Negyedik fejezet - Az első nap

 Periwinkle is normális méretű!!! Lenne még egy kérdésem is: Nagyon rövidek a fejezetek?

 Valami nagyon furcsát álmodtam. Szerepelt benne egy unikornis és én. Mentem utána egy erdőben, de nem tudtam megfogni. Eléggé nyomasztó érzés volt.

  Végre felébredtem. Nagyot nyújtózkodtam, majd kinyitottam a szemeimet. Egy másodpercig ijedten néztem körbe, azt sem tudtam, hol vagyok, de aztán minden eszembe jutott. Kiültem az ágy szélére, hogy felálljak, de akkor megláttam egy kis tányérnyi mézest, és egy pohár tejet az éjjeliszekrényemen.
 Ezeket vajon ki tehette ide? Nem Digweed, de nem is Sir Benjamin, az biztos. A tejet nem szeretem, így az ott marad érintetlenül, de a mézest mind megettem. Feltűnt, hogy nem hallom Brutus horkolását, és észrevettem, hogy a kutyáim már nincsenek a szobámban. Ilyen sokáig aludtam volna? Bizony, már 9 óra elmúlt. Kapkodva felöltöztem, nem vastagon, láttam az ablakból, hogy szép idő van.

Mikor kiléptem a szobából, csodálkozva meredtem a szemben lévő falra. Ugyanis azon ott lógott egy kép, ami egy nőt ábrázolt. Előző nap még biztos, hogy nem volt ott.
 Majd később megkérdezem Digweedet, hogy miért akasztotta oda. - gondoltam, s már siettem is a lépcsőhöz. Azon lerohanva elvágódtam, de szerencsére senki sem látta. Szitkozódva mentem tovább. Az étkezőben már ott volt a terítékem, de nagybátyámé már nem. Gyorsan megreggeliztem, aztán elkezdtem keresni a kutyákat. Őket nem találtam, csak az egyik szobában zongorázó Sir Benjamint.

- Bácsikám! - kiáltottam neki.

Rám nézett, de játékát nem hagyta abba.

- Nem látta a kutyákat? Elvinném őket is magammal sétálni.

- Esetleg nézd meg őket a rózsakertben. Wrolf gyakran szokott ott mászkálni, hátha vele lesznek - felelte, és minden figyelmét újra a zenére fordította.

- Köszönöm.- motyogtam az orrom alatt, és már mentem is ki a rózsakertbe. Nem volt nehéz megtalálni, a gyönyörű virágokat majdnem minden ablakból látni lehetett. A kutyák pedig ott napoztak, kinyúlva a fal mellett.

- Lustaságok, van kedvetek sétálni?

Hangomat meghallva az én két kutyám azonnal felpattant, és már jöttek is oda hozzám. Kicsit megdögönyöztem őket, aztán elindultunk. Hajamat kibontottam, élveztem, ahogy a szellő lebegteti. A ház parkja nagyon szép volt, telis-tele csodálatos virágokkal és fákkal, de én inkább a vad természetre voltam kíváncsi, így elsétáltunk a mezők felé.

 Néhány ott dolgozó paraszt igencsak megijedt Brutustól és Dantétól, de miután látták, hogy nem foglalkoznak senkivel rajtam kívül, megnyugodtak. A két kutyának botokat dobáltam el, ők visszahozták, és együtt futkorásztunk. Néha egy úrinő is rohangálhat egy kicsit, nemde?

 Órákig sétáltunk, csodáltuk a tájat- vagyis azt csak én-, és nagyon jól éreztük magunkat.
 Egyszer csak lódobogást hallottam a háta mögül, és ijedten megfordultam, de csak Sir Benjamin volt az, egy szép, nagy fekete lovon ülve, kantárszáron vezetve egy fehéret, ami ugyanolyan nagyra nőtt, mint a másik.

- Catherine, tudsz lovagolni?- kérdezte legnagyobb meglepődésemre.

Fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak, az igazságot, vagy a hazugságot, amit apám tanácsolt. A félutat választottam.

- Egy kicsit.

 Bácsikám erre bólintott, aztán a kezembe nyomta a fehér ló kantárszárát.

- Egy Merryweathernek tudnia kell lovagolni.- jelentette ki.- Periwinkle-nek hívják.

 Egy ideig csak ott álltam dermedten, nem tudtam elhinni, hogy ekkora szerencsém van. A ló szakított ki ebből az állapotból egy finom bökéssel. Egyből éreztem, hogy jó barátok leszünk. Vigyorogva felültem a nyeregbe, majd elindultunk.

 Bejártuk az egész környéket. A kutyák, tempónkat felvéve, hol sétáltak, hol meg rohantak mellettünk. Sir Benjamin egész kedves és segítőkész volt, nem olyan, amilyennek első benyomás után gondoltam. Az idegenvezető szerepében tetszelgett, megmutatta, mi merre van, hol lehet a legjobban vágtázni, és hova nem lehet menni. Utóbbiból nem volt sok, de az erdő sajnos közéjük esett. Nagyon szeretem az erdőt, szeretek benne sétálni, olyan megnyugtató hatása van. Szeretem a hangulatát, az illatánál nincs jobb a világon, és az a csend és nyugalom, ami ott uralkodik, az mindig jó hatással van rám. Szerintem, ha nekem lesz házam, ahol élni fogok, akkor az egy erdőben lesz. De hát a tiltás az tiltás.

 Ha bácsikám csodálkozott is, hogy jó lovas vagyok, nem mutatta. Nagyon jól éreztem magam, és örültem, hogy volt és lesz alkalmam lovagolni. Azt hittem, egy úrinő nem lovagolhat, az nem nőies, de úgy látszik, Sir Benjamin ezt nem így gondolta. A kutyákon is láttam, hogy nagyon élvezik a száguldást, de hát ez mikor nem volt így?

 Késő délután tértünk csak haza. Bácsikám megmutatta, merre van az istálló, majd odaadtuk a lovakat Digweednek, aki bevitte őket. Mivel nekem kimaradt az ebéd, kopogott a szemem az éhségtől. Pár perc alatt elpusztítottam mindent, ami ki volt téve nekem az asztalra.

 Nem tudtam, hogy mihez is kezdjek magammal, unatkoztam, így elhatároztam, hogy olvasni fogok. Felmentem a szobámba, és levittem a szalonba az apámtól kapott könyvet. Ott leültem egy ablak közeli karosszékbe, felraktam a lábam egy zsámolyra, és éppen elkezdtem volna olvasni, mikor Sir Benjamin bejött a szobába. Odabiccentettem neki, és már temetkeztem is volna bele a könyvbe.

- Ez meg mi?- kérdezte.

Egy kicsit idegesített, hogy nem hagy nyugton, ezért kicsit csípősen válaszoltam neki.

- Egy könyv.

 Sóhajtott egyet.

- Apámtól kaptam, rám hagyta.- mondtam, hátha végre elmegy és én olvashatok. Láttam, hogy nagyon nézi, így a kezébe nyomtam, mert beláttam, hogy igazán érdekli ez a könyv. Eleinte érdeklődve forgatta a kezeiben, majd a hóna alá csapta.

- Nem volt hozzá joga.- jelentette ki, nagy meglepődésemre.- Ezt most elviszem.

 Dühösen felugrottam.

- De ez az én könyvem!- kiabáltam.

- Már nem.- válaszolta nyugodtan, és már vitte is el. De én utána ugrottam, kitéptem a kezéből a könyvemet, és magamhoz szorítottam. Meglepődött, gondolom, nem számított ekkora ellenállásra.

- Ez az én könyvem, és nem viszi sehová!- kiáltottam, és otthagyva döbbent nagybátyámat, felmentem a szobámba. Forrt bennem a düh. Hogy képzeli, hogy csak úgy elveszi tőlem apám könyvét? Biztos voltam abban, főleg ezek után, hogy apám nem ok nélkül hagyta rám ezt a könyvet. De aznap már nem volt túl sok hangulatom olvasni.