Huszonkilencedik fejezet - Hiba

Sziasztok!

Nos, egy nagyobb szünet után újra itt vagyok, de azt még nem tudom, hogy tudom-e hozni hétfőn a másik blogra a fejezetet. Igyekszem, de nem ígérhetek semmit.

Még valami:

Killa23-tól kaptam egy szép fejlécet, amit azért nem raktam még ki az előző fejezet elejére, mert akkor már közzé volt téve, és úgy gondoltam, hogy inkább a következőhöz teszem ki, ami sajnos késett kicsit...

/Catherine szemszög/

 Egy gyermeki sikoly hasított a levegőbe, tele rettegéssel, mire megtorpantam. Ahogy elhalt, az erdőben olyan csend lett, hogy a saját szívdobogásom is hangos zajnak számított. ami persze nem is csoda, hiszen a félelemtől megfeszültek az izmaim, felgyorsult a pulzusom. Felismertem Sarah hangját a sikításban, és egyből a legrosszabbra gondoltam. Ha Smith bántotta, nem fogja megélni a holnapot. Rémületemet azonnal felváltotta a gyilkos düh, a régi sebek bosszúért kiáltottak sajgó szívemből. Édesapámra gondoltam, anyámra,  s ez kellő löketet adott az újrainduláshoz. Lábaim szinte maguktól indultak el, s másodperceken belül már a fák között szökelltem, akár a gazella. Az íjamat megfeszítettem, s magam elé szegezve rohantam.

 Furcsa gondolatok keringtek a fejemben. Vajon Smith mit szólna, ha megtudná, hogy Charles nem létezik? Vajon élnék-e még egyáltalán, ha  tudta volna a kezdetektől fogva, hogy én sebesítettem meg?

 A ruhámat, a hajamat istentelenül tépték az ágak, hiszen nyílegyenesen haladtam, néha a bozótban. de ez nem állíthatott meg. Hajtott előre a düh, a bosszúvágy, mely már oly' régóta gyűlt bennem. Le akartam zárni egyszer, s mindenkorra életemnek ezen szakaszát. Meg akartam szabadulni a gyilkostól, hogy lelkiismeretem végre nyugodt lehessen, hogy soha többé ne kelljen Smith-től félnem. Nem is akartam mást, csak végre boldog lenni. De nekem talán nem is ez a sorsom. Talán az a küldetésem az életben, hogy örökké féljek meneküljek. Egy keserű könnycsepp végigszántotta az arcom, de a rohanás szele hamar eltüntette.

 Ahogy kezdtem egyre közelebb érni a mezőhöz, ahol a vezért hagytam, egyre kevesebb fa takarta el előlem a kilátást. Már csak pár futólépés választott el az erdő szélétől, mikor teljesen fel tudtam fogni az elém táruló jelenetet. A homlokomon kiütközött a jeges veríték, ahogy megláttam, hogy Smith kezében tartott pisztolyának a célpontja Robin. A fiú egyáltalán nem látszott rémültnek, megőrizte hidegvérét, és lenézően meredt Smith-re. Eléggé ismertem a férfit ahhoz, hogy tudjam, ez borzasztóan idegesíti. Szerette látni, ahogy rettegnek tőle, szerette, ha megalázkodtak előtte. Láttam az arckifejezésén, hogy nem tetszik neki a fiú viselkedése, de vigyorgott, mert tudta, hogy ő van fölényben.

 Amint megláttam, hogy ujja feszül a ravaszon - a szemem erre a mozdulatra már nagyon ki volt élezve -, ösztönösen cselekedtem. Minden egy pillanat alatt zajlott le.

"Őt ne!" - visszhangzott a fejemben, s ezzel egy időben anélkül, hogy megálltam vagy lassítottam volna, futtamban magam elé emeltem az íjamat, bemértem a célt, és elengedtem a húrt, ami visszaugorva az eredeti helyére, kilőtte a nyílvesszőt. Az egyenesen suhant a célpontom felé, s pont akkor érte el, amikor én szerettem volna. Éppen abban a pillanatban találta el a pisztoly sötét csövét, amikor Smith elsütötte azt. A fegyver kibillent, s a kilőtt golyó Robin helyett a fiútól egy méterre lévő hatalmas fenyő törzsébe csapódott be. A pisztoly az ütés erejétől a  földre zuhant. Én kirobbantam az erdő fái közül, s mire a többiek felém néztek, én már rég új vesszőt tartottam az íjon. Hófehér ruhámat az ágak megtépték, szinte cafatokban lógott néhány helyen, mellkasom fel-le süllyedt, megvetett lábakkal álltam a talajon, sz íjat magam elé szegezve, célpontra beállítva, akire én gyilkos tekintettel meredtem. Smith rémülettel vegyes döbbenettel bámult vissza rám. Szeme tágra nyílt, mikor felfogta, hogy a nyílvesszőm hegye pont felé mutat.

 A szél lágyan rezgette a hajamat, a ruhámat, és susogtatta a fák leveleit. Ez volt az egyetlen hangforrás, sz egyre erősödő szél, még a madarak sem daloltak. Szinte teljes csend vett körbe minket, senki nem merte megtörni, mivel a levegőben szinte szikrák pattogtak a feszültségtől. Nem tudtam, hogy mi lesz a reakciója ezen tettemre a többieknek, legkevésbé a de Noir-vezérnek, akinek a jelenléte csak akkor tudatosult bennem.

- Nem gondoltam volna, hogy így fogunk találkozni legközelebb a börtönben történtek után - szóltam oda Smith-nek. - De örülök, hogy így alakult a helyzet. Soha nem díjaztam azt a módszert, hogy szórakozol az áldozattal, mielőtt meghal, de végül is el kell érnem valahogy, hogy magadba mélyedj egy kicsit, hogy átgondold, milyen bűnöket is követtél is el. Elvégre nekünk van némi elszámolnivalónk, nemde? - Felhúzott szemöldökkel néztem rá, de nem felelt. Olyan tekintettel meredt rám, hogy úgy éreztem magam, mintha egy ragadozóval szemben álló, szelíd növényevő lennék. Pedig most ő volt az áldozat.

- Mi van, addig tart a bátorságod, míg a te kezedben van a fegyver? - csatlakozott Robin is a társalgáshoz. - Bezzeg az előbb még tudtál beszélni!

 Normál esetben nem engedtem volna, hogy beleszóljon, megmondtam volna neki, hogy ez az én ügyem, de mivel pár perccel korábban még ő volt a célpont, ezért nem szóltam rá. Ráemeltem a szemem, a tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott. Megeresztett felém egy halovány mosolyt, amit én viszonoztam, de azonnal el is kaptam a fejem, mert Smith felől mozgást érzékeltem. Az előbbi pár pillanatnyi figyelemelkalandozásomat használta ki, hogy odarántsa magához Sarah-t, és maga elé emelte, mint valami pajzsot. A kislány rémülten kapálózva próbált ellenkezni, eredménytelenül.

- Catherine! - visította kétségbeesetten.

- Smith, tedd le azt a gyereket! - utasítottam a férfit, persze nem engedelmeskedett. - Egy kislány háta mögé bújni nem a legnemesebb módszer - tettem hozzá gyűlölettel.

- Bolond leszek! - kiáltotta vissza. - Hogy fejbe lőj!

 A légzésem még mindig nem állt vissza szabályosra. Hangosan ziháltam, s homlokomon megindult lefelé egy verejtékcsepp. Bár a szél fújt, nekem mégis szörnyen melegem volt. Állapotomon nem javított az sem, hogy szembesülnöm kellett azzal, hogy Smith az én hibám miatt megmenekül. Nem hagyhatom, hogy bántsa Sarah-t.

 Vettem egy nagy levegőt, mielőtt megszólaltam. Leeresztettem az íjam.

- El... elmehetsz, ha elengeded! - A szavakat akadozva, nagy erőfeszítés árán tudtam csak kimondani, szinte fizikai fájdalmat éreztem. Itt állt előttem apám gyilkosa, fegyvertelenül, és én végezhettem volna vele. De nem tudtam volna eltalálni, így, hogy szó szerint bebújt a kislány mögé. Óvatosan rám nézett.

- Biztos ez?

- Mi, Merryweather-ök, mindig álljuk a szavunkat! Ha azt mondom, hogy nem foglak bántani, nem foglak! - háborodtam fel. Megkapja a kegyelmet, és még kéreti magát! - Menj, takarodj el Holdföldéről, és soha többé ne gyere vissza!

 Lassan felállt, és megnyugodva, komótosan elkezdett sétálni az erdő felé. Kínszenvedés volt végignézni, ahogy húzza az időt. Idegesen leszorítottam a szemem. Mikor kinyitottam, rám vigyorgott.

- Ha nem tűnsz el a szemem elől most azonnal, nem tartom a szavam! - ordítottam rá. - Az én türelmemnek is vannak határai! - Persze nem bántottam volna, hiszen az ígéret szent, még akkor is ha egy ilyen embernek teszem, de ezt ő nem tudhatta. Hogy komolyabban vegye a fenyegetést, felemeltem az íjamat. Ezzel rávettem, hogy pár villámgyors lépéssel eltűnjön az erdő fái közt. Felemeltem a kezemet, hogy az előtörő dühös-csalódott könnyeimet letöröljem. Pár pillanat múlva a vezér felé fordultam, és bemértem az új célt.

- Mit csinálsz? - kiáltott fel rémülten, mert azt hitte, őt akarom bántani, ha már Smith-t nem tudtam megölni. Válasz helyett elengedtem a húrt, s a nyílvessző sebesen suhanva elvágta a kezeit összekötő madzagot.

- Most már mehet - vetettem oda neki közömbösen, és már el is fordultam tőle. Nem akartam mással foglalkozni, mint Sarah-val, aki reszketve állt azon a helyen, ahol Smith hagyta. Szemeiből csak úgy sütött a pánik, és látszott rajta, hgoy nem sok hiányzik az összeomlásához. El tudtam képzelni, mennyire megijeszthette őt az előbbi helyzet, teljesen át tudtam érezni a rémültségét. Pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, s pont idejében térdeltem le mellé ahhoz, hogy az ölembe omoljon. Magamhoz húztam, átkaroltam, s a haját ritmusosan simogatva próbáltam nyugtatni. Ő is átölelt engem, s az arcát hozzám szorítva zokogott.

- Semmi baj - csitítottam -, most már itt vagyok melletted. Ne félj! - Lágyan simogattam a hátát, s a sírása nemsokára szipogássá halkult.

- Mi lesz velem? - nézett fel rám végül könnyáztatta szemekkel. Nem tudtam neki azt mondani, hogy "Nem tudom". Nem bírtam a sorsára hagyni ezt a szegény kicsi lányt, hanem szinte gondolkodás nélkül feleltem:

- Jössz hozzám Holdszállásra - jelentettem ki, mire szem óriásira nyílt. - Nem kell visszamenned a faluba. - Utálattal emlékeztem vissza a falubeliek hozzáállására. Nem, oda nem mehet vissza.

- Tényleg? - kérdezte hitetlenkedve, de arcára az öröm jelei költöztek. Szája széle felfelé görbült, szeme csillogott.

- A szavamat adom rá.

 Újra megölelt, olyan erősen, ahogy csak bírt, kis vézna karjaival. Én is átkaroltam, aztán óvatosan felálltam, őt is magammal húzva. Megfordultam, és szembenéztem a két de Noir-ral. Odabiccentettem nekik, majd Sarah kezét megfogva indulni akartam.

- Hercegnő! - szólt utánam a vezér. - Vagyis... Miss Merryweather!

- Igen? - fordultam felé csodálkozva.

/Robin szemszög/

 A nyílvessző átszelte a levegőt, aztán átszelte az apám kezeit összekötő madzagot.

- Most már mehet - szólt oda Catherine foghegyről az apámnak, aki sziszegve dörzsölgette a csuklóit. Én még mindig ugyanott állva, mozdulatlanul figyeltem a lányt, aki odarohant a kislányhoz, letérdelt mellé, az ölébe vette, és csitítgatta. Gyönyörű volt,a kár egy angyal, hófehér, de szakadt ruhájában, szélfútta hajával. Keze lassan fel-le csúszott a kicsi hátán, és szája mozgott, suttogva motyogott valamit. Megbabonázott a látvány, a szemem alig bírtam róla levenni.

- Robin, rendben vagy? - éreztem meg apám súlyos kezét a vállamon. Felé fordultam, és lassan bólintottam.

- Igen. Azt hiszem.

- Fiam - kezdett bele -, sajnálom, hogy nem hittem neked Smith-szel kapcsolatban. Pedig te mindig mondtad, hogy ne hallgassak rá, ne bízzak benne, mégsem hallgattam rád - rázta megbánóan a fejét. - Jobb vezér leszel, mint én - nézett végig rajtam büszkén. - Istenem, majdnem... majdnem elveszítettem az egyetlen fiamat, és megint az én fafejűségem volt az oka, mint mikor Loveday elment - sóhajtott. Egy könnycsepp végiggördült az arcán. Még soha életemben nem láttam sírni, tudtam, hogy most nagyon bánja a tetteit. Zavarba hozott ezzel kissé, mert nem tudtam, mit kéne mondanom. - Kérlek, fiam, bocsáss meg...

- Apám - vágtam közbe kissé zavartan -, tőlem nincs miért bocsánatot kérnie - hárítottam el egy legyintés kíséretében. - Viszont van más, akinek tartozik annyival, hogy elnézést kérjen - intettem az éppen feltápászkodó Catherine felé. A kislány mellette vidámabbnak tűnt, arcáról eltűntek a könnyek, helyükre egy széles mosoly telepedett. Megvigasztalója kezét egy pillanatra sem engedte el, s a lány sem tiltakozott ez ellen. Felénk fordult, udvariasan biccentett egyet búcsúzóul, és ennyivel le is rendezte volna a dolgot, mivel indulni készült.

- Hercegnő! - kiáltott után az apám, mire óvatosan megböktem. Rájött, mit rontott el, és gyorsan kijavította magát. - Vagyis... Miss Merryweather!

- Igen? - emelte rá a lány csodálkozva a pillantását.

 Apám vett egy mély levegőt, mielőtt bármit is mondott volna, aztán belekezdett.

--------------------------------------------------------------

Hiába mondtam, hogy kicsit siettetni fogom a fejleményeket, ez az átvezető rész még kellett. Gondolom, sejtitek, mi lesz a következő részben...:) Komikat írjatok léccí'!