Rossz hír

Sziasztok!

Sajnálattal kell közölnöm, hogy egy hétig egyik blogomra sem tudok frisset hozni, mert gépletiltást kaptam, nem végeztem el egy házimunkát, amit meg kellett volna csinálnom tegnap...:/

A 'Lány az álarc mögött'-re 3-án, hétfőn jön a legújabb feji, az 'Az erdő illata' című blogon pedig 7-én pénteken. Tényleg sajnálom, de apa kijelentette, hogy egy héten keresztül nem ülhetek gép elé...:S

Ennek amúgy előnye is van... tudok addig is több fejezetet megírni előre. Ez nem jelenti azt, hogy többet fogok hozni egy héten, csak azt, hogy nekem előre meg lesz írva pár, és így könnyebben tudom írni a folytatást...

Bocsi még egyszer, majd jövök, mikor tudok...:)

Puszi: Orchidée

Huszonharmadik fejezet - Csábító

Sziasztok!
Meghoztam a fejezetet, igaz, fél nyolckor, de legalább itt van!!! :) Egyéb közölnivalóm nincs is, csak annyi, hogy... JÓ OLVASÁST!!!

  Milyen csomagról lehet szó? El sem tudtam képzelni... Elvégre ki küldene nekem csomagot? Szinte szó szerint kirobogtam az étkezőből, egyenesen a hallba. És lám, egy doboz tényleg ott hevert a földön, a fa mellett. Odamentem mellé, és gyanakvóan méregettem. Nem láttam rajta semmit, semmi utalást a feladóra vagy a küldemény tartalmára. Leguggoltam mellé, és elkezdtem kibontogatni. Óvatosan nyitottam fel, hátha törékeny dolog van benne. Legfelül egy levél feküdt, amit torkomban dobogó szívvel nyitottam ki.

 "Kedves Miss Merryweather!

 Természetesen elküldöm magának a kért tárgyakat, itt vannak a dobozban! Őszintén remélem, hogy ha a sors újra Londonba hozza, meglátogat!

 Paul Evans"

 Csupán ez a rövidke szöveg állt a levélben. Mr. Evans mindig is a lényegre szorítkozott, nem szeretett nagy feneket keríteni a dolgoknak. Elmosolyodtam, már mindent értettem.

 Sóhajtottam egy hatalmasat. Tudtam, hogy meg kell tennem a siker érdekében, mégsem bírtam rászánni magam. Ott álltam az egész alakos tükrömmel szemben, és farkasszemet néztem önmagammal. Nem hittem volna el, hogy én vagyok az, ha nem tudom biztosan, olyan jól festettem ki magam. Szerintem még a saját apám sem ismert volna meg. A szemem körül fekete kontúr, ajkaim vörösek, szemöldököm vastagabb a megszokottnál, és az arcom is jóval keskenyebbnek tűnt. Egy dolog hibádzott csupán; a hajam. Olyan jellegzetes volt  a derékig érő, barna hajzuhatag, hogy úgy döntöttem, nem maradhat így. Felemeltem a kezemben tartott ollót. Aztán leengedtem. Aztán - tétován - megint felemeltem. Aztán dühösen lecsaptam az asztalra.

- Most mit tegyek? - kérdeztem magamtól. - Kompromisszum - jutott eszembe. - Nem muszáj olyan rövidnek lennie, mondjuk lapockáig. - És a kezemmel méricskéltem. Aztán egy nagy levegővétellel - mielőtt még megint meggondolnám magam - gyorsan a kezembe kaptam az ollót, és lenyisszantottam a felesleget. Nyissz. Nyissz. Nyissz. - És már hullott is a levágott hajam a földre. De valahogy még mindig nem találtam elég jónak az összhatást. A homlokomra siklott a pillantásom. És akkor már emeltem is oda az ollót. Egyetlen nyisszantás, egy kis igazítás, és már készen is állt az új... frufrum. Szemügyre vettem magam elölről, hátulról, és minden szögből, amiből csak lehet, és elégedett voltam a végeredménnyel. Bár a frufru most éppen nem volt divat, de karakteresebbé tette az arcomat. Na meg teljesen mássá. Egy önelégült vigyor kíséretében az ajtó felé vettem az irányt. Vajon meglepődik-e majd a bácsikám?

 Lassan, óvatos léptekkel haladtam előre az öt férfival a nyomomban. Bár még soha nem vettek részt ilyesmiben, mégis tudták, hogyan kell viselkedniük. Elszánt arccal jöttek utánam, síri csendben, kezük ügyében tartva fegyvereiket, amiket abban a rejtélyes dobozban találtam. Hálás voltam Mr. Evans-nek, hogy időben válaszolt a táviratomra, és és továbbította a kért dolgokat, avagy az öt pisztolyt, hozzájuk szükséges mennyiségű golyóval és puskaporral. Bár a falubeliek eleinte nem akarták elfogadni, mert nem akartak ölni. De aztán megértettem velük, hogy szükségük lehet rá, ha meg akarják fenyegetni a de Noir-okat. Nem kell elsütni, de azért egy pisztolyt rá kell fogni az őrre, ha azt akarjuk, hogy  ne kiáltson, és engedje ki a gyerekeket.
 Hosszú ruhám felett fekete köpenyt viseltem, hogy legalább addig takarjon, míg a várhoz nem érünk. Loveday és én tökéletes munkát végeztünk, teljesen úgy néztem ki, mint egy örömlány. A sötétvörös ruha nagyon mély kivágással és borzasztóan szűk, rám tapadó derékrésszel rendelkezett. Igencsak kényelmetlenül éreztem magam benne, hisz' tudtam, hogy mindenki meg fog bámulni. Bár ez is volt a szándékom. Szó nélkül be tudok majd jutni a várba. Legalábbis reméltem. A ruha alatt viselt nadrág adott egy kis biztonságérzetet, és vészhelyzet esetére ott a köpeny, azt is vissza tudom húzni magamra. No meg ott a váltásruha az oldalamon függő táskában - nyugtattam magam.
 Ideges voltam. Ideges voltam, izgultam, féltem, mi lesz, ha mégis felismernek? Mi lesz, ha nem sül el jól a küldetés? Mi lesz, ha kudarcot vallok? Ezen rágódtam volna egészen a vérig, ha gondolatmenetemet nem szakítja félbe semmi.
 Azonban észrevettem valamit, pontosabban két feketébe öltözött embert, nem távol tőlünk. Egyenesen felénk tartottak - elkerülhetetlen volt a találkozás. Kihasználtam az előnyt, hogy mi hamarabb megláttuk őket, és a fák mögé parancsoltam az embereimet egyetlen kézmozdulattal. Én is beugrottam egy bokor mögé, leguggoltam, és dobogó szívvel vártam, hogy mellénk érjen a két férfi. A bokrom melletti ösvény túloldalán volt egy fa, ami mögött ott lapult az egyik emberem. Elmutogattam neki, hogy mit akarok, mit tegyen, ő pedig bólintott egyet, jelezvén, hogy megértette.
 Ahogy közel ért a két de Noir katona, kiugrottam  a rejtekhelyemről, a hozzám közelebb lévőhöz, és egy fadarabbal tarkón kólintottam. Amaz egyetlen szó nélkül, ájultan esett a földre. Csak tudni kell, hol lehet jól megütni - mosolyogtam magamban. Ugyanakkor ugyanez történt a társával is, csak őt a társam szerelte le. Letérdeltem a földön fekvő két, szerencsétlenül járt fickó mellé, és megmotoztam őket. Elszedtem tőlük a fegyvereiket, aztán az embereim segítségével egy fához húztam, megkötöztem őket, és felpöcköltem a szájukat, hogy ne tudjanak kiáltani, ha majd magukhoz térnek.
- Nagyszerű munka! - mondtam elégedetten a csapatnak. Visszanyertem az önbizalmam és bátorságom. Mit nekem a vár? - Na, indulás!
- De... velük mi lesz? - kérdezte az egyik férfi tétován a két kikötözött felé biccentve a fejével.
- Majd rájuk lel a többi de Noir. Úgyis éjjel-nappal az erdőt járják - feleltem a vállamat vonogatva. - Sajnos itt kell maradniuk egy darabig. - Elhúztam a szám. - Mehetünk? - Választ nem várva indultam tovább. A falubeliek többet nem foglalkoztak a két férfivel, elvégre ők is a de Noir-okhoz tartoztak, akik annyi rosszat tettek már. Szó nélkül követtek.
 Céltudatosan haladtam előre, nem hagytam, hogy a pesszimista gondolataim megint eluralkodjanak rajtam. Csak mentem, mentem egyenesen, a vár felé, megállás nélkül. Egy idő után még a tempón is gyorsítottam - az embereim nem panaszkodtak. Sőt, mintha még várták volna is ezt, örültek neki. Biztosan nagyon izgatottak voltak.
 Rövid időn belül elértük a várfalat. Olyan helyre vezettem őket, ahová nem látott el egy őr sem. Társaim nagyon komor tekintettel méregették a falat, tudták, hogy a mögött vannak a gyerekeik. Feléjük fordultam.
- Ide figyeljen mindenki! - mondtam halkan, de határozottan. - Nekem van egy kis elintéznivalóm, mint azt már említettem a faluban. Mit tesztek, ha elmentem? - tettem fel a kérdést az egyiknek.
- Elrejtőzünk. Csak akkor jövünk elő, ha jelzel - felelte.
- Mi a jelzés?
- Füttyszó, kettő gyorsan egymás után, a harmadik kis szünettel.
- Nagyszerű - mondtam elégedetten. Odabiccentettem nekik, feltettem a fejemre e csuklyát, és elindultam a kapu felé. Húsz lépés után visszanéztem. Mosolyogva nyugtáztam, hogy már nincs a helyükön senki.
 Rövid idő alatt a kapuhoz értem. Ahogy az őr látókörébe kerültem, kihúztam magam, és határozott, kecses léptekkel haladtam tovább.
- Mit akarsz? - kérdezte az őr mogorván. Reméltem, hogy női bájaimmal tudok rá hatni. Lehúztam a csuklyát, és szépen, kérlelőn a szemébe néztem.
- Be tudna engedni, kérem? Várnak. - A nagyobb hatás érdekében még a köpenyt is kibontottam. Bevált a módszer. A férfi, meglátva a ruha mély kivágását, a dekoltázsomat, nagyot nyelt, és elvesztette a beszélőképességét. Úgy mozgott, mint egy bábu, míg kinyitottam előttem a kaput. Vetettem rá egy csábos mosolyt hálám jeléül, és bementem.
 Elkezdődött - gondoltam, és az udvar közepe felé vettem az irányt. Éreztem magamon a rám tapadó pillantásokat, a tekinteteket. Úgy mozogtam, úgy néztem szét magam körül, hogy kétségük sem lehetett afelől, hogy örömlány vagyok. Attól függetlenül, hogy a sok púder alatt pirultam szégyenemben, élveztem a helyzetet. Színásznőnek éreztem magam, mert szerepet játszottam.
 Aztán eszembe jutott, hogy azt sem tudom, merre kell mennem. Merre keressem a nyakláncomat? Megállítottam az egyik velem szembe jövő fiút.
- Tudnál nekem segíteni? - A hatás kedvéért enyhe francia akcentussal ejtettem ki a szavakat.
- I... igen - felelte, s ádámcsutkája fel-alá ugrált. - Hát persze.
- Hol találom Robin de Noir szobáját? - kérdeztem tőle, egy csábos pillantást vetve rá szempilláim alól.
- A... a fő... főépületben... - dadogta, s le nem vette a tekintetét a ruhám nyakkivágásáról. - Menjen fel a lépcsőn... és... jobbra... az... a... a harmadik szoba.
- Köszönöm - feleltem neki egy csábos mosoly kíséretében. Aztán támadt egy gonosz ötletem. - Tudod... - hajoltam a füléhez - lenne egy kis meglepetésem Robin számára. - Rákacsintottam. Nagyot nyelt. - Bent van most?
- Nem, nincs - mormolta rekedtes hangon. Úgy tettem, mintha gondolkodnék.
- Hm. Akkor megvárom. De ez maradjon a mi titkunk, jó? Ne szólj neki egy szót se, jó? Még akkor se, ha csak estefelé akarna a szobába jönni - suttogtam, s mutatóujjamat az ajkam elé tettem.
- Lakat a számon - válaszolta megbűvölve, miközben tudtán kívül utánozta a mozdulatomat.
- Köszönöm. - Nyomtam az arcára egy puszit, és elmentem arra, amerre mutatott. Mielőtt beléptem volna az épület ajtaján, még egyszer visszanéztem. Engem nézett, kocsányon függő szemekkel, a kezét az arcára téve, ahova kapta a puszit. Nem mozdult.
 Kuncogva bementem, és megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.
----------------------------------
Na, hogy tetszett?? Remélem, jó lett...:) Kérem a véleményeket!!! Szerintetek mi a további stratégia? Mi fog következni?
Puszi: Orchidée

Huszonkettedik fejezet - Nyugtalan éjszaka

Sziasztok!
Meghoztam a fejezetet, ne haragudjatok, sajnos késett egy napot!!! :/
És... húzom az időt, ugyanis lenne bejelentenivalóm:
KAPTAM EGY DÍJAT REGINÁTÓL!!! Ez már a tizenharmadik díjam!! Köszönöm szépen! És bocsi, hogy nem raktam ki előbb!!! ^^

Szabályok:

1. Tedd ki a logót!

2. Írj magadról egy ki szösszenetet!

3. Küldd tovább öt írónak!

2. Aki akar rólam szösszenetet olvasni, az nézzen be a 'A kastély tulajdonosa' menüpontba...:)

3. Nem baj, ha most nem küldöm tovább? Bocsi^^

Az egyik barátnőm most nyitotta meg a blogját, és szerintem nagyon ígéretes a története! Nézzetek be hozzá!!!

 Tartalom

Miranda Reynolds Skócia szívében tengeti, nyugodt mindennapjait. Rendőri munkáját kitűnően végzi és az előléptetés is csak pár lépésnyire van tőle. Azonban a múlt sötét szellemeinek rajta akad meg a szeme. A segítség váratlanul érkezik és nem éppen olyan formában amiben várható lenne. Régi életével szakítani kell, elhagyni szeretteit és megküzdeni a felszínre hozott gonosszal. Ő azonban nem az a fajta lány aki megijed bármitől is, harcolni akar, kitartani a végsőkig és megvédeni másokat.

Edric de Vaux lassan, de biztosan kezdi érteni miért is került egy Orákulomokkal teli csarnokba, fent a mennyekben. Előző életéből egyetlen emléke sem maradt meg, de választania kell- vagy visszakapja az emlékeit, vagy megtudja mi is lenne a dolga. Hamar rájön, hogy a Paradicsom és a Purgatórium idősíkjai teljesen más ütemben haladnak. Míg Fent eltelik egy év, Lent eltelik tíz. Váratlanul kap 'társat', akit meg kell védenie, ám hozzá hasonló lánnyal még nem találkozott. Önfejű, makacs és semmibe veszi a tanácsait.

Sorsuk azonban akaratlanul is összefonódik, amikor Edric megmenti Miranda életét. Átértékelik a múltat, a jelent és a jövőt. Tudják, hogy szükségük van egymásra, ezt azonban nem vallanák be saját maguknak sem.

Vajon elboldogul-e két különböző lélek egymással? Sikerül-e minden szeretett embert megvédeniük? És a legfontosabb, sikerül-e elég gyorsan rájönniük, hogy ki és miért kezdte el üldözni Mirandát?

http://violet-blogja.blogspot.com

ÉS ITT A VÁRVA-VÁRT FEJEZET!!! :DDDDD

/Catherine/

 Az ágyamban feküdtem, és bámultam a fejem feletti baldachint. Csupán a kint süvítő szelet hallottam a nyitott ablakon át, azon kívül teljes csend vett körbe. A kutyák halk, egyenletes légzése sem jutott el a fülemig, mint más éjjeleken. Semmi sem volt, ami zavarhatta volna a nyugalmamat, én mégsem tudtam elaludni.

 A túl sok friss információt fel kellett dolgoznom. El sem tudom képzelni, miért viselt meg a tudat, hogy Loveday Robin nővére. Bácsikám nem tudta mire vélni e felőli csodálkozásomat, hiszen nem mondtam el neki, hogy ismerem a nőt. Elgondolkodtam, lehet, hogy Loveday vissza akar vinni a várba? De nem, akkor már átadott volna a kapuban álló de Noir-oknak, akik rám vártak. Mi lehet akkor a szándéka? Talán az apja küldte, hogy férkőzzön a bizalmamba? De annak meg mi értelme? Semmi. Az égvilágon semmi. Elvégre mi lehetne ezzel Coeur de Noir-nak a szándéka? Ha meg akar öletni, ahhoz nem kell a bizalom. Elhatároztam, hogy utánajárok az ügynek.

 Végül, nagy nehezen elszenderedtem. Ám a nap eseményei álmomban sem hagytak nyugodni.

" Holdszállás szalonjában voltam, az ablakon szikrázóan besütött a nap, s szép, színes virágokat láttam mindenütt. A zongoránál ültem, és észrevettem, hogy játszok. Játszottam egy darabot, amit még soha életemben nem hallottam, mégis az ujjaim szinte maguktól mozogtak. A zene elárasztotta a szobát, a olyannyira élveztem, hogy a hangok szállnak a levegőben, hogy lehunytam a szemem. Szemhéjamon keresztül éreztem a napsugarak melegét, s piros-sárga fények táncoltak előttem. Még így sem maradt abba játékom, csodálatos volt hallgatni, s egyben tudni, hogy az én kezeim közül száll ki ez a gyönyörű zene. Aztán hirtelen lépteket hallottam meg. Nem sima járást, a zene ritmusára hangolódó tánclépéseket. Amint kinyitottam a szemem, meglepetten vettem tudomásul, hogy már nem vagyok egyedül. Egy pár, egy férfi és egy nő táncolt a szoba közepén lévő asztal körül. Sir Benjamin és Loveday voltak. Csak fiatalabban. Esküvői ruhát viseltek mindketten,és nagyon boldogoknak látszottak. Lágyan, kecsesen siklottak a parkettán, lábuk szinte nem is érintette a földet. Nem vettek észre, sőt erős a gyanúm, hogy láthatatlan voltam számukra. 

 A nő váratlanul kilépett a bácsikám karjai közül. Arcára komolyság ült ki, s a szeméből még félelmet, kétségbeesést is ki lehetett olvasni.

- Mi baj, szerelmem? - lépett oda hozzá a férfi.

- Benjamin... - a nő mélyen a szemébe nézett - ...szeretlek. Mindennél jobban.

- Én is téged - suttogta a másik, és lágyan megcsókolta.

- Benjamin - tolta el a nő - , mondanom kell valami fontosat. Van valami, amit tudnod kell rólam. Nem biztos, hogy el akarsz majd venni, ha tudni fogod - tette hozzá szomorúan.

- Ugyan már! - legyintett a bácsikám. - Mi lehetne az, ami miatt már nem szeretnélek?

 Loveday habozott. Látszott, hogy belső harcot vív magával, rágódott magában. Nagyon félt. Félt szerelme reakciójától, mit fog szólni a mondandójához.

- Benjamin, én... az én családom... az apám... - Dadogott, kereste a szavakat, nem tudta, hogy öntse szavakba gondolatait. - Benjamin, én de Noir vagyok! - bökte ki végül. - Coeur de Noir az apám!

 Bár én tudtam, számítottam a bácsikám reakciójára, mégis megdöbbentem. Abban a pillanatban teljesen átváltozott. A boldog, gondtalan arckifejezés eltűnt az arcáról, helyette düh torzította el, szeme villámlott.

- Micsoda?! - ordította. - Te Coeur lánya vagy?! - Felkapott az asztalról egy szép, cserepes virágot, és nekihajította az ablaknak. Amaz hangos csörömpölés kíséretében széttört, s szilánkjai ezer irányba repültek.

- Benjamin, ne! - kiáltotta Loveday elkeseredetten. A szeméből kibukott pár kövér könnycsepp. 

- Csak a gyöngyök miatt akarsz a feleségem lenni, ugye?! - Sir Benjamin magán kívül volt haragjában. - Az apád küldött, hogy szerezd meg őket! De nincsenek itt! Nem tudom, hol vannak! - kiabálta, s csak hajigálta kifelé az ablakon a virágokat.

- Benjamin, ne! - sírta a nő. - Benjamin, apám kitagadott, mert téged szeretlek! Nem érdekelnek azok az átkozott gyöngyök! Benjamin, te fontosabb vagy nekem mindennél!

 De a férfi meg sem hallotta. Észre sem vette azt sem, mikor a nő zokogva kirohant. Túlságosan el volt foglalva a saját dühével.

 Játékom utolsó hangjai messze szálltak a levegőben, beterítve a teret. Szárnyaltak, majd fájdalmasan elhaltak. A férfi ekkor vette csak észre, hogy egyedül maradt. Fejét a kezébe temette, és lecsúszott a fal mellé,a földre. Testét rázta a zokogás. Akkor tudatosult csak benne, hogy mekkora hibát is követett el."

 Felriadtam. Hangosan ziháltam, s felültem. Mikor megérintettem a kezemmel az arcomat, éreztem, hogy nedves. Sírtam én is, mert tudtam, hogy álmom valódi volt, megálmodtam a tíz évvel ezelőtt történteket.Megálmodtam azt a jelenetet, amiről bácsikám és Loveday mesélt. Szegény Loveday. Szegény Sir Benjamin.

 Túlságosan kimerítő lehetett számomra az elmúlt pár nap, nemcsak testileg, hanem lelkileg is, és most még egy szomorú végű, igaz szerelmes történetet is megálmodtam. Ebből persze egyből az jutott eszembe, hogy egész életemben egyedül leszek. Soha nem lesz férjem, nem esznek gyermekeim, hiszen milyen férfinak kellenék én? Nem vagyok elegáns, nőies, nem szeretek bájologni. Hogy kinek kellenék? Az égvilágon senkinek.

/Robin/

 Álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Hol jobb, hol bal oldalamon feküdtem, és bár mindenhogy kényelmes volt, az álom engem messze elkerült. Bambán meredtem a mennyezetre, de az agyam járt rendesen. Egy nyugtalanító gondolat okozta álmatlanságomat. Hiába próbáltam máson gondolkodni, valahogy minduntalan visszatértem Catherine-hez. Nem tudtam, mi lett vele, hiszen a kapuhoz kiküldött csapat úgy jött vissza, hogy nem látta. Kíváncsi voltam, eltévedt talán, vagy esetleg valami baja esett? Sőt, ami a legrosszabb, nem is kíváncsi voltam. Aggódtam. Hiába tudtam, hogy nem én vagyok érte a felelős, mégis gyötört a bűntudat, hibásnak éreztem magam.

 Erősen beleütöttem ököllel a párnámba, de az sem csillapította lelkem háborgását. Aztán rájöttem, hogy van egy mód, hogy lenyugtassam lelkiismeretem. Ha utánajárok a dolognak. Egy mozdulattal lerúgtam a takarót, az pedig lerepült az ágyról a földre. Nem foglalkoztam vele. Felkeltem, s gyorsan, kapkodva felöltöztem. Ajtómat óvatosan nyitottam ki, és zártam be magam után. Lépteim halkak voltak, s szerencsére a kőpadló nem tudott alattam recsegni.
 Végül eljutottam az istállókig. Olyan sötét volt odabent, hogy meg kellett gyújtanom egy lámpást, különben nem tudtam volna felnyergelni a lovamat. Bár nem szerettem túlságosan lovagolni, most úgy döntöttem, hogy felülök King-re, mert gyorsan oda akartam érni. Lassan elvezettem a kapuig, vigyázva, hogy senki ne vegyen észre, majd ahogy kijutottunk a várból, felpattantam a hátára, és elszáguldottunk. Keresztülvágtunk az erdőn, a lehető legrövidebb úton haladtunk, egyenesen Holdszállás felé. Örültem, hogy nem viseltem kalapot, mert az bizonyosan ottmaradt volna.
 Nem sokára feltűnt előttem a kastély tornya. Tudtam, hogy az Catherine szobája, mert láttam idekerülésének első éjszakáján, kint az erkélyen, ahogy énekelt. Gyönyörű hangja már akkor is elbűvölt. Ahogy visszaidéztem a perceket, amikor tudta nélkül figyeltem őt, elmosolyodtam.
 A lovamat kikötöttem egy fához, én pedig a torony aljáig osontam. Magasan volt, azt láttam, de tudtam, hogy ez nekem nem fog gondolt okozni. Egy fa magaslott ki a nyitott ablak mellett, és ahogy felmértem, egy erős ágáról könnyedén be lehetett ugrani a szobába. Óvatosan felkapaszkodtam, ügyelve, nehogy zajt csapjak. Ahogy felértem a fa tetejére, kicsit elbizonytalanodtam. Nem volt olyan közel az az ablak, mint ahogy lentről tűnt. De ha már odáig eljutottam, nem akartam visszafordulni, így keresnem kellett egy másik alternatívát. Rámentem az ágra, és óvatosan kinyúltam, megfogtam az ablakpárkányt. A lábammal rátámaszkodtam a falra. Nem kis munkámba került, hogy feljussak, de végül sikerült magam felhúznom. Bent voltam a szobában.
 Lassan elléptem az ablak mellől, s egyenesen az ágyhoz mentem. Egy hatalmas kő esett le a szívemről. Catherine ott feküdt benne, s békés arccal, nyugodtan álmodott. Ráesett a hold fénye, amitől bőre ezüstös árnyalatú csillogást kapott. Nyeltem egy nagyot, nehezen tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy végigsimítsak az arcán és a haján. Ám azt nem tudtam megállni, hogy ne menjek hozzá közelebb. És akkor vettem észre, hogy könnyezik. A szeméből lassan csorogtak a könnyek, s le-lecseppentek a párnájára. Hirtelen elkezdte nyitogatni a szemét.
 Eszembe jutott, hogy nekem nem szabadna itt lennem. Ha észrevenne, az nagyon rosszul sülhetne el, elvégre mikor hinné el nekem, hogy csak látni akartam, hogy jól van-e? Gyorsan bebújtam a másik ablak függönye mögé, és onnan kukucskáltam ki óvatosan. Nagyon jól tettem, ugyanis a következő pillanatban felült. Hitetlenül meredt maga elé. Remegő kezét az arcához érintette, s csodálkozva nézte, hogy az ujjai nedvesek lettek. Láttam, hogy mélyen a gondolataiban jár, észre sem vette, hogy egész testében remeg. Tíz perc múlva, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy felébredt, visszadőlt a párnájára. Egy ideig nem mertem előbújni, csak mikor meghallottam egyenletes lélegzését. Lassan előbújtam relytekhelyemről, és az ablak felé vettem az irányt. Még egyszer visszanéztem, és észrevettem, hogy bár Catherine elaludt, remegése nem csillapodott. Csak egy vékony takaró volt rajta, és a szél is befújt a szobába. Gondolkodás nélkül visszamentem, és kinyitottam a szobában lévő egyetlen szekrényt. Szerencsémre találtam egy pokrócot az alján, a kezembe fogtam, és óvatosan ráterítettem. az alvó lányra. Elmosolyodtam, mikor jólesőn felnyögött, és még jobban bevackolta magát a melegbe, a takarók alá. Önkéntelenül is odanyúltam, és lágyan végigsimítottam az arcán. A bőre hihetetlenül puha volt, jólesett megérinteni.
 Aztán halkan odasurrantam az ablakhoz, és felmásztam a párkányra. Még egyszer visszanéztem a takarók alatt szendergő alakra, majd behajtottam magam mögött az ablakot. Úgy gondoltam, nincs túl nagy távolság köztem és a föld között, így leugrottam, és futva eltűntem az erdő fái közt.

/Catherine/
 Reggel jókedvűen ébredtem. Mosollyal az arcomon nyitottam ki a szemem, és nyújtóztam egy nagyot. Azután, hogy éjjel visszaaludtam, nem álmodtam, olyan mélyen szundítottam, olyan jóízűen, mint már rég. Viszont, furcsa módon, még mindig érezni véltem azt a selymes érintést az arcomon. Ami pontosan azután jött, hogy elöntött a melegség. Felültem, és ahogy végignéztem magamon, minden világossá vált.
 A vékony takarómra rá volt terítve egy vastag pokróc. Valaki bejöhetett az éjjel, és betakart. Az arcomra tettem a kezem, hátha visszajátszva az érintést, rájövök, ki lehetett az, de természetesen nem tudtam meg semmit. Bár valószínű, hogy csak képzelődtem. De... akkor ki terítette rám a takarót?
 Ilyen természetű gondolatok jártak a fejemben, miközben felkeltem, felöltöztem, és lementem reggelizni. A bácsikám már ott ült, és javában evett.
- Jó reggelt!  mondta. Már nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem a takaróról, de folytatta. - Jött egy csomagod!
- Nekem? - lepődtem meg. - Ugyan kitől?
 Megvonta a vállát.
- Nemrég hozták. Ott van a hallban.
----------------------------------
 Na, hogy tetszett??? Mi a véleményetek az események alakulásáról? Szerintetek ki küldte a cxsomagot, és mi lehet benne? Várom a tippeket...;)
Puszi: Orchidée

http://violet-blogja.blogspot.com

Huszonegyedik fejezet - Múlt

 Sziasztok!
Bocsi megint a kései fejezetért, de nem otthon vagyok...
Nos, csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy köszönöm a kommenteket az előző fejihez, nagyon jól estek... És örülök, hogy a másik blogomnak máris ekkora sikere van... :)
KÖSZÖNÖM!
Bocsi, de most nincs kép, majd később rakok...:) A fejezet sajna megint ilyen 'leírásos' lett, a történet nem haladt sokat , de ilyen is kell néha...:)

Jaj, és Regi, bocsi, hogy nem tettem ki a díjadat, sajnálom, de majd pótolom...:)

- A menyasszonya? - kérdeztem vissza hüledezve. Valahogy nem tudtam elképzelni őket együtt. - Sir Benjamin menyasszonya?

 Loveday csak szomorkásan mosolygott. - Igen, és nagyon szerettem a bácsikádat. De sajnos az esküvő napján vége lett mindennek. Nagyon összevesztünk, én pedig kiviharzottam a kastélyból, és azóta színét sem akarom látni - A régi emlékeket pergette le maga előtt, láttam rajta, hogy elgondolkodik.

- Sajnálom. - A kezem együttérzőn a vállára tettem. Szegény Loveday, elveszítette azt, akit szeretett. Az élet néha olyan kegyetlen tud lenni.

- Rég volt, elmúlt - mondta halkan. - Nem érdemes a múlton merengeni, hogy mi történt és miért. Így lett és kész.

 Nem akartam már akkor mondani neki, hogy szerintem a múlt épp olyan fontos, mint a jelen meg a jövő, hiszen ha nem tanulunk múltbéli hibáinkból, akkor azokat újra meg újra el fogjuk követni. Az akkor hozott döntéseink, tetteink határozzák meg a jellemünket.

- Most már tényleg menned kell, Catherine - jegyezte meg Loveday. - Hozzám pedig jöhetsz akármikor, mert szívesen látlak, sőt, kérem, hogy gyere. - Szélesen mosolygott rám, miközben kikísért.

- Jövök, ne aggódj. - Én is vidám lettem, a nő jelenléte és kisugárzása vidító hatással volt az emberre. - Holnap itt leszek, még a várba indulás előtt.

- És a ruha készen fog rád várni! - szólt utánam, ahogy elindultam Holdszállás felé.

- Köszönök mindent, Loveday! - kiáltottam neki, de már nem biztos, hogy hallotta.

 Lassan lépkedtem Holdszállás felé. Fák, bokrok mögé rejtőzve haladtam, nem akartam, hogy bárki is észrevegyen. Nem szerettem volna, ha a bácsikám meglát az ablakból, mert akkor elmaradt volna az igazi meglepetés. Tudtam, hogy ő a könyvtárban lesz, tehát az ellenkező irányból közelítettem meg a kastély bejáratát. Elhaladtam az istállók mellett is, de nem mentem be, mert hallottam, hogy Digweed éppen a lovakat csutakolja. Ügyeltem, nehogy rálépjek egy ágra, ami reccsenhet alattam, vagy bele ne rúgjak véletlenül valamibe, hisz' akkor kijön az istállóból, és észrevesz.
 Mikor végre probléma nélkül eljutottam a bejárati ajtóig, rájöttem, hogy egyvalamivel nem számoltam, mivel kutyaugatást hallottam. Hátrafordultam, és megláttam a két kutyámat, ahogy száguldanak felém. Imádkoztam, hogy ne örüljenek ilyen hangosan, de hasztalan. Dante úgy nekem ugrott, hogy a lendülettől a fenekemre estem. Nedves nyelvével végignyalta az arcomat, amit általában nem szerettem, de most engedtem neki. Magamhoz öleltem a nyakát. Brutus meg hangosan ugatva méltatlankodott, hogy neki nem jut belőlem semmi, aztán ő is odafurakodott, és odébb tolta Dantét. Hangosan felkacagtam, mikor elkezdtek lökdösődni, miközben a kezemet keresték, nyaldosták, és nem engedtek felállni. Annyira nevettem, hogy nem tudtam őket elküldeni. Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, de nem láttam a két nagy mamlasztól, hogy ki lehet az.
- Catherine! - Bácsikám örömteli hangja jutott el a fülemig. Azonnal felugrottam volna, de nem tudtam a kutyáktól. Dante ugyanis időközben kényelmesen ráfeküdt a lábamra. Odébb toltam magam mellől Brutust, Dante alól pedig kicsúsztam. Mind a ketten rosszallották, Dante még vakkantott is egyet, de szigorúan ránéztem. Ami sok, az azért sok. Mikor felálltam volna, egy kezet láttam meg magam előtt. Megfogtam, és bácsikám segítségével talpra álltam.A lendülettel, ahogy felhúzott, szorosan a karjai közé fogott, és átölelt. Lehunytam a szemem és visszaöleltem.
- Ha tudnád, hogy aggódtam - suttogta.
- Szerintem tudom. Elengedtem és elhúzódtam tőle. - Jöjjön be bácsikám is, elmesélek mindent!
 Követett befelé, de mikor mentem volna a szalonba, megállított.
- A mesélés várhat. Menj, és pihend ki magad, nem lehetett nyugodalmas éjszakád. Frissítsd fel magad!- utasított.
- Rendben bácsikám. Megyek, és átöltözök - tettem hozzá zavartan nevetve, és felszaladtam a lépcsőn, egészen a szobámig.
- Itt vagyok - szólaltam meg halkan, ahogy beléptem a szalonba. A lenyugvó nap besütött az ablakon, s káprázatos aranyszínbe öltöztette a szobát. Bácsikám az ablak előtt ült, csodálta a naplementét. Intett nekem, hogy menjek oda, nem akarta beszéddel megtörni a hangulatot. Leültem mellé, a fénytől én is aranyos árnyalatot kaptam. A táj odakint gyönyörű színekben pompázott, a sugarak mindent megváltoztattak, mintha egy teljesen más világ lett volna az ablaküvegen túl. A kék eget lila, rózsaszín, és piros csíkok tarkították, az udvar fáinak csak fekete sziluettje látszott, a szökőkút vizében pedig visszatükröződtek az ég csodálatos színei.
- Csodaszép - suttogtam végül, megtörve a csendet.
- Ezért szeretem ezt a szobát. - Bácsikám normális hangerővel beszélt. - Olyan jó hangulatot teremt a beszélgetéshez. Furdal a kíváncsiság - tért rá a fő témára. - Mi történt veled a várban?
 Míg a fürdőkádban feküdtem, fent a szobámban, volt időm azon elgondolkodni, hogy mit meséljek el neki és hogyan. Lovedayt ki akartam hagyni, ebben biztos voltam. Michael Smith támadását eleinte nem akartam beleszőni a történetbe, mert attól féltem, ha elmondanám, nem engedné, hogy visszamenjek a nyakláncomért meg e gyerekekért. Viszont azt a részt, hogy Robin megmentett, nem szerettem volna kihagyni. Így hát elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, de elmondom. Egy hatalmas levegővétellel kezdtem a mesélést.:
- Tegnap találkoztam a várban egy igen régi ismerősömmel. Ahhoz, hogy bácsikám mindent megértsen, teljesen elölről kell kezdenem a történetemet, egészen kicsi koromtól, mikor anyámat meggyilkolták. - És csak meséltem, és meséltem.Nagybátyám némely részeknél igen meglepett fejet vágott, vagy éppen nevetett, mikor vadócságomról beszéltem, de nem vágott közbe. Egészen addig, míg oda nem értem a mesémben, hogy apám megtanított fegyverekkel bánni, és vele tarthattam a gyilkos üldözésében. Ekkor ugyanis felháborodottan felugrott.
- Ezt nem tehette! Nem vihetett magával egy kislányt gyilkolni! - kiabálta dühösen. - Milyen felelőtlen apa! Hogy tehetett ilyet?! - Szeme villámlott. - A saját tizenhárom éves gyermekével hogy bánhatott ilyen felelőtlenül? Hogy volt rá képes?
 Bár én tudtam, hogy mindenben teljesen igaza van, mégis úgy éreztem, meg kell védenem az apámat:
- Bácsikám, apám a legjobb szülő volt a világon, nem is kívánhattam volna jobbat! Igaz, hogy követett el hibákat. De azt tette, ami tett, megváltoztatni már nem lehet! Mellesleg nekem is ugyanannyi jogom  volt bosszút állni anyám gyilkosán, mint neki!
- De még csak egy gyermek voltál! - Hangja remegett. - Egy tizenhárom éves kislány, az isten szerelmére! - Sóhajtott egyet. - Nehéz életed lehetett.
- Tudtam, hogy az lesz. Vállaltam - mondtam halkan.
- Folytasd nyugodtan! - intett. - Nem vágok többet közbe!
- Hol is tartottam? - kérdeztem, mert elvesztettem a fonalat.
- Ott, hogy elkezdtétek együtt üldözni a gyilkost.
- Jaj, tényleg - mondtam és folytattam.
 És mondtam, mondtam mindent, részletesen, nevekkel dátumokkal. Elmeséltem, hogy lelőttem egy embert, azt hittem, meghalt, azt hittem, bűnös vagyok. Ennél a résznél nem mertem bácsikámra nézni, féltem attól, amit esetleg az arcán láthatok. Elmondtam azt is, hogy férfiruhát viseltem mindig, mert ez lényeges volt, emiatt hitte azt Smith, hogy a saját bátyám vagyok.
 Sir Benjamin betartotta az ígéretét, míg beszéltem, nem szólt közbe. Ám a végénél is hiába vártam, hogy bármit is kérdezzen, csak meredt maga elé mozdulatlanul. Már nem is a lemenő napkorongot bámulta, valahol nagyon mélyen járt a gondolataiban. Biztosan feldolgozta a hallottakat.
- Azt mondtad az előbb, hogy azt hitted, megölted azt az embert. Ha csak hitted, akkor még él, ugye? - kérdezte végül. Kiszúrta magának a legfontosabb információt.
- Igen. És vele futottam össze a várban.
 Sir Benjamin kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Mesélj! - utasított.
És én megint elmondtam neki mindent, részletesen, szépen sorjában, bácsikám pedig csendben végighallgatott. Mikor oda jutotta, hogy Coeur de Noir tudatta velem, hogy meg akar ölni, az arcán düh suhant át, mikor Smith támadását ecseteltem, még dühösebb lett, ezért azt a részt igen rövidre fogtam. Őszintén csodálkozott azon, hogy Robin mentett meg attól a gonosz embertől. Elismerően nézett rám, mikor a szökésemről beszéltem, az ugrásomról, és hogy hogyan ráztam le az engem üldöző de Noir-okat.
- Büszke vagyok rád - jegyezte meg, mikor a történet végére értem. - Ügyes voltál, jól feltaláltad magad. De nem mehetsz vissza -tette hozzá szigorúan. Pont úgy reagált, ahogy vártam.
- Bácsikám, tudok vigyázni magamra! Most sem tudtak rajtam kifogni, bízzon meg bennem jobban! - kérleltem.
- És az a Michael Smith? Ha Robin nincs ott, megöl! - Idegesen felpattant a helyéről, s fel-alá járkált a szobában. - Biztosan van más megoldás, hogy kihozd onnan a gyerekeket!
 Az ajkamat rágtam.
- Az csak azért volt, mert le voltam gyengülve, rég nem ettem, és a hosszú kerülő séta is kifárasztott, míg a várba értem! Ráadásul éppen előtte tudtam meg, hogy meg akarnak ölni! Bácsikám, kérem! Most már tudom, mire kell számítsak! Kérem, engedjen el! - könyörögtem. - Akár bácsikám is velünk jöhet - tettem hozzá egy hirtelen ötlettől vezérelve.
- Nem, én nem megyek! Rá emlékeztetne...-Elhalt a hangja.
- Kire? - kérdeztem kíváncsian, csodálkozva a hirtelen hangulatváltozásán.
- Nekem is vannak ám titkaim - mosolygott rám keserűen, miközben visszaült mellém. - Volt egy nő, akivel tíz évvel ezelőtt nagyon boldog voltam.
- Tíz évvel ezelőtt? - szökött magasra a hangom. Azt sejtettem, hogy Lovedayről beszél, de azt nem hittem volna, hogy ilyen rég váltak szét útjaik.
- Igen. Tíz évvel ezelőtt. Nagyon szerettem Lovedayt. A menyasszonyom volt. Furcsálltam, hogy nem beszél soha a családjáról, de mindig azt mondta, majd egyszer megtudom. Aztán az esküvő előtt nagyon összevesztünk. Hangosan ordítoztam teljesen kikeltem magamból, dührohamot kaptam. A virágait kihajigáltam az ablakon, ő pedig sírva rohant el. Azóta nem láttam. Pedig kerestem, az isten a megmondhatója. - Egy kövér könnycsepp folyt végig az arcán, fénylő csíkot hagyva maga után. - És tudod, mi volt az oka, hogy ilyen rohamot kaptam?  Azért, mert elárulta, hogy az apja a de Noir-vezér, Coeur de noir! Ilyen bolondság miatt kergettem el! Ennyire idióta voltam!
- Szóval akkor... az a Loveday Robin testvére? - kérdeztem csodálkozva.
- Igen. A nővére.
-------------------------
Nos, hogy tetszett? Mi a véleményetek a fejlemények alakulásáról?

Huszadik fejezet - Loveday

Sziasztok!

Mostantól megpróbálom úgy megoldani, hogy péntekenként itt, hétfőnként pedig a másik blogomon lesz friss. Nem tudom, hogy menni fog-e, mert nagyon sokat kell majd tanulnom, de mindent megteszek, ami tőlem telik... :)

Nos, a fejezet itt van, sajnálom, hogy annyit kellett rá várnotok... :/ Remélem, tetszeni fog mindenkinek.

Még valami fontos! Aki még nem tette meg, az nézzen be a másik blogomra, bár még csak a tartalom leírása van fent.

Lány az álarc mögött

 Minden tagomban remegtem, a rémülettől meg sem tudtam szólalni. El se, tudtam képzelni, ki lehet ez az alak, mert semmi nem látszott az arcából itt lent, a sötétben. Végül némi farkasszemezés után - legalábbis én őt néztem, de hogy ő engem nézett-e, azt nem tudom -, halkan, de nyugodt hangon megkérdeztem:

- Ki maga? - Már nem is féltem. Nem is tőle magától voltam eleinte sem megriadva, hanem attól, hogy olyan hirtelen feltűnt, rám ijesztett. Nem féltem tőle, valahogy úgy éreztem, nem akar bántani. Valahogy az egész lényéből - még így látatlanul is - kedvesség és jóindulat sugárzott.

 Kérdésemre a csuklyás nem válaszolt, csak intett, hogy kövessem, aztán hátat fordított nekem, és elindult befelé a sötétbe. Úgy tettem, ahogy kérte. Egy földbe ásott alagútban jártunk, mígnem oda nem értünk egy igen réginek látszófaajtóhoz. A falból és a talajból gyökerek álltak ki, és a kocsi ajtót is gyökérminták díszítették. A csuklyás bement rajta, és én mentem utána.

 Ahogy átértem, tátva maradt a szám. Egy barlangban álltam, egy olyan barlangban, amiben éltek. Teljesen úgy volt berendezve, mint egy rendes ház, csak durva fabútorokkal. Akárhová néztem, mindenütt állatokat láttam. A karosszékben, egy párnán ott feküdt egy süni, kölyökróka lustálkodott a kandalló előtti szőnyegen, és egy veréb ugrált a tükrös asztalon, bekötött szárnnyal.

 Ráemeltem a tekintetem a csuklyásra, aki háttal állt nekem. Ki lehet ez? Alighogy feltettem magamban ezt a kérdést, felém fordult. Kezeit felemelte, és csuklyáját megfogva lehajtotta azt. Egy nő állt előttem, zabolátlan szőke hajzuhataggal, vidáman csillogó szemekkel, széles mosollyal ajkán. Nagyon emlékeztetett valakire, de nem tudtam azonnal megmondani, kellett pár pillanat, míg rájötte, hogy ő a...

- Holdhercegnő! - kiáltottam fel meglepődve. - Maga a Holdhercegnő! - Halványan elmosolyodott, de a fejét rázta.

- Én? Nem - ellenkezett. - Az Te vagy.

- Na de... - habogtam. - Maga pont úgy néz ki... Láttam az arcképét a könyvemben, és a festmény is ott lóg a szobán ajtajával szemben!

- Előfordulhat, hogy tényleg hasonlítok rá. De én nem vagyok ő - mosolygott elnézően. - És hagyd már a magázást! Loveday vagyok - mutatkozott be.

- Én...

- Tudom, Catherine vagy - vágott közbe. - Jaj, bocsánat! Tudom, hogy udvariatlanság belevágni mások beszédébe - tette hozzá, félreértve elképedt arcomat.

. Nem, nem baj, csak... Itt hogyhogy mindenki ismer? - néztem rá kérdőn. - A falubeliek is tudták a nevemet, a de Noir-ok is, és te is. Hogy van ez?

 Hangosan, jóízűen felnevetett. 

- Híres személyiség vagy. Bár azt senki nem mesélte, hogy nadrágot viselsz. - Felhúzott szemöldökkel, furcsállva nézett rám.

- A meneküléshez kellett - mentegetőztem.

 - Semmi baj. Csak először azt hittem, hogy egy de Noir-klánbeli fiú vagy - nevetett. - Biztosan szeretnél átöltözni. Ott a szekrény, válassz, ami tetszik.

 Mikor kijöttem, egy fehér ruhát viseltem, hasonlót, mint amiben elmentem a várba. Nem szerettem volna, ha feltűnik bácsikámnak hogy mást viselek. Feltűnt, hogy az összes ruha olyan furcsa volt, olyan régies, itt-ott megtoldott, kiegészített, díszes.

- Loveday! - kiáltottam.

- Itt vagyok! - Előttem termett.

- Szeretnék kérdezni valamit - kezdtem bele. - Amikor beteg voltam... láttalak. Ott jártál nálam, a szobámban? - Kérdésemre mosolyogva bólintott.

- Szinte minden nap meglátogattalak.

- Értem... De a bácsikám miért nem beszélt rólad? Úgy értem, ő is mindig ott volt, biztosan összetalálkoztatok. - A nő arca hirtelen elfelhősödött.

- Nem! - vágott közbe. - Egy szót nem akarok hallani arról az utálatos emberről! - jelentette ki indulatosan. Tudtam, hogy haragja nem nekem szól. Ajjaj - gondoltam magamban - , vajon mit tehetett Sir Benjamin, ami ennyire nemkívánatos személlyé tette őt Loveday szemében?

 Ám mielőtt jobban elgondolkodhattam volna, hangosan megkordult a gyomrom. Loveday arca azonnal ellágyult, elnevette magát. 

- Jaj, de udvariatlan vagyok! Gyere, ebédeljünk meg! Nagyon éhes lehetsz... - mondta, és beirányított egy apró helyiségbe, ahol egy pici konyha - egyben étkező - volt. A falon észrevettem egy ablak nagyságú lyukat, és odamentem, hogy megnézzem. Növények tapadtak rá kívülről, melyek között szűrten áramlott be a fény. Ha széthúztam őket, ki is tudtam nézni. Tökéletesen meg volt csinálva, kívülről egyáltalán nem látszhatott.

- Kész az ebéd! Gyere! - hívott el Loveday az ablaktól, és két tányért tett az asztalra. 

- Catherine, a nyakláncod hova lett? - kérdezte kíváncsian a nő fél órával később, mikor épp a sebemet tisztogatta a konyhában. Felszisszentem, csípett az anyag, amit a karomon lévő vágásra kent. Robin kendőjét a kezemben szorongattam, miután a karomról leszedtem.

- Elvették - mondtam halkan. Sem a lánc, sem a medál nem volt értékes, de nekem a legfontosabb tulajdonomat képezték. Abban a pillanatban nagyon gyűlöltem azt a személyt, akinél ottmaradt. - Elvették - ismételtem meg egy apró szünet után indulatosan. - Elvette az a mocsok Robin! Az az aljas, az a tolvaj! Az a... - folytatni akartam, de észrevettem, hogy Loveday abbahagyta a sebem törölgetését, arca szomorú, fejét lehajtja. - Mi a baj? - kérdeztem, s letérdeltem hozzá. Vett egy nagy levegőt.

- Robin... nem olyan rossz, mint amilyennek te gondolod. - Hangját alig hallottam, szinte a szájáról olvastam le, mit mond.

- Igazából tudom - sóhajtottam egy nagyot. - Segített, mikor egy régi ellenségem megtámadt - feleltem kérdő tekintetére. - Várjunk csak! - kaptam a fejemhez. - És te honnan gondolod, hogy nem rossz? Honnan ismered? - Szomorúan elmosolyodott.

- Mindenkinek megvannak a maga titkai - mondta halkan. - Ahogy nekem és neked is. - Itt jelentőségteljesen rám nézett. Talán rólam is tud valamit? Válaszom csupán egy "Ó!" volt, nem szándékoztam faggatózni. Tiszteletben tartom mások titkait és múltját.

- Gyere velem! - állt fel hirtelen. - Mutatni akarok valamit!

 Visszamentünk a barlangbeli 'szalonba'. A falon lógott egy kis tükör, azzal állított szembe.

- Nézz bele! - utasított, és pedig engedelmeskedtem. Egy pár pillanatig magamat láttam, majd a kép hirtelen megváltozott. Holdszállás volt a tükörben, a mostani állapotában, kissé omladozón. Aztán... váratlanul minden rosszra fordult. A napot eltakarták a felhők, a madarak elcsendesedtek. A tenger felől egy fehér köd suhant  a kastély felé, maga mögött pusztítást hagyva. Amikor a házat elérte, felkiáltottam.

 Egy lányt láttam, tágra nyílt szemekkel, riadtan meredve maga elé. Én voltam az.

 - Mit láttál a tükörben? - ugrott oda hozzám Loveday.

- Pusztulást - suttogtam halálra váltan. - Ez a látomás valóra fog válni, ha nem lépek közbe - folytattam határozottabban. - Én ezt nem fogom hagyni! - A végét már magamnak mondtam, ezért meglepődtem, mikor Loveday válaszolt:

- Helyes. És csak hogy tudd, hozzám fordulhatsz, ha szükséged van segítségre.

 Felé fordultam.

- Tudom, és köszönöm. Szoktál találkozni a falubeliekkel, ugye? - kérdeztem, mert eszembe jutott a tervem, miszerint öt férfival visszamegyek a várba.

- Igen, szoktam. Bennem megbíznak, ezért tudom ám mindenről - kacsintott rám, amitől egy kicsit meglepődtem.

- Nagyszerű... - Elgondolkodtam. A terv már készen állt a fejemben, viszont még kellett volna hozzá valami...

- Loveday, tudsz varrni? - Kérdésemre hangosan felkacagott.

- Én? Már hogy ne tudnék! Ami anyagot itt látsz, az mind az én kezem munkája! - mutatott végig a szoba függönyein, terítőin, párnáin. Látszólag igen büszke volt a teljesítményére.

 - Olyat még biztosan nem varrtál, amit most én kérek tőled - kezdtem bele ördögi vigyorral az arcomon. - Kérlek, varrj nekem egy... - Itt tartottam egy kis hatásszünetet. - ...kurtizánruhát! (prostituált ruhája)

 A nő olyan döbbent arcot vágott, hogy nem tudtam nem elnevetni magam. Kibukott belőlem a visszatarthatatlan nevetés.

- Az meg minek kell neked? - kérdezte csodálkozva.

- Így akarok bejutni újra a várba. Nos, benne vagy? - Határozottságomat látva nem ellenkezett. 

- Hát... persze. Átalakítok hozzá egy ruhát. Mondjuk a zöldet. Nem, az nem elég jó. Nekünk a vörös kell. Majd jól kimélyítem a nyakkivágását, és... - Tervezgetését én szakítottam félbe.

- Elég! - mondtam nevetve. - Majd eltervezed rendesen, egyedül, én ehhez nem értek. Annyit tudok, hogy holnapra kész kell legyen.

- Rendben! Várjunk csak! Holnapra?! Te még csak most jöttél vissza, és máris menni akarsz?

- Igen, szeretnék túlesni rajta minél hamarabb. - Lehuppantam az egyik székbe. Loveday követte a példámat, és legyintett egyet.

- Hát legyen, de vigyázz magadra!

- Mikor nem vigyázok? - tettem fel a költői kérdést. Az óvásáról azonban eszembe jutott a bácsikám, akinek megígértem, hogy még ma hazatérek.

- Loveday, lassan indulnom kéne haza - mondtam, s ő bólintott. - A bácsikám már biztosan nagyon vár. Nagyon aggódhat, hiszen megígértem neki, hogy...

- Már mondtam, hogy egy szót sem akarok hallani arról az utálatos férfiről! - kiáltotta Loveday indulatosan.

- A bácsikám nem utálatos! - dühödtem be én is. - Mi a bajod vele tulajdonképpen? Az nem érdekel, hogy milyen kapcsolatod van Robin de Noir-ral, de ha azt akarod, hogy ne emlegessem előtted azt az embert, akit már apámként tisztelek és szeretek, akkor mondd meg, hogy miért ne tegyem! - Loveday sápadó arcát meglátva egyből megbántam, amit mondtam.

- Jaj, ne haragudj! Csak elragadott a düh! Nem úgy gondoltam... - folytattam volna, de egy legyintéssel belém fojtotta a szót.

- Nem, semmi baj, igazad van! Ha azt akarom, hogy ne emlegesd, legalább tudd az okát. - Vett egy nagy levegőt, erőt gyűjtött, hogy kimondja. - A menyasszonya voltam.
----------------------------------------
Nos, hogy tetszett? Mit szóltok az események alakulásához?
Aki tudja, azt nagyon szépen megkérem, hogy ne lője le a poént, honnan ismeri Loveday Robint...:)
Köszönöm!