeztem halkan, és megsimítottam az arcát.
 Furcsán nézett rám. - Baj? Az nincs - felelte, majd vett egy nagy levegőt, és...
 Szentséges. Szűz. Mária.
 Letérdelt, fél térdre ereszkedett előttem.
 Majdnem elájultam. A szívem óriásit dobbant.
- Rine - szólított meg komolyan -, hozzám jössz feleségül? - És nyújtotta felém a tenyerében az apró, míves karikagyűrűt, melyet annyira keresett az imént.
- Igen - mondta egyszerűen, mert többet nem tudtam mondani. Elszorították a torkomat a feltörő érzések.
 Robin felhúzta a gyűrűt az ujjamra, én pedig elsírtam magam. Megint.
 Felállt, és szorosan magához ölelt.
- Ne sírj! - parancsolta erélyesen. - Azt a vidám mosolyt szeretném látni az arcodon.
 Megtettem, amit kért, könnyeim fátylán keresztül szívem minden boldogságától ragyogó mosolyt vetettem rá.
- Boldog vagy? - kérdezte suttogva.
- Ennyire boldog még sose voltam! - susogtam vissza.
 Felnevetett, és eltolt magától. - Mit szeretnél most csinálni? Hazamenni, vagy sétálni, vagy...
- Leugrani, itt! - mutattam magam mögé. - A vízesésnél.
 Elvigyorodott. - Én benne vagyok!
 Lassan belegázoltunk a legmélyebb helyen is csak térdig érő patakba, és elkezdtünk szaladni. Kacagtunk, s a víz csak úgy fröcskölt lábunk alatt. Robin fogta a kezem, végig, s az elrugaszkodás pillanatában pedig a levegőben átölelt, és úgy zuhantunk bele a mély vízbe, a vízesés alá.
 Kacagva értünk a felszínre. Itt nem ért le a lábunk, Robin mégis átkarolt, alig tudtam a felszínen maradni. Hirtelen ellöktem magamtól, és a mélybe buktam. Jól lesüllyedtem, hogy ne követhessen, és célba vettem a vízesés függönye mögötti részt. Éreztem, ahogy fentről becsapódó víz mélyebbre nyom, de haladtam tovább. Amikor megéreztem, hogy átjutottam, felemelkedtem. Lihegve dugtam ki a fejem a vízből, s ráültem egy sziklára, s a víz nyakamig elborított.
 Próbáltam kukucskálni a vízfüggönyön keresztül, de nem láttam Robint. Füleltem is, de a hangját sem hallottam. Aztán váratlanul kibukott a feje előttem. Felkacagtam.
- Megtaláltalak - jelentette ki. - Milyen jutalom jár érte? - A hajából csöpögött a víz.
- Egy csók - feleltem, mire odahajolt hozzám. nem is, odasimult egész testével.
- Reméltem is - suttogta huncutul, aztán megcsókolt, de minden gyengédség nélkül, amit nem bántam.
 Egyáltalán nem.
---------------------------------------------
Ez is most egy eléggé elhúzott, laza epizód lett, de azért van benne egy-két fontos esemény... Nos, mik a vélemények?
Puszi: Orchidée

2012. június 14., csütörtök

Negyvenhetedik fejezet - Az igazi fájdalom

Sziasztok!
Rizsa a fejezet után, jó olvasást! :D

 Úgy éreztem, semmi nem állíthat meg. Amerre haladtam, letaposott növényeket, megtépázott bokrokat hagytam hátra. Legalábbis én úgy éreztem, mintha mindent rombolnék futás közben.
 Zavarodott, őrült száguldásomat végül egy hatalmas kiálló gyökér állította meg. Nem vettem észre időben, és óriásit estem, a tenyeremre és térdemre érkezve. Erős szitokszók szaladtak ki a számon, miközben lassan feltápászkodtam. Lesepertem a tenyerembe mélyedt apró ág- és levéldarabkákat, és levertem a ruhámról is a piszkot. 
 Az arcom lángolt, a hajam kibontva, zabolázatlanul omlott a vállamra, a ruhám is rendesen megtépázott állapotba került, s a szívem őrült ritmusban vert. Lehunytam a szemem, miközben nekitámaszkodtam egy fa törzsének, s vártam, hogy légzésem egyenletessé váljon.
 Mikor végül kinyitottam a szemem, rádöbbentem, hogy az erdőnek egy számomra teljesen ismeretlen részén vagyok. Csend uralkodott, mindenütt némaság, még a szél sem suhogtatta a leveleket, madárhangot sem lehetett hallani. Tetszett ez a csend, mert pont erre volt szükségem. Tudtam, hogy ez egy biztos hely, ahol nem találnak rám. Teljesen egyedül voltam a hatalmas erdő kellős közepén.
 Leültem az egyik fa törzse mellé, nekitámasztottam a hátam, és hagytam, hogy a gondolataim szabadon csapongjanak. Robinon gondolkodtam, Sarah-n, a szüleimen, az életemen. Leginkább apámon. Annyira hiányzott! Belülről marták a szemem a könnyek, de nem hagytam, hogy kibuggyanjanak. Visszaidéztem a vele töltött időt, az ide-oda ingázást, a költözéseket, a menekülést, mindent. És hiába jöttem rá, hogy akkor nekem nem volt jó életem, mégsem cseréltem volna soha az égvilágon senkivel.
 Már sok órája ott ülhettem, magamban gondolkodva, mikor hirtelen egy ág roppanását hallottam meg. Összerezzentem, aztán halkan, óvatosan felálltam. Még a levegővételemre is odafigyeltem, nehogy az buktasson le. Lassan kikukucskáltam az engem takaró fa mögül, arrafelé, amerről a zajt hallottam, de nem láttam senkit. Aztán pont amikor megnyugodva visszahúzódtam volna a rejtekhelyemre, újabb ágreccsenés hangja jutott el a fülemig, és váratlanul egy sötét alak jött ki a bozótból. Nem vett észre, ezért előléptem.
- Robin, te mit keresel itt? - szegeztem neki a kérdést hűvösen, olyan hangsúllyal, melyből kitalálhatta, hogy jelenléte nemhogy felesleges, de még zavaró is.
 Felkapta a fejét, rám bámult. Szemében megkönnyebbülés és egyben düh kavargott.
- Én?! - kiáltotta. - Téged kereslek!
 Gondolom, várt valami reakciót tőlem, ehelyett csak egy szemöldökfelhúzást kapott válaszul.
- Tudod, hogy mennyire megrémült mindenki? A bácsikád halálra aggódja magát! - folytatta. - Azt hittük, valami bajod van, ehelyett látom, csak elvonultál, szólás nélkül! Lehet, hogy otthon, Londonban, megteheted ezt, de nem jöhetsz ide vakációzni és az érted felelős nagybátyádra a frászt hozni! Nem tudom, te miféle szabályok szerint élsz otthon, de itt ezt nem lehet megtenni! Hogy képzelted te ezt?!
 Persze, vakációzni, mi? Tudtam, hogy ezt nem írhatom fel neki a listára, mert nem tudhatja, hogy miért jöttem ide. Viszont abban a pillanatban elhatároztam, hogy most megtudja.
- Hogy hogy képzeltem? - ismételtem meg a kérdést, suttogva. Farkasszemet néztem Robinnal, aki szinte remegett dühében. Tekintetem erősen fogva tartotta az övét, hogy megértse, felfogja, és elhiggye, amit mondani fogok. - Elárulom neked, hogy képzeltem - folytattam egyre hangosabban. - Egyedül akartam lenni.
 Észrevettem, hogy megfeszül az állkapcsom, s ellazult tartásom merevvé válik, tekintetem még keményebb lesz, talán ezért nem szólt közbe.
- Azzal vádoltál meg, hogy soha nem éreztem még igazi fájdalmat. Nagyobbat nem is tévedhettél volna! -  csattantam fel, mire összerezzent. Láttam, hogy a teljes figyelme rám és a mondanivalómra irányul. - Igen, jól érezted a múltkor, hogy valamit nem mondtam el. - Nagy levegőt vettem, mielőtt folytattam volna. - Én nem vakációzok itt, ahogy te mondtad, hanem ez az otthonom. Apám halála után kellett idejönnöm, aki egyedül nevelt, mert anyám hároméves koromban halt meg. - Nem néztem rá a fiúra, a fákat bámultam, oldalra nézve. - És nekik nem jutott békés, kellemes halál! Mindkettejüket meggyilkolták! - A végére már kiabáltam. - Apám harcosnak nevelt, hogy meg tudjam védeni magamat azoktól, akik ártani akarnak nekem, de őt nem tudtam megmenteni! - A hangom remegni kezdett. - Tudod te, mi az igazi fájdalom? Hát ez! - mutattam Robin felé a két kézfejemet, hogy láthassa rendesen. - Látod ezeket az apró hegeket? Ezek mutatják az én fájdalmamat!
- Mit... csináltál? - suttogta közbe.
- Szétvertem apám dolgozószobájában a szekrényt! - feleltem. - Nem is láthattam a holttestét, mert mire megtalálták, már napok óta ott volt, és... - elcsuklott a hangom. - Nem engedték, hogy akár egy búcsúpillantást is vessek rá. Senki nem maradt ott mellettem, teljesen egyedül maradtam. - Üveges szemel meredtem magam elé, ahogy rám törtek az emlékek. - Ott voltam egyedül, a nyakamban egy csomó adóssággal, lakhely, társ nélkül... és el kellett jönnöm, messzire az otthonomtól, egy olyan helyre, ahol senkit nem ismertem... - Újra átéreztem magamban az elveszettséget, a magányt, a félelmet.
- Rine... - hallottam meg Robin suttogását, ami kizökkentett. El is felejtettem, hogy ott van. A kezét nyújtotta felém.
- Tűnj el! - rivalltam rá dühösen, rádöbbenve, hogy végig ott állt mellettem. - Takarodj!
 Láttam rajta, hogy nem érti, mi van velem.
- Hagyj magamra! - ordítottam rá, és egy kicsit meg is löktem a visszaút irányába.
 Elkapta a csuklómat. - Rine...
- Hagyj! - üvöltöttem, és meglendítettem a kezem. - Takarodj!
 A pofon nagyot csattant Robin arcán. Vonásai hirtelen megkeményedtek, aztán villámgyorsan hátat fordított, és egyetlen szó nélkül eltűnt az erdőben.
 Először a diadal érzet öntött el, és csak közvetlenül azután jött a kimerültség. Hirtelen nagyon gyengének éreztem magam, a színek összemosódtak a szemem előtt, a világ forgott körülöttem, a lábaim összecsuklottak, egyszerűen leomlottam a fa tövébe. És amint a földre érkeztem, és a homlokom, a kéregnek támasztottam, kitört belőlem a zokogás. És nem az a nőies, aranyos kis hüppögés, ó, nem. A hónapok óta visszatartott könnyek most sebesen peregtek le az arcomon. A fájdalom, a veszteség mart belülről, s ajkamról csukló hangok törtek fel. Úgy markoltam a fa törzsét, mintha az életem múlna rajta, másik kezem erősen ökölbe szorítva hevert az ölemben. Ott ültem a lábaimon, begörnyedve, remegő vállaimat behúzva, és csak sírtam, úgy, ahogy apám halála óta nem. De most nem csak őmiatta, hanem Robin miatt, Sarah miatt, a düh miatt. Ez a sírás most mindenért volt.
 Egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Annyira régen elfojtottam az érzelmeimet, hogy most, hogy végre kitörtek, nem akartak csitulni. Talán öt-tíz perc telhetett el így, mikor hirtelen megéreztem, hogy valaki átkarol, elhúz a fától, és magához von. Ki sem kellett nyitnom a szemem - bár ha kinyitottam volna, de jutottam volna előbbre a könnyek miatt -, anélkül is tudtam, ki az, éreztem az érintésén, az illatán. Robin a kezével lágyan átölelt, miközben a mellkasához vont. Nem volt sem erőm, sem akaratom tiltakozni, csak hagytam magam. Rázkódó vállakkal dőltem neki, ott kuporogtam az ölében.
 Éreztem, ahogy tétován a hajamhoz ér, és elkezdi simogatni, le, egészen a hátamig. Keze egyre bátrabban  simított végig rajtam csitítóan, nyugtatóan. Nem szólt egyetlen szót sem, nem mentegetőzött, se nem vigasztalt, tudta, hogy most teljesen elég ennyi. Nem fészkelődött, nem siettetett, csak hagyta, hogy kiadjak magamból mindent.
 Hamarabb fogytak el könnyeim - és velük együtt az összes felgyülemlett érzelem, mint a düh is -, mint az ő türelme. Egyre kevesebb és kevesebb csepp folyt végig arcomon, míg végül már csak a halk hüppögés maradt. Csak ültem Robin ölében, és mélyen beszívtam az illatát. Örültem, hogy nem hagyott ott, mikor én elküldtem. Tudta, mire - vagy inkább kire - van szükségem, amikor én nem.
 Nem mertem felnézni az arcába. Talán a szégyen tartott vissza, hogy ilyen kiszolgáltatott állapotban lát. Talán a megilletődöttség, hogy itt maradt velem. Talán a bűntudat, amiért olyan gonoszul viselkedtem. Végül azonban szembenézve az összes félelmemmel, felemeltem a fejem. Szeme az arcomat pásztázta, s én olyan őszinte megbánást láttam benne, mint amilyet még soha senkiében.
- Sajnálom - mondta halkan, és kezével óvatosan az arcom felé nyúlt, és tekintetem el nem eresztve, elkezdte letörölni a könnyeimet. - Igazán, szívből sajnálom.
 Lassan megráztam a fejem. - Nem... Semmi... gond. Én kérek bocsánatot az előzőekért... hogy így... kiborultam - mondtam akadozva -, a fájdalom beszélt belőlem, na harag...
- Nehogy még te kezdj el mentegetőzni! -vágott közbe csendesen, de határozottan. - Még akkor sem mondhattam volna neked azt, amit mondtam, ha nem mentél volna keresztül ilyen nehéz dolgokon. Pláne így... sajnálom, és esküszöm, hogy soha többé nem foglak megbántani - jelentette ki komoly arccal.
 kijelentésére először a szívem reagált, egyre gyorsabban és erőteljesebben dobogva. Gyomrom megremegett, s egy furcsa szorítás a torkomban nem hagyott szóhoz jutni. Lassan elmosolyodtam, mire Robin is követte példámat. Keze újra a hajamba siklott, és elkezdte az ujja köré csavargatni egy tincsemet. Szeme az enyémet fürkészte, mélyen, szinte gondolataimba látva.
 Olyan lassan, nyugodtan teltek a percek, minden pillanatot kellően ki tudtam élvezni. Azt is, hogy Robin keze az arcomra csúszik, és lágyan bizsergetni a bőrömet. Azt is, ahogy közelebb hajol. Azt is, ahogy gyengéden megcsókol.
 Lehunytam a szemem. Ez a pillanat mindennél többet ért számomra. Átkaroltam a nyakát, és beletúrtam a hajába. Ezen felbátorodott, még szorosabban vont magához, olyannyira, hogy egy talpalatnyi hely sem maradt köztünk. A kabátjának minden egyes csatját, gombját éreztem, hol nyom.
 A következő pillanatban a gyengéd csók bátrabb lett, nyelvünk, ajkunk összefonódott. Mikor végül nem bírtuk már levegővel, Robin megszakította a csókot, és áttért az arcomra. Végigpuszilta az állam vonalát, egészen a fülemig. Ott megállt, tétovázva pihegett pár pillanatig, aztán belesuttogott; belesuttogta azt a szót, minek hallatára egy dobbanást kihagyott a szívem.
- Szeretlek.
--------------------------------------------------
Nos, nagyon nagy problémáim voltak a fejezet megírásával kapcsolatban, bétázva sincsen. Sajnálom, hgoy ilyen sokat késett, de tényleg azt akartam, hgoy jó legyen, de nekem valami még mindig nem oké benne, de már nem akartalak tovább váratni titeket.
Na, ki mit szól? Gondolom, a fejlemények mindenkinek a kedvére valóak...;)
Killa, remélem, a múltkori rossz hangulatú fejezet után ez kicsit felvidít:)
Puszi mindenkinek, köszönöm a türelmeteket!!!
Orchidée