Hosszas filózás után döntöttem úgy, hogy én is elkezdek blogolni. A Holdhercegnő című filmet írom át kicsit, az én ízlésem szerint. Remélem, tetszeni fog a történetem. Én az elejétől átírom az egész sztorit, mert Maria karakterével nem tudtam igazán egyesülni. Az én főszereplőm Catherine Merryweather lesz, aki ugyanúgy Sir Benjamin bátyjának a leánya. Maria nem létezik. A többit majd megtudjátok a történetből.
Köszi a designért a tesómnak. :)
(Catherine kislánykorában)
Kisgyermek voltam még, mikor meghalt az édesanyám. Apám nevelt fel egyedül, sajnos gyakran utazott, mert a katonaságnál szolgálta a Hazát, tisztként. De mikor otthon volt, akkor minden idejét nekem szentelte. Azt szerettem legjobban, mikor mesélt a gyermekkoráról, arról a helyről, ahol felnőtt. Történeteiben gyakorta szerepeltek csínyei, melyeket Benjamin nevű öccsével hajtott végre. Sajnos a szülei azóta meghaltak, a testvérével megromlott a viszonya, így már semmi nem kötötte ahhoz a helyhez, csak az emlékei. Mindezek ellenére nagyon hiányzott neki Holdfölde. Mindig tervezgettük, hogy elmegyünk majd együtt, egyszer. Milyen szívesen láttam volna én is zöldellő legelőit, magas, égbe nyúló fáit, és a szüntelen hullámzó tengert. eg persze apám szülőházát, Holdszállást. Mindig is ez a hely szerepelt álmaimban. Apám még egy- a házat és a parkját ábrázoló- képet is mutatott, nekem is adta, ott őrizgettem éveken át az éjjeliszekrényem fiókjában.
Édesapám megtaníttatott hímezni, olvasni, írni, udvariasan viselkedni, táncolni, énekelni, egyszóval mindenre, amit egy úrinőnek tudnia kell. Meg is tanultam engedelmesen mindent, de nem igazán használtam, mivel, apámra ütve, lázadó típus voltam. Soha nem maradtam meg egy helyben, csínyt csínyre halmoztam, egy nevelőnő sem bírt velem egy hónapnál tovább. Mindig kiszöktem a legjobb ruháimban az utcára, mikor égre nagy szenvedések árán rám aggatták, ott rohangáltam, és ugráltam a pocsolyákban. Ruháknak annyi. Ráadásul, én sem tudom, hogy honnan, de olyan gyönyörűen megtanultam káromkodni, mocskos volt a szám, mint egy kocsisnak. Nem csoda hát, hogy nem bírták szegény nevelőnők.
Persze, ha akartam, tudtam viselkedni. Vagy ha apám leszidott, mert túl messzire mentem. Csak neki fogadtam szót, rajta kívül az égadta világon nem hallgattam senkire.
Így mentek hát a dolgok egészen tizenhárom éves koromig. Akkor ugyanis apám elkezdett furcsán viselkedni. Az útjai sokkal rövidebbek lettek- hónapok helyett hetek-, de sokkal gyakoribbak. Észrevettem, hogy a párnája alatt pisztolyt tart, és a házat őrizteti, míg nincs otthon. Valamint megtiltotta, hogy kitegyem az utcára a lábam. Ezzel még nem is lett volna gond. Viszont...
Egy nap sérülten jött haza. Beesett az ajtón, kezét a combjára szorítva, holtfehéren. Meglőtték, ezt egyből láttam. A szobájába kísértem, és orvost hívattam. Mikor a doktor végre elment, bementem hozzá, leültem az ágya szélére, hogy fáj, hogy nem bízik bennem, fáj, hogy nem mondja el nekem, ha valami problémája van, mert ha az életünk veszélyben van, az igenis rám is tartozik. Elárultam neki, hogy észreettem mindent, és magyarázatot követeltem. Percekig csak hallgatott, és nézte a mennyezetet, majd egy hatalmas sóhajtással belekezdett a történetbe.
Minden anyám halálával kezdődött. Nem beteg olt, ahogy tudtam, hanem meggyilkolták. Hogy miért,akkor azt még nem tudta ő sem. Ezután beállt a hadseregbe, kiképzést kapott, majd fokozatosan feljebb került a ranglétrán. Profi akart lenni. De mindeközben nyomozott a gyilkosok után. Kemény munkája égül sikerrel járt. Rájött, ki volt a tettes, és felmondott a seregnél, hogy bosszút állhasson. Akkor még nem gondolt bele, hogy ezzel rám is veszélyt hozhat. Elkezdte keresni, de mindig, mikor rátalált, hamar elvesztette a nyomát. Ezek voltak a rövid utai.
Aznap sajnos hibát követett el, rájöttek, hogy keresi őket, és meglőtték, mikor pont rájuk talált volna.
Én persze azonnal elhatároztam, hogy segíteni akarok neki. Anyám gyilkosán nekem is ugyanannyi jogom volt bosszút állni, mint neki. Természetesen apám kijelentette, hogy szó sem lehet erről, nem akar még engem is veszélybe sodorni. De én addig könyörögtem neki, míg végül be nem látta, hogyha nem segíthetek neki úgy, hogy ő tanít be, akkor a magam módján próbáltam volna meg, az meg még rosszabb lett volna.
Így hát elkezdődött a kiképzésem. Megtanított a pisztollyal, puskával, tőrrel bánni, birkózni, cselezni, kémkedni, és persze lovagolni. De a kedvencem az íjazás volt. Imádtam. Naponta gyakoroltunk, kitartóan edzettem, míg végül arra is készen álltam, hogy magával vigyen kisebb- nagyobb útjaira. Elkezdtük együtt üldözni a gyilkost.
Közben már alig volt pénzünk, mivel nem dolgozott, és elköltöttük fegyverre, meg védőruhára azt a kicsikét, de úgy gondoltuk, hogy az most a legkevésbé fontos. Bár a biztonság kedvéért én intéztem a pénzügyeket. Ilyen volt sz életem, mígnem betöltöttem tizenhetedik életévemet. Ekkor ugyanis megtörtént a legrosszabb, amire egyikünk sem készült fel...
----------------------------------------------------Nos, hát ez lenne az előszó, remélem, tetszik...
Várom a kemény kritikát, ne kíméljetek!!!! Ha rossz, azt is szeretném tudni!!! Légyszí' írjátok meg, mit gondoltok!!!!!!!!!!!
Puszi: Orchidée
