Ötödik fejezet - Erdő

 Bocsi, hogy ilyen ritkán hozok új fejit, de minden tőlem telhetőt megteszek... na, itt is van a legújabb:

 Másnap reggel már a nap első sugaraival együtt keltem. Egyből a mézesért nyúltam, és elégedetten vettem tudomásul, hogy tej helyett kakaó van a pohárban. Egy perc múlva már a tányér, és a pohár is teljesen üres volt. Épp nyitottam volna ki a szekrényemet, mikor megláttam, hogy az utazóládámra egy lovaglóruha van kiterítve. Nem a mai divat szerint készült, már régebbi lehetett, ezt abból is gondoltam, hogy látszott rajta, hogy már használták. Nekem tetszett, de aznapra nem terveztem lovaglást, így félreraktam. A fejemben azonban ott motoszkált a kérdés: Vajon ki tehette azt a ruhát a szobámba? Mert hogy nem Marmalode Jamben, vagy a bácsikám volt a tettes, az már biztos.Végül felvettem egy sötétkék színű, dísztelen ruhát, mivel sétálni támadt kedvem. Mire végeztem a készülődéssel, a kutyák már felébredtek, így együtt mentünk le. Nagyon korán volt még, az étkezőben nem láttam senkit, így meglátogattam Marmalode-ot, aki már a konyhában tevékenykedett. Ott megreggeliztem,majd Brutus-szal és Dantéval együtt kimentem a szabad levegőre.

 Nyugodtan sétáltak a lábamnál, nem jelezték, hogy futni lenne kedvük. Én virágot szedtem, koszorút fontam belőle, majd mikor meguntam, eldobtam.

 Leértünk az erdőhöz. Vissza kellett volna fordulni, de nem tettem. Apám mondta mindig nekem, hogy és vonzom, sőt keresem a veszélyt. Amúgy teljesen üresnek tűnt, egy árva lelket sem láttam, de hát mi bajom lehetne, ha itt vannak velem a kutyák? Így hát, dacolva Sir Benjamin tiltásával, bementem. Rá amúgy is haragszom, minek hallgassak rá? Elfelejtettem neki említeni, hogy olyan vagyok, mint a kutyáim. Nem hallgatok másra, csak egyetlen személyre, ő pedig már halott. Ezenkívül makacs vagyok, önfejű és borzasztó büszke.Nem tűröm, hogy parancsolgassanak nekem.

 Az erdő gyönyörű volt, madárdaltól hangos, és illatos. Mélyen beszívtam tüdőmbe az illatát, s közben hallgattam a madarak dalolását. A kutyák szorosan mellettem jöttek, alig fértünk el, olyan sűrűn voltak a fák és a bokrok. Lassan sétáltunk, haladtunk az erdő szíve felé. Egy kis idő elteltével egy nagyon kicsi tisztásra értünk, nekem valamiért rossz érzésem támadt, így vissza akartam fordulni.

 De már késő volt. Lépteket hallottam, nem egy emberét, lehettek hárman- négyen. Ha elkezdtem volna futni, vagy akár csak sétálni, meghallották volna, így inkább maradtam egy helyben, a kutyákat egy bokor mögé beparancsolva. Mikor eltűntek, úgy gondoltam, hogy a csapat így is, úgy is észrevesz, tehát lassan elindultam visszafelé, de csak annyira, hogy még a kutyák közelében maradjak.

 Sólyom vijjogását hallottam, a léptek és a beszélgetés zaja szinte azonnal megszűnt, gondolom, elkezdtek hallgatózni. Egy kis idő múlva hangot hallottam a hátam mögül:

- Hercegnő, nem akarsz egy kicsit maradni?

 Megperdültem, és láttam, hogy négy fiú áll a fák alatt, tetőtől talpig feketében, mindegyikőjük arca kendővel van takarva. Vajon köztük van a támadóm?- morfondíroztam magamban.

- Hova sietsz ennyire?- kérdezte egyikőjük, ugyanaz, aki az előbb is. Úgy láttam, ő a főnök, egy lépéssel a többiek előtt járt. Kissé "hivalkodóbb", díszesebb ruhát viselt, mint a többiek, piros sál volt a nyakában, és madártollak, fején keménykalap. Olyan "vadan" néztek ki mindannyian, de legfőképpen ő.

- Mi az, megnémultál?- ezt a kérdést egy másik tette fel, nem tetszhetett neki, hogy nem válaszolok. Elhatároztam, hogy kedvére teszek.

- Mit akartok?- tudakoltam.

 Pár lépéssel közelebb jöttek, én ugyanannyival hátráltam. Éreztem, hogy a pulzusom, felgyorsul, ajkam kiszárad. Megnyaltam. Felkészültem a harcra.

- Csak azt szeretnénk, Hercegnő, ha velünk jönnél, meglátogatni a de Noir-várat.- válaszolta gúnyosan vigyorogva a vezér.

- Nem szabad. Sir Benjamin megtiltotta, hogy...- azt akartam mondani, hogy elmenjek bárhová is idegenekkel, de az hülyén hangzott volna. Adni akartam a kis naivat, hogy azt higgyék, csak egy buta, elkényeztetett kislány vagyok, aki semmi veszélyt nem jelent rájuk nézve. Ha tudtak volna a kutyákról...

- Hogy az erdőbe gyere? Hogy meglátogasd a de Noir-okat? Ejnye, ez nem volt tőle túl kedves.- röhögtek.- Gyere csak, mindjárt megtudod, mennyire szeretjük mi a vendégeinket, Hercegnő. Drága jó apám bármit megadna, hogy lásson. Sir Benjamin tiltása ellenére minket meglátogatni nem valami okos dolog, de ha ennyire szeretnéd...- mondta, és és elindult felém.

 Hátráltam. A többiek csak álltak, és vigyorogva nézték, hogy mi történik.

- Nem vagyok semmiféle hercegnő!- jelentettem ki, mire kicsit meglepődött a felém tartó fiú.

- Te nem tudsz még róla? Talán nem is baj...- vigyorodott el.

 Egyre közelebb jött, mikor én már nem tudtam tovább hátrálni egy fa miatt, beért, és csuklómnál megragadva elkezdett húzni. Először hagytam magam, hogy meglepetésként érje ellenkezésem. Pár lépés után elkezdtem teljes erőmből csépelni, rugdosni ott, ahol értem.

- Eressz el!- kiabáltam.

 Erre ő átfogott. Kiperdültem a karjai közül, és rohanni próbáltam, persze elkapott. Gyorsan lefogta a kezeimet, és az oldalamhoz tartotta, miközben olyan erősen átkarolt, hogy levegőt alig kaptam. Magához szorított, éreztem a hátamon minden egyes szegecset a bőrkabátján. Ajkai a fülemnél voltak.

- Ne ellenkezz, mert nagyon megjárod. Van nálam kés, vigyázz, ne akard, hogy használjam.- suttogta.

 Megdermedtem, mintha megrémültem volna. Egy kés kevés volt ahhoz, hogy rajtam kifogjon, de erről neki nem kellett tudnia. Jó színészi képességeimnek köszönhetően még egy-két könnycseppet is ki tudtam erőltetni, játszottam a gyenge, legyőzött nőt. Vigyoromat nem kis erővel sikerült elrejtenem.

- Mit akartok tőlem?- kérdeztem elesett hangon. Éreztem, hogy az engem tartó vezér elvigyorodik.

- Majd megtudod.

 Szorítása kicsit enyhült, azt hitte, legyőzött. Ekkor izomból hátrarúgtam, bele a lábszárába, belekönyököltem a bordái közé, majd a kezeit egy villámgyors, és erős mozdulattal szétfeszítve kiléptem karjai közül. Ez a három dolog teljesen egyszerre zajlott, egy másodperc sem volt az egész. A többiek csodálkozva morajlottak fel. Lefogóm annyit tudott még tenni, hogy elkapta a csuklómat. Felé fordultam, a kezére esett a pillantásom, amin megláttam a harapásnyomaimat, amiket még a kapunál "hagytam rajta". Mélyen, vigyorogva a szemébe néztem. Észrevettem, hogy a kendő lecsúszott az arcáról, de nem foglalkoztam vele.

- Szép nagyot zuhantál a kocsi tetejéről. Kár, hogy nem a fejedre estél.- mondtam kárörvendő hangon.

 A szemeivel villámokat szórt rám, nem tudhatta, hogy  nekem ez a nézés egyenlő a diadallal. Elértem, amit akartam. Felidegesítettem. Úgy döntöttem, ráteszek még egy lapáttal.

- Meguntalak titeket.-jelentettem ki, mikor nekem akart ugrani, de erre megdermedt. Nem tudta mire vélni ezt a kijelentést.- Brutus, Dante!

 A két rottweiler hangosan morogva, vicsorogva jött ki a bokrok mögül. Nagy ijedtséget váltottak ki a fiúk közt. Három azonnal elszelelt, csak a vezér maradt ott, még mindig ledermedve, még mindig a csuklómat szorongatva, gondolom, nem tudta elhinni, hogy legyőzte egy lány.

- Robin!- kiáltott vissza az egyik.- Gyere már! Széttépnek!

 Az már indult is utána, de futtában még visszakiabált:

- Ezt még visszakapod! Jössz te még a mi utcánkba!

- Alig várom!- ordítottam vissza gúnyosan.

A kutyák odajöttek hozzám, én meg végignéztem magamon. A kiruccanást a ruhám bánta. A szoknya alja arasznyira sáros volt, az még nem is lett volna baj, de még egy szép nagy szakadás is éktelenkedett rajta.

 Tehát Robinnak hívják. Lány létemre már kétszer is legyőztem, ezt biztosan nem fogja annyiban hagyni. Lehet, hogy mostantól mégis kéne kést hordanom magamnál?

Na????????? Tessék, Dorina, itt van a várva várt rész... tetszett?