Nyolcadik fejezet - Holdhercegnő

Nina Law, neked még nem válaszoltam egy fontos tévedésedre: az ötödik fejezetben, az idővel semmi mágikus dolog nem történt, Cathy csak simán elnézte, elálmodozta az időt, és mind tudjuk, milyen ez... csak úgy repül ilyen kor az idő... :)))))))))
Nos, sokak kérdésére itt a válasz: Mi is ez a híres Könyv?

(A Könyv)

Másnap reggel a szobámban ültem, az egyik kényelmes karosszékben, Dante mellettem, fejét ölembe hajtva. Fülét cirógatva gondolkodtam. Megint sikerült jó korán felkelnem, kidobott az ágy. Éjszaka viszonylag nyugodtan aludtam, de tudtam, hogyha előző nap nem kértem volna bocsánatot, ez nem lett volna így. Örültem, hogy felülkerekedtem büszkeségemen. Reméltem, hogy ezentúl jóban leszünk bácsikámmal, és erre volt is esély. Van azonban valami, amit még nem mertem megkérdezni tőle. Vajon miért akarta elvenni tőlem édesapám könyvét? Nagyon kíváncsi voltam. Pillantásom akaratlanul a ládámra tért. Pár másodpercig még ott ültem, és néztem, aztán magamhoz térve felálltam- Dante ez ellen hangosan nyöszörögve tiltakozott-, odamentem, kivettem belőle a könyvet, majd azzal az ölemben visszaültem a székbe. Kinyitottam, és valami kis tárgy az ölembe hullott. Felvettem, megvizsgáltam, és szemrevételeztem, hogy egy kis bőrtokról van szó, benne egy pici szárnyas kulccsal. Letettem magam mellé, gondoltam, majd úgyis megtudom a könyvből, hogy mire való. Elkezdtem hát olvasni.

Hajdan, sok száz esztendeje, egy szebb és jobb korban, amikor még a régi varázs ült Holdfölde völgyén, kinek bőre sápadt volt, mint a hold, s a szíve oly tiszta volt, mint a holdfény. Nem akadt párja bátorságban, jóságban, a Természet úgy szerette őt, akár ha édeslánya volna.

 Aztán egy végzetes éjen a Hold megáldotta őt, páratlan ajándékot kapott, ami megváltoztatta a völgy varázserejét mindörökre. A holdgyöngyöket. Attól a naptól kezdve ő volt a Holdhercegnő. 

 Két család élt együtt a természet áldotta völgy szélén, ősidők óta békében. A holdhercegnő, a de Noir-klán sarja, szerelmét adta, és kezét ígérte Sir Wrolf Merryweathernek. Atyja, Sir William de Noir áldását adva a frigyre egy fekete oroszlánt ajándékozott a párnak.

- Leányom jövendőbelijének!- jelentette ki, mikor átadta az esküvőn. 

 Sir Wrolf egy unikornist adott menyasszonyának, a tenger fehér vadlovainak egyikét. 

- Csak ez a jószág elég szép és tiszta ahhoz, hogy méltó legyen egy holdhercegnőhöz.- mondta. 

 Az ara szíve csordultig telt örömmel, s e boldog percben megmutatta a mágikus gyöngyöket a két családnak.

- Ezeket a drágagyöngyöket a tenger mélye nevelte, és maga Természet ősanyánk ajándékozta nekünk őket a kimondhatatlan gazdagság ígéretével. E gyöngyök különleges erővel bírnak: felszínre hozzák mindazt, amit a szív rejt.

 Legenda szól a gyöngyök hatalmáról, mellyel teljesíteni minden kívánságot, legyen az jó vagy gonosz. A holdhercegnő hitt benne, hogy a világ jó. De kiderült, hogy a férfiak szívében kapzsiság rejlik. Mindkettő magának akarta a bűvös erejű gyöngyöket.

 A holdhercegnő kétségbeesetten nézte, ahogy apja és hőn szeretett vőlegény egymás ellen fordul. Szó szót követett, s minden egyes rossz szó sebezte a Holdhercegnő szívét. Könnyek gyűltek szemeiben. 

- Ez a kincs soha nem lesz senkié! A természeté marad!- kiáltotta, és a ládát a gyöngyökkel együtt a tengerbe akarta hajítani, így elindult a víz felé., de a két férfi mohón kapott utána, s kitépték kezei közül a dobozkát. Ádázul egy másnak estek, durván dulakodtak. A ládát végül William de Noir szerezte meg, s elrejtette köpenye alá. 

 Ekkor, mivel szerettei elárulták őt, a Holdhercegnő élt a reá ruházott hatalommal, és borzalmas átkot mondott mindnyájukra.

- Halljátok! Gőgösen eldobtátok, amit a Természet adott! Büntetésből szenvedni fogtok hát! A Természet bosszút áll rajtatok, és átokkal sújtja a völgyeteket! Egy napon egy tiszta szívű leány érkezik majd közétek, és ha ő nem hallatja hangját, amikor az ötezredik telihold felkel a tengerből, végetek lesz, mert a völgyeteket elnyeli az örök sötétség!- míg beszélt, Sir Wrolf meglátta a földön a dobozka kulcsát, kezébe fogta, s elrejtette. Az unikornis eltűnt, s csak annak a leánynak válik majd láthatóvá, akinek Sorsa a völgy megmentése.

 A holdgyöngyök akkor elvesztek, és hollétük mindmáig titok.

Ez nem lehet igaz- ez volt az első gondolatom, mikor a végére értem. Nem! Ez hülyeség! Felpattantam, amitől a könyv kirepült az ölemből, s a földre esett. Dante rémülten hátraugrott, nem érthette, mi lelt engem. Egész testemben remegtem. Azért, mert sajnos minden jel arra utalt, hogy igaz a történet. A benne szereplő családnevek, a két család közti ellenségeskedés, az unikornis, amit láttam, Marmalode hihetetlen sebessége, Holdszállás túlságosan omladozó vakolata, minden arra adott bizonyítékot, hogy tényleg átok van a völgyön. Nem is volt kétségem afelől, hogy én lennék az a tiszta szívű leány, hiszen láttam az unikornist. Bár... én és a tiszta szívű? Nos, akkor mégis volt. De... akkor miért szólítottak Hercegnőnek a de Noir-fiúk? Nem akarok ilyen hülye Holdhercegnő lenni! Nem akarok még egy gondot a nyakamba! Nekem csak egy célom van: megbosszulni szüleim halálát! Miért sújt engem még ezzel is a Sors? Miért nem irányíthatom Én a saját életem? Ez volt életemben az első alkalom, mikor bármit megadtam volna azért, hogy valakivel életet cserélhessek. 

 Lehunytam a szemem, mikor kinyitottam, megvolt a kész tervem. Diadalittasan elmosolyodtam. Én akarom irányítani az életem, és a Sorsom, és ezt senki és semmi nem teheti meg helyettem.

 A következő pillanatban már tettem a dolgom. Átcseréltem hálóingem egy kényelmes ruhára, és a biztonság kedvéért elrejtettem benne egy tőrt. A többi cuccomat ott akartam hagyni, a kutyáimmal együtt, csak akadályoztak volna a gyors távozásban. Bár nagyon sajnáltam, hogy ezt teszem, de tudtam, hogy itt jó kezekben lesznek, amíg egyszer majd értük nem jövök. Talán. Elraktam még az összes pénzemet egy kis bőrtokba, abból szándékoztam megélni, és fegyvereket venni.
 Lelopakodtam a lépcsőn, halkan, hogy senki meg nem halljon, és ügyeltem, hogy ne is lássanak. Bár, ilyenkor, hajnalok hajnalán, még mindenki aludt. Az előtérbe leérve csúnyán elkáromkodtam magam. Ugyanis odakinn az eső elkezdett zuhogni, mintha dézsából öntenék. Már nem szaladtam vissza a köpenyemért, ha már eddig eljutottam, inkább kiléptem, és mentem az istálló felé, ahol újabb kellemetlen meglepetés várt rám. Mikor óvatosan körülnéztem, megláttam Digweedet, ahogy éppen pakolászott.

- Basszus!- szitkozódtam halkan.

 Meg kellet volna várnom, míg elmegy, de nem mutatta, hogy ez lenne a szándéka, így ki kellett valamit eszelnem. Pár másodperc elteltével már kész tervvel a fejemben osontam be az épületbe. Odasettenkedtem az egyik bokszhoz- nem volt egyszerű dolog-, odamentem a ló orrához, és tőrömet elővéve elvágtam a kötelet, nem akartam csomózással bajlódni. Aztán szélnek eresztettem a lovat, még egy nagyot rá is csapva a farára. Az persze boldogan száguldott el. Digweed, ahogy észrevette, rohant utána, mint az őrült. Szegényt sajnáltam, hogy megfuttatom, de most erre feltétlenül szükség volt. 

 Villámgyorsan felnyergeltem Periwinkle-t, aki barátságosan üdvözölt. Megérezte, hogy valami nincs rendben, mert amint felszálltam a hátára, elkezdett idegesen topogni. Aztán alig volt hajlandó kimenni az esőre.

- Nyugi- mondogattam neki.- Ez csak egy kis eső. 

 Végül nagy nehezen elindultunk. Nagyon gyorsan hajtottam szegényt, minél hamarabb, minél távolabb akartam kerülni ettől az elátkozott helytől. Elhaladtunk az erdő mellett, keresztülszáguldottunk a mezőkön, a földeken. Gyönyörű, csodálatos hely volt, fájt a szívem, hogy el kell hagynom. Nagyon megszerettem az itteni nyugodt életet, de ezt csak kölcsönbe kaptam egy kis időre, ez nem az én életem volt. 

 Olyan messzire eljutottam, ahol még nem voltam. Az erdő mellett haladtam, valamiért nagyon rossz érzésem támadt. Nem ok nélkül, ugyanis az erdő sűrűjéből egy hatalmas farkast láttam előjönni, amely pont felénk tartott. Velünk szemben volt, nem tudtam kikerülni. Periwinkle persze azonnal meg akart fordulni, ami nekem nem volt szándékomban. Ennek az lett a vége, hogy dühösen elkezdett toporzékolni.
- Periwinkle, nyugi!- kiabáltam hasztalan.
 A farkas egyre közelebb és közelebb jött, lovam pedig hátrált. Hiába sarkantyúztam, hiába próbáltam észhez téríteni a lovat, egyszerűen meg volt bolondulva a félelemtől. Nem akarta megkerülni azt a dögöt, még akkor sem, mikor megtehette volna. Az már ott volt mellettünk, ami Periwinkle-nek nem tetszett, így felágaskodott.
 Normál esetben könnyen a hátán maradtam volna, de ez legkevésbé sem volt normális eset. Rajtam akkor jött ki az idegesség, a félelem, a kétségbeesés, és persze megviselt a lovammal való küzdelem, a reménytelenség, hogy én soha nem fogok erről a helyről elmenekülni. A sokk pontosan a felágaskodás pillanatában járta át az egész testem, és én  nem bírtam magam fenntartani, erőtlenül, megbénulva zuhantam le a földre.
 A gerincembe erős fájdalom nyilallt, mindenem fájt. Éreztem, hogy hideg esőcseppek hullanak az arcomra, testemre, remegtem a hidegtől, s a félelemtől. Hallottam, ahogy lovam elszáguld, engem védtelenül otthagyva. A farkas morgása egyre közelebbről hallatszott. Sikítani akartam, de nem tudtam. Teljesen meg voltam bénulva, hiába próbáltam mozdulni, egyszerűen nem voltam rá képes. Nem tudtam parancsolni a számnak, a kezemnek, a lábaimnak, teljesen elveszítettem az erőmet. Minden reményemet elveszítve összeomlottam. Éreztem, hogy az aznapi események, a fájdalom, és a sokk hatására kezdem elveszíteni az eszméletem. A sötétség jött, megnyugvást kínált, rám szállt. Én pedig boldogan süllyedtem bele ebbe az öntudatlan állapotba.

----------------------------

 A könyves részt a filmből írtam ki, nem az én érdemem, eltekintve néhány kis kiegészítéstől... :D
Ha valami nem érthető, írjátok meg!!!
Nézzétek meg a többi fejezetet is, tettem fel mindegyikhez képet!!! Az én kedvencem a második fejezetben a második kép... :) Majd megtudjátok, miért... :)))))))

Puszi: Orchidée