Első fejezet - Változások

Köszönöm az előszóhoz írt kommenteket Lisette- nek és Reginának!!!!

Sok sikert Lady-nek az érettségihez!!
És itt van az első fejezet:

- Gyászoló gyermeket hagyott maga után, mikor eltávozott hitveséhez a túlvilágra. Enyhítenünk kell bánatán.- fejezte be félórás monoton beszédét az atya. A temetésen a katonaság is jelen volt, és legalább háromszázan kinyilvánították nekem együttérzésüket, és sajnálatukat. Nem sírtam, megfogadtam, hogy tartom magam. Én maradtam ott legtovább, csak térdeltem a kétszemélyes sír előtt.

- Hiányoztok, ugye tudjátok? Vigyázzatok rám onnan fentről, ha már itt hagytatok egyedül. De miért hagytatok? Édesapa, te miért hagytál itt? Miért nem maradtál velem? Istenem, miért vetted el őt is tőlem? Miért nem fejezhettük be, amit elkezdtünk? Istenem, miért? Mi lesz most velem? Mihez fogok én most kezdeni? A gyilkos rám vadászik, segítsen valaki! Miért hagytatok itt egyedül, mikor ekkora veszélyben vagyok? Miért tettétek ezt...- nem tudtam tovább mondani, elcsuklott a hangom, elkezdtem sírni. A sokáig visszatartott könnyek előtörtek. Nem tudtam tovább mutatni, hogy erős vagyok, miközben belül teljesen össze voltam törve. Apám halála eltörölte az összes reményemet, hogy valaha boldog életem lehet. Mivel pénzem nem volt, sőt, otthonom sem sokáig, mert apám tartozott pár fejesnek, így nagy esélyem volt, hogy utcára kerülök, miközben szüleim gyilkosa engem akar megölni. Apámat már elintézte, de én még éltem. Azért akart velem végezni, mert egy 'akciónk' alkalmával egy botlás miatt nem őt lőttem le, hanem a bátyját. Ő elmenekült, és bosszút esküdött. Én persze hetekig magamba voltam zuhanva, hiszen megöltem egy ártatlan embert. De akkor már nem tudtam mit tenni. Azon már nem lehetett változtatni.Apám vissza is akart lépni, de én nem akartam. Vissza kellett volna. Tudtuk, hogy bosszúja nem fog késni. Nem is késett, és még nem is volt vége. Mert rám még vadászott. Ezért kellett sürgősen egy biztonságos helyet keresnem, ahol nem találhatott rám, ahol eléldegélhettem egy ideig, hogy aztán erőt és társakat gyűjtve bosszút állhassak. Mert abban biztos voltam, ha én nem keresem meg a gyilkost, akkor ő talál rám. Tehát visszatérek, ha addig élek is. De egyelőre még fogalmam sem volt, hova mehetnék, és mit tehetnék.

A szobámban ültem, az ágyamon, arcom könnymaszatos. Kezemben apám levelét tartottam, melyet egy inasra bízva hagyott hátra nekem. A borítékon lévő dátumozásból láttam, hogy pont azelőtt a végzetes éjszaka előtt írta.

Nekem is mondta, hogy ez az út nagyon kockázatos és veszélyes lesz, semmiképen nem tarthatok vele. Hiába könyörögtem, hiába mondtam, hogy tudok vigyázni magamra, nem engedte. Megígértette velem, hogy nem követem. Ő pedig megfogadta, hogy megpróbál minél hamarabb végezni, hogy hazajöhessen hozzám.

Az ablakból integettem utána, mikor elment. Nagyon hiányzott, vártam, hogy hazaérjen. Nem kellett soká várnom. Két nap elteltével kopogtak a bejárati ajtón. Egy férfi állt ott, rendőr, gyászos arccal. Akkor már tudtam, hogy mit akar mondani.

- Kegyed Catherine Merryweather?- nem válaszoltam, csak feltettem a kérdésemet:

- Apám meghalt?

Lassan bólintott. Még mondott pár sajnálkozó szót, majd megmondta, hol és hogy találtak rá apám testére. A külvárosban, átlőtt mellkassal. Nem akartam többet hallani, elbúcsúztam, majd bezártam az ajtót. Egy ideig megbénulva álltam ott, mozdulni sem bírtam. Megpróbáltam felfogni a felfoghatatlant. A düh hirtelen elöntötte a testemet. Már nem is gondolkoztam azon, hogy mit teszek, felrohantam a lépcsőn, egyenesen be apám dolgozószobájába.

- Hogy tehetted ezt velem?!- ordítottam teljes hangerővel. Rombolni akartam, így nekiestem az üveges vitrinnek ököllel. Az üveg az első ütés után betört, de a fát még öklözni kellett egy kicsit, hogy eredményes legyen rombolásom. Akkor már nem számított az sem, hogy mindkét kezem sajog és véres. Egy idő után vak dühöm enyhült, és én erőtlenül rogytam le az üvegszilánkok közé. Ott zokogtam a tönkretett szekrénynek nekidőlve órákig. Azt az érzést soha nem fogom elfelejteni. Mintha egy vaspánt szorította volna össze a szívemet.

Apám levelét a kezemben tartva ugyanúgy éreztem magam, mint akkor. Csak simogattam a borítót, melyen apám betűivel ott állt a felirat: " Catherine Merryweathernek". Megfordítottam a borítékot, majd egy gyors késmozdulattal felnyitottam, és kivettem belőle a levelet. Sorait olvasva rápotyogtak könnyeim.

" Édes Kislányom!

Mikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek veled, de tudnod kell, hogy nagyon szeretlek. Te vagy az én kis fénysugaram. Viszont egyre jobban félek a jövőtől, és kezdem bánni, hogy az üldözésbe téged is bevontalak. Féltelek. Nincs Londonban senki, aki gondod viselhetné, ha én már nem vagyok, így úgy intézkedtem, hogy ha ez megtörténne, te a nagybátyádhoz kerülsz, Holdszállásra. Mostanában rossz előérzetem van, ezért is vettem kezembe a dolgokat. Holdföldén biztonságban leszel, minél hamarabb utazz oda, mert Londonban veszélyben vagy! Mr. Smith ( az ügyvédem) halálom esetén azonnal küld egy levelet öcsémnek, hogy hozzá fogsz kerülni. Remélem, boldog leszel, hiszen mindig is oda vágytál. Ott kerüld a feltűnést, ne harcolj, ha fegyvereidet viszed (vidd!), rejtsd el őket! Viselkedj úrinőként, nehogy bárki is gyanút foghasson, és anyád gyilkosa megtaláljon! Vigyázz magadra, Egyetlenem, és légy boldog!

Szeret: Édesapád

Utóirat: Majd kapsz egy könyvet az ügyvédemtől, Holdfölde történetét tartalmazza, izgalmas, és érdekes olvasmány, igazi érték, mert nagyon régi! Tartsd meg, és olvasgasd! 

Valamint Brutust és Dantet is vidd magaddal!

A két említett pont akkor jött be a szobámba. Odajöttek hozzám, és leültek velem szemben. Mind a kettő fajtatiszta rottweiler volt, színük is ugyanolyan, csak én tudtam őket megkülönböztetni. Valahogy láttam rajtuk, hogy melyik ki. Nagyon sokat segítettek 'akcióink' során is, jól beidomított kutyák voltak, és csak nekem fogadtak szót.
 Nem is tudtam, mihez kezdtem volna nélkülük, ha apám nem írta volna bele a levélbe, akkor is magammal vittem volna őket. Bár azt nem tudtam, hogy gondolta apám, hogy tegyek úgy, mintha egy udvarias, elegáns úrinő lennék, két óriási rottweilerrel. A kutyák megunták, hogy nem foglalkozok velük, és elkezdtek nyöszörögni. Elmosolyodtam, aznap először, letöröltem ruhaujjammal könnyeimet az arcomról, és odaültem hozzájuk a földre.

- Na, mit gondoltok, mihez kezdünk most?- kérdeztem tőlük, miközben a fülük tövét cirógattam.- Megyünk együtt Holdföldére?

Az ügyvéd irodájában ültem, egy kényelmes karosszékben, velem szemben egy szemüveges, hivatalos kinézetű férfi ült íróasztala mögött.

- Nos, azt hiszem, ennyiből állt Sir George Merryweather végrendelete.- mondta, befejezve a végrendelet felolvasását. Nem közölt olyat, amit már ne tudtam volna. Pénzem alig maradt, a ház már nem az enyém, és megyek a nagybátyámhoz, ő lesz a gyámom.

- Köszönöm.- válaszoltam, és felállni készülődtem. Dolgomat nem sokban könnyítette meg fekete ruhám, melyet aznap délelőtt viseltem a temetésen. Mr. Smith hirtelen olyan arcot vágott, mintha eszébe jutott volna valami. Benyúlt az asztala alá, és elővett egy óriási könyvet. El is feledkeztem róla.

- Ez is a magáé...- mondta, felém nyújtva. Apám nem említette a levélben, hogy ilyen nagy lenne. Bár az igaz, hogy nem a mérete a lényeg, hanem a tartalma. Átvettem, majd kimentem az irodából.

----------------------------------------
Várom a komikat!!! :D