Második fejezet - Az utazás

Nos, ez egy nagyon elnyújtott, és merengős fejezet lett, ne haragudjatok...
Csak szólok, hogy van előszó is, aki esetleg nem olvasta, az tegye meg, mert sok mindent megérthet belőle!
A kutyák neve megváltozott! Bruno->Brutus, Mars->Dante
Végül pedig köszönet a komikért Lisette-nek, Mariana-nak, és Eperkének!!!
Jó olvasást!

 Kivágtam a szobám ajtaját, és kikiabáltam rajta:

- Thomas!

Mivel senki sem felelt, lementem a lépcsőn, és elkezdtem keresni. Lent sem találtam senkit, csak a szobalányt.

- Kisasszony, Thomas a hátsókertben tartózkodik.- világosított fel. Hát akkor ezért nem hallotta, mikor hívtam.

- Rendben, akkor szólnál neki, hogy hozza le a szobámban lévő csomagjaimat? Mindjárt itt lesz értem a kocsi.

- Igenis, kisasszony.- válaszolta, és már ment is. Én meg egy nagyot sóhajtva lerogytam a szalon egyik karosszékébe. Egész reggel csak pakoltam, meg készülődtem, azt sem tudtam, hol áll a fejem. Dantet nem találtam sehol, pedig már az egész házat tűvé tettem érte. Az utazóládámat legalább hatszor pakoltam ki, és be, mindig kimaradt valami, vagy rájöttem, hogy eltettem dolgokat, amiket mégsem akarok elvinni. A bőrnadrágjaimat, az ingeimet, a fekete sálamat, amivel az arcomat szoktam takarni, és a fegyvereket egy rejtett rekeszbe raktam, arra az esetre, hogyha bárki belenézne. Soha nem lehetek eléggé óvatos. Egy félóra múlva láttam a szalon ablakából, hogy megérkezik a kocsi. A csomagjaim már az előtérben vártak, mellettük Thomas, hogy a kocsihoz vigye őket. Kinyitotta előttem az ajtót, így kiléptem. Tavaszhoz képest hűvös volt az idő, fújt a szél, örültem, hogy felvetem a kabátomat.

 A kocsis leszállt a bakról, hogy segítsen csomagokat pakolni. Alacsony, vicces kinézetű emberke volt. A lépcsőn szolgák sorfala állt, ahogy lementem, mindenkitől elköszöntem. A szakácsnő még egy kis sütit is adott nekem az útra.

- Gyertek már, hülye dögök! Gyertek már, elmegy a kocsi! Segítsen már valaki!- kiabálta egy kétségbeesett hang a ház belsejéből. Gondoltam, segítek neki, ha már előkerítette azt a két rosszcsontot.

- Brutus, Dante! Ide, hozzám!- kiáltottam. A dulakodás hangja szinte azonnal megszűnt, és a két kutya már jött is lefelé a lépcsőn. A kocsis, ahogy meglátta őket, elsápadt.

- A kisasszony ezeket is magával akarja hozni?- kérdezte elképedt arccal.

- Természetesen. Miért, nem lehet?- kérdeztem vissza talán kissé túl élesen.

- Dehogynem, dehogynem, csak a kocsit nem a kisasszonynak kell majd utánuk kitakarítania.- a mondat végét már csak az orra alatt mormogta, de én hallottam, és elmosolyodtam elkeseredett arckifejezésén.

- Ne aggódjon, nem piszkítanak be.- nyugtattam, nem túl sok eredménnyel.

- Azt soha nem lehet tudni...- ezt már nagyon halkan suttogta, inkább nem is reagáltam rá. Látszott rajta, hogy nem nagy kutyabarát. Nem vártam meg, hogy kinyissák nekem az ajtót, megtettem én, aztán a kutyáim után beszálltam a kocsiba. Vetettem még egy pillantást a házra, láttam, hogy mindenki integet, sőt egyesek még meg is könnyezték elmenetelemet. Meghatódtam, s egy halvány mosollyal az arcomon búcsút intettem nekik, majd a kocsi elindult. Szemeimet nedvesnek éreztem. Soha életemben nem sírtam annyit, mint akkoriban. Nem néztem hátra, de fájó szívvel hagytam el a helyet, melyet tizenhat évig otthonomnak mondhattam.

 Az út hosszú volt, de legalább szép tájak mellett haladtunk el, miután elhagytuk London zsúfolt utcáit. Ablakom mellett mezők, dombok, erdők, s hegyek suhantak el, mindent ellepett a Természet. Sehol egy ember, egy ház, egy tanya, csak állatok és fák. Nagyon elhagyatott földutakon mentünk, a kocsi nagyon zötykölődött, majd' leharaptam a nyelvem. A kutyáim viszonylag jól viselték az utazást, persze néhányszor ők is nyöszörögtek párat, mikor nagyobbat döccentünk. Ha nem lettek volna csomagjaim, akkor akár lóháton is mehettem volna, sokkal kényelmesebben. Persze ez nem volt lehetséges. Így gondolataimba merülve néztem ki az ablakon. Vajon Sir Benjamin hasonlítani fog édesapámra? Vajon majd szeretni fogom? Remélem, igen. Elábrándoztam kicsit arról is, hogy milyen lenne majd a nadrágomat felvéve a végtelen mezőkön rohangálni Brunoval és Marssal, de egy úrinő ezt nem teheti meg. Vajon ki fogom bírni egész nap csak olvasgatva, hímezgetve, meg zongorázgatva? Nem akartam halálra unni magam az új otthonomban. Olyan nehéz volt a biztonságos, kényelmes kocsiban ülve elhinni, hogy életveszély fenyeget. Végre szerettem volna igazán jól érezni magam, szerettem volna boldog lenni. Nem tudtam, mi lesz, de volt egy olyan megérzésem, hogy nem fogok unatkozni. Elmosolyodtam. Majd gondoskodok én arról, hogy jól érezzem magam. Úgyis mindig kitalálok valamit. Biztos lesz majd lehetőség arra, hogy néha észrevétlenül ki tudjak szökni valami csendes helyre, ahol teljesen egyedül lehetek. Amúgy meg egy úrinő is tudja magát jól érezni, nemde? Főleg, ha van egy olyan hangszere, mint nekem...- gondoltam, és végigsimítottam a mellettem fekvő táskán, egy széles mosollyal az arcomon. A kutyák megérezték hangulatváltozásomat, és farkukat csóválva meredtek rám. Rózsaszínű nyelvük kilógott a szájukból, biztos melegük volt. Hirtelen ú felmelegedett a levegő, hogy le kellett vennem vékonyka kabátomat. Furcsa. Fél órával azelőtt még fáztam. A nap is kisütött, és bevilágított az ablakon. A kutyák persze erre is nyöszörögni kezdtek, mert a szemükbe tűzött. Olyan vicces pofát vágtak, hogy azon nem lehetett nem nevetni.

- Hát nektek már semmi sem jó, kis nyafogósok?

Nevettem, úgy nevettem, ahogy már rég. Olyan jól esett! Ez mintha a kutyáknak is tetszett volna. Brutus végül belátta, hogy nem fogok leülni mellé, hogy megsimogassam, így inkább úgy döntött, hogy alszik. Alig tudott elaludni, annyira zötykölődött a kocsi, de végül sikerült neki. Ekkor kezdett el horkolni. Na, szépen állunk! Most már hallgathatom ezt is. Dante csak nézett nagyokat, hogy egyik pillanatban még kacagok, a másikban meg mérgelődök Brutus horkolása miatt. Mintha még nem szokta volna meg a hirtelen hangulatváltozásaimat. Ez van.

A kocsi meg csak ment, és ment, és ment, nem nagyon akart megállni. Azt tudtam, hogy Londontól igen messzire van Holdfölde- a tenger mellett-, de hogy ennyire? Én már halálra untam magam. Már legalább három órája mentünk, de lehet, hogy több is volt, nem vittem magammal órát.
 Már- már rászántam magam, hogy előrehajolok, és megkérdezem a kocsist, hogy mikor érkezünk már meg, de ne volt rá szükség, mert a kocsi lassított, majd megállt. Kihajoltam az ablakon, és pont láttam, hogy a kocsis lemászik a bakról. A lovak egy nagy vaskapu előtt álltak, amely egy magas, hosszú kőfalba volt beépítve.

- Uram! Megérkeztünk?- kérdeztem a kocsistól, de az legnagyobb meglepődésemre zavartalanul folytatta a dolgát. Odament a kapuhoz, hogy kinyissa, kereste a kulcsot.- Jóember! Hall egyáltalán? Hahó! Maga süket?- erre sem reagált. Sóhajtottam egyet, és pont visszaültem volna, mikor valaki megfogta felülről a vállam, és hallottam, hogy a kocsi teteje benehezedik. Ösztönösen nyúltam a derekam felé, kés után kutatva, de aztán rájöttem, hogy nincs rajtam, így megpróbáltam lerázni magamról a kezeit. A kutyák hangosan ugattak odabentről.

- Ide a pénzt, és az ékszereket!- kiáltotta, a nyakamat és a füleimet tapogatta, majd zsebeimet kereste, ékszerek után kutatva, de én sem hagytam magam. Először beleharaptam a kezébe, melyet egy kiáltással vissza is húzott, de azonnal újrakezdte a motozást. Ekkor támadt egy jó ötletem. Felnyúltam, jól megragadtam, és teljes erőmből lerántottam. Mikor rájött, mit akarok, meglepetten felkiáltott, és megpróbált valamibe belekapaszkodni, de már késő volt. Már zuhant. Szerencséjére nem a fejére esett, az én szerencsémre pedig a kocsi abban a pillanatban megindult. Még láttam, hogy támadóm feltápászkodik, és öklét rázva, káromkodva, fut utánunk, de a kapu lecsukódott előtte. Sajnos az arcát kendő fedte, így arcát nem láthattam, de dühödt ordítását odáig lehetett hallani.
Vigyorogva dőltem hátra az ülésen. A kutyáim, akikről teljesen megfeledkeztem, vinnyogtak. Ki akartak menni, rohangálni, birkózni. Én most teljesen elégedett voltam magammal. Ez a kis 'bunyó' helyrehozta a hangulatomat. Megint jó kedvem lett.
 Nem sokára feltűnt egy kis tisztás az ablakomnál, és én majd' kiestem a kocsiból. Nem a tisztás miatt, hanem, amit ott láttam. Ugyanis a kellős közepén ott legelt egy fehér ló, aminek a homlokán egy szarv díszelgett. Hiába dörgöltem meg a szemeimet, mindig ott volt, de én nem tudtam hinni nekik. Sajnos a tisztást az unikornissal együtt hamar elhagytuk, így nem tudtam rendesen megfigyelni, de megegyeztem magammal, hogy a szarvat csak odaképzeltem, vagy csak érzékcsalódás volt. Akárhogy is nézzük, unikornisok nem léteznek. Vagy mégis?

Pár perc múlva már nem ezen agyaltam, ugyanis megláttam a házat. Biztos, hogy Holdszállás volt az, hiszen van róla egy képem. Pontosan olyan volt, mint álmaimban. A gyomrom elkezdett fel, s alá ugrándozni, kezem remegett. A szám kiszáradt, idegesen megnyaltam. A kutyák is megérezték, hogy valami történik, feltápászkodtak, kinyújtózkodtak volna, de arra már nem volt elég hely. Éreztem, hogy szívem úgy dobog, mintha több mérföldet lefutottam volna. A kocsi lassított, majd megállt. Halottam, hogy a kocsit lemászik a bakról, és odacsoszog az ajtómhoz. Csossz. Csossz. Csossz. Csossz. Minden egyes lépést hallva egyre idegesebb lettem. Hát még mikor meghallottam, hogy kattan a zár, és nyílik az ajtó. Felegyenesedtem, vettem egy nagy levegőt, és kiléptem a fényre.

-------------------------------------

Várom a kommenteket!!! :) 

Puszi