Harminckettedik fejezet – Pattogó szikrák

Boldog Karácsonyt!!!

Ahogy ígértem, hoztam a fejezetet, ez lenne az Ti ajándékotok tőlem! 

A másik blogomon nem hinném, hogy lesz hétfőn friss, de ezt majd ott is kiírom!!!

Aztán...

Válaszok a komikra:

Szia Netta! 

Örülök, hogy elmondtad, hogy mi a véleményed az 'új' stílusról...:) Egyelőre még igyekszem megtalálni az arany középutat, majd meglátjuk, mi lesz;) Nagyon jól esett, mikor írtad, hogy én szerettettem meg veled a filmet, ez volt a cél, egy kicsit - számomra és számotokra is - jobbá tenni. Én szerettem Mariát, de úgy gondoltam, nem illik Robin hoz, meg olyan hősnőt szerettem volna, aki olyan, mint amilyen én szeretnék lenni;)

Szia LillaXD! 

Szívesen hozom a részeket, még suli közben is, szeretném még gyakrabban, de sajnos szoros időbeosztásom ezt nem teszi lehetővé:S Örülök, hogy tetszett:)))

Szia Luca:)! 

Boldog vagyok, hogy végre tudtál írni, remélem, ezentúl is lesz majd időd! :))) Igen, én is a végét szerettem a legjobban írni;)))

Szia Névtelen! 

Te voltál az első, aki szóvá tette azt, hogy örül annak, hogy nem csupán lezajlott a vacsora, hanem kicsit feldobtam:D Ezentúl igyekszem, hogy gyakrabban történjen 'valami' a Catherine-Robin párossal:)))

Szia Killa! 

Naná, hogy nem vettem zokon, amit írtál, én az ilyen építő kritika jellegű komiknak örülök a legjobban, hiszen én azért blogolok, hogy javítsak a stílusomon, hogy megtanuljak írni;) Nem csupán 'egy' boldog másodpercet szereztél, hanem órákat, mert szórakoztatóbb volt megírni ezt a feldobott fejezetet, mint amilyen az eredetit lett volna. Írtad, hogy jöhetne már valami 16-18-as. Hát, nem tudom, egy csók hanyasnak számít, de legalább tettem valamit a romantika és a feszültség fokozása érdekében. Mondhatni, elkezdtem pattogtatni a szikrákat:D Örülök, hogy kiszúrtad Sarah eltűnését, direkt nem emeltem ki a végén a komikérdéseknél, kíváncsi voltam, ki veszi észre:) 

Igazából azért is kérdeztem ezt a karakteres dolgot, mert még tudok rajtuk javítani, és majd ha befejeztem az egész történetet, akkor átdolgozom az egészet, kijavítom, és ezért fontos a régi fejezetekről is a vélemény:DD Igyekszem gyakorítani a Robin fejezeteket, de tuti, hgoy Catherine marad a középpontban, ő a fő-főszereplő. Ugyanezt már ne fogom leírni Robin szemszögben, max visszaemlékezésként, de majd lesznek még más csókok is...:))) 

Persze, hogy elégedett vagyok a kritikáddal, főleg ha ilyen jóóóó sokat írsz:DDD Köszönöm:)

Szia Ever Sunshine! 

Nem kell szégyellned magad, mert most írtál (és remélem, ezentúl is fogsz:D), és nagyon örültem a megjegyzésednek. Hát igen, Dulac jött, és tönkretette az idillt:D Jó, hogy tetszett a csavarom, fogsz te mág csavarokat találni a történetben:DDD De nem árulok el előre semmit, mert ezek még egyelőre távol vannak;))) Igen, van bétám, aki úgy ellenőrzi a fejezetet, hogy még a füzetemből olvassa, tehát a gépelési hibákat nem javítja senki. De a komis után szóltam neki, hogy azt is le kellene ellenőrizni, és még így feltűnt neki pár olyan hiba, amit eddig nem is vett észre, tehát most már át fogom vele olvastatni a begépeltet is:DDD Tudom, hogy nem bántásból mondtad, legyél csak nyugodtan szigorú és kritikus, szólj, ha észrevettél valami hibát, én annak örülök!!! :)

Szia Enikő!

Boldog vagyok, hogy van még egy olvasóm, akinek tetszik a történet! Nagyon jól esett, amit írtál, hogy 'beleélhető' a történetem, ez volt a cél:DDD Köszönöm a dicséretet, igyekszem, hogy ezentúl is megállja a helyét. :))) Ne aggódj te sem, lesznek még fejlemények, nem adom én olyan könnyen a boldogságot:DDD

ÁLDOTT, BÉKÉS KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDEN DRÁGA, KEDVES OLVASÓMNAK!

És a fejezet:

 Még egy végtelen másodpercig tartottuk fogva egymás tekintetét, majd mikor Robin puha ajka az enyémhez ért, lehunytam a szemem. A fejemben színes fények kavarogtak, s gyomromban ezernyi apró pillangó éledt fel. A szívem szinte szárnyalt, úgy dobogott, azt hittem, kirepül a helyéről.

 Éreztem, hogy a fiú szorítása lazul a csuklómon, már nem fogott, inkább simogatott, egyik keze az arcomat simította végig lágyan. Felszabadult kezem a tarkójára csúszott, s lazán beletúrtam göndör fürtjeibe. Erre Robin önkéntelenül felsóhajtott, jelezve, hogy ez tetszik neki, melyre én halk kuncogással válaszoltam. Ajkát egy pillanatra elhúzta az enyémtől, de csak hogy további apró csókokkal hinthesse be a szám.

 Ekkor kezdtem el visszatérni a valóságba. Utolért a tudatom, s én összezavarodva éreztem magam. Az arcomat oldalra fordítottam, így Robin egyik csókja a szám sarkán landolt, és ő meglepve emelte fel a fejét. Elöntött a pír, s én hálásan áldottam a sötétséget, hogy a fiú nem láthatja ezt. Biztosan észrevette, hogy mennyire elbizonytalanodtam, mert nem szólt semmit, csak kérdőn nézett rám.

- Robin, én... ez... nem... - dadogtam összevissza, azt sem tudtam, mit akarok mondani, így inkább elhallgattam.

- Mi a baj? - kérdezte kedvesen, de nem hajolt közelebb.

- Ez... nekem nem megy - ráztam meg a fejem. - Ez... nem.

 Nem szólt erre semmit, csak felállt, s kinyújtotta a kezét, hogy felhúzzon engem is az avarból. Elfogadtam a segítséget, bár érintésére megremegett bennem valami, mivel még az események hatása alatt álltam. Miután végre megtaláltam az egyensúlyom, gyorsan leporoltam magam, s a hajamból is kiráztam a levél- és ágdarabkákat.

- Menjünk vissza - jelentettem ki, mikor úgy éreztem, hogy tudok beszélni, anélkül, hogy remegne a hangom. Robin lazán rugdosta, tologatta lábával az avart, s úgy felelt, hogy fel sem nézett rám:

- Rendben.

 Ám ahelyett, hogy elkezdett volna vezetni az erdőben, úgy tett, mintha a földön valami nagyon érdekes lenne. Nélküle pedig nem is tudtam elindulni, mivel fogalmam sem volt, hogy merről jöttem.

- Akkor... mutatnád az utat? - kérdeztem tétovázva.

- Persze! - felelte szórakozottan, majd bemasírozott a fák közé. Magamban bosszankodtam, mikor utána indultam. Igen gyors tempót diktált, alig bírtam követni, de nem akartam neki szólni, ahhoz túl büszke voltam. Már egy ideje meneteltünk előre - teljes csendben, egy árva hang nélkül -, mikor hirtelen eltűnt a szemem elől. Tanácstalanul megtorpantam, és azon gondolkodtam, hova lehetett, hiszen az előbb még itt ment előttem.

- Robin? - szólogattam, de válasz nem érkezett azonnal. Nyeltem egy nagyot, pedig nem akartam hagyni, hogy elnyeljen a bizonytalanság érzése. Az a vakmerő bátorságérzet, amivel nekiindultam az erdőnek a szökésem után, az elmúlt. Robinnal annyira biztonságban éreztem magam, hogy hirtelen eltűnése után a szorongás kezdett kerülgetni.

 Azonban pár pillanattal később megéreztem, hogy két izmos kar megragad, s a hátam egy fának támasztja, de nem ijedtem meg, mert az illata az érintése előtt egy tizedmásodperccel eljutott hozzám, és megnyugtatott. Robin szemben állt velem, erősen tartott, s oly' kemény, határozott, szinte már dühös tekintettel meredt rám, hogy a félelemtől - vagy megjelenésének férfias hatásától - kicsit összeszorult a gyomrom. Rövid ideig farkasszemet néztünk, melyet egyikünk sem akart megszakítani, de én túlságosan az előző csók hatása alá kerültem vissza, így inkább elkaptam a tekintetem. A fiú elvigyorodott, előrehajolt, a fülemhez.

- Azt ne hidd, hogy hagylak vacillálni - súgta bele. - Ne küzdj az érzéseid ellen. - Lehelete az arcomat, s a nyakamat csiklandozta. Mielőtt kinyöghettem volna bármi válasznak megfelelő megjegyzést, addigra már el is tűnt mellőlem, s csak a hátát láttam, ahogy megy tovább. Az egész alig tartott pár másodpercig, ezért aztán olyan hihetetlennek tűnt.

 Villámgyorsan utánaeredtem, de belül dühöngtem. Hirtelen jött dühömben szinte remegtem. Hogy képzeli ezt?! Minek jó az neki, ha játszogat velem? Legszívesebben hozzávágtam volna valami keményet Robin fejéhez. Reméltem, érzi a hátán a szúrós tekintetem, igyekeztem olyan gonoszul nézni, ahogy csak tudtam, ha mást nem is tehettem. De a düh mellett éreztem mást is, nem tudtam teljesen elfojtani magamban azt a kis jóleső bizsergést, amelyet kemény érintése és csípős stílusa váltott ki. Néztem, ahogy megy előttem, határozott léptekkel haladva, kihúzva, büszkén, s kalapja alól kikandikáló göndör fürtjei fel-le ugrálnak. Halványan elmosolyodtam, de aztán figyelmeztettem magam, hogy most haragszok rá, és visszavettem sértődött álcámat, bár amúgy sem láthatta.

 Kicsit elkezdtem szedni a lábaimat, hogy utolérjem, de hirtelen, ahogy mentem az avaron, beszakadta alattam a föld. Ajkaimat elhagyta egy rémült sikoly zuhanás közben, s pár pillanat múlva egy gödör mélyén találtam magam. Szerencsére nem sérültem meg, csak a könyököm fájt egy kicsit, mivel az avarra estem.

- Catherine... jól vagy? - hallottam meg Robin hangját a lyuk pereméről, ahol leestem. Jól hallottam, tényleg aggódón csengett?

- Azt hiszem - feleltem bizonytalanul.

- Ki tudsz mászni?

- Fogalmam sincs, nem látok semmit. Idelent teljesen sötét van - néztem körbe. Az egyetlen fénynyaláb Robin felől jutott be hozzám, fentről világított be a hold, s fénye pont rám esett, nem láttam a gödör szélét a sötétben. Óvatosan felültem, s megpróbáltam tapogatózni, de nem találtam falat hozzám közel.

- Húzódj arrébb! - jött fentről az utasítás. Értetlenül felhúztam a szemöldököm, míg rá nem jöttem, mit akar.

- Ne, Robin, elég, ha csak egyikőnk ragad... - győzködtem volna, de a szavamba vágott:

- Menj odébb!

 Hangja igen határozottan csengett, ami normális körülmények között nem akadályozott volna abban, hogy a javát akarjam azzal, hogy ne ragadjon itt bent velem, és inkább veszekedtem volna, hogy menjen segítségért, de most haragudtam rá, éppen ezért megvontam a vállam, jöhet, ha akar, engem nem érdekel, hogy rossz-e ez neki, vagy sem. Óvatosan felálltam, és halkan felszisszentem, mikor megérintettem a könyökömet, de szerencsére hamar elmúlt a fájdalom. A következő pillanatban Robin leugrott, s halk puffanással földet ért pont ott, ahol én feküdtem pár másodperce. Ő két lábra érkezett, s azonnal felém fordult.

- Megsérültél? - kérdezte.

- Csak egy kis karcolás - vontam meg a vállam, és nem akartam neki megmutatni, hogy hol a seb, de önkéntelenül is védve a könyököm elé tettem a kezem, elárulva magamat.

- Mutasd! - fogta meg óvatosan a kezemet.

- Hagyjál! - rivalltam rá, és elrántottam érintése elől a karomat. - Mondom, hogy csak egy karcolás!

 Robin dühösen fújt egyet, majd a halántékához emelte a kezét.

- Most meg mi van? - tudakoltam, élvezve, hogy idegesíthetem, hogy most én válthatok ki belőle dühöt. - Csak nem gyötör a lelkiismeret-furdalás?

- Az miért gyötörne? - nézett fel rám. - Te vagy olyan béna, hogy nem tudsz a lábad elé figyelni!

- De ha normálisan vezettél volna, nem pedig előrerohansz, mint egy őrült, akkor talán észrevettem volna! - kontráztam.

- Na nehogy már én legyek a hibás, mert te figyelmetlen és óvatlan vagy! - fakadt ki.

- Igenis te vagy! - kiáltottam, s hangom hosszan visszhangzott.  Mind a ketten felkaptuk a fejünket, mert egy hosszú folyosó fala verte vissza a hangokat.  Pár pillanatig dermedten álltunk, majd én lassan elindultam arra, amerről az alagutat sejtettem.

- Hohó! - kapott utánam Robin. - Azt ne hidd, hogy előremehetsz! Ezzel a megfigyelőképességgel még véletlenül beleesünk egy másik lyukba, vagy valami még rosszabb történik!

- Na, idefigyelj! - fordultam felé. - Te nekem nem mondod meg, hogy mit csináljak, és hogy mit ne! Én fogok elől menni, nem engedlek vezetni, mert a te hibád miatt jutottunk ide!

- Nem az én hibám! - ordított dühösen.

- Nem is kellett volna ide lejönnöd, inkább maradtál volna fent! Minden a te hibád! - Nem voltam hajlandó megadni magam.

- Nem az enyém!

- De igen!

- Nem!

- Nem folytatom ezt a gyerekes vitát - jelentettem ki, és elindultam az alagút felé tapogatózva. Elöntött az elégedettség érzése, tudtam, hogy Robin most ugyanazt éli át, mint én az erdőben. Nem is néztem hátra, mikor végre megtaláltam a járatot, hanem mentem szó nélkül. Nemsokára meghallottam magam mögött a fiú óvatos lépteit.

 Bár sötétség vett körbe, és nem láttunk semmit, kézzel-lábbal tapogatózva haladtunk, mégis szikrák pattogtak kettőnk között. Még ha nem láttam, vagy hallottam néha, merre van, egyszerűen éreztem, mert áradt felőle az a szikrázó feszültség, és tudtam, hogy ő is érzi ezt, felőlem. Sokáig nem szóltunk egymáshoz egy árva szól sem - ő dühös volt, és makacs. Egyikünk sem akarta megtörni ezt a már-már kínos csendet, és tudtam, hogy ha most akármit mondanék, annak veszekedés lenne a vége. Azonban egy idő után már igencsak idegesíteni kezdett ez a szörnyű csend. Már-már megszólaltam, hogy mondjak valami békítőt, valamit, amivel nem idegesítem tovább, csak oldom a hangulatot, azonban megláttam egy apró fényforrást.

- Ó! - kiáltottam fel, hirtelen és megtorpantam.

- Mi van? - hallottam Robin hangját a hátam mögül, de nem válaszoltam, csak mentem előre, egyre bátrabban. - Hova sietsz úgy?

- Te nem látod a fényt? - mutattam előre.

- Milyen fényt?

 Csodálkozva fordultam hátra, de aztán rájöttem, hogy felesleges, mivel úgysem lát. Megdörzsöltem a szemem, hátha csak képzelődök, de nem. Látom. - Ó!

- Mit ó-zol már megint? - kérdezte ingerülten.

- Semmi, semmi - mondtam, és folytattam az utamat. Hogy lehet az, hogy én látod, de ő nem? És akkor vettem észre, hogy az is közeledik felém. Megtorpantam, mert felismertem, hogy mi az. Mosolyogva álltam, és türelmesen vártam, míg a pici ragyogó szárnyú lepke odaért hozzám.

 Közben Robin is mellém ért, és vaksin tapogatózva megállt. Én már láttam őt, a kis állat fényében. Kinyújtottam a kezem, és hagytam, hogy a pillangó megpihenjen rajtam. Ahogy a bőrömhöz ért, a fiú felkiáltott:

- Már látom! - Hangjába csodálkozás és hitetlenkedés vegyült.

- Mutasd az utat kifelé! - suttogtam a lepkének, s mintha az értette volna, elindult előttünk.

- Ó, én csak addig láttam, míg rajtad volt! - csodálkozott Robin. Felsóhajtottam, aztán a kezéért nyúltam, hogy tudjam vezetni. Ő meglepődött, de nem húzta el a karját - megbízott bennem.

 Így haladtunk hármasban, elől a pillangó, utána én, Robin kezét fogva, aki gondolkodás nélkül, bizalommal telve jött mögöttem. Kezem szinte elveszett nagy tenyerében, széles ujjai lágyan átfogták az enyémeket.

 Nem kellett sokáig mennünk, szinte negyedóra múlva a lepke pár hosszú szárnycsapást megtéve kirepült az alagútból. Akkor mi is megláttuk az előttünk lévő nyílást, és gyorsabban szedve lábainkat, odasiettünk. Mielőtt kiléptem volna, megtorpantam. Robin is megállt mögöttem, biztosan megérezte hirtelen félelmemet, mert kicsit megszorította a kezem.

 Az embermagasságú rés egy ismeretlen helyre nyílt, ahol összegyűlve üldögéltek a de Noir-ok és középen ott állt Coeur de Noir. A hely emlékeztetett az ókori görög színházakra, azokra a szabadtéri színházakra, ahol a közönség egyre magasodó sorokban ülhetett le, csak itt ülőhelyek helyett növények és kövek emelkedtek felfelé falként szolgálva, és a színpad helyén pedig egy hatalmas szakadék tátongott, s tíz méterrel a perem széle alatt a tenger hullámai erőteljesen neki- nekicsapódtak a falának.

 A kőfalon láttam egy nyílást, a miénkhez hasonlót, amin pont abban a pillanatban lépett be két férfi, az egyik a másikat hurcolta magával. Az a de Noir volt, aki elfogott engem is, és magával hozta a bácsikámat. Egy dühös morgás szakadt ki az ajkaim közül, egy időben azzal, hogy Robin egyetlen nevet sziszegett:

- Dulac!

--------------------------------------------------------

Annak ellenére, hogy karácsony van, várom a komikat, ez lenne az én ajándékom, tőletek:))) Mit gondoltok a fejleményekről??? Van tippetek, mi lesz a következő fejiben? Lehet, hogy teljesen felesleges megkéredeznem, hogy mi volt a kedvenc részetek ebben a részben, ugye? Akkor azt kérem, hgoy emeljétek ki a kedvenc mondatotok!!!! Miért az? Ti mire számítottatok, mi lesz EBBEN a fejezetben???

Kérem a komiakt!!!!!

Puszi: Orchidée

U.i.: Kapjatok jó sok, és hasznos ajándékot, aminek örültök!!! :))) Nekem a komi igazán kellemes és hasznos lenne:DDD