Harmincadik fejezet - Kimerültség

Sziasztok!

Nos, hát... harmincadik fejezet... eddig is eljutottunk...:D A feji végén leírtam, van egy kis kérésem, nagyon örülnék, ha legalább öten megcsinálnátok...:)
KÖSZÖNÖM NEKTEK, HOGY SEGÍTETTETEK NEKEM IDÁIG... (Fú, harminc fejezet... az azért már nem semmi!)

 És lenne egy kis reklám is... a húgomnak nagyon fontos lenne,  legyetek szívesek, nézzetek be hozzá, az oldal designkészítéssel, valamint állatokkal foglalkozik! Lehet tőle rendelni, természetesen ingyen!:D
Ezt a fejlécet nekem csinálta, majd be is fogom állítani, de csak később, hiszen még csak most csináltam új design-t, és még ez marad egy darabig...:)

A képre kattintva kijön az oldal! Nagyon megköszönnénk mindketten, ha benéznél!:)

/Catherine szemszög/

 Kíváncsian néztem a vezérre, el sem tudtam képzelni, mit akarhat. A gondolataim ide-oda csapongtak, minden lehetőség megfordult a fejemben, míg Coeur a szavakat kereste. Sarah kezeinek szorítását éreztem a derekamon, és megcirógattam a fejét.

A férfi végül belekezdett: - Büszke ember vagyok, de ha tévedek, azt beismerem. - Értetlenül vontam össze a szemöldököm. Mit akarhat? - Most nagyot hibáztam, mert hagytam magam félrevezetni, hagytam, hogy egy másik ember befolyásoljon, pedig a fiam is győzködött, hogy ne hallgassak rá. Meg kellett volna fogadnom Robin szavát, ahelyett, hogy az ősi viszály, a gyűlölet lángját szítsam magamban, s embereimben. Bolondságomért a fiam életével, s a sajátommal fizettem volna, ha te nem vagy itt. Nem volt rá okod, hogy segíts, mégis önzetlenül megtetted, s ezért fogadd köszönetem. a mai napon felnyílt a szemem, s rájöttem, melyik  is az igazán jó oldal, és szembesülnöm kellett azzal, hogy én eddig nem azon álltam. De már megbántam, amit tettem, amit akartam tenni. Kérlek, bocsáss meg nekem!

 Most ne az a Coeur de Noir állt előttem, aki eddig mindig, nem az erős, határozott vezér, hanem egy bűneit bánó ember. Nem húzta ki magát, válla begörnyedt, szeméből szomorúság és őszinteség sugárzott. Alig akartam hinni a szememnek, és fülemnek, hogy a de Noir-klán vezére bocsánatot kér tőlem. Bár minden mozdulata arról árulkodott, hogy igazat mond, én mégis vetettem egy óvatos pillantást a fiára. Robin egyből tudta, miért fordulok hozzá, s lassan bólintott egyet, ahogy összekapcsolódott a tekintetünk, igazolva apja őszinteségét.

 Sarah türelmetlenül megrántotta a szoknyámat - mire le is szakadt róla egy újabb anyagdarab -, Coeur óvatosan felemelte a fejét, Robin kíváncsian oldalra biccentette a fejét, mintha csak a színházban ülne egy érdekes darabot nézve. Mindenki az én válaszomat várta, de én nem tudtam, mit várnak tőlem. Biccentsek oda, jelezve, hogy megbocsátok, vagy nekem is szövegelni kell?

- A bocsánatkérést elfogadom - fordultam pár perc csendszünet után a vezérhez, aki szemmel láthatóan megkönnyebbült. - Smith a családom régi ellensége, sokakat megtévesztett már. Robin nem tartozik ezek közé, én is tudtam, hogy rég átlátott rajta, mert megmentett tőle, mikor a férfi meglátogatott a de Noir-vár börtöncellájában. Azért, hogy most segítettem a fiún, ezért senki nem tartozik nekem köszönettel, mert csak ezt adtam vissza. - Coeur döbbenten mérte végig a fiát, míg beszéltem. Robin valószínűleg nem szólt neki arról, mi történt akkor. a fiú kifejezéstelen arccal méregetett, egyetlen arcrándulással sem árulta el, mit gondol, pedig igazán kíváncsi lettem volna a reakciójára.

- Miss Merryweather... - kezdett volna beszélni Coeur, de leintettem.

- Csak Catherine.

- Rendben - felelte -, Catherine... szeretném, ha teljesen véget vetnénk a családok közti viszálynak, szeretném, ha békét kötnénk - jelentette be legnagyobb meglepetésemre. Robin leesett állal bámult, rá, ő sem számított erre a fordulatra. - Szeretnélek meghívni Téged, Sir Benjamint, a bátyádat, és a házatok népét a várba, egy bálra hogy módját adjuk a békének!- folytatta, aztán elhallgatott, válaszomra várva.

- Ám legyen! - egyeztem bele mosolyogva, bár nem tudtam, mit fog ehhez szólni a bácsikám. És vajon hogyan magyarázom ki Charles-t?

- Akkor holnap sötétedés után várunk benneteket! - hajolt meg ünnepélyesen.

- Ott leszünk - pukedliztem, aztán biccentettem egyet, és elindultam Holdszállás felé.

- A viszontlátásra! - kiáltottam vissza, mielőtt eltűntünk volna a fák sűrűjében.

 Lassan mentünk előre, nem volt kedvem sietni, és akkor kezdtem el érezni a testi-lelki fáradtságot. Hiszen milyen mozgalmasan telt addig a napom! Beöltöztem kurtizánnak, besurrantam egy fiú szobájába, gyerekeket szöktettem Charlesként, kergetőztem a de Noir-okkal, majd elkaptam a vezért, üldöztem Smith-t, veszekedtem egy falubelivel, és... megmentettem Robint. Az igazság az, hogy hazudtam Coeurnek. Nem azért mentettem meg Robint, mert ő is megmentett. Nem, én azért segítettem neki, mert nem akartam, hogy meghaljon. Már régen tudtam, amit csak most voltam hajlandó beismerni magamnak, hogy nem utálom Robint, hanem még kedvelem is. Köszönetet tényleg nem vártam azért, amit tettem, főleg nem az apjától.

 Már baktattunk egy ideje, mikor megtorpantam. Egyszerűen nem bírtam továbbmenni. Lehunytam a szemem, majd megdörzsöltem, mert kicsit elhomályosult a látásom.

- Le kell ülnöm - suttogtam, majd nekitámaszkodtam egy fának, és óvatosan lerogytam mellé. a törzséhez szorítottam a homlokom, és mélyeket lélegeztem.

- Catherine, jól vagy? - hallottam magam mellett Sarah hangját. Ráemeltem a tekintetem, aztán megeresztettem felé egy halvány mosolyt, mert igen aggódón méregetett.

- Persze - feleltem halkan, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem. - Csak... egy kicsit pihennem kell. Sok volt ez mára - mondtam csendesen, már inkább csak magamnak. Aztán újra a fának támasztottam a hátam. Éreztem, hogy Sarah leül mellém, recsegett alatta az avar.

 Hirtelen kezdett minden álomszerűvé válni. a fák ágai, mintha karok lennének, mozogni kezdtek, a színek összefolytak, mégis kiéleződtek a körvonalak, és az egész világ megfordult.

- Catherine! Catherine! - hallottam egy kislány kétségbeesett hangját nagyon, nagyon távolról, aztán a Sötétség kinyújtotta felém biztonságot és nyugodt pihenést nyújtó karjait, én pedig ellenállás nélkül beleomlottam. A világ megszűnt számomra létezni.

/Robin szemszög/

 Apám mozdulatlanul állt egy ideig, miután a lányok eltűntek az erdőben,majd egy nagy sóhajtással kifújta a levegőt. A feszült izmait meglazította, sokkal nyugodtabban fordult felém.

- Hát, fiam, ezt is megértük - mondta halkan, de én úgy éreztem, mintha nem is hozzám beszélne, inkább csak saját magának mondhatta, hogy elhihesse. - Megkötjük a Békét. - Gondolom, fel kellett dolgoznia a tényt, hogy nincs többé viszálykodás.

 Nem szóltam egy szót sem, inkább hallgattam, nem akartam megzavarni, akármi is járt a fejében. Pár percig ott álltunk némán, majd hangokat hallottunk meg az erdő felől, s megláttuk az embereinket, ahogy özönlenek kifelé a fák közül. Azonnal körbevettek minket, és türelmetlenül kérdezgettek, mi történt.

- Csendet! - parancsolta apám, majd tömören elmondta a tényeket. Mindenki teljesen megdöbbent, rövid beszéde után egy pisszenést sem lehetett hallani.

- Eressz el! - törte meg egy hangos visítás a csendet.

- Hahó! - Jött ki az erdőből Richard vidáman, a kezében tartva a kislányt, aki Catherine-nel együtt távozott. - Nézzétek csak, kit találtam!

- Robin! - kiáltott a lányka, ahogy észrevett.

- engedd el! - utasítottam barátomat, mire az megvonta a vállát, és megtette, amit kértem. A lányka vörös arccal suhant felém, látszott rajta, hogy erőlködött, mert lihegett. 

- Robin... Catherine... baj van - suttogta. - Segítened kell.

 Lehajoltam hozzá, hogy értsem, amit mond,  mire Richard felröhögött. - Mi van, Robin, már a Hercegnő oldalára álltál? - gúnyolódott.

- Világosítsa már fel valaki ezt a szerencsétlent! - szóltam Kevinéknek, majd vetettem egy pillantást az apámra. Ő bólintott egyet, jelezve,hogy menjek, amit meg is tettem.

- Hogy hívnak? - fordultam a lányhoz.

- Sarah - mondta halkan.

- Vezess! - Ő bólintott, majd elkezdett haladni, az erdőben. Meglepően jól tájékozódott, mindig pontosan tudta, merre kell menni. Úgy hajtogatta el az arca elől az ágakat, úgy lépkedett az avarban, mintha már rengetegszer járt volna itt. egyre gyorsabban és gyorsabban haladtunk, sz utolsó húsz métert már futva tettük meg. Sarah ekkor hirtelen eltűnt a szemem elől, s csak oldalra nézve vettem észre, hogy egy hatalmas fenyő alatt térdel, mellette a fához dőlve, a földre roskadva ott feküdt Catherine. Három villámgyors lépéssel szeltem át a köztünk lévő távolságot, s csak közelről láttam meg, hogy a lány teljesen eszméletlen.

- Úristen - térdeltem le mellé ijedten. Nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly a helyzet. - Mi történt? - kérdeztem Sarah-tól. Ő gyorsan, röviden elmondta, hogyan esett össze a lány, míg én megvizsgáltam a pulzusát és a légzését.  - Hála a jó istennek, nincs komoly baja - sóhajtottam fel megkönnyebbülten. - csak nagyon kimerült.

 Láttam a kislány arcán, hogy neki is hatalmas kő esett le a szívéről.

- Mit csinálsz? - kiáltott rám hirtelen, mikor óvatosan Catherine alá nyúltam, hogy felemeljem.

- Hazaviszem Holdszállásra - feleltem neki, majd a lánnyal a karomban felálltam, és lassan elindultam. - Máskülönben itt maradna az erdőben.

 Catherine feje lágyan a vállamra borult, s néha rá tudtam vetni egy-egy pillantást. Hófehér bőrét pár apró szeplő díszítette az orrán, és az orcáján. szeme alatt sötét karikák húzódtak, ami igazolta feltevésemet, miszerint csal az iszonyú fáradtság miatt ájult el.

 Egy kis idő elteltével terhem kezdett egyre nehezebbé válni, fáradtak a karjaim, de ezt szóvá nem tettem volna, nem akartam megállni pihenni. Még csak az kéne, hogy Sarah mesélje Catherine-nek, hogy miközben hoztam, muszáj volt megállnunk egyszer-kétszer. Na, azt már azért nem!

 Végül elértük a Merryweather-birtok határát. Az erdő szélén én ösztönösen megtorpantam, aztán egy kis habozás után kiléptem a fák közül. Bevallom, kicsit tartottam Sir Benjamin reakciójától, hogy mit fog szólni, ahhoz, hogy ölben hozom haza az unokahúgát. Ahogy közeledtünk a házhoz, hirtelen egy alacsony, tömzsi, de fürge emberke jött felénk, és integetett, hgoy menjünk oda hozzá.

- Erre gyertek - mondta, majd elindult egy hátsó bejárat felé. Mi kissé vonakodva mentünk utána be a házba. Nem hagyott nekünk időt, hogy körülnézzünk, siettetett, felvezetett a toronyszobába. Kinyitotta nekünk az ajtót, mire én bemasíroztam utána, és lassan letettem az ágyra Catherine-t. Sajgó karjaimmal köröztem egyet-kettőt, majd leengedtem őket magam mellé.

- Te maradj itt a ifjú úrnőm mellett, amíg fel nem ébred - mondta a furcsa  férfi Sarah-nak. - Mindjárt hozok neked ennivalót. - amaz bólintott, utána pedig mind a ketten rám néztek.

- én mennék - jelentettem ki. Vetettem egy kósza pillantást az erkélyajtóra, fontolgatva, hogy ott megyek ki, de mivel most nem voltam egyedül, ezért inkább a rendes utat választottam.

- Kivezetne? - fordultam a férfi felé, aki megtette, amit kértem.

- Köszönjük, Robin - kiáltott utánam Sarah, mire odaintegettem neki.

- Ha akarsz, te is jöhetsz a várba holnap - jegyeztem meg, majd becsuktam magam mögött az ajtót.

-----------------------------------------

Na, lenne egy különleges kérésem, itt, a harmincadik fejezet után! Minden kedves  olvasómat (kommentelőmet) szeretném megkérni, hogy írja le a részletes véleményét a történetről, milyennek látja, mit gondol a karakterekről, a cselekményekről, az írási stílusomról, és persze mondd el, mi a kedvenc részed a történetben, és hogy miért az!! Írd le azt is, hogy szerinted mit kéne javítanom, légy őszinte!

Kíváncsi vagyok, milyen is a történetem a Ti szemszögetekből! Nagyon sokat jelentene nekem, köszönöm! Tudom, hogy ez nem könnyű feladat, hiszen én is szoktam megjegyzéseket írni, és nem mindig könnyű...

És ha elfelejtetted volna... A húgom oldala

Köszönöm: Orchidée