Huszonhetedik fejezet - A rét

Sziasztok!

Mielőtt a fejezetet elolvasnátok, egyvalamit szeretnék, ha tudnátok: Kaptam egy igen különleges díjat.

Egy hatalmas, gigantikus KÖSZÖNET-tel tartozom Nina Lawnak. Hogy miért? Elárulom...:)

 Egy díj miatt, ami nem egy közönséges díj... Nina Law ugyanis minden hónapban ad egy díjat egy-egy bloggernek, akiknek olvassa és szereti a blogját. És ez volt az első díj, amit adott, és én kaptam meg:)

Köszönöm!

Kedves Orchidée!

Tulajdonképpen tudnom kéne pontosan, hogy mit fogok írni, ha már kitaláltam ezt a díjat, nemde bár? De be kell valljam mikor neki álltam, hogy megfogalmazzam milyen érzés is kerít hatalmába, mikor téged olvaslak, hogy mit is gondolok mikor a fejezet végére érek, nem tudtam mit fogok írni.

Sokszor elgondolkozom, hogy az emberek mi alapján értékelik a másik munkáját, sőt hogy veszik a bátorságot, hogy értékeljék más munkáját, miközben ők csak a végeredményét látják, és szerintem nagyon sokan nem is tudják, eszükbe sem jut az a sok munka, ami a végkifejlet mögött van.

Nagyon sok olyan blog van, amelyek sokkal több figyelmet is megérdemelnének, mint, amit kapnak, és sok olyan blog van, amik meg egyáltalán nem érdemelnék meg azt, amit kapnak, vagy csak egy csekély részét. Viszont, ha nem túl nagy figyelem övezi a blogod, a történeted, akkor biztos lehetsz benne, hogy aki mégis olvassa, és véleményírásra is adja a fejét, az hű olvasód, imádja a történeted, és ő az, aki soha nem fogja elengedni azt, és a te kezed is addig fogja, amíg végül el nem érsz az utolsó bejegyzéshez.

Először még amikor az első fanfictionöm írtam hozott minket össze a blogger, és akkor kezdtem olvasni a történeted, ami a Holdhercegnős volt. Én azért imádtam/imádom, mert mivel műveletlen vagyok nem láttam a filmet, úgyhogy teljes egészében rád bíztam magam, te alakítottad ki bennem a képet a karaktereket illetően, a történések hitelét, és mondhatni az egész történetet.

Hihetetlen, hogy milyen élethűen meg tudtad formázni a régi kor Catherine-jét, a kapcsolatát Robinnal, mindezt úgy, hogy bele is tudtam magam élni abba a korba. Imádtam a lányt a talpraesettsége miatt, aki sosem adta magát könnyen, vicces volt, mégis ha kellett keményen kiállt a férfiak ellen, harcolt úgy, amit bármelyik másik a történetedben szereplő negatív szereplő megirigyelhette volna.

Igazi olyan nő, aki nem szorul senki segítségére nő létére, olyan, amilyen nagyon sok lány szeretne lenni, olyan, akire egy férfi sem tisztelet nélkül.

Szóval egyszerűen fantasztikus, ahogy azt a karaktert alakítod, ahogy a történet halad tovább, gratulálok hozzá!

Aztán jött a Lány az álarc mögött, és én ámultam – bámultam. Amikor megláttam, hogy te is Eric történetbe kezdesz egyből felbukkantam oda, nem hagyhattam ki, és úristen!

Elolvastam a címet, és utána egyből éhes kíváncsisággal vetettem magam a bevezetőre, a történetismertetőre, hogy kiderüljön miről is fog szólni a történet, és aztán jött a második úristen.

Az, ahogy összekötötted a címet, és a történetet, valami fantasztikus. Már elmondtam régebben is, hogy mennyire nagyon jó ötletnek tartottam, és bárcsak én is lehettem volna ennyire nagyon – nagyon okos, de nem voltam.

Szóval már az elején imádtam, hát még akkor, amikor elkezdtek jönni a fejezetek. A hétfő nekem egyet jelent Orchidée új fejezetével, éppen úgy, mint a csütörtök az új Vampire Diaries-el.

Szinte óránként lesem, hogy mikor olvashatom már újra Lizzie kalandját Erickel, és amikor fent van, épp hogy nem kiáltom el magam. :D

Imádom, ahogy megformálod mindkettőjüket, a beszélgetéseiket, a Lizzievel történteket, gondolok itt például a legutóbb pórul járt lányra, aki a földön végezte vérző orral.

Azt hiszem, ahogyan a női alakokat formálod, megismerünk téged, egy kicsit belőled, hogy valójában te milyen vagy, és/vagy, hogy milyen szeret lenni.

Alig várom, hogy sor kerüljön a táncversenyre, és a további kalandokra!

Egy szó, mint száz fantasztikusan alakítod a történeteid, várom, mindig várom a frisset, és amikor csak tehetem kommentelek, és mint említettem fogom a kezed végig, és ott leszek minden friss fejezetednél. Örülök, hogy olvashatlak, és ne add fel az írás, nagyon sokáig, hogy olvashassunk! :D

Remélem elfogadod ezt a kis díjat, meg szöveget, és akkor a frissednél találkozunk! :)

További sok – sok ihletet!   

      

                                                                              Kinga

A válaszom: 

Nagyon-nagyon köszönöm, nem tudom leírni most, hogy mit is érzek pontosan, de nagyon boldog vagyok. Nekem adtad először ezt a díjat, ami nekem nagyon jól esik!

Ahogy olvastam a szöveget, esküszöm, könnyek szöktek a szemembe. Pont most lábaltam ki egy 'kis írói válságból', aminek az apukám az oka, mert rendesen lekritizálta a történeteimet. Vagyis csak a 'Lány az álarc mögött' előszavát, mert a többit nem voltam utána hajlandó odaadni neki. De eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni, hogy egyetlen nagyon rossz vélemény elrontsa a kedvem, és ebben az elhatározásomban most megerősítettél Te is. Nem fogom abbahagyni, eszem ágában sincs. Ezt megígérhetem.

Nagyon boldog vagyok - azt hiszem az, hogy "örülök", nem fejezné ki igazán az érzelmeimet. Boldog vagyok, hogy szeretitek annyira olvasni a történetemet, mint amennyire én írni. Boldog vagyok, mert meghatottak szavaid. Boldog vagyok, és köszönöm. 

KÖSZÖNÖM. :)

Nos, itt a fejezet, jó olvasást! Jaj, és még annyit, hogy a friss péntek helyett szombaton fog jönni, mert szinte mindig kések vele (hétköznap nincs időm begépelni).

/Robin szemszöge/

 Rohantam. Rohantam, ahogy csak tudtam, olyan sebesen, mint még soha. Éreztem, hogy valami szörnyű dolog van készülőben, és ez az érzés hajtott előre. Felvertem az avart, elriasztottam az állatokat, de nem érdekelt. Az lebegett a szemem előtt, hogy minél hamarabb odaérjek a mezőhöz. Ahhoz a mezőhöz, ahol elkaptam Catherine-t, hogy elvigyem a várba.

 Ahogy odaértem, megfagyott a vér az ereimben. Két ember állt egymással szemben - egy férfi és egy nő. Smith szemében veszedelmes láng égett, gyilkos dühvel meredt rá Catherine-re. A lány kifejezéstelen arcán könnyek csorogtak le, az álla vonalán. Farkasszemet nézett a férfi kezében tartott pisztollyal, amit az ráfogott. Haját és hófehér ruháját lágyan lebegtette a szél, s csak akkor vettem észre, hogy nincs rajta cipő. Úgy nézett ki, mint egy angyal. És nemsokára az is lesz - gondoltam magamban -, ha nem teszek semmit.

- Ne! - kiáltottam, és kiléptem a fák közül. Smith tekintete egy pillanatra rám siklott, s gonosz kacaj hagyta el az ajkát. Catherine is rám nézett, s könnyáztatta szemében érzelmek hada csillogott. Öröm, meglepettség, remény, csalódottság, elkeseredettség, beletörődés. Megrázta a fejét.

- Menj - intett kecses mozdulattal az erdő felé. - Menj, te már úgysem tehetsz semmit - mondta szomorúan. Nem engedelmeskedtem. 

- Maradhat! - vigyorodott el gúnyosan a férfi, mire mind a ketten visszanéztünk rá. - Legalább lesz tanú, aki lássa a Hercegnő bukását.

 Catherine könyörgőn rám emelte tekintetét, "Menj!" - sugallta. Mélyen összekapcsolódott a pillantásunk, ő kérlelt a szemével, én ellenálltam. Aztán Smith felől egy kísértetiesen gonosz kacaj kíséretében egy hatalmas dörrenés hallatszott. A lány érzelmekkel teli szeme elüresedett, s teste ernyedten omlott le a földre.

- Ne! - üvöltöttem kétségbeesetten. Az nem lehet, hogy Ő meghaljon! Mindjárt felkel, és rám mosolyog. De amikor nem tette ezt, letérdeltem mellé, nem foglalkozva Smith-tel, teljesen kizártam a külvilágot. Kezembe vettem Catherine karcsú kezét.

- Menj - suttogta. - Nekem már mindegy. Hagyj itt, az erdőben. Olyan szép itt. - Tekintete végig siklott a feje felett lévő lombkoronákon, aztán újra az arcomhoz ért. - Légy boldog - suttogta utoljára, majd lehunyta szemét, és többé nem nyitotta ki.

 Éreztem, ahogy egyre lassul szíve dobogása. Aztán megállt - meghalt. 

 Hirtelen valami lágy simítást éreztem az arcomon, női érintést.

- Css - susogta egy angyal Catherine hangján. Minden eltűnt. Eltűnt az erdő, a fák körülöttem, a fű alólam, a lány gyenge teste kezeim közül. Megszállt a földöntúli nyugalom, egy érzés, hogy most minden rendben van. Elnyelt a megnyugtató feketeség.

***

- Robin! - ordította valaki az ágyam mellett. Mormogtam egyet, és átfordultam a másik oldalamra, hátha békén hagy, és én újra elmerülhetek édes, mély álmomban. Aludni akartam.

- Robin! Kifelé! - üvöltötte megint, és el kezdett rángatni.

- Mi van? - meredtem rá dühösen.

- A gyerekeket megszöktették! - világosított fel Richard. - Ki az ágyból, álomszuszék, utánuk kell menni! Apád nemsokára indul, már csak rád vár a csapat.

- Ó, a francba! - másztam ki az ágyból. - Miért nem lehet hagyni elmenni azokat a gyerekeket? - dühöngtem. Barátom igen furcsán nézett rám.

- Menjél kifelé, megyek én is mindjárt! - mordultam rá, miközben elkezdtem összeszedegetni a földön heverő ruháimat. Richard bólintott egyet, és már kint is volt. Álmosan megdörgöltem a szemem, aztán felvettem a csizmámat, a kabátomat, és a fejembe nyomtam a kalapot. Már mentem volna ki az ajtón, mikor az asztalomra tévedt a pillantásom, amin egy összehajtott papírlap díszelgett "Robin" felirattal rajta, két határozott vonallal aláhúzva. Ez nem volt itt, mikor még bejöttem. Lassan odanyúltam, és a kezembe fogtam. Óvatosan kinyitottam, és akkor láttam, hogy valaki pár sort firkantott rá.

"Robin!

Elvittem a nyakláncomat, ne hiányold! Egy kalapot is kölcsönvettem, a bátyámnak szüksége lehet rá, majd visszaszolgáltatom!

Aludtál, mikor itt jártam, de figyelmeztetlek, készülj fel a barátaid ugratására, mert álruhában jöttem, és rád hivatkoztam, hogy hozzád tartok. Majd ha emlegetnek egy nőt... nos, az én voltam.

Catherine"

 Sietve írta, ez tisztán látszott, mert egy-egy szót alig tudtam kiolvasni. Kicsit eldőltek a betűi, és a sorok is emelkedtek. Mosolyogva olvastam végig. A kis tolvaj! - gondoltam magamban vigyorogva.

 Felkeltette kíváncsiságomat, hogy vajon milyen 'nőről' is lehet szó. Miféle álruháról írhat? Zsebre vágtam a levelet, mert tudtam, hogy ha nem megyek időben, az apám leszedi a fejem. Levágtattam az udvarra, ahol már vártak. A fiúk azonnal odajöttek hozzám. Kevin és Richard feltűnően vidámak voltak, David arca pedig vörösbe borult, de azért ő is vigyorgott.

- Na, milyen volt? - kérdezte kíváncsian.

- Mi? - értetlenkedtem, de már kezdtem sejteni, hogy ez az, amit emlegetett a levelében.

- Hát... a vendéged - vigyorgott. Zavartan megvakartam a fejem. Erre most mit mondhatnék? Látva értetlenségemet, David még inkább elvörösödött.

- Az a nő, aki felment hozzád - segített Richard is. - Tudod, a... kurtizán - súgta oda.

- Mi van?

- Tudod... hát egy félórával ezelőtt bejött a várba, aztán leszólította Davidet, aki azt hitte, megfogta az Isten lábát, de persze nem őt kereste - röhögött -, hanem téged. Megkérdezte tőle, hogy hol van a te szobád, aztán elmondta neki, hogy...

- Hogy van egy kis meglepetése a számodra! -vágott közbe David. - Ú, és az a dekoltázs... - ábrándozott.

 Ekkor minden megvilágosodott számomra. Olyan röhögésben törtem ki, hogy a többiek csak néztek. nem semmi lány ez a Catherine! Beöltözni lotyónak, és úgy eljönni egy férfiakkal teli helyre! Nem mondom, nem rossz módszer, de nem sok lánynak lenne ezt mersze végrehajtani. Bátor nő, az biztos. Szegény David! Tudom, hogy néz ki Catherine, hát még ha rá is játszik, hogy csábító legyen! Szegény barátom helyében én is csak nyeldekelni tudtam volna.

- Mi ilyen vicces? - tudakolta David frusztráltan.

 Mikor végre abba bírtam hagyni a nevetést, láttam, hogy a fiúk furcsán néznek rám. Elgondolkodtam, vajon megmutassam-e nekik a lány levelét, de végül úgy döntöttem, hogy inkább megtartom ezt a titkot magamnak.

- A nő átvert téged - vigyorogtam Davidre. - Nálam nem járt senki. Én végig aludtam. - Megvontam a vállam. Kevinnek széles vigyor ült ki az arcára. Tudtam, hogy ebből semmi jóra nem számíthatok.

- Fú, akkor lehet, hogy alvás közben... - A mondatot nem tudta befejezni, mert erősen tarkón csaptam.

- Idióta!

 Mielőtt reagálhatott volna, meghallottuk az indulást jelző sólyomvijjogást. Apám a csapat elején lovagolt ki a kapun.

- Menjünk! - szóltam a fiúknak, és már mentünk is.Igazából nem akartam elkapni sem a gyerekeket, sem Catherine-t, mert biztos, hogy ő szöktette meg őket. Azért mentem, mert féltettem őket. Tudtam, hogy Smith is elmegy, és abból semmi jó nem származhat. Főleg ha hasonló történik, mint álmomban.

 Apám csapata gyorsabban haladt, mint az miénk. A falu felé igyekeztek, a lehető legrövidebb úton. Mi lassabban haladtunk, úgysem tudtuk volna felvenni a tempót a lovasokkal.

- Mi van ott? - kérdezte Kevin, mikor észrevette, hogy lemaradt pár ember. Odasiettünk, aztán megláttuk, hogy éppen fához kötözött embereket oldoznak el.

- Mi történt veletek, Gary? - léptem oda az egyikhez. - Ki tette ezt?

- Hát a falusiak! - kiáltotta dühösen. - Járőröztünk, ezek meg jöttek, és leütöttek. De vót velük egy nő is, bizony ám!

- Jól van - nevettem. - Menjetek vissza a várba. -  Úgy gondoltam, hogy Catherine csapatával találkozhattak, ahogy azok jöttek a várhoz. Gary tovább bosszankodott, szidott mindenkit, sorstársa, James pedig magába roskadva hallgatta. Gary szóáradatát hirtelen kiabálás szakította félbe. A hangok alapján apámék ráleltek a szökevények nyomára.

- Gyertek, fiúk! - adtam ki a parancsot, és már rohantam is az üvöltözés irányába. Teljes fejvesztettség uralkodott mindenütt. A katonák eszeveszetten ordítoztak, rohantak össze-vissza.

 Aztán hirtelen csend lett. Olyan csend, hogy még azt is hallani lehetett,. ahogy a fák lombkoronái zizegnek a széltől. Összezavarodottan megtorpantam, és hátranéztem a fiúkra, akik ugyanolyan értetlen arccal viszonozták tekintetemet. Mi történhetett, tán valaki eltüntette apámékat?

 Végül megvontam a vállam, aztán elindultam egyenesen előre. Mentem a nyomok után, amit a lovak patái után maradtak. Nemsokára meg is leltem a csapatot. Ott álltak ijedten, és csak néztek egymásra zavarodottan. Apámat nem láttam sehol, csak a lova állt ott árván, a tömeg elején.

- Itt meg mi történt? - Vádló hangomra felkapták tekintetüket. A vezér fia voltam, meg is volt a hatalmam. - Dulac! - léptem apám jobbkezéhez. - Mi folyik itt?

- Charles Merryweather itt járt! - jelentette ki. - Kiszabadította a gyerekeket, aztán...

- Charles? Nem Catherine? - értetlenkedtem.

- A bátyja. Elvitte az apádat. - Kijelentésére elképedtem.

- A lehetetlen. Hogyan?

- Pisztollyal. Elvezette - tájékoztatott.

- Smith? - kérdeztem gyanakodva.

- Már a várból is korábban indult - felelte vigyorogva.

- Nagyszerű - morogtam bosszúsan. - Apám után megyek - jelentettem ki határozottan, s választ nem várva elszeleltem. Nem az apám miatt aggódtam, hanem tudtam, hogy Smith Charles-t keresi. És ha erre a fiú esetleg nem számít, abból bajok származhatnak. Na meg féltettem a húgát is. Emlékszem, mit tett vele a börtönben Smith.

 Tudtam, hová kell mennem. Egyenesen arra a rétre tartottam, ahol álmomban láttam Catherine-t.

----------------------------------------

Ugye kicsit lebuktatott az a dőlt betű, hogy álom lesz, és nem valóság? Vagy nem? Azt hittétek, tényleg meghal Catherine? Kérlek, írjátok meg, mit gondoltok!!!!

Orchidée :)