Hatodik fejezet - Lelkiismeret-furdalás és büszkeség

 Na, most úgy döntöttem, hamarabb teszem fel a fejezetet, mint szoktam. Ezt a fejezetet számon Dorinának, Silver Ladynek, Norrinettnek, és Nina Lawnak, akik írtak kommentet az előzőhöz... 

 Nina Law, neked még annyit szeretnék üzenni, hogy köszönöm, amit írtál a fejezeted elejére, neked nincs mit köszönnöd, mert te is kommentelsz nekem, ez a legkevesebb, hogy én is megteszem... de azért nagyon jól esett... :)

 Jó ötletnek tűnt minél hamarabb eltűnni az erdőnek még a közeléből is. Viszonylag hamar elértem Holdszállást, hiszen végigrohantam az egész utat, nem törődve az újabb szakadásokkal és sárfoltokkal. Nem gondoltam, hogy bácsikám örülne, ha ilyen állapotban lát, így megpróbáltam halkan besettenkedni. Óvatosan bementem a főbejáraton.

- Meg kell majd keresnem a mellékajtót is.- gondoltam.- Még hasznomra válhat.

Nem volt szerencsém, ugyanis Sir Benjamin ott ült a karosszékben, az előtérben, és nagyon idegesnek látszott. Láttam, hogy szemei nincsenek nyitva, ezért megpróbáltam elosonni mellette. Balszerencsémre azonban véletlenül megbotlottam, nem estem el, de bácsikám meghallotta.
 Szemeit kinyitotta, és felpattant a székből, s kis híján az asztalkát is felrúgta. Nagyon, nagyon dühösnek láttam.

- Mégis hogy képzeled azt, hogy se szó, se beszéd nélkül csak úgy fogod magad, és felszívódsz?! Engedélyem nélkül mászkálsz a birtokon, és bemész az erdőbe tiltásom ellenére!- kiabálta mérgesen.- Én azzal a feltétellel fogadtalak ide, hogy nem lesz veled gond!

Vajon honnan tudott az erdőről?- tettem fel magamban a kérdést.

- De...

- Semmi de!- vágott bele a szavamba.- Nem érdekel, hogy miért mentél el, és hogy, de engedély nélkül tetted! Megmondtam, hogy nem mehetsz el? Igen! Akkor mi a probléma? Ezt olyan nehéz lenne felfognod? Kerüld el az erdőt!

- De legalább hadd mondjam el...- kezdtem volna bele, de megint közbevágott:

- Mars fel a szobádba! Most!- mutatott fel jelentőségteljesen a lépcsőre.

 Az állkapcsom megfeszült a rám törő dühtől, szemembe a méreg tüze költözött be. Kezeim ökölbe szorultak, éreztem, ahogy körmeim belevájnak bőrömbe. Abban a pillanatban nagyon utáltam a nagybátyámat. Nem akartam neki visszavágni, de büszkeségem, forró vérem és minden porcikám ez ellen tiltakozott. Lángoltam a dühtől, de lenyugtattam magam. Megfogadtam, hogy nem mondok semmit a béke érdekében. Viszont bácsikám nem akarta befejezni.

- Nem értetted? Talán a hallásoddal van gond? Azt mondtam: Most!- kiabálta.

 Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Legszívesebben a nyakának ugrottam volna, de nem tettem.

- Maga nem az apám.- mondtam lassan, minden szót külön hangsúlyozva.- Maga nem fogja nekem megmondani, hogy mit tehetek, és mit nem.- miközben beszéltem, mélyen a szemébe néztem, még mindig a visszatartott dühtől lángló szemekkel.- Erre csak édesapámnak volt joga, és magának soha nem lesz, attól függetlenül, hogy a gyámom. Ez semmire nem hatalmazza fel. Gyűlölöm magát, az első pillanattól kezdve, és soha, érti, soha nem léphet apám nyomaiba sem. Sokkal, sokkal jobb ember volt magánál. És volt türelme.- szúrtam bele az utolsó megjegyzésemmel.

 Megfordultam, és csak azért sem a szobámba mentem, hanem a konyha felé vettem az irányt. Bácsikámat pedig otthagytam, hadd forrjon csak mérgében.

 Marmalode egy szóval, egy megjegyzéssel sem kommentálta az eseményeket ( Ez az, amit az olvasóim NE tegyenek!), pedig Sir Benjamin ordítozása biztosan elhallatszott hozzá is. Megkínált finom pitével, de láttam, hogy közben kissé mintha csúnyán nézne rám. Vajon az én szövegemet is hallotta?

 Felnéztem a konyha falán lógó órára, és láttam, hogy azt mutatja, délután két óra van, de hát az lehetetlen.

- Jamben úr, rosszul jár az órája. Át kéne már állítani.- mondtam a szakácsnak.

 Amaz vetett rám egy kiismerhetetlen pillantást.

- Nem, ifjú úrnőm, az az óra a lehető legjobban működik.

 Majd' leestem a székemről, amit abban a pillanatban foglaltam el.Hat órán keresztül sétáltam volna? De hát ez lehetetlen! Ennyire nekem sem lehet rossz az időérzékem! Vagy csak ennyire belemerültem volna a gondolataimba? Zavart tekintettel néztem hol az órára, hol a sütimre. Ilyen nincs. Nem csoda hát, ha bácsikám ennyire dühös lett!

 A szakács észrevehette zavarodottságom, mert leült mellém, és megkérdezte:

- Van valami probléma?

- Nincs... vagyis van... vagyis...- dadogtam. Akkor ömleni kezdtek belőlem a szavak. Elmeséltem neki tegnapi veszekedésemet a nagybátyámmal, aznapi kalandomat, és az iménti veszekedést. Csendben végighallgatott. Mikor a végére értem, egy kérdés ott motoszkált a fejemben.

- Tudja, Jamben úr, azok a fiúk, a de Noir-ok...- kezdtem bele.

- Igen?

- Azok engem Hercegnőnek szólítottak. És mikor megmondtam nekik, hogy ne tegyék, az a Robin, vagy ki az arra célzott, mintha valami titok lenne, amiről nem tudok.- láttam, hogy Marmalode elvigyorodik.- De miért?

- Erre csak egyet mondhatok: Olvasd a könyvet!- felelte somolyogva.

- Milyen könyvet? Csak nem édesapám könyvét?- kérdeztem csodálkozva.

- Azt.

Ezentúl hiába kérleltem, hiába könyörögtem neki, nem volt hajlandó többet mondani, és  kezembe nyomott egy tányér sütit, mondva, hogy neki most főznie kell, nem ér rá többet cseverészni. De én inkább ott maradtam vele, és besegítettem, tanultam, mert még nem volt túl sok kedvem egyedül gubbasztani a szobában. Mikor meg már elfogyott a nekem való feladat, csak nézte,m a szakácsot, amint a konyhában tevékenykedett. Nem hagytam, hogy kitessékeljen.

 Végül aztán erélyesen felküldött aludni. El is indultam, de útközben megláttam, hogy fény szűrődik ki a könyvtárból. Lehet, hogy bocsánatot kéne kérnem a bácsikámtól? Igaz, kissé ő is elvetette a sulykot, de neki volt is rá oka. Nekem pedig nincs jogom úgy leszólni őt, ahogy tettem, hiszen végül is magához fogadott, és ez nagy felelősség. Igenis van joga megmondani, hogy mit tegyek, és mit nem. Lelkiismeret-furdalás és büszkeség viaskodott bennem. Mit tegyek? Szeretnék később jóban lenni a nagybátyámmal, és erre nincs sok esély, ha mindig túl büszke leszek. Másrészről pedig... nem akarok megalázkodni. Talán ezentúl mindig ilyen hideg lesz a viszonyunk? Vagy még rosszabb? Olyan jól éreztem magam vele, mikor lovagoltunk. Ez eldöntötte belső harcom kimenetelét. Igenis szeretnék bácsikámmal normális beszélőviszonyban lenni. Ennél jobbra a viselkedésem után biztosan nem számíthatok, de nekem ez is jó lesz. 

 Lassan, de céltudatosan odamentem a könyvtár ajtajához. Pici hezitálás után rátettem a kezem a kilincsre. Mi van, ha megint leordítja a fejem? De ha már elhatároztam magam, nem fogok visszafordulni. Amúgy meg, mikor voltam én a gyávaságomról híres? Soha. Most meg beijedek egy kis bocsánatkéréstől?

 Újult erővel nyomtam le a kilincset, és az ajtót kinyitva beléptem a szobába.
--------------------------
Kommenteket kérek!!!!!!!
Puszi: Orchidée