Harminckettedik fejezet – Pattogó szikrák

Boldog Karácsonyt!!!

Ahogy ígértem, hoztam a fejezetet, ez lenne az Ti ajándékotok tőlem! 

A másik blogomon nem hinném, hogy lesz hétfőn friss, de ezt majd ott is kiírom!!!

Aztán...

Válaszok a komikra:

Szia Netta! 

Örülök, hogy elmondtad, hogy mi a véleményed az 'új' stílusról...:) Egyelőre még igyekszem megtalálni az arany középutat, majd meglátjuk, mi lesz;) Nagyon jól esett, mikor írtad, hogy én szerettettem meg veled a filmet, ez volt a cél, egy kicsit - számomra és számotokra is - jobbá tenni. Én szerettem Mariát, de úgy gondoltam, nem illik Robin hoz, meg olyan hősnőt szerettem volna, aki olyan, mint amilyen én szeretnék lenni;)

Szia LillaXD! 

Szívesen hozom a részeket, még suli közben is, szeretném még gyakrabban, de sajnos szoros időbeosztásom ezt nem teszi lehetővé:S Örülök, hogy tetszett:)))

Szia Luca:)! 

Boldog vagyok, hogy végre tudtál írni, remélem, ezentúl is lesz majd időd! :))) Igen, én is a végét szerettem a legjobban írni;)))

Szia Névtelen! 

Te voltál az első, aki szóvá tette azt, hogy örül annak, hogy nem csupán lezajlott a vacsora, hanem kicsit feldobtam:D Ezentúl igyekszem, hogy gyakrabban történjen 'valami' a Catherine-Robin párossal:)))

Szia Killa! 

Naná, hogy nem vettem zokon, amit írtál, én az ilyen építő kritika jellegű komiknak örülök a legjobban, hiszen én azért blogolok, hogy javítsak a stílusomon, hogy megtanuljak írni;) Nem csupán 'egy' boldog másodpercet szereztél, hanem órákat, mert szórakoztatóbb volt megírni ezt a feldobott fejezetet, mint amilyen az eredetit lett volna. Írtad, hogy jöhetne már valami 16-18-as. Hát, nem tudom, egy csók hanyasnak számít, de legalább tettem valamit a romantika és a feszültség fokozása érdekében. Mondhatni, elkezdtem pattogtatni a szikrákat:D Örülök, hogy kiszúrtad Sarah eltűnését, direkt nem emeltem ki a végén a komikérdéseknél, kíváncsi voltam, ki veszi észre:) 

Igazából azért is kérdeztem ezt a karakteres dolgot, mert még tudok rajtuk javítani, és majd ha befejeztem az egész történetet, akkor átdolgozom az egészet, kijavítom, és ezért fontos a régi fejezetekről is a vélemény:DD Igyekszem gyakorítani a Robin fejezeteket, de tuti, hgoy Catherine marad a középpontban, ő a fő-főszereplő. Ugyanezt már ne fogom leírni Robin szemszögben, max visszaemlékezésként, de majd lesznek még más csókok is...:))) 

Persze, hogy elégedett vagyok a kritikáddal, főleg ha ilyen jóóóó sokat írsz:DDD Köszönöm:)

Szia Ever Sunshine! 

Nem kell szégyellned magad, mert most írtál (és remélem, ezentúl is fogsz:D), és nagyon örültem a megjegyzésednek. Hát igen, Dulac jött, és tönkretette az idillt:D Jó, hogy tetszett a csavarom, fogsz te mág csavarokat találni a történetben:DDD De nem árulok el előre semmit, mert ezek még egyelőre távol vannak;))) Igen, van bétám, aki úgy ellenőrzi a fejezetet, hogy még a füzetemből olvassa, tehát a gépelési hibákat nem javítja senki. De a komis után szóltam neki, hogy azt is le kellene ellenőrizni, és még így feltűnt neki pár olyan hiba, amit eddig nem is vett észre, tehát most már át fogom vele olvastatni a begépeltet is:DDD Tudom, hogy nem bántásból mondtad, legyél csak nyugodtan szigorú és kritikus, szólj, ha észrevettél valami hibát, én annak örülök!!! :)

Szia Enikő!

Boldog vagyok, hogy van még egy olvasóm, akinek tetszik a történet! Nagyon jól esett, amit írtál, hogy 'beleélhető' a történetem, ez volt a cél:DDD Köszönöm a dicséretet, igyekszem, hogy ezentúl is megállja a helyét. :))) Ne aggódj te sem, lesznek még fejlemények, nem adom én olyan könnyen a boldogságot:DDD

ÁLDOTT, BÉKÉS KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDEN DRÁGA, KEDVES OLVASÓMNAK!

És a fejezet:

 Még egy végtelen másodpercig tartottuk fogva egymás tekintetét, majd mikor Robin puha ajka az enyémhez ért, lehunytam a szemem. A fejemben színes fények kavarogtak, s gyomromban ezernyi apró pillangó éledt fel. A szívem szinte szárnyalt, úgy dobogott, azt hittem, kirepül a helyéről.

 Éreztem, hogy a fiú szorítása lazul a csuklómon, már nem fogott, inkább simogatott, egyik keze az arcomat simította végig lágyan. Felszabadult kezem a tarkójára csúszott, s lazán beletúrtam göndör fürtjeibe. Erre Robin önkéntelenül felsóhajtott, jelezve, hogy ez tetszik neki, melyre én halk kuncogással válaszoltam. Ajkát egy pillanatra elhúzta az enyémtől, de csak hogy további apró csókokkal hinthesse be a szám.

 Ekkor kezdtem el visszatérni a valóságba. Utolért a tudatom, s én összezavarodva éreztem magam. Az arcomat oldalra fordítottam, így Robin egyik csókja a szám sarkán landolt, és ő meglepve emelte fel a fejét. Elöntött a pír, s én hálásan áldottam a sötétséget, hogy a fiú nem láthatja ezt. Biztosan észrevette, hogy mennyire elbizonytalanodtam, mert nem szólt semmit, csak kérdőn nézett rám.

- Robin, én... ez... nem... - dadogtam összevissza, azt sem tudtam, mit akarok mondani, így inkább elhallgattam.

- Mi a baj? - kérdezte kedvesen, de nem hajolt közelebb.

- Ez... nekem nem megy - ráztam meg a fejem. - Ez... nem.

 Nem szólt erre semmit, csak felállt, s kinyújtotta a kezét, hogy felhúzzon engem is az avarból. Elfogadtam a segítséget, bár érintésére megremegett bennem valami, mivel még az események hatása alatt álltam. Miután végre megtaláltam az egyensúlyom, gyorsan leporoltam magam, s a hajamból is kiráztam a levél- és ágdarabkákat.

- Menjünk vissza - jelentettem ki, mikor úgy éreztem, hogy tudok beszélni, anélkül, hogy remegne a hangom. Robin lazán rugdosta, tologatta lábával az avart, s úgy felelt, hogy fel sem nézett rám:

- Rendben.

 Ám ahelyett, hogy elkezdett volna vezetni az erdőben, úgy tett, mintha a földön valami nagyon érdekes lenne. Nélküle pedig nem is tudtam elindulni, mivel fogalmam sem volt, hogy merről jöttem.

- Akkor... mutatnád az utat? - kérdeztem tétovázva.

- Persze! - felelte szórakozottan, majd bemasírozott a fák közé. Magamban bosszankodtam, mikor utána indultam. Igen gyors tempót diktált, alig bírtam követni, de nem akartam neki szólni, ahhoz túl büszke voltam. Már egy ideje meneteltünk előre - teljes csendben, egy árva hang nélkül -, mikor hirtelen eltűnt a szemem elől. Tanácstalanul megtorpantam, és azon gondolkodtam, hova lehetett, hiszen az előbb még itt ment előttem.

- Robin? - szólogattam, de válasz nem érkezett azonnal. Nyeltem egy nagyot, pedig nem akartam hagyni, hogy elnyeljen a bizonytalanság érzése. Az a vakmerő bátorságérzet, amivel nekiindultam az erdőnek a szökésem után, az elmúlt. Robinnal annyira biztonságban éreztem magam, hogy hirtelen eltűnése után a szorongás kezdett kerülgetni.

 Azonban pár pillanattal később megéreztem, hogy két izmos kar megragad, s a hátam egy fának támasztja, de nem ijedtem meg, mert az illata az érintése előtt egy tizedmásodperccel eljutott hozzám, és megnyugtatott. Robin szemben állt velem, erősen tartott, s oly' kemény, határozott, szinte már dühös tekintettel meredt rám, hogy a félelemtől - vagy megjelenésének férfias hatásától - kicsit összeszorult a gyomrom. Rövid ideig farkasszemet néztünk, melyet egyikünk sem akart megszakítani, de én túlságosan az előző csók hatása alá kerültem vissza, így inkább elkaptam a tekintetem. A fiú elvigyorodott, előrehajolt, a fülemhez.

- Azt ne hidd, hogy hagylak vacillálni - súgta bele. - Ne küzdj az érzéseid ellen. - Lehelete az arcomat, s a nyakamat csiklandozta. Mielőtt kinyöghettem volna bármi válasznak megfelelő megjegyzést, addigra már el is tűnt mellőlem, s csak a hátát láttam, ahogy megy tovább. Az egész alig tartott pár másodpercig, ezért aztán olyan hihetetlennek tűnt.

 Villámgyorsan utánaeredtem, de belül dühöngtem. Hirtelen jött dühömben szinte remegtem. Hogy képzeli ezt?! Minek jó az neki, ha játszogat velem? Legszívesebben hozzávágtam volna valami keményet Robin fejéhez. Reméltem, érzi a hátán a szúrós tekintetem, igyekeztem olyan gonoszul nézni, ahogy csak tudtam, ha mást nem is tehettem. De a düh mellett éreztem mást is, nem tudtam teljesen elfojtani magamban azt a kis jóleső bizsergést, amelyet kemény érintése és csípős stílusa váltott ki. Néztem, ahogy megy előttem, határozott léptekkel haladva, kihúzva, büszkén, s kalapja alól kikandikáló göndör fürtjei fel-le ugrálnak. Halványan elmosolyodtam, de aztán figyelmeztettem magam, hogy most haragszok rá, és visszavettem sértődött álcámat, bár amúgy sem láthatta.

 Kicsit elkezdtem szedni a lábaimat, hogy utolérjem, de hirtelen, ahogy mentem az avaron, beszakadta alattam a föld. Ajkaimat elhagyta egy rémült sikoly zuhanás közben, s pár pillanat múlva egy gödör mélyén találtam magam. Szerencsére nem sérültem meg, csak a könyököm fájt egy kicsit, mivel az avarra estem.

- Catherine... jól vagy? - hallottam meg Robin hangját a lyuk pereméről, ahol leestem. Jól hallottam, tényleg aggódón csengett?

- Azt hiszem - feleltem bizonytalanul.

- Ki tudsz mászni?

- Fogalmam sincs, nem látok semmit. Idelent teljesen sötét van - néztem körbe. Az egyetlen fénynyaláb Robin felől jutott be hozzám, fentről világított be a hold, s fénye pont rám esett, nem láttam a gödör szélét a sötétben. Óvatosan felültem, s megpróbáltam tapogatózni, de nem találtam falat hozzám közel.

- Húzódj arrébb! - jött fentről az utasítás. Értetlenül felhúztam a szemöldököm, míg rá nem jöttem, mit akar.

- Ne, Robin, elég, ha csak egyikőnk ragad... - győzködtem volna, de a szavamba vágott:

- Menj odébb!

 Hangja igen határozottan csengett, ami normális körülmények között nem akadályozott volna abban, hogy a javát akarjam azzal, hogy ne ragadjon itt bent velem, és inkább veszekedtem volna, hogy menjen segítségért, de most haragudtam rá, éppen ezért megvontam a vállam, jöhet, ha akar, engem nem érdekel, hogy rossz-e ez neki, vagy sem. Óvatosan felálltam, és halkan felszisszentem, mikor megérintettem a könyökömet, de szerencsére hamar elmúlt a fájdalom. A következő pillanatban Robin leugrott, s halk puffanással földet ért pont ott, ahol én feküdtem pár másodperce. Ő két lábra érkezett, s azonnal felém fordult.

- Megsérültél? - kérdezte.

- Csak egy kis karcolás - vontam meg a vállam, és nem akartam neki megmutatni, hogy hol a seb, de önkéntelenül is védve a könyököm elé tettem a kezem, elárulva magamat.

- Mutasd! - fogta meg óvatosan a kezemet.

- Hagyjál! - rivalltam rá, és elrántottam érintése elől a karomat. - Mondom, hogy csak egy karcolás!

 Robin dühösen fújt egyet, majd a halántékához emelte a kezét.

- Most meg mi van? - tudakoltam, élvezve, hogy idegesíthetem, hogy most én válthatok ki belőle dühöt. - Csak nem gyötör a lelkiismeret-furdalás?

- Az miért gyötörne? - nézett fel rám. - Te vagy olyan béna, hogy nem tudsz a lábad elé figyelni!

- De ha normálisan vezettél volna, nem pedig előrerohansz, mint egy őrült, akkor talán észrevettem volna! - kontráztam.

- Na nehogy már én legyek a hibás, mert te figyelmetlen és óvatlan vagy! - fakadt ki.

- Igenis te vagy! - kiáltottam, s hangom hosszan visszhangzott.  Mind a ketten felkaptuk a fejünket, mert egy hosszú folyosó fala verte vissza a hangokat.  Pár pillanatig dermedten álltunk, majd én lassan elindultam arra, amerről az alagutat sejtettem.

- Hohó! - kapott utánam Robin. - Azt ne hidd, hogy előremehetsz! Ezzel a megfigyelőképességgel még véletlenül beleesünk egy másik lyukba, vagy valami még rosszabb történik!

- Na, idefigyelj! - fordultam felé. - Te nekem nem mondod meg, hogy mit csináljak, és hogy mit ne! Én fogok elől menni, nem engedlek vezetni, mert a te hibád miatt jutottunk ide!

- Nem az én hibám! - ordított dühösen.

- Nem is kellett volna ide lejönnöd, inkább maradtál volna fent! Minden a te hibád! - Nem voltam hajlandó megadni magam.

- Nem az enyém!

- De igen!

- Nem!

- Nem folytatom ezt a gyerekes vitát - jelentettem ki, és elindultam az alagút felé tapogatózva. Elöntött az elégedettség érzése, tudtam, hogy Robin most ugyanazt éli át, mint én az erdőben. Nem is néztem hátra, mikor végre megtaláltam a járatot, hanem mentem szó nélkül. Nemsokára meghallottam magam mögött a fiú óvatos lépteit.

 Bár sötétség vett körbe, és nem láttunk semmit, kézzel-lábbal tapogatózva haladtunk, mégis szikrák pattogtak kettőnk között. Még ha nem láttam, vagy hallottam néha, merre van, egyszerűen éreztem, mert áradt felőle az a szikrázó feszültség, és tudtam, hogy ő is érzi ezt, felőlem. Sokáig nem szóltunk egymáshoz egy árva szól sem - ő dühös volt, és makacs. Egyikünk sem akarta megtörni ezt a már-már kínos csendet, és tudtam, hogy ha most akármit mondanék, annak veszekedés lenne a vége. Azonban egy idő után már igencsak idegesíteni kezdett ez a szörnyű csend. Már-már megszólaltam, hogy mondjak valami békítőt, valamit, amivel nem idegesítem tovább, csak oldom a hangulatot, azonban megláttam egy apró fényforrást.

- Ó! - kiáltottam fel, hirtelen és megtorpantam.

- Mi van? - hallottam Robin hangját a hátam mögül, de nem válaszoltam, csak mentem előre, egyre bátrabban. - Hova sietsz úgy?

- Te nem látod a fényt? - mutattam előre.

- Milyen fényt?

 Csodálkozva fordultam hátra, de aztán rájöttem, hogy felesleges, mivel úgysem lát. Megdörzsöltem a szemem, hátha csak képzelődök, de nem. Látom. - Ó!

- Mit ó-zol már megint? - kérdezte ingerülten.

- Semmi, semmi - mondtam, és folytattam az utamat. Hogy lehet az, hogy én látod, de ő nem? És akkor vettem észre, hogy az is közeledik felém. Megtorpantam, mert felismertem, hogy mi az. Mosolyogva álltam, és türelmesen vártam, míg a pici ragyogó szárnyú lepke odaért hozzám.

 Közben Robin is mellém ért, és vaksin tapogatózva megállt. Én már láttam őt, a kis állat fényében. Kinyújtottam a kezem, és hagytam, hogy a pillangó megpihenjen rajtam. Ahogy a bőrömhöz ért, a fiú felkiáltott:

- Már látom! - Hangjába csodálkozás és hitetlenkedés vegyült.

- Mutasd az utat kifelé! - suttogtam a lepkének, s mintha az értette volna, elindult előttünk.

- Ó, én csak addig láttam, míg rajtad volt! - csodálkozott Robin. Felsóhajtottam, aztán a kezéért nyúltam, hogy tudjam vezetni. Ő meglepődött, de nem húzta el a karját - megbízott bennem.

 Így haladtunk hármasban, elől a pillangó, utána én, Robin kezét fogva, aki gondolkodás nélkül, bizalommal telve jött mögöttem. Kezem szinte elveszett nagy tenyerében, széles ujjai lágyan átfogták az enyémeket.

 Nem kellett sokáig mennünk, szinte negyedóra múlva a lepke pár hosszú szárnycsapást megtéve kirepült az alagútból. Akkor mi is megláttuk az előttünk lévő nyílást, és gyorsabban szedve lábainkat, odasiettünk. Mielőtt kiléptem volna, megtorpantam. Robin is megállt mögöttem, biztosan megérezte hirtelen félelmemet, mert kicsit megszorította a kezem.

 Az embermagasságú rés egy ismeretlen helyre nyílt, ahol összegyűlve üldögéltek a de Noir-ok és középen ott állt Coeur de Noir. A hely emlékeztetett az ókori görög színházakra, azokra a szabadtéri színházakra, ahol a közönség egyre magasodó sorokban ülhetett le, csak itt ülőhelyek helyett növények és kövek emelkedtek felfelé falként szolgálva, és a színpad helyén pedig egy hatalmas szakadék tátongott, s tíz méterrel a perem széle alatt a tenger hullámai erőteljesen neki- nekicsapódtak a falának.

 A kőfalon láttam egy nyílást, a miénkhez hasonlót, amin pont abban a pillanatban lépett be két férfi, az egyik a másikat hurcolta magával. Az a de Noir volt, aki elfogott engem is, és magával hozta a bácsikámat. Egy dühös morgás szakadt ki az ajkaim közül, egy időben azzal, hogy Robin egyetlen nevet sziszegett:

- Dulac!

--------------------------------------------------------

Annak ellenére, hogy karácsony van, várom a komikat, ez lenne az én ajándékom, tőletek:))) Mit gondoltok a fejleményekről??? Van tippetek, mi lesz a következő fejiben? Lehet, hogy teljesen felesleges megkéredeznem, hogy mi volt a kedvenc részetek ebben a részben, ugye? Akkor azt kérem, hgoy emeljétek ki a kedvenc mondatotok!!!! Miért az? Ti mire számítottatok, mi lesz EBBEN a fejezetben???

Kérem a komiakt!!!!!

Puszi: Orchidée

U.i.: Kapjatok jó sok, és hasznos ajándékot, aminek örültök!!! :))) Nekem a komi igazán kellemes és hasznos lenne:DDD

Részlet a harminckettedik fejezetből

Sziasztok!

Jelentkezek most így, karácsony előtt, és úgy döntöttem, csinálok valami olyat, amit nem szoktam... hoztam részletet!!! Lehet olvasni, jó szórakozást, remélem, várjátok a frisset, mert rendesen megszenvedtem vele! :D

 Bár sötétség vett körbe, és nem láttunk semmit, kézzel-lábbal tapogatózva haladtunk, mégis szikrák pattogtak kettőnk között. Még ha nem láttam, vagy hallottam néha, merre van, egyszerűen éreztem, mert áradt felőle az a szikrázó feszültség, és tudtam, hogy ő is érzi ezt, felőlem. Sokáig nem szóltunk egymáshoz egy árva szól sem - ő dühös volt, és makacs. Egyikünk sem akarta megtörni ezt a már-már kínos csendet, és tudtam, hogy ha most akármit mondanék, annak veszekedés lenne a vége. Azonban egy idő után már igencsak idegesíteni kezdett ez a szörnyű csend. Már-már megszólaltam, hogy mondjak valami békítőt, valamit, amivel nem idegesítem tovább, csak oldom a hangulatot, azonban megláttam egy apró fényforrást.

- Ó!  kiáltottam fel, hirtelen és megtorpantam.

- Mi van? - hallottam Robin hangját a hátam mögül, de nem válaszoltam, csak mentem előre, egyre bátrabban. - Hova sietsz úgy?

- Te nem látod a fényt? - mutattam előre.

- Milyen fényt?

 Csodálkozva fordultam hátra, de aztán rájöttem, hogy felesleges, mivel úgysem lát. Megdörzsöltem a szemem, hátha csak képzelődök, de nem. Látom. - Ó!

-----------------------------------------------------

Áldott Karácsonyt, és Boldog Új Évet! És... Jön a friss 24-én!!! :)))

Orchidée

Harmincegyedik fejezet - Aljas áruló!

  Sziasztok!!!

Hoztam a fejezetet, itt is van, de előtte egy kis olvasnivaló, egy kis rizsa:D

Kedves Killa23!

 El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok a megjegyzésedért, amelyet az előző fejezet végére írtál. Te voltál az első, aki megírta nekem azt a kis pluszt, amit kértem, és még nem is akárhogy írtad meg! Kaptam Tőled egy jóóó hosszú, és részletesen kifejtett véleményt, aminek nagyon örültem.

 Leírtad szépen sorjában, hogy mik a jók, melyek a jó részek, amiket szeretsz, de persze nem hagytad ki a rosszat sem, ami nem baj, mert ez volt a fő célja ennek a kérésnek, hogy tudjam javítani a történetet, a Ti javaslataitok alapján. Írtál sok mindent, és ezeket igyekszem figyelembe venni az elkövetkezendő fejezetek megírásánál.

Bár még a jellemek csiszolgatására még nem jutott alkalmam, de azt is igyekszem korrigálni, javítani, ügyelni arra, hogy rendes karaktert kapjanak a szereplők, és ne legyenek felszínesek... A cselekményeken oda fogok koncentrálni arra, hogy ne legyen átsiklás az érdekes részek felett, és nem részletezzem túl azokat a jelentéktelen dolgokat. Ha esetleg azt érzékelnétek, hogy ezek közül valami nem sikerült, lehet szólni!!!

Killa, neked pedig még külön írtam valamit a fejezet végén, de azért nem itt tettem közzé, mert nem lövöm le a poént!!! ;D

Köszönöm!!!

Kedves Lilla!

A Te megjegyzésednek is nagyon örültem, köszönöm a szép szavakat. Leírtad Te is, hogy Neked mik a kedvenc részeid, szereplőid, és ezáltal tudom azt, hogy mit hagyhatok úgy, ahogy van, mi az, amin nem kell változtatnom.

Köszönöm.:)

Nos, ti többiek, akik írtatok megjegyzést... Ja, hogy nincsenek többen!!!

Nem szoktam kiakadni, de most egy kicsit rosszul esett, hogy összesen két megjegyzést kaptam. Jó, oké, volt egy kis extra kérésem, de nem haragszom meg, ha nem teljesítitek, ha csak írtok egy szép kis normál komit a fejezethez, nekem az is elég lett volna, ha nincs sem energiátok, sem időtök.

Ez azokra NEM vonatkozik, akik szinte mindig írnak, csak néha marad el a komijuk, különböző okok miatt, az nem baj, mert ők gyakran jelentkeznek.

Nem akarok komihatárt csinálni, nem, eszem ágában sincs. Mostantól bevezetem azt, hogy csak azoknak írok megjegyzést, akik nekem is írnak. 

Nem is rizsázok többet, itt a fejezet!!!

/Catherine szemszög/

 Elégedetten perdültem meg a fehér ruhámban, melyet Lovedaytől kaptam, még tőle hoztam el régebben. Apró csipkeminták díszítették, és a derekán egy tíz centi széles kék szalag fogta össze a suhogó, fodrozódó szoknyát. Az övön lévő kis csipkevirágokat egy-egy picurka világoskék színű gyöngy tartotta a helyén. Hajam egy részét összekötöttem egy masnival, de a többit szabadon hagytam.

 Sarah berontott a szobámba, nagy sietve, majd mikor meglátott engem, megtorpant.

- De szép vagy... - suttogta ledermedve a csodálattól.

 Elnevettem magam. - Köszönöm. Te is. - Erre ő is elvigyorodott, ugyanis összeöltöztünk, ő is fehér-világoskék ruhát viselt, haját pedig két hosszú copfba fontam.

 Örültem, hogy a bácsikám probléma nélkül beleegyezett, hogy a kislány is nálunk lakhasson, sőt még körbe is vezette a lakáson a kezdeti kölcsönös megszeppenés feloldódása után. Őt is elbűvölték azok a hatalmas szürke szeme, melyek most engem pásztáztak.

- Nos - emeltem fel a szép borítékot az asztalomról -, ezt kell elvinned. - Bólintott egyet. - Majd vele gyere oda,  és mondd meg, hogy nagyon fontos, rendben? - kérdeztem, miközben odamentem hozzá, a kezébe adtam, és megsimogattam az arcát.

- Igen! - vágta rá büszkén, hogy őt választottam ki erre a feladatra. Mosolyogva néztem utána, ahogy kiment az ajtón.

***

 Lötty. Lötty. Lötty. A kocsi igencsak nagyokat ugrott alattunk, az erdei úton. Bácsikám idegesen ült mellettem, néha nyelt egyet-egyet, látszott rajta, hogy izgul, annak ellenére, hogy mikor elmondtam neki a békekötést, azonnal hitt nekem, bár először igen meglepve fogadta. Az igazat bevallva nekem is görcsölt a hasam, hiszen fogalmam sem volt, mi várhat rám. Kissé szorongó arccal néztünk egymásra, de én belül éreztem, hgoy nem lesz semmi baj. a kocsi ablakán néha be-becsapott egy-egy ág, kezdett elegem lenni a kocsikázásból. Már pont előre akartam kiáltani, hogy mikor érünk már oda, mikor egy nagy zöttyenés után - aminek következtében majdnem előreestem - megálltunk. Sóhajtottam egy nagyot, aztán türelmetlenül kinyitottam az ajtót, és kiléptem a friss levegőre.

 Meglepettem kapkodtam levegő után. Arra számítottam, hogy sokan lesznek a de Noir-ok, hogy itt fognak tolongani a kapunál, de egy árva lelket sem láttam. a vár kapuja tárva-nyitva állt, és az egész udvar kongott az ürességtől. Azonban alig tettem pár lépést a kapu felé, hogy bemenjek, egy nagydarab ember bukkant elő a fal mögül.

- Á, Hercegnő, csakugyan eljött! - Furcsamód úgy éreztem, mintha hangja kissé cinikusan csengene. - És Sir Benjamin, ön is! Ez igazán ritka alkalom! - hajolt meg nagybátyám előtt.

- lenne szíves elárulni, hogy miért nincsen itt senki magán kívül? - kérdeztem az idegentől, aki ezen a kérdésemet meghallva szélesen elvigyorodott.

- Mint Coeur de Noir bizalmasa, én kaptam azt a megtiszteltetést, hogy én kísérhessem önöket a vezérem színe elé. - Most vettem csak észre, hogy ruházata valóban ünnepélyesebb, mint a többi klántagé, mutatva, hogy kiemelt rangja van. Magas volt, és testes, nehéz páncélszerűséget viselt, azonban nem látszott rajta, hogy megviselné a teher, kihúzta magát, sőt, még egy palástot is kanyarított felé. 

 Ahogy közelebb jött, önkéntelenül is tettem hátra pár lépést, mert nem találtam igazán bizalomgerjesztőnek az arcát. Apró, sötét szeme úgy fürkészett, hogy úgy éreztem, belelát a fejembe, s arcát nyakát, pár sebhely tarkította.

- Nos, hát akkor vezessen el a vezérhez! - emeltem fel a fejemet.

- Már mehetünk is - mondta, s pár lépéssel előttem termett, majd elindult az erdő felé.

 Mi halkan utánamentünk, de tartottuk a tisztes távolságot, amit ő nem helyeselt, mert minduntalan megállt, hogy bevárjon minket. Láttam bácsikámon is, hogy neki sem tetszik a fickó arca, ezért aztán halkan odasúgtam neki:

- Kövessük kicsit távolabbról, álljunk meg egy percre, hogy előremenjen. - Sir Benjamin némán rábólintott, majd megállt. A férfi még ment pár lépést, aztán gondolom meghallotta, hogy nem megyünk, és megfordult.

- Nem fognak elszökni! - vetette magát felénk hirtelen, és megragadta a karom.

- Eresszen el! - rivalltam rá. - Miért akarnánk elszökni? - Most már kétségem sem volt afelől, hogy itt valami nem tiszta, és legszívesebben tényleg elszaladtam volna, de túl erősen tartott.

- Mit képzel? - ért mellénk a bácsikám. - Maga csak ne rángassa az unokahúgomat!

 A férfi gonosz vigyorral az arcán ránézett.

- Mit képzelnek, hgoy hagyom magukat elszökni? - nevetett gúnyosan.- Szükség van erre a kislányra, meg maga jelenlétére. - Teljesen ledermedtem. Tágra nyílt szemmel bámultam a férfira, mikor eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott. Szóval ez az egész egy nagy becsapás! Egy határozott mozdulattal kitéptem a kezem az övéből, és elkezdtem hátrálni. Ő azonban utánam kapott, s mire észbe kaptam, már össze is kötözte a csuklóimat a hátam mögött.
- Bácsikám, meneküljön! - kiáltottam, de későn. Sir Benjamin is ugyanúgy járt, mint én, mivel ez a gonosz de Noir egy pisztolyt vett elő, s ezzel tartotta a sarokban. Reményvesztett, kétségbeesett pillantást vetettünk egymásra, mikor ő is odaállt mellém, összeszíjazott kézzel.
- Hogy hihettem el? - suttogtam a földnek. Nem dühös voltam, nem is szomorú, vagy csalódott, hanem üres. Azt hittem, minden rendben lesz, erre meg nyakig benne vagyok a pácban. A de Noir-ok csúnyán átvertek, és a legrosszabb, hogy én elhittem nekik, hogy tényleg jót akarnak. Robin is ugyanolyan aljas, mint a többiek, mivel elhitette velem, hogy az apja tényleg jót akar, hiszen mikor apja beszélt, tőle kértem megerősítést. Nem hiszem el, hogy ő is átvert!
- Mire jó ez? - kérdeztem elfogómtól. - Mondja, mire jó?
- Neked semmire - nevetett. - Mi pedig győzünk.
- Mit? Mit győznek? Bosszút? Miért? - Egyszerűen nem tudtam elhinni.
- nem mindegy az neked? - fojtotta belém a szót. - A bolond kérdések helyett inkább, lódulj, indulj, amerre mondom!
 Egy üres, érzelemmentes pillantást vetettem rá, aztán a bácsikámmal az oldalamon elindultunk. a férfi megragadta a karunkat, és úgy vezetett minket egy teljesen ismeretlen és idegen úton.
 Egyre gyorsabban jött a sötétség, s a félhomályban már nem volt annyira könnyű előre haladni, mint világosban. Utunkat rejtőzködő, szinte láthatatlan gödrök, gyökerek, ágak nehezítették meg, s megtorpanásaink miatt a klántag igen hamar dühös lett. Türelmetlenül taszigált minket, nem törődve azzal, hogy fáj a lábunk, és hogy kezdünk fáradni.
 A tenger morajlását egyre közelebbről hallottam, majd hirtelen fényeket láttam meg nem messze tőlünk, s az árnyékok mocorgása alapján az emberek igen sokan lehettek arra.
- Na, maga most itt marad - szólalt meg végül a férfi, és bácsikámat egy kötéllel egy fához kötözte. - A kis Hercegnőt pedig magammal viszem.
 Sir Benjamin hagyta magát, belátta, hogy mindennemű ellenkezés felesleges, úgyis ő maradna alul a pisztollyal szemben. Vetettünk egymásra egy szomorú tekintetet, majd nekem tovább kellett mennem. Már nem jártunk messze a fényektől, mikor újra megálltunk, s engem is odarögzítette gy fához.
- Mi lesz most velem? - kérdeztem kíváncsian, mintha nem is az életemről lenne szó.
- Ne aggódj, nemsokára visszajövök érted. csak lőtte előremegyek, hogy bejelentsem a Hercegnő érkezését, mert igen fontos személyiség vagy ám - felelte vigyorogva, de láttam rajta, hogy meglepte, hogy jelét sem adom a félelemnek. Bólintottam egyet, majd néztem, ahogy eltűnik a fák között. Nekem se kellett több, azonnal kicsúsztattam a kezem a hurokból - direkt úgy tartottam a kötözésnél, hogy ezt meg tudjam tenni -, majd elrohantam. Eredetileg a bácsikám felé akartam menni, de mivel azt sem tudtam, mi merre van, nehéz szívvel, de arra törekedtem, hogy minél gyorsabban minél távolabb kerüljek a fáklyák fényeitől. Nagyon sötét volt, alig láttam a körvonalakat, ráadásul itt még soha nem is jártam. Arra gondoltam, hogy nem lehet olyan nagy ez az erdő, egyszer majd csak sikerül odatévednem valami ismerős helyre. Sajnos azonban a sötétség megtréfált.
 Ahogy szaladtam, nem láttam sokat, de nem is foglalkoztam vele, csak rohantam előre, vakon menekülve. aztán hirtelen egy homályos alak lépett ki elém a fák közül, én pedig teljes erőmből nekiütköztem, aminek az erejétől mind a ketten a földre zuhantunk.
- Hé! - kiáltott fel, mire a szemem tágra nyílt a rémülettől. Robin! Nekem köszönheti az életét, és ezzel köszöni meg, hogy elfogat és megölet.
- Aljas áruló! - ordítottam, és csépeltem, ütöttem-vertem, ott, ahol csak értem.
- Aú! Mi folyik itt, Catherine? Aú! - kérdezte, d nem hagyta, hogy folytassam az ütlegelést, megpróbált lefogni. Én kapálóztam, egyszer - véletlenül - jól bordán is rúgtam, de végül ő nyert, és felém térdelt, hogy ne tudjak mozdulni se.
- Mi a franc bajod van? - szegezte nekem a kérdést.
- Aljas... áruló... Te... álnok... kígyó... - lihegtem.
- Mi van? - értetlenkedett.
- Megmentettem... az életedet... te rohadék... És ez a hála? Elfogattok, és kivégeztettek? - fakadtam ki levegő után kapkodva. - Eressz... el!
- Nem akarunk megölni, honnan veszed ezt? - Még mindig nem eresztett el, félt, hogy megint neki esek.
- Nem akartok? Jó vicc... - motyogtam, de aztán összefoglaltam, mi történt.
- Dulac! - sziszegett egy nevet, akár egy szitokszót, mikor beszédem végére értem. - Catherine... mi nem akarunk bántani... ez csak egy félreértés. Az apám tényleg megbánta, amit tett - suttogta, és pillantása őszinteséget sugallt, elhittem neki, amit mondott. - Megmentetted az életemet. Én... én... köszönöm. - Mélyen az enyémbe fúrta tekintetét, s én elvesztem éjfekete szemeiben.
 Akkor kezdett bennem tudatosulni, hogy milyen helyzetben is vagyunk igazából. Én hanyatt feküdtem az avarban, Robin pedig felettem térdelt, s két kezemet a fejem mellett szorította le. Bár ez a ruha nem rendelkezett akkora nyakkivágással, mint a szajharuhám, mégis sokkal meztelenebbnek éreztem magam, hiszen igen közel voltunk egymáshoz.
- Nem tartozol semmivel - szólaltam meg végül. - Se nem köszönettel, se semmi mással. - Láttam rajta, hogy nyitná a száját, hogy közbevágjon, ezért gyorsan folytattam: - Ki van egyenlítve, mert Sarah mesélte, hogy te meg hazavittél utána, mikor elájultam. Nem tartozunk egymásnak semmivel, rendben?
- Rendben - felelte a szemöldökét ráncolva.
- És Robin... - kezdtem sután. - Elengednél?
 Szélesen elvigyorodott.
- Mi van, legyőzöttnek érzed magad? - kérdezte, félreértelmezve zavaromat, s lehajolt, lehelete csiklandozta az arcomat. Megéreztem az illatát, a jellegzetes erdős illatot egy kis férfias aromával vegyítve.
- Robin... hagyj - suttogtam halkan, nem is kellett hangosabban beszélnem, így is tökéletesen hallotta.
- És ha nem? - kérdezett vissza pimaszul, s még előrébb hajolt, az arca vészesen gyorsan közeledett az enyémhez, s olyan közel állt meg, hogy szinte összeért az orrunk. Szemei még a sötétben is játékosan fel-felvillantak, de én mégis látni véltem mellette valami erős érzelmet forrni abban a sötét szempárban. Rájöttem, mit akar.
- Robin... - susogtam utoljára, de már nem azért, hogy lerázzam magamról. És mintha ezzel csak megerősítettem volna, arca még közelebb ért, míg lélegzetünk eggyé nem vált.
 Tudta, mit akar tenni, tudtam én is, nem ellenkeztem. Hagytam, hogy magába szippantson sötét tekintete, mely el nem eresztette el az enyémet.
-----------------------------------------------------------------
Eléggé függővég lett? :DDD

Killa, csak hogy tudd, ezt a fejezetet Neked szánom, mert a Te kritikád nélkül ez nem születhetett volna meg, ezt Te ihletted (vagyis ez a hosszú vélemény), ugyanis próbáltam odafigyelni azokra, amiket javasoltál. A végét azt csak Temiattad írtam hozzá;) Mellesleg eleinte azt terveztem, hogy a vacsora szépen, nyugodtan lezajlik, de meggondoltam magam, és ez a kis izgalom is a Te érdemed!!! Köszönöm Neked!!!


Akiknek még van valami ötlete, hogy mivel lehetne javítani, csak szóljon!!! Légyszí' komizzatok!!!
Mit szóltok az események alakulásához? Nagyon megsiettettem most a történetet? Nagyon elszaladt velem a ló? Tetszik ez a rész? Mit gondolsz, mi lesz ezután? Mit gondolsz a karakterekről? Szerinted kin lehetne még javítani, és mit? Ki a kedvenced Catherine és Robin után?

Ez a stílus jobb, ez az eseménydús, vagy a kifejtegetős, a leírós??? Nagyon fontos a véleményetek!!!!


Puszi: Orchidée

Harmincadik fejezet - Kimerültség

Sziasztok!

Nos, hát... harmincadik fejezet... eddig is eljutottunk...:D A feji végén leírtam, van egy kis kérésem, nagyon örülnék, ha legalább öten megcsinálnátok...:)
KÖSZÖNÖM NEKTEK, HOGY SEGÍTETTETEK NEKEM IDÁIG... (Fú, harminc fejezet... az azért már nem semmi!)

 És lenne egy kis reklám is... a húgomnak nagyon fontos lenne,  legyetek szívesek, nézzetek be hozzá, az oldal designkészítéssel, valamint állatokkal foglalkozik! Lehet tőle rendelni, természetesen ingyen!:D
Ezt a fejlécet nekem csinálta, majd be is fogom állítani, de csak később, hiszen még csak most csináltam új design-t, és még ez marad egy darabig...:)

A képre kattintva kijön az oldal! Nagyon megköszönnénk mindketten, ha benéznél!:)

/Catherine szemszög/

 Kíváncsian néztem a vezérre, el sem tudtam képzelni, mit akarhat. A gondolataim ide-oda csapongtak, minden lehetőség megfordult a fejemben, míg Coeur a szavakat kereste. Sarah kezeinek szorítását éreztem a derekamon, és megcirógattam a fejét.

A férfi végül belekezdett: - Büszke ember vagyok, de ha tévedek, azt beismerem. - Értetlenül vontam össze a szemöldököm. Mit akarhat? - Most nagyot hibáztam, mert hagytam magam félrevezetni, hagytam, hogy egy másik ember befolyásoljon, pedig a fiam is győzködött, hogy ne hallgassak rá. Meg kellett volna fogadnom Robin szavát, ahelyett, hogy az ősi viszály, a gyűlölet lángját szítsam magamban, s embereimben. Bolondságomért a fiam életével, s a sajátommal fizettem volna, ha te nem vagy itt. Nem volt rá okod, hogy segíts, mégis önzetlenül megtetted, s ezért fogadd köszönetem. a mai napon felnyílt a szemem, s rájöttem, melyik  is az igazán jó oldal, és szembesülnöm kellett azzal, hogy én eddig nem azon álltam. De már megbántam, amit tettem, amit akartam tenni. Kérlek, bocsáss meg nekem!

 Most ne az a Coeur de Noir állt előttem, aki eddig mindig, nem az erős, határozott vezér, hanem egy bűneit bánó ember. Nem húzta ki magát, válla begörnyedt, szeméből szomorúság és őszinteség sugárzott. Alig akartam hinni a szememnek, és fülemnek, hogy a de Noir-klán vezére bocsánatot kér tőlem. Bár minden mozdulata arról árulkodott, hogy igazat mond, én mégis vetettem egy óvatos pillantást a fiára. Robin egyből tudta, miért fordulok hozzá, s lassan bólintott egyet, ahogy összekapcsolódott a tekintetünk, igazolva apja őszinteségét.

 Sarah türelmetlenül megrántotta a szoknyámat - mire le is szakadt róla egy újabb anyagdarab -, Coeur óvatosan felemelte a fejét, Robin kíváncsian oldalra biccentette a fejét, mintha csak a színházban ülne egy érdekes darabot nézve. Mindenki az én válaszomat várta, de én nem tudtam, mit várnak tőlem. Biccentsek oda, jelezve, hogy megbocsátok, vagy nekem is szövegelni kell?

- A bocsánatkérést elfogadom - fordultam pár perc csendszünet után a vezérhez, aki szemmel láthatóan megkönnyebbült. - Smith a családom régi ellensége, sokakat megtévesztett már. Robin nem tartozik ezek közé, én is tudtam, hogy rég átlátott rajta, mert megmentett tőle, mikor a férfi meglátogatott a de Noir-vár börtöncellájában. Azért, hogy most segítettem a fiún, ezért senki nem tartozik nekem köszönettel, mert csak ezt adtam vissza. - Coeur döbbenten mérte végig a fiát, míg beszéltem. Robin valószínűleg nem szólt neki arról, mi történt akkor. a fiú kifejezéstelen arccal méregetett, egyetlen arcrándulással sem árulta el, mit gondol, pedig igazán kíváncsi lettem volna a reakciójára.

- Miss Merryweather... - kezdett volna beszélni Coeur, de leintettem.

- Csak Catherine.

- Rendben - felelte -, Catherine... szeretném, ha teljesen véget vetnénk a családok közti viszálynak, szeretném, ha békét kötnénk - jelentette be legnagyobb meglepetésemre. Robin leesett állal bámult, rá, ő sem számított erre a fordulatra. - Szeretnélek meghívni Téged, Sir Benjamint, a bátyádat, és a házatok népét a várba, egy bálra hogy módját adjuk a békének!- folytatta, aztán elhallgatott, válaszomra várva.

- Ám legyen! - egyeztem bele mosolyogva, bár nem tudtam, mit fog ehhez szólni a bácsikám. És vajon hogyan magyarázom ki Charles-t?

- Akkor holnap sötétedés után várunk benneteket! - hajolt meg ünnepélyesen.

- Ott leszünk - pukedliztem, aztán biccentettem egyet, és elindultam Holdszállás felé.

- A viszontlátásra! - kiáltottam vissza, mielőtt eltűntünk volna a fák sűrűjében.

 Lassan mentünk előre, nem volt kedvem sietni, és akkor kezdtem el érezni a testi-lelki fáradtságot. Hiszen milyen mozgalmasan telt addig a napom! Beöltöztem kurtizánnak, besurrantam egy fiú szobájába, gyerekeket szöktettem Charlesként, kergetőztem a de Noir-okkal, majd elkaptam a vezért, üldöztem Smith-t, veszekedtem egy falubelivel, és... megmentettem Robint. Az igazság az, hogy hazudtam Coeurnek. Nem azért mentettem meg Robint, mert ő is megmentett. Nem, én azért segítettem neki, mert nem akartam, hogy meghaljon. Már régen tudtam, amit csak most voltam hajlandó beismerni magamnak, hogy nem utálom Robint, hanem még kedvelem is. Köszönetet tényleg nem vártam azért, amit tettem, főleg nem az apjától.

 Már baktattunk egy ideje, mikor megtorpantam. Egyszerűen nem bírtam továbbmenni. Lehunytam a szemem, majd megdörzsöltem, mert kicsit elhomályosult a látásom.

- Le kell ülnöm - suttogtam, majd nekitámaszkodtam egy fának, és óvatosan lerogytam mellé. a törzséhez szorítottam a homlokom, és mélyeket lélegeztem.

- Catherine, jól vagy? - hallottam magam mellett Sarah hangját. Ráemeltem a tekintetem, aztán megeresztettem felé egy halvány mosolyt, mert igen aggódón méregetett.

- Persze - feleltem halkan, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem. - Csak... egy kicsit pihennem kell. Sok volt ez mára - mondtam csendesen, már inkább csak magamnak. Aztán újra a fának támasztottam a hátam. Éreztem, hogy Sarah leül mellém, recsegett alatta az avar.

 Hirtelen kezdett minden álomszerűvé válni. a fák ágai, mintha karok lennének, mozogni kezdtek, a színek összefolytak, mégis kiéleződtek a körvonalak, és az egész világ megfordult.

- Catherine! Catherine! - hallottam egy kislány kétségbeesett hangját nagyon, nagyon távolról, aztán a Sötétség kinyújtotta felém biztonságot és nyugodt pihenést nyújtó karjait, én pedig ellenállás nélkül beleomlottam. A világ megszűnt számomra létezni.

/Robin szemszög/

 Apám mozdulatlanul állt egy ideig, miután a lányok eltűntek az erdőben,majd egy nagy sóhajtással kifújta a levegőt. A feszült izmait meglazította, sokkal nyugodtabban fordult felém.

- Hát, fiam, ezt is megértük - mondta halkan, de én úgy éreztem, mintha nem is hozzám beszélne, inkább csak saját magának mondhatta, hogy elhihesse. - Megkötjük a Békét. - Gondolom, fel kellett dolgoznia a tényt, hogy nincs többé viszálykodás.

 Nem szóltam egy szót sem, inkább hallgattam, nem akartam megzavarni, akármi is járt a fejében. Pár percig ott álltunk némán, majd hangokat hallottunk meg az erdő felől, s megláttuk az embereinket, ahogy özönlenek kifelé a fák közül. Azonnal körbevettek minket, és türelmetlenül kérdezgettek, mi történt.

- Csendet! - parancsolta apám, majd tömören elmondta a tényeket. Mindenki teljesen megdöbbent, rövid beszéde után egy pisszenést sem lehetett hallani.

- Eressz el! - törte meg egy hangos visítás a csendet.

- Hahó! - Jött ki az erdőből Richard vidáman, a kezében tartva a kislányt, aki Catherine-nel együtt távozott. - Nézzétek csak, kit találtam!

- Robin! - kiáltott a lányka, ahogy észrevett.

- engedd el! - utasítottam barátomat, mire az megvonta a vállát, és megtette, amit kértem. A lányka vörös arccal suhant felém, látszott rajta, hogy erőlködött, mert lihegett. 

- Robin... Catherine... baj van - suttogta. - Segítened kell.

 Lehajoltam hozzá, hogy értsem, amit mond,  mire Richard felröhögött. - Mi van, Robin, már a Hercegnő oldalára álltál? - gúnyolódott.

- Világosítsa már fel valaki ezt a szerencsétlent! - szóltam Kevinéknek, majd vetettem egy pillantást az apámra. Ő bólintott egyet, jelezve,hogy menjek, amit meg is tettem.

- Hogy hívnak? - fordultam a lányhoz.

- Sarah - mondta halkan.

- Vezess! - Ő bólintott, majd elkezdett haladni, az erdőben. Meglepően jól tájékozódott, mindig pontosan tudta, merre kell menni. Úgy hajtogatta el az arca elől az ágakat, úgy lépkedett az avarban, mintha már rengetegszer járt volna itt. egyre gyorsabban és gyorsabban haladtunk, sz utolsó húsz métert már futva tettük meg. Sarah ekkor hirtelen eltűnt a szemem elől, s csak oldalra nézve vettem észre, hogy egy hatalmas fenyő alatt térdel, mellette a fához dőlve, a földre roskadva ott feküdt Catherine. Három villámgyors lépéssel szeltem át a köztünk lévő távolságot, s csak közelről láttam meg, hogy a lány teljesen eszméletlen.

- Úristen - térdeltem le mellé ijedten. Nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly a helyzet. - Mi történt? - kérdeztem Sarah-tól. Ő gyorsan, röviden elmondta, hogyan esett össze a lány, míg én megvizsgáltam a pulzusát és a légzését.  - Hála a jó istennek, nincs komoly baja - sóhajtottam fel megkönnyebbülten. - csak nagyon kimerült.

 Láttam a kislány arcán, hogy neki is hatalmas kő esett le a szívéről.

- Mit csinálsz? - kiáltott rám hirtelen, mikor óvatosan Catherine alá nyúltam, hogy felemeljem.

- Hazaviszem Holdszállásra - feleltem neki, majd a lánnyal a karomban felálltam, és lassan elindultam. - Máskülönben itt maradna az erdőben.

 Catherine feje lágyan a vállamra borult, s néha rá tudtam vetni egy-egy pillantást. Hófehér bőrét pár apró szeplő díszítette az orrán, és az orcáján. szeme alatt sötét karikák húzódtak, ami igazolta feltevésemet, miszerint csal az iszonyú fáradtság miatt ájult el.

 Egy kis idő elteltével terhem kezdett egyre nehezebbé válni, fáradtak a karjaim, de ezt szóvá nem tettem volna, nem akartam megállni pihenni. Még csak az kéne, hogy Sarah mesélje Catherine-nek, hogy miközben hoztam, muszáj volt megállnunk egyszer-kétszer. Na, azt már azért nem!

 Végül elértük a Merryweather-birtok határát. Az erdő szélén én ösztönösen megtorpantam, aztán egy kis habozás után kiléptem a fák közül. Bevallom, kicsit tartottam Sir Benjamin reakciójától, hogy mit fog szólni, ahhoz, hogy ölben hozom haza az unokahúgát. Ahogy közeledtünk a házhoz, hirtelen egy alacsony, tömzsi, de fürge emberke jött felénk, és integetett, hgoy menjünk oda hozzá.

- Erre gyertek - mondta, majd elindult egy hátsó bejárat felé. Mi kissé vonakodva mentünk utána be a házba. Nem hagyott nekünk időt, hogy körülnézzünk, siettetett, felvezetett a toronyszobába. Kinyitotta nekünk az ajtót, mire én bemasíroztam utána, és lassan letettem az ágyra Catherine-t. Sajgó karjaimmal köröztem egyet-kettőt, majd leengedtem őket magam mellé.

- Te maradj itt a ifjú úrnőm mellett, amíg fel nem ébred - mondta a furcsa  férfi Sarah-nak. - Mindjárt hozok neked ennivalót. - amaz bólintott, utána pedig mind a ketten rám néztek.

- én mennék - jelentettem ki. Vetettem egy kósza pillantást az erkélyajtóra, fontolgatva, hogy ott megyek ki, de mivel most nem voltam egyedül, ezért inkább a rendes utat választottam.

- Kivezetne? - fordultam a férfi felé, aki megtette, amit kértem.

- Köszönjük, Robin - kiáltott utánam Sarah, mire odaintegettem neki.

- Ha akarsz, te is jöhetsz a várba holnap - jegyeztem meg, majd becsuktam magam mögött az ajtót.

-----------------------------------------

Na, lenne egy különleges kérésem, itt, a harmincadik fejezet után! Minden kedves  olvasómat (kommentelőmet) szeretném megkérni, hogy írja le a részletes véleményét a történetről, milyennek látja, mit gondol a karakterekről, a cselekményekről, az írási stílusomról, és persze mondd el, mi a kedvenc részed a történetben, és hogy miért az!! Írd le azt is, hogy szerinted mit kéne javítanom, légy őszinte!

Kíváncsi vagyok, milyen is a történetem a Ti szemszögetekből! Nagyon sokat jelentene nekem, köszönöm! Tudom, hogy ez nem könnyű feladat, hiszen én is szoktam megjegyzéseket írni, és nem mindig könnyű...

És ha elfelejtetted volna... A húgom oldala

Köszönöm: Orchidée

Huszonkilencedik fejezet - Hiba

Sziasztok!

Nos, egy nagyobb szünet után újra itt vagyok, de azt még nem tudom, hogy tudom-e hozni hétfőn a másik blogra a fejezetet. Igyekszem, de nem ígérhetek semmit.

Még valami:

Killa23-tól kaptam egy szép fejlécet, amit azért nem raktam még ki az előző fejezet elejére, mert akkor már közzé volt téve, és úgy gondoltam, hogy inkább a következőhöz teszem ki, ami sajnos késett kicsit...

/Catherine szemszög/

 Egy gyermeki sikoly hasított a levegőbe, tele rettegéssel, mire megtorpantam. Ahogy elhalt, az erdőben olyan csend lett, hogy a saját szívdobogásom is hangos zajnak számított. ami persze nem is csoda, hiszen a félelemtől megfeszültek az izmaim, felgyorsult a pulzusom. Felismertem Sarah hangját a sikításban, és egyből a legrosszabbra gondoltam. Ha Smith bántotta, nem fogja megélni a holnapot. Rémületemet azonnal felváltotta a gyilkos düh, a régi sebek bosszúért kiáltottak sajgó szívemből. Édesapámra gondoltam, anyámra,  s ez kellő löketet adott az újrainduláshoz. Lábaim szinte maguktól indultak el, s másodperceken belül már a fák között szökelltem, akár a gazella. Az íjamat megfeszítettem, s magam elé szegezve rohantam.

 Furcsa gondolatok keringtek a fejemben. Vajon Smith mit szólna, ha megtudná, hogy Charles nem létezik? Vajon élnék-e még egyáltalán, ha  tudta volna a kezdetektől fogva, hogy én sebesítettem meg?

 A ruhámat, a hajamat istentelenül tépték az ágak, hiszen nyílegyenesen haladtam, néha a bozótban. de ez nem állíthatott meg. Hajtott előre a düh, a bosszúvágy, mely már oly' régóta gyűlt bennem. Le akartam zárni egyszer, s mindenkorra életemnek ezen szakaszát. Meg akartam szabadulni a gyilkostól, hogy lelkiismeretem végre nyugodt lehessen, hogy soha többé ne kelljen Smith-től félnem. Nem is akartam mást, csak végre boldog lenni. De nekem talán nem is ez a sorsom. Talán az a küldetésem az életben, hogy örökké féljek meneküljek. Egy keserű könnycsepp végigszántotta az arcom, de a rohanás szele hamar eltüntette.

 Ahogy kezdtem egyre közelebb érni a mezőhöz, ahol a vezért hagytam, egyre kevesebb fa takarta el előlem a kilátást. Már csak pár futólépés választott el az erdő szélétől, mikor teljesen fel tudtam fogni az elém táruló jelenetet. A homlokomon kiütközött a jeges veríték, ahogy megláttam, hogy Smith kezében tartott pisztolyának a célpontja Robin. A fiú egyáltalán nem látszott rémültnek, megőrizte hidegvérét, és lenézően meredt Smith-re. Eléggé ismertem a férfit ahhoz, hogy tudjam, ez borzasztóan idegesíti. Szerette látni, ahogy rettegnek tőle, szerette, ha megalázkodtak előtte. Láttam az arckifejezésén, hogy nem tetszik neki a fiú viselkedése, de vigyorgott, mert tudta, hogy ő van fölényben.

 Amint megláttam, hogy ujja feszül a ravaszon - a szemem erre a mozdulatra már nagyon ki volt élezve -, ösztönösen cselekedtem. Minden egy pillanat alatt zajlott le.

"Őt ne!" - visszhangzott a fejemben, s ezzel egy időben anélkül, hogy megálltam vagy lassítottam volna, futtamban magam elé emeltem az íjamat, bemértem a célt, és elengedtem a húrt, ami visszaugorva az eredeti helyére, kilőtte a nyílvesszőt. Az egyenesen suhant a célpontom felé, s pont akkor érte el, amikor én szerettem volna. Éppen abban a pillanatban találta el a pisztoly sötét csövét, amikor Smith elsütötte azt. A fegyver kibillent, s a kilőtt golyó Robin helyett a fiútól egy méterre lévő hatalmas fenyő törzsébe csapódott be. A pisztoly az ütés erejétől a  földre zuhant. Én kirobbantam az erdő fái közül, s mire a többiek felém néztek, én már rég új vesszőt tartottam az íjon. Hófehér ruhámat az ágak megtépték, szinte cafatokban lógott néhány helyen, mellkasom fel-le süllyedt, megvetett lábakkal álltam a talajon, sz íjat magam elé szegezve, célpontra beállítva, akire én gyilkos tekintettel meredtem. Smith rémülettel vegyes döbbenettel bámult vissza rám. Szeme tágra nyílt, mikor felfogta, hogy a nyílvesszőm hegye pont felé mutat.

 A szél lágyan rezgette a hajamat, a ruhámat, és susogtatta a fák leveleit. Ez volt az egyetlen hangforrás, sz egyre erősödő szél, még a madarak sem daloltak. Szinte teljes csend vett körbe minket, senki nem merte megtörni, mivel a levegőben szinte szikrák pattogtak a feszültségtől. Nem tudtam, hogy mi lesz a reakciója ezen tettemre a többieknek, legkevésbé a de Noir-vezérnek, akinek a jelenléte csak akkor tudatosult bennem.

- Nem gondoltam volna, hogy így fogunk találkozni legközelebb a börtönben történtek után - szóltam oda Smith-nek. - De örülök, hogy így alakult a helyzet. Soha nem díjaztam azt a módszert, hogy szórakozol az áldozattal, mielőtt meghal, de végül is el kell érnem valahogy, hogy magadba mélyedj egy kicsit, hogy átgondold, milyen bűnöket is követtél is el. Elvégre nekünk van némi elszámolnivalónk, nemde? - Felhúzott szemöldökkel néztem rá, de nem felelt. Olyan tekintettel meredt rám, hogy úgy éreztem magam, mintha egy ragadozóval szemben álló, szelíd növényevő lennék. Pedig most ő volt az áldozat.

- Mi van, addig tart a bátorságod, míg a te kezedben van a fegyver? - csatlakozott Robin is a társalgáshoz. - Bezzeg az előbb még tudtál beszélni!

 Normál esetben nem engedtem volna, hogy beleszóljon, megmondtam volna neki, hogy ez az én ügyem, de mivel pár perccel korábban még ő volt a célpont, ezért nem szóltam rá. Ráemeltem a szemem, a tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott. Megeresztett felém egy halovány mosolyt, amit én viszonoztam, de azonnal el is kaptam a fejem, mert Smith felől mozgást érzékeltem. Az előbbi pár pillanatnyi figyelemelkalandozásomat használta ki, hogy odarántsa magához Sarah-t, és maga elé emelte, mint valami pajzsot. A kislány rémülten kapálózva próbált ellenkezni, eredménytelenül.

- Catherine! - visította kétségbeesetten.

- Smith, tedd le azt a gyereket! - utasítottam a férfit, persze nem engedelmeskedett. - Egy kislány háta mögé bújni nem a legnemesebb módszer - tettem hozzá gyűlölettel.

- Bolond leszek! - kiáltotta vissza. - Hogy fejbe lőj!

 A légzésem még mindig nem állt vissza szabályosra. Hangosan ziháltam, s homlokomon megindult lefelé egy verejtékcsepp. Bár a szél fújt, nekem mégis szörnyen melegem volt. Állapotomon nem javított az sem, hogy szembesülnöm kellett azzal, hogy Smith az én hibám miatt megmenekül. Nem hagyhatom, hogy bántsa Sarah-t.

 Vettem egy nagy levegőt, mielőtt megszólaltam. Leeresztettem az íjam.

- El... elmehetsz, ha elengeded! - A szavakat akadozva, nagy erőfeszítés árán tudtam csak kimondani, szinte fizikai fájdalmat éreztem. Itt állt előttem apám gyilkosa, fegyvertelenül, és én végezhettem volna vele. De nem tudtam volna eltalálni, így, hogy szó szerint bebújt a kislány mögé. Óvatosan rám nézett.

- Biztos ez?

- Mi, Merryweather-ök, mindig álljuk a szavunkat! Ha azt mondom, hogy nem foglak bántani, nem foglak! - háborodtam fel. Megkapja a kegyelmet, és még kéreti magát! - Menj, takarodj el Holdföldéről, és soha többé ne gyere vissza!

 Lassan felállt, és megnyugodva, komótosan elkezdett sétálni az erdő felé. Kínszenvedés volt végignézni, ahogy húzza az időt. Idegesen leszorítottam a szemem. Mikor kinyitottam, rám vigyorgott.

- Ha nem tűnsz el a szemem elől most azonnal, nem tartom a szavam! - ordítottam rá. - Az én türelmemnek is vannak határai! - Persze nem bántottam volna, hiszen az ígéret szent, még akkor is ha egy ilyen embernek teszem, de ezt ő nem tudhatta. Hogy komolyabban vegye a fenyegetést, felemeltem az íjamat. Ezzel rávettem, hogy pár villámgyors lépéssel eltűnjön az erdő fái közt. Felemeltem a kezemet, hogy az előtörő dühös-csalódott könnyeimet letöröljem. Pár pillanat múlva a vezér felé fordultam, és bemértem az új célt.

- Mit csinálsz? - kiáltott fel rémülten, mert azt hitte, őt akarom bántani, ha már Smith-t nem tudtam megölni. Válasz helyett elengedtem a húrt, s a nyílvessző sebesen suhanva elvágta a kezeit összekötő madzagot.

- Most már mehet - vetettem oda neki közömbösen, és már el is fordultam tőle. Nem akartam mással foglalkozni, mint Sarah-val, aki reszketve állt azon a helyen, ahol Smith hagyta. Szemeiből csak úgy sütött a pánik, és látszott rajta, hgoy nem sok hiányzik az összeomlásához. El tudtam képzelni, mennyire megijeszthette őt az előbbi helyzet, teljesen át tudtam érezni a rémültségét. Pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, s pont idejében térdeltem le mellé ahhoz, hogy az ölembe omoljon. Magamhoz húztam, átkaroltam, s a haját ritmusosan simogatva próbáltam nyugtatni. Ő is átölelt engem, s az arcát hozzám szorítva zokogott.

- Semmi baj - csitítottam -, most már itt vagyok melletted. Ne félj! - Lágyan simogattam a hátát, s a sírása nemsokára szipogássá halkult.

- Mi lesz velem? - nézett fel rám végül könnyáztatta szemekkel. Nem tudtam neki azt mondani, hogy "Nem tudom". Nem bírtam a sorsára hagyni ezt a szegény kicsi lányt, hanem szinte gondolkodás nélkül feleltem:

- Jössz hozzám Holdszállásra - jelentettem ki, mire szem óriásira nyílt. - Nem kell visszamenned a faluba. - Utálattal emlékeztem vissza a falubeliek hozzáállására. Nem, oda nem mehet vissza.

- Tényleg? - kérdezte hitetlenkedve, de arcára az öröm jelei költöztek. Szája széle felfelé görbült, szeme csillogott.

- A szavamat adom rá.

 Újra megölelt, olyan erősen, ahogy csak bírt, kis vézna karjaival. Én is átkaroltam, aztán óvatosan felálltam, őt is magammal húzva. Megfordultam, és szembenéztem a két de Noir-ral. Odabiccentettem nekik, majd Sarah kezét megfogva indulni akartam.

- Hercegnő! - szólt utánam a vezér. - Vagyis... Miss Merryweather!

- Igen? - fordultam felé csodálkozva.

/Robin szemszög/

 A nyílvessző átszelte a levegőt, aztán átszelte az apám kezeit összekötő madzagot.

- Most már mehet - szólt oda Catherine foghegyről az apámnak, aki sziszegve dörzsölgette a csuklóit. Én még mindig ugyanott állva, mozdulatlanul figyeltem a lányt, aki odarohant a kislányhoz, letérdelt mellé, az ölébe vette, és csitítgatta. Gyönyörű volt,a kár egy angyal, hófehér, de szakadt ruhájában, szélfútta hajával. Keze lassan fel-le csúszott a kicsi hátán, és szája mozgott, suttogva motyogott valamit. Megbabonázott a látvány, a szemem alig bírtam róla levenni.

- Robin, rendben vagy? - éreztem meg apám súlyos kezét a vállamon. Felé fordultam, és lassan bólintottam.

- Igen. Azt hiszem.

- Fiam - kezdett bele -, sajnálom, hogy nem hittem neked Smith-szel kapcsolatban. Pedig te mindig mondtad, hogy ne hallgassak rá, ne bízzak benne, mégsem hallgattam rád - rázta megbánóan a fejét. - Jobb vezér leszel, mint én - nézett végig rajtam büszkén. - Istenem, majdnem... majdnem elveszítettem az egyetlen fiamat, és megint az én fafejűségem volt az oka, mint mikor Loveday elment - sóhajtott. Egy könnycsepp végiggördült az arcán. Még soha életemben nem láttam sírni, tudtam, hogy most nagyon bánja a tetteit. Zavarba hozott ezzel kissé, mert nem tudtam, mit kéne mondanom. - Kérlek, fiam, bocsáss meg...

- Apám - vágtam közbe kissé zavartan -, tőlem nincs miért bocsánatot kérnie - hárítottam el egy legyintés kíséretében. - Viszont van más, akinek tartozik annyival, hogy elnézést kérjen - intettem az éppen feltápászkodó Catherine felé. A kislány mellette vidámabbnak tűnt, arcáról eltűntek a könnyek, helyükre egy széles mosoly telepedett. Megvigasztalója kezét egy pillanatra sem engedte el, s a lány sem tiltakozott ez ellen. Felénk fordult, udvariasan biccentett egyet búcsúzóul, és ennyivel le is rendezte volna a dolgot, mivel indulni készült.

- Hercegnő! - kiáltott után az apám, mire óvatosan megböktem. Rájött, mit rontott el, és gyorsan kijavította magát. - Vagyis... Miss Merryweather!

- Igen? - emelte rá a lány csodálkozva a pillantását.

 Apám vett egy mély levegőt, mielőtt bármit is mondott volna, aztán belekezdett.

--------------------------------------------------------------

Hiába mondtam, hogy kicsit siettetni fogom a fejleményeket, ez az átvezető rész még kellett. Gondolom, sejtitek, mi lesz a következő részben...:) Komikat írjatok léccí'!

Sajnálom

 Most jöttem haza a héten a nyaralásból (amit mellesleg nagyon élveztem, ott akartam maradni), ezért ugye be kell pótolnom az elmaradt anyagot a suliban, ami - mint kiderült - igen sok. Hozhatnék fejezetet, de iszonyú összecsapott lenne (azt pedig nem szeretném), meg nem is tudnék eleget tanulni. Nem tudom, mikorra leszek kész a pótlással, és az összes dolgozattal, amit még meg kell utólag írnom, szóval nem mondok időpontot, hogy mikor hozok frisset, majd lesz, ha lesz. Nem nagyon fogok gépezni sem, tehát legyetek szívesek, ne haragudjatok meg az elmaradt kommentek miatt. Olvasni talán néha fogok, de kommentet írni még most se nagyon van időm.

 Köszönöm a türelmeteket.

Huszonnyolcadik fejezet - Konfliktus

Sziasztok!
 Ezt most mindenki olvassa el, mert fontos!!! Jövő héttől megyünk el nyaralni, tehát két hétig nem leszek itthon, a következő fejezetet 26-án, szombaton fogom feltenni!!! (Amúgy Tenerifére megyünk, ami a Kanári-szigetek közül az egyik. :D Jaj, de várom!!!)

Kép most sincs, mert nem otthonról vagyok. Remélem,azért tetszeni fog, és bocsi a függővégért!!

/Robin szemszög/

 Annyira siettem, hogy röpke percek alatt odaértem a mezőre, ám legnagyobb meglepetésemre sem Smith-t, sem Charles-t, sem Catherine-t nem láttam. Lépteimet gyorsabbra véve keresztül akartam vágni a réten, hogy a falu felé menjek, de valaki megállított.

- Robin! - ordította. Hátrafordultam, és akkor vettem észre apámat egy fához kikötözve az erdő szélén.

- Merre ment Charles? - kérdeztem tőle.

- A faluba - mutatott Nyugat irányába. - És Smith is ott van, ő elintézi.

- Csodás - motyogtam. - Köszönöm! - vetettem oda neki, és már mentem is tovább.

- Hová mész? Fiam, gyere vissza, szabadíts ki! - üvöltötte. - Robin!

 Eleresztettem a fülem mellett. Valaki másnak az élete van veszélyben, nem fogom az időt még azzal is húzni, hogy őt kimentsem. Most biztonságban van, tud várni.

 Egy friss ösvényen haladtam, valaki - gondolom, Charles - rendesen kitaposta előttem. Nagyon siethetett, mert amerre ment, a fák ágai megtépázva jelölték útját, s lábával alaposan felverte az avart. Lehet, hogy ő is attól félt, hogy elkésik? Erre a gondolatra rossz érzésem támadt. Bár a tempón nem tudtam gyorsítani, hiszen már eleve rohantam, de elszántságom megduplázódott. Ha Smith valami rosszat tesz, én végzek vele - fogadtam meg.

 Aztán hirtelen megtorpanni kényszerültem, mert elértem a falut. Biztos voltam abban, hogy a falubeliek nem fognak tárt karokkal fogadni, nem fogják elhinni, hogy jót akarok, de talán Charles tudja, amit Catherine, azt, hogy nem vagyok rossz. Lassan kezdtem előre araszolni, egészen az erdő széléig, akkor viszont a földbe gyökerezett a lábam. Mert Smith ott állt az emberek tömegével szemben. Egy kisfiút tartott magánál, a pisztolyát a fejéhez emelve. Vigyorgott, gonoszan, fölényesen. Aztán minden egy másodperc alatt történt. Egy vörös hajú kislány rávetette magát hátulról , a férfi meglepődött, a kisfiú pedig ezt kihasználva az emberek közé szaladt. Persze a helyzet ezzel nem javult, mert Smith felocsúdva az első meglepettségéből, megragadta a lánykát, és ő lett a túsza.

 Akkor vettem észre, hogy egy új személy jelenik meg pontosan velem szemben, az erdő szélén. Egy lány, fehér ruhában, haját lobogtatja a szél. Íját felhúzva tartja maga előtt, szemével már bemérte a célt.

 Catherine.

/Catherine szemszög/

 Mit tegyek? Mit tehetnék?

 Kezemet ökölbe szorítottam, körmeim erősen belevájtak a tenyerembe, de nem érdekelt. Minden gondolatom afelé irányult, hogy mit kéne tennem.Mivel kerülhetném el a katasztrófát? Ha nem megyek ki, meghal a kisfiú, akit Smith magánál tart Ha kimegyek, egyszerűen lepuffant. Gyorsabban, minthogy célba tudnám venni az íjjal. Mert a pisztolyom használhatatlan volt, tekintettel arra, hogy meg sem töltöttem. Bizony, a 'nagy' Coeur de Noir egy töltetlen pisztolytól félt úgy!

 Idegesen toporogtam, erősen törve a fejemet a megoldáson. Talán ha Catherine-ként mennék ki... igen, az jó lenne! Azt mondanám neki, hogy tudom, hol van a Charles, és őt várja. Engem nem lőne le, mert ha megteszi, akkor sose kapja el a 'bátyámat'. Tudtam, hogy igencsak időszűkében vagyok, ezért villámgyorsan cselekedtem. Elbújtam egy fűzfa ágai alatt, ahová senki nem láthatott be, teljesen elfedett a külvilágtól. Miután kicibáltam a fehér ruhámat a táskából - direkt elraktam, arra az esetre, ha önmagamként kéne mennem valahova - átvettem. Levettem a fejemről Robin kalapját, a kendőt, a másik sálat az arcom elől, és a harmadikat a nyakamból, valamint a nadrágot is beszorítottam a táskámba, amit ott is hagytam, a pisztollyal együtt, tudva, hogy majd visszajövök érte. Ha a falubeliek megtalálják, tudni fogják, hogy az enyém. Miután végeztem, egyedül az íjamat fogtam a kezembe, a tegzet átvetettem a vállamon, és így indultam el. Egy nyílvesszőt már be is készítettem a kezem ügyébe, hogy úgy léphessek ki Smith-hez, ne fegyvertelenül. Az íjat sokkal biztonságosabbnak éreztem, és bár a pisztollyal sem céloztam rosszul, de íjászkodni sokkal jobban tudtam, és jobban is szerettem. Szerettem látni, ahogy a nyílvessző kecsesen repül, s egyenesen a céltábla közepébe fúródik. Féltem, hogy jelenleg Smith magam lesz a céltáblám, és én az övé.

 Lehunytam a szemem, és vettem egy nagy levegőt. Aztán kiengedtem, s a nyílvesszőt a helyére igazítottam, s a húrt kihúztam. Készen álltam. Lassú, de határozott lépésekkel közeledtem az erdő széléhez.Ahogy kiléptem a fák közül, abban a szent pillanatban egy kislány terelte el mindenki figyelmét, azzal, hogy bátran rávetette magát hátulról Smith-re. A szívem aggódón, fájdalmasan dobbant egyet, mikor felismertem Sarah-t a kis támadó személyében. A támadása elvonta a férfi figyelmét pár pillanatra, és ez elég volt a kisfiúnak, hogy odarohanjon a családjához. Persze Sarah nem tudott elmenekülni, de tudta ezt ő már jó előre. Ahogy Smith az ő fejéhez illesztette pisztolyát, arcáról félelem helyett elszántságot olvastam le. De féltem én helyette is.

 Legszívesebbe őrjöngtem volna, Smith haját tépve, és lelkiismeret-furdalás nélkül vágtam volna bele a tőrt a szívébe. Már ha van neki. Tudtam, hogy meg kell őriznem a hidegvérem, mert ha az indulataim vezérelnek, akkor elbukok, mint a börtönben. Egy nálam erősebb ellenféllel szemben nyers erővel nem megyek semmire, csak a jó taktikán múlik minden. És ha nem gondolkodok, csak ész nélkül ütök, akkor végem van. Meg Sarah-nak is.

 Lassan elkezdtem előre lépkedni. Már-már odaszóltam Smith-nek, hogy észrevegyen.

- Ha nem, hátnem! - szólalt meg vészjóslóan. - Ha hallgattok, hát hallgassatok! Én most elmegyek, de elviszem magammal ez t a tündéri kislányt - szorította meg Sarah kezét, aki feljajdult. - Ha ma nem jön érte sem Charles, sem pedig a szülei, hogy elvezessenek a fiúhoz, akkor nem fogja megélni a holnap reggelt - fenyegetőzött, s még felocsúdni sem volt időm, eltűntek az erdő fái közt. Pár pillanatig még ott álltam ledermedve, aztán megindultam utána. Az íjat ellazítottam, a föld felé szegeztem, és úgy vágtam át rohanva a főtéren, a tömeg mellett.

- Hová mégy? - kiáltották utánam csodálkozva többen is. Döbbenten fordultam hátra.

- Hogyhogy hová? Smith után.

- Minek? - kérdezte az egyik férfi, aki nem jött velem a várba. Magas, kissé testes alakja kiemelte a többi ember közül. Arcának néhány vonása emlékeztetett Mary-ére, biztos voltam benne, hogy az ő apja lehet.

- Hát Sarah miatt - feleltem értetlenül. Nem nyilvánvaló?

- Hagyd csak - legyintett. - Nem ér az annyit. - Ettől a kijelentésétől a düh lángolni kezdett bennem.

- Mi az, hogy hagyjam? - ordítottam. - Hogy mondhat bárki is olyat, hogy hagyjak egy gyereket meghalni?! Bezzeg ha a maga gyereke lenne, akkor könyörögne, hogy menjek utána, hogy mentsem meg, mi?! Akkor nem próbálna meg lebeszélni!

- De az nem is gyerek! Az egy... kívülálló! Ő más...  - mondta undorral.

- Hát magának biztos más - feleltem lenézően. - Mert van benne emberség. Nem látta, hogy megmentette azt a másik gyereket, ahogy rávetette magát Smith-re? - Dühösen horkantottam egyet. - Nem, persze, hogy nem látta. A magafajták csak azt veszik észre, amit látni is szeretnének. - Nem sok választott el attól, hogy a lába elé köpjek. Undorodtam az ilyen emberektől. - És ha most megbocsát, én megyek. - Megfordultam.

- Azt már nem! - hallottam meg a hátam mögül a kiáltást. - Nem kockáztathatja a Holdhercegnő az életét egy senkiért! - Jönni akart felém, hogy megfogjon, hogy visszatartson, de megállította a nyílvesszőm, mely a lába előtt fúródott a földbe.

- Ha egy lépést is mer tenni felém, akár egyetlenegyet, hogy visszafogjon - mondtam lassan, fenyegetőn -, a következő célpont maga lesz. - Úgy reagált, ahogy számítottam. Megdermedt a rémülettől, és többé egy hang nem csúszott ki a száján. Vetettem rá még egy utolsó utálattól és dühtől izzó pillantást, majd szó nélkül sarkon fordultam, és berohantam az erdőbe, arra, amerre Smith is ment. A falu felől egy árva mukkanást sem lehetett hallani. Minden teljes csendbe borult.

 Szidtam magam, mert hagytam, hogy feltartóztassanak. Szidtam azt a férfit, mert feltartott, és mert úgy viselkedett, ami nem méltó egy emberhez. Szidtam Smith-t azért a sok kárért, amit okozott. Szidtam Coeur de Noir-t, amiért jóban van Smith-szel, és támogatja. Mindenkire dühös voltam, mindenért.

 Egyre gyorsabban haladtam, ugyanakkora rombolást hagyva magam után, mint amikor eljöttem. Könnyedén követtem Smith-t, mert igen nagy zajjal ment. Ordítozott. Egyre közeledve a réthez, ahol Coeur-t hagytam, reméltem, hogy ott megáll, hogy segítsen a vezérnek, és akkor be tudom érni.

 Aztán hirtelen egy gyermeki sikoly ütötte meg a fülemet.

!Robin szemszög/

 Ott álltam, döbbenten, és figyeltem, ahogy Catherine az íjjal a kezében egyre határozottabb lépésekkel halad Smith felé. Egy íjjal egy pisztoly ellen. Nem hagyhattam , hogy megölesse magát. Tenni akartam valamit, amivel felkelthetem magamra a férfi figyelmét, de mielőtt bármi is eszembe juthatott volna, Smith cselekedett.

- Ha nem, hát nem! Ha hallgattok, hát hallgassatok! - mondta indulatosan. - Én most elmegyek, de elviszem magammal ezt a tündéri kislányt! - Még ilyen távolról is láttam, hogy Catherine arca megrándul. Talán a dühtől, vagy a félelemtől. - Ha ma nem jön érte sem Charles, sem pedig a szülei, hogy elvezessenek a fiúhoz, akkor nem fogja megélni a holnap reggelt! - A lányka arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, teljesen közönyösen meredt maga elé.

 Aztán Smith elindult, egyenesen felém. Gyorsan behúzódtam egy fa mögé, hogy ne lásson meg, aztán mikor elhaladt mellettem, vártam egy kicsit, majd a nyomába eredtem. Hátrapillantottam, és láttam, ahogy Catherine megtorpan futtában. Biztos szóltak hozzá, reméltem, hogy feltartják egy darabig. Smith olyan hangosan ment előre, hogy nagyon egyszerű feladat volt követni. Ordítozott a kislánnyal, aki nem bírta igazán az általa diktált gyors tempót. Én halkan követtem őket, de egyre közeledtem hozzájuk, nem akartam, hogy elérjen a várig. Nem akartam hagyni, hogy néhány gyereket egyszerű eszközként használva elérje a célját.

 Akkor értem utol, mikor megállt azon a réten, ahol apámat kikötözte Charles. Megállt, nevetett apámon, ahelyett, hogy elengedte volna.

- Michael, mit művelsz? Szabadíts már ki! És ereszd el azt a gyereket, az ég szerelmére! Nem volt elég neked egyszer gyereket rabolni? Ez nem a te földed! - próbálta a hatalmát, a megmaradt tekintélyét bevetni a másik férfi ellen, de az nem hallgatott rá.
- Miért, talán a tiéd? - kérdezett vissza Smith pimaszul. - Nem, a Merryweather-öké! A te eszeden túljárnak, de az enyémen nem fognak! - Éreztem a hangján, hogy nemsokára elkezdi szítani az apámat, és ha őt elfogja a régi események hatására a düh, akkor én elvesztem az esélyt, hogy megmenthessem a kislányt.
- Smith, eressze el azt a gyereket! - kiáltottam határozottan, és erőteljes léptekkel indultam el felé.
- Nahát, megjött Robin is! - fordult felém a férfi. - A vezér kicsi fia! - röhögött gúnyosan.
- Fiam, menj innen! - utasított apám, de senki nem figyelt rá.
- Ereszd el azt a gyereket! - mondtam lassan, tagoltan, magamat ismételve.
- Azt ne hidd, hogy parancsolhatsz nekem! - Kezdett bedühödni. - Attól, hogy az apád a vezér, te még nem vagy senki!
- De igen, valaki vagyok, mégpedig az, aki ellátta a bajodat a börtönben, mikor rátámadtál egy ártatlan lányra! Kérsz ismétlést? - ropogtattam meg a kezem. Smith kárörvendő vigyorra húzta az ajkát.
- Igen, kérek - felelte, majd felemelte a pisztolyát, és rám szegezte. Könnyű célpont voltam, alig öt méterre álltam tőle. A kislány rémülten felsikoltott, a férfi pedig kibiztosította a fegyvert. - Régóta útban vagy már, Robin.
- Smith, ne! - üvöltötte apám kétségbeesetten. - Robin, fiam! Ne!
 A fegyver csöve egyenesen rám meredt, s nekem a jeges rémület lassan kúszott fel a gerincemen, lebénítva tagjaimat. Smith vigyorogva figyelte reakciómat. Azt hiszem, pont erre számított. A döbbenettel vegyes félelemre.
- Na, mi van, nagyfiú? Ennyi kellett? - vonta fel a szemöldökét. - Eddig tartott a nagy vagányságod?
 Lassan, nagyon lassan elszakítottam a tekintetem a pisztolyáról, és a szemébe néztem. Ha meghalok, htá meghalok. de soha nem alázkodok meg előtte.
- Te is csak ezzel vagy nagy legény, igaz? - kérdeztem vissza. - Ha jól emlékszem, anélkül nem mentél semmire - utaltam a börtönbeli verekedésünkre, ahol ő maradt alul.
- De most te vagy rosszabb helyzetben, öcskös - vigyorgott. - De már nem sokáig. Pár pillanat múlva már halott leszel.
- Smith, kérlek, ne tedd ezt! Megadok bármit, csak ne bántsd a fiamat - kérlelte apám, hasztalanul.
- Coeur, Coeur. Hát nem fogod fel, mennyivel jobb helyzetben vagyok most bármelyikőtöknél? Akármit meg tudok szerezni, ami a tiéd, attól függetlenül, hogy adnád-e, vagy sem - csóválta a fejét. - Tudod, miért? Ha most megöllek mindkettőtöket, és elhitetem a többi várlakóval, hogy Charles tette ezt, akkor engem megválasztanak vezetőnek, mert ismerem a fiút, és mert már van valamennyi hatalmam. Így enyém lesz a várad, a csapatod, a hatalmad, és minden egyéb tulajdonod. Nem adhatsz semmit, amit így ne tudnék megszerezni - vonta meg a vállát. Mind a hárman elszörnyedve meredtünk rá. Vagyis a kislány csak maga elé bámult rémülten, mert őt lefogta.
- És mióta tervezed ezt? - tudakolta az apám elhűlten.
- Nemrég jutott csak az eszembe, hála a fiadnak. Tudtam, hogy őt soha nem tudnám az oldalamra állítani, főleg a kis konfliktusunk után, így hát elhatároztam, hogy meg kell halnia. De ha őt megölöm, és te rájössz, akkor végem. Ezért aztán ha téged is megöllek, akkor enyém minden hatalom - magyarázta egyszerűen. - A többi már magától jött.
- Uramisten - suttogta apám, olyan halkan, hogy szinte csak a szájáról olvastam le, mit mond.
- Utolsó kívánság? - emelte rám Smith a tekintetét.
- Majd pont neked mondom el! - kiáltottam dühösen, és utálattal köptem egyet felé.
- Ahogy gondolod - vonta meg a vállát közönyösen, de a szemében gyilkos düh tüze égett. - Viszlát a pokolban!
----------------------------------------------
Sajnálom a függővéget, remélem, várjátok a kövit!!! ;)
Van két hetetek, szóval most leírnátok, hogy mire számítotok? Vajon mi fog történni?
Annyit elárulok, hogy a következő két fejezetben sok minden fog történni, ami fontos a történet folytatása szempontjából. Jöhetnek a tippek, és a vélemények!!!
Puszi . Orchidée

Huszonhetedik fejezet - A rét

Sziasztok!

Mielőtt a fejezetet elolvasnátok, egyvalamit szeretnék, ha tudnátok: Kaptam egy igen különleges díjat.

Egy hatalmas, gigantikus KÖSZÖNET-tel tartozom Nina Lawnak. Hogy miért? Elárulom...:)

 Egy díj miatt, ami nem egy közönséges díj... Nina Law ugyanis minden hónapban ad egy díjat egy-egy bloggernek, akiknek olvassa és szereti a blogját. És ez volt az első díj, amit adott, és én kaptam meg:)

Köszönöm!

Kedves Orchidée!

Tulajdonképpen tudnom kéne pontosan, hogy mit fogok írni, ha már kitaláltam ezt a díjat, nemde bár? De be kell valljam mikor neki álltam, hogy megfogalmazzam milyen érzés is kerít hatalmába, mikor téged olvaslak, hogy mit is gondolok mikor a fejezet végére érek, nem tudtam mit fogok írni.

Sokszor elgondolkozom, hogy az emberek mi alapján értékelik a másik munkáját, sőt hogy veszik a bátorságot, hogy értékeljék más munkáját, miközben ők csak a végeredményét látják, és szerintem nagyon sokan nem is tudják, eszükbe sem jut az a sok munka, ami a végkifejlet mögött van.

Nagyon sok olyan blog van, amelyek sokkal több figyelmet is megérdemelnének, mint, amit kapnak, és sok olyan blog van, amik meg egyáltalán nem érdemelnék meg azt, amit kapnak, vagy csak egy csekély részét. Viszont, ha nem túl nagy figyelem övezi a blogod, a történeted, akkor biztos lehetsz benne, hogy aki mégis olvassa, és véleményírásra is adja a fejét, az hű olvasód, imádja a történeted, és ő az, aki soha nem fogja elengedni azt, és a te kezed is addig fogja, amíg végül el nem érsz az utolsó bejegyzéshez.

Először még amikor az első fanfictionöm írtam hozott minket össze a blogger, és akkor kezdtem olvasni a történeted, ami a Holdhercegnős volt. Én azért imádtam/imádom, mert mivel műveletlen vagyok nem láttam a filmet, úgyhogy teljes egészében rád bíztam magam, te alakítottad ki bennem a képet a karaktereket illetően, a történések hitelét, és mondhatni az egész történetet.

Hihetetlen, hogy milyen élethűen meg tudtad formázni a régi kor Catherine-jét, a kapcsolatát Robinnal, mindezt úgy, hogy bele is tudtam magam élni abba a korba. Imádtam a lányt a talpraesettsége miatt, aki sosem adta magát könnyen, vicces volt, mégis ha kellett keményen kiállt a férfiak ellen, harcolt úgy, amit bármelyik másik a történetedben szereplő negatív szereplő megirigyelhette volna.

Igazi olyan nő, aki nem szorul senki segítségére nő létére, olyan, amilyen nagyon sok lány szeretne lenni, olyan, akire egy férfi sem tisztelet nélkül.

Szóval egyszerűen fantasztikus, ahogy azt a karaktert alakítod, ahogy a történet halad tovább, gratulálok hozzá!

Aztán jött a Lány az álarc mögött, és én ámultam – bámultam. Amikor megláttam, hogy te is Eric történetbe kezdesz egyből felbukkantam oda, nem hagyhattam ki, és úristen!

Elolvastam a címet, és utána egyből éhes kíváncsisággal vetettem magam a bevezetőre, a történetismertetőre, hogy kiderüljön miről is fog szólni a történet, és aztán jött a második úristen.

Az, ahogy összekötötted a címet, és a történetet, valami fantasztikus. Már elmondtam régebben is, hogy mennyire nagyon jó ötletnek tartottam, és bárcsak én is lehettem volna ennyire nagyon – nagyon okos, de nem voltam.

Szóval már az elején imádtam, hát még akkor, amikor elkezdtek jönni a fejezetek. A hétfő nekem egyet jelent Orchidée új fejezetével, éppen úgy, mint a csütörtök az új Vampire Diaries-el.

Szinte óránként lesem, hogy mikor olvashatom már újra Lizzie kalandját Erickel, és amikor fent van, épp hogy nem kiáltom el magam. :D

Imádom, ahogy megformálod mindkettőjüket, a beszélgetéseiket, a Lizzievel történteket, gondolok itt például a legutóbb pórul járt lányra, aki a földön végezte vérző orral.

Azt hiszem, ahogyan a női alakokat formálod, megismerünk téged, egy kicsit belőled, hogy valójában te milyen vagy, és/vagy, hogy milyen szeret lenni.

Alig várom, hogy sor kerüljön a táncversenyre, és a további kalandokra!

Egy szó, mint száz fantasztikusan alakítod a történeteid, várom, mindig várom a frisset, és amikor csak tehetem kommentelek, és mint említettem fogom a kezed végig, és ott leszek minden friss fejezetednél. Örülök, hogy olvashatlak, és ne add fel az írás, nagyon sokáig, hogy olvashassunk! :D

Remélem elfogadod ezt a kis díjat, meg szöveget, és akkor a frissednél találkozunk! :)

További sok – sok ihletet!   

      

                                                                              Kinga

A válaszom: 

Nagyon-nagyon köszönöm, nem tudom leírni most, hogy mit is érzek pontosan, de nagyon boldog vagyok. Nekem adtad először ezt a díjat, ami nekem nagyon jól esik!

Ahogy olvastam a szöveget, esküszöm, könnyek szöktek a szemembe. Pont most lábaltam ki egy 'kis írói válságból', aminek az apukám az oka, mert rendesen lekritizálta a történeteimet. Vagyis csak a 'Lány az álarc mögött' előszavát, mert a többit nem voltam utána hajlandó odaadni neki. De eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni, hogy egyetlen nagyon rossz vélemény elrontsa a kedvem, és ebben az elhatározásomban most megerősítettél Te is. Nem fogom abbahagyni, eszem ágában sincs. Ezt megígérhetem.

Nagyon boldog vagyok - azt hiszem az, hogy "örülök", nem fejezné ki igazán az érzelmeimet. Boldog vagyok, hogy szeretitek annyira olvasni a történetemet, mint amennyire én írni. Boldog vagyok, mert meghatottak szavaid. Boldog vagyok, és köszönöm. 

KÖSZÖNÖM. :)

Nos, itt a fejezet, jó olvasást! Jaj, és még annyit, hogy a friss péntek helyett szombaton fog jönni, mert szinte mindig kések vele (hétköznap nincs időm begépelni).

/Robin szemszöge/

 Rohantam. Rohantam, ahogy csak tudtam, olyan sebesen, mint még soha. Éreztem, hogy valami szörnyű dolog van készülőben, és ez az érzés hajtott előre. Felvertem az avart, elriasztottam az állatokat, de nem érdekelt. Az lebegett a szemem előtt, hogy minél hamarabb odaérjek a mezőhöz. Ahhoz a mezőhöz, ahol elkaptam Catherine-t, hogy elvigyem a várba.

 Ahogy odaértem, megfagyott a vér az ereimben. Két ember állt egymással szemben - egy férfi és egy nő. Smith szemében veszedelmes láng égett, gyilkos dühvel meredt rá Catherine-re. A lány kifejezéstelen arcán könnyek csorogtak le, az álla vonalán. Farkasszemet nézett a férfi kezében tartott pisztollyal, amit az ráfogott. Haját és hófehér ruháját lágyan lebegtette a szél, s csak akkor vettem észre, hogy nincs rajta cipő. Úgy nézett ki, mint egy angyal. És nemsokára az is lesz - gondoltam magamban -, ha nem teszek semmit.

- Ne! - kiáltottam, és kiléptem a fák közül. Smith tekintete egy pillanatra rám siklott, s gonosz kacaj hagyta el az ajkát. Catherine is rám nézett, s könnyáztatta szemében érzelmek hada csillogott. Öröm, meglepettség, remény, csalódottság, elkeseredettség, beletörődés. Megrázta a fejét.

- Menj - intett kecses mozdulattal az erdő felé. - Menj, te már úgysem tehetsz semmit - mondta szomorúan. Nem engedelmeskedtem. 

- Maradhat! - vigyorodott el gúnyosan a férfi, mire mind a ketten visszanéztünk rá. - Legalább lesz tanú, aki lássa a Hercegnő bukását.

 Catherine könyörgőn rám emelte tekintetét, "Menj!" - sugallta. Mélyen összekapcsolódott a pillantásunk, ő kérlelt a szemével, én ellenálltam. Aztán Smith felől egy kísértetiesen gonosz kacaj kíséretében egy hatalmas dörrenés hallatszott. A lány érzelmekkel teli szeme elüresedett, s teste ernyedten omlott le a földre.

- Ne! - üvöltöttem kétségbeesetten. Az nem lehet, hogy Ő meghaljon! Mindjárt felkel, és rám mosolyog. De amikor nem tette ezt, letérdeltem mellé, nem foglalkozva Smith-tel, teljesen kizártam a külvilágot. Kezembe vettem Catherine karcsú kezét.

- Menj - suttogta. - Nekem már mindegy. Hagyj itt, az erdőben. Olyan szép itt. - Tekintete végig siklott a feje felett lévő lombkoronákon, aztán újra az arcomhoz ért. - Légy boldog - suttogta utoljára, majd lehunyta szemét, és többé nem nyitotta ki.

 Éreztem, ahogy egyre lassul szíve dobogása. Aztán megállt - meghalt. 

 Hirtelen valami lágy simítást éreztem az arcomon, női érintést.

- Css - susogta egy angyal Catherine hangján. Minden eltűnt. Eltűnt az erdő, a fák körülöttem, a fű alólam, a lány gyenge teste kezeim közül. Megszállt a földöntúli nyugalom, egy érzés, hogy most minden rendben van. Elnyelt a megnyugtató feketeség.

***

- Robin! - ordította valaki az ágyam mellett. Mormogtam egyet, és átfordultam a másik oldalamra, hátha békén hagy, és én újra elmerülhetek édes, mély álmomban. Aludni akartam.

- Robin! Kifelé! - üvöltötte megint, és el kezdett rángatni.

- Mi van? - meredtem rá dühösen.

- A gyerekeket megszöktették! - világosított fel Richard. - Ki az ágyból, álomszuszék, utánuk kell menni! Apád nemsokára indul, már csak rád vár a csapat.

- Ó, a francba! - másztam ki az ágyból. - Miért nem lehet hagyni elmenni azokat a gyerekeket? - dühöngtem. Barátom igen furcsán nézett rám.

- Menjél kifelé, megyek én is mindjárt! - mordultam rá, miközben elkezdtem összeszedegetni a földön heverő ruháimat. Richard bólintott egyet, és már kint is volt. Álmosan megdörgöltem a szemem, aztán felvettem a csizmámat, a kabátomat, és a fejembe nyomtam a kalapot. Már mentem volna ki az ajtón, mikor az asztalomra tévedt a pillantásom, amin egy összehajtott papírlap díszelgett "Robin" felirattal rajta, két határozott vonallal aláhúzva. Ez nem volt itt, mikor még bejöttem. Lassan odanyúltam, és a kezembe fogtam. Óvatosan kinyitottam, és akkor láttam, hogy valaki pár sort firkantott rá.

"Robin!

Elvittem a nyakláncomat, ne hiányold! Egy kalapot is kölcsönvettem, a bátyámnak szüksége lehet rá, majd visszaszolgáltatom!

Aludtál, mikor itt jártam, de figyelmeztetlek, készülj fel a barátaid ugratására, mert álruhában jöttem, és rád hivatkoztam, hogy hozzád tartok. Majd ha emlegetnek egy nőt... nos, az én voltam.

Catherine"

 Sietve írta, ez tisztán látszott, mert egy-egy szót alig tudtam kiolvasni. Kicsit eldőltek a betűi, és a sorok is emelkedtek. Mosolyogva olvastam végig. A kis tolvaj! - gondoltam magamban vigyorogva.

 Felkeltette kíváncsiságomat, hogy vajon milyen 'nőről' is lehet szó. Miféle álruháról írhat? Zsebre vágtam a levelet, mert tudtam, hogy ha nem megyek időben, az apám leszedi a fejem. Levágtattam az udvarra, ahol már vártak. A fiúk azonnal odajöttek hozzám. Kevin és Richard feltűnően vidámak voltak, David arca pedig vörösbe borult, de azért ő is vigyorgott.

- Na, milyen volt? - kérdezte kíváncsian.

- Mi? - értetlenkedtem, de már kezdtem sejteni, hogy ez az, amit emlegetett a levelében.

- Hát... a vendéged - vigyorgott. Zavartan megvakartam a fejem. Erre most mit mondhatnék? Látva értetlenségemet, David még inkább elvörösödött.

- Az a nő, aki felment hozzád - segített Richard is. - Tudod, a... kurtizán - súgta oda.

- Mi van?

- Tudod... hát egy félórával ezelőtt bejött a várba, aztán leszólította Davidet, aki azt hitte, megfogta az Isten lábát, de persze nem őt kereste - röhögött -, hanem téged. Megkérdezte tőle, hogy hol van a te szobád, aztán elmondta neki, hogy...

- Hogy van egy kis meglepetése a számodra! -vágott közbe David. - Ú, és az a dekoltázs... - ábrándozott.

 Ekkor minden megvilágosodott számomra. Olyan röhögésben törtem ki, hogy a többiek csak néztek. nem semmi lány ez a Catherine! Beöltözni lotyónak, és úgy eljönni egy férfiakkal teli helyre! Nem mondom, nem rossz módszer, de nem sok lánynak lenne ezt mersze végrehajtani. Bátor nő, az biztos. Szegény David! Tudom, hogy néz ki Catherine, hát még ha rá is játszik, hogy csábító legyen! Szegény barátom helyében én is csak nyeldekelni tudtam volna.

- Mi ilyen vicces? - tudakolta David frusztráltan.

 Mikor végre abba bírtam hagyni a nevetést, láttam, hogy a fiúk furcsán néznek rám. Elgondolkodtam, vajon megmutassam-e nekik a lány levelét, de végül úgy döntöttem, hogy inkább megtartom ezt a titkot magamnak.

- A nő átvert téged - vigyorogtam Davidre. - Nálam nem járt senki. Én végig aludtam. - Megvontam a vállam. Kevinnek széles vigyor ült ki az arcára. Tudtam, hogy ebből semmi jóra nem számíthatok.

- Fú, akkor lehet, hogy alvás közben... - A mondatot nem tudta befejezni, mert erősen tarkón csaptam.

- Idióta!

 Mielőtt reagálhatott volna, meghallottuk az indulást jelző sólyomvijjogást. Apám a csapat elején lovagolt ki a kapun.

- Menjünk! - szóltam a fiúknak, és már mentünk is.Igazából nem akartam elkapni sem a gyerekeket, sem Catherine-t, mert biztos, hogy ő szöktette meg őket. Azért mentem, mert féltettem őket. Tudtam, hogy Smith is elmegy, és abból semmi jó nem származhat. Főleg ha hasonló történik, mint álmomban.

 Apám csapata gyorsabban haladt, mint az miénk. A falu felé igyekeztek, a lehető legrövidebb úton. Mi lassabban haladtunk, úgysem tudtuk volna felvenni a tempót a lovasokkal.

- Mi van ott? - kérdezte Kevin, mikor észrevette, hogy lemaradt pár ember. Odasiettünk, aztán megláttuk, hogy éppen fához kötözött embereket oldoznak el.

- Mi történt veletek, Gary? - léptem oda az egyikhez. - Ki tette ezt?

- Hát a falusiak! - kiáltotta dühösen. - Járőröztünk, ezek meg jöttek, és leütöttek. De vót velük egy nő is, bizony ám!

- Jól van - nevettem. - Menjetek vissza a várba. -  Úgy gondoltam, hogy Catherine csapatával találkozhattak, ahogy azok jöttek a várhoz. Gary tovább bosszankodott, szidott mindenkit, sorstársa, James pedig magába roskadva hallgatta. Gary szóáradatát hirtelen kiabálás szakította félbe. A hangok alapján apámék ráleltek a szökevények nyomára.

- Gyertek, fiúk! - adtam ki a parancsot, és már rohantam is az üvöltözés irányába. Teljes fejvesztettség uralkodott mindenütt. A katonák eszeveszetten ordítoztak, rohantak össze-vissza.

 Aztán hirtelen csend lett. Olyan csend, hogy még azt is hallani lehetett,. ahogy a fák lombkoronái zizegnek a széltől. Összezavarodottan megtorpantam, és hátranéztem a fiúkra, akik ugyanolyan értetlen arccal viszonozták tekintetemet. Mi történhetett, tán valaki eltüntette apámékat?

 Végül megvontam a vállam, aztán elindultam egyenesen előre. Mentem a nyomok után, amit a lovak patái után maradtak. Nemsokára meg is leltem a csapatot. Ott álltak ijedten, és csak néztek egymásra zavarodottan. Apámat nem láttam sehol, csak a lova állt ott árván, a tömeg elején.

- Itt meg mi történt? - Vádló hangomra felkapták tekintetüket. A vezér fia voltam, meg is volt a hatalmam. - Dulac! - léptem apám jobbkezéhez. - Mi folyik itt?

- Charles Merryweather itt járt! - jelentette ki. - Kiszabadította a gyerekeket, aztán...

- Charles? Nem Catherine? - értetlenkedtem.

- A bátyja. Elvitte az apádat. - Kijelentésére elképedtem.

- A lehetetlen. Hogyan?

- Pisztollyal. Elvezette - tájékoztatott.

- Smith? - kérdeztem gyanakodva.

- Már a várból is korábban indult - felelte vigyorogva.

- Nagyszerű - morogtam bosszúsan. - Apám után megyek - jelentettem ki határozottan, s választ nem várva elszeleltem. Nem az apám miatt aggódtam, hanem tudtam, hogy Smith Charles-t keresi. És ha erre a fiú esetleg nem számít, abból bajok származhatnak. Na meg féltettem a húgát is. Emlékszem, mit tett vele a börtönben Smith.

 Tudtam, hová kell mennem. Egyenesen arra a rétre tartottam, ahol álmomban láttam Catherine-t.

----------------------------------------

Ugye kicsit lebuktatott az a dőlt betű, hogy álom lesz, és nem valóság? Vagy nem? Azt hittétek, tényleg meghal Catherine? Kérlek, írjátok meg, mit gondoltok!!!!

Orchidée :)