Huszonhatodik fejezet - Álruhában

Sziasztok!
Sajnálom, hogy késtem a fejezettel, ráadásul két napot, bocsi^^ A héten tele voltam programmal, nem volt időm begépelni a fejezetet. :S Tegnap végre sikerült, ám mire közzé akartam volna tenni, elment a net. Gyorsan lementettem Word-be a szöveget, szóval megmaradt.
De most itt vagyok, és hozom:)

Viszont előtte... egy kis rizsa!
Én foglalkozok minden fejezettel legalább öt órát egyenként... megírnom, átolvasom ezerszer, begépelem, még akkor is olvasgatom, és utána felteszem. Ötven (!) rendszeres olvasóm van, ami azért elég szép. Ehhez képest kapok tizenöt tetszik-et, ami jelzi, hogy ennyien olvasták el, és átlag hét-nyolc kommentet. És mi most a bajom? Hogy négy megjegyzést kaptam a legutolsó fejezetemhez! Négyet! Ötven rendszeres olvasóból!
Ne értsétek félre, eszembe nem jut, hogy kommenthatárt vezessek be, vagy ne adj isten bezárjam a blogot... nem, eszem ágában sincs... de azért jólesne, ha írnátok kicsit többen.
Én szeretem ezt a blogot, ugyanannyira, mint a másikat, bár annak sokkal nagyobb sikere van. Én mind a kettőbe mindent beleadok, de talán ez egy kicsit kezdőbb... na jó, sokkal kezdőbb. De örülnék, ha kapnék kicsivel több visszajelzést.
Köszönöm azoknak, akik eddig írtak:) <3

U.i.: Sajnos ez is egy Robin-mentes fejezet, de majd a következő már nem lesz az...;)

(A fejezethez nem találtam megfelelő képet)

Egyenesen haladtam az üldözőink felé, hogy nyerjek egy kis időt a falubelieknek. Lábaim alatt hangosan recsegtek a gallyak, de a de Noir-ok nem hallották a saját zajuktól. Irtózatos hangerővel ordibáltak egymásnak, lovaik hangos nyerítése visszhangzott az erdőben. A hangok alapján sokan lehettek, legalább a fél vár népe ott rohant a kiszabadított gyerekek után.

 Felmásztam az egyik fának az ágára, úgy két méterre voltam a földtől, és ahogy óvatosan felegyenesedtem, végre meg is láttam a csapatot, melynek élén a vezér, Coeur de Noir lovagolt felbőszülve. Egyenesen felém tartottak, a fám mellett lévő ösvényen akarhattak elmenni. Engem nem vettek észre, mert az ágak takarásában álltam. Homlokomat ráncolva törtem a fejem, hogy hogyan is állíthatnám meg őket. Alig voltak már csupán húsz lépésre, mire megszületett a fejemben a nagyszerű ötlet. Ledobtam a táskámat a földre, pont az ösvény közepére, úgy, hogy ha aki arra megy, biztosan észrevegye. És vártam. Minden izmomat megfeszítettem, és próbáltam felülkerekedni egyre erősödő idegességemen. Éreztem, hogy a szívem ezerrel ver, a vérem csak úgy száguldozott az ereimben.

 Mikor Coeur mellém ért, ahogy számítottam, azonnal megsarkantyúzta a lovát, mielőtt az átgázolt volna a táskán. A mögötte haladó emberek is megtorpantak, megvárták, míg leszáll a lóról, és odalépked a földön fekvő rongyhoz, hogy megvizsgálja. Amint lehajolt hozzá, hogy megfogja, tudtam, hogy eljött az én időm. Megfeszítettem izmaimat, elrugaszkodtam, és leugrottam mellé. Még meglepődni sem volt ideje, már odatartottam a halántékához a pisztolyomat. Nem láthatott, csak érezhette a cső jeges hidegét, és hallhatta, ahogy földet érek, mert a háta mögött álltam, szemben az embereivel, akik hüledezve figyelték a jelenetet. Gyorsan elszedtem a fegyvereit fél kézzel. Láttam rajta, hogy ez nem tetszik neki, de sejthette, hogy ha ellenkezik, a fejébe repül a golyóm. Azt azonban nem tudhatta, hogy eszem ágában sem áll bárkit is megölni. Főleg azért, mert a pisztolyom meg sem volt töltve, de erről neki nem kellett tudnia.

- Maga az a hírhedt Coeur de Noir? - kérdeztem kissé elmélyítve a hangomat, hogy férfiasabbnak tűnjön.

- Biztosan tudja, ha pont az én fejemhez tartja a pisztolyát - felelte hidegvérrel. - Nekem viszont fogalmam sincs, ki maga. - Furcsa volt, hogy magázott.

- Az a két szerencsétlen nem adta át a szívélyes üzenetemet? - tudakoltam, utalva a két, gyerekeket őrző katonára.

- Charles Merryweather - köpte ki a szavakat a szájából, mintha meg akarna szabadulni tőle.

- Bizony ám - válaszoltam hűvösen. - Mellesleg hol hagyta azt a férget?

- Férget? - kérdezett vissza.

- Smith-t - mondtam undorral.

 Bár nem láttam az arcát, de éreztem, hogy elvigyorodik.

- Biztosan szeretné azt tudni, Merryweather? - Igen, kétségtelenül vigyorgott, hallottam a hangján. Azt hitte, szórakozhat velem.

- Igen - feleltem hidegvérrel, és kibiztosítottam a fegyverem. Élesen kattant egyet, amire a nagy vezér hatalmasat nyelt.

- Előrement - válaszolta, s egy izzadságcsepp legurult a homlokán. Nagyon zavarhatta, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben van. - A gyerekek után ment. - A vér is megfagyott az ereimben. Akkor sietnem kell!

- Hm - gondolkodtam.  - Nos - szólaltam meg egy kis idő után - , maga velem jön, de Noir! A többiek pedig szépen, csendben itt maradnak, és várakoznak, amíg visszajön a vezérük. Megértve? - Kérdésemre összenéztek, haboztak. Végül tanácstalanul Coeur-re emelték a tekinteteket.

- Itt maradtok! - üvöltötte a vezér idegesen. Nagyon felidegesíthette tény, hogy a dolgok nem az ő akarata szerint történnek. Na meg biztosan zavarta a pisztolyom jelenléte is.

- Jól van - jelentettem ki elégedetten, gyorsan felkaptam a földről a táskámat, átvetettem a vállamon, és elkezdtem hátrálni, Coeur-t magam után húzva. A katonák pedig összezavarodva néztek hol a vezérre, hol rám hol egymásra.

- Ha bárki is követni mer, lelövöm őt magát, és a vezéreteket is! - fenyegettem meg őket utoljára, és láttam rajtuk, hogy nem fognak utánunk jönni. Ahhoz túlságosan gyávák voltak, féltették az életüket.

 Egy másodpercre elgondolkodtam, visszaemlékeztem, hogy én hányszor, de hányszor hallottam már ezt a fenyegetést, és egyetlenegyszer sem hagytam magam. Mások talán sokk-ként fogták volna fel, én viszont mindig sikerélménynek tekintettem. Büszke voltam arra, hogy meg merek tenni olyan dolgokat, amihez másnak nem lenne mersze, még némelyik meglett férfinek sem. Apámra ütöttem.

 Coeur nem ellenkezett sem tettel, sem szóval, jött arra, amerre én húztam, s eltűntünk az emberei szeme elől, elnyelt a fák sűrűje. Mikor már biztos voltam abban, hogy nem láthatnak, megfordultunk, és ahelyett, hogy továbbra is hátrálva haladtunk volna, toltam magam előtt a vezért. Mentünk így egy darabig, aztán végül a túszom nem bírta tovább a tudatlanságot.

- Pontosan hová is tartunk?

 Válaszadás előtt haboztam egy kicsit. Eszem ágában sem volt elvinni egészen Holdszállásig, de azt sem tudtam, hol kéne elengednem, hogy mire visszaér az embereihez, én elérjem a falut. Vagy Smith-t. Attól függ, melyiket találom meg előbb.

- Majd megtudja - feleltem. Hadd gondolkodjon még magában! Szerettem volna, ha kicsit átérzi azt, amit én a börtöncellában, miután elárulta, hogy meg akar öletni. Azt szerettem volna, hogy legalább egy kicsit átérezze azt a kétségbeesést, azt a tehetetlenséget!

 Újabb pár perc elteltével felismertem a tájat. Körülbelül félúton járhattunk Coeur otthagyott emberei és a falu között. Úgy döntöttem, hogy itt már szabadon ereszthetem a vezért, és én pedig a többiek után megyek. Aggódtam, mert fennállt a lehetőség, hogy Smith már beérte őket.

- Megérkeztünk – feleltem nyugodtan.

- Miért pont ide? – kérdezte a túszom összeráncolt homlokkal.

- Azért, mert magával nem tudok gyorsan haladni. – Már éppen szabadon akartam engedni, mikor eszembe jutott egy nagyszerű ötlet. A táskám mélyéről előkotortam egy kötelet. A pisztolyt átraktam a bal kezembe, de közben végig Coeur halántékához tartottam.

- Tartsa a kezét! – parancsoltam. Összeérintette a csuklóját, és maga elé nyújtotta. – Hátra, ne előre! – Újabb utasításomra morogva bár, de a háta mögé tette a kezét. Jobb kezemmel gyors mozdulatokkal összecsomóztam a csuklóit, majd visszaraktam az oldalamon függő pisztolytartóba a fegyvert. Utolsó ’feladatként’ odahurkoltam Coeur-t egy erős fenyőfához. Meghuzigáltam a kötelet, hogy elég erősen tartja-e, de jó volt, szóval hátráltam néhány lépést, hogy megcsodálhassam a ’munkámat’. A foglyom ott állt kihúzva, háttal a fának, melyhez odakötöztem. Most tudott először a szemembe nézni, s amint rám emelte tekintetét, felszaladt a szemöldöke.

- Maga kísértetiesen hasonít a húgára – állapította meg. Közönyösen megvontam a vállam, de legbelül nagyon vigyorogtam. Már hogy ne hasonlítanék saját magamra!

- Meglehet – feleltem hűvösen, és hátat fordítva neki, elindultam a falu felé.

- Hé! – kiáltott utánam. Visszafordultam, s kissé ingerülten válaszoltam, hiszen féltettem a többieket Smith kegyetlenségétől:

- Mi van?

- Itt akar hagyni? – kérdezte döbbenten.

- Egy ideig igen – bólintottam. – De ne aggódjon, ha Smith-t elintéztem, visszajövök magáért, nem fogom itt hagyni, hogy éhen haljon – közöltem vele. Úgy láttam rajta, hogy megkönnyebbült. - Ennyire azért nem vagyok kegyetlen. Én nem – mondtam célzón.

 Coeur lemondóan hátralépett, és a fának nekidőlve leült a földre. Vetettem rá egy utolsó, figyelmeztető pillantást, és sarkon fordultam. Szedtem a lábaimat, féltem, hogy késő lesz, mire odaérek. Egy szörnyű érzés kerített hatalmába, a rossz előérzet, mely minden egyes lépésem után erősödött bennem. Észre sem vettem, hogy már nem csupán sietek, hanem rohanok, száguldok eszeveszett tempóban a falu felé. Nem törődtem az elém hajló ágakkal, a kidőlt fákkal, egyszerűen átugrottam rajtuk, semmi nem tudott volna megállítani.

 Lépteim nyomán a levegőbe repült az avar, csak úgy porzott utánam a föld. Letéptem az ágakat, letapostam a növényeket. De nem érdekelt. Féltem. Nem magam miatt, hanem a többiek miatt. A féltés olyan erővel hajtott előre, hogy hihetetlenül rövid idő alatt elértem a falut. Mielőtt kiléptem volna a fák védő takarásából, megtorpantam. Borzasztó látvány tárult a szemem elé. Már ott állt mindenki falu főterén, egy csoportba összegyűlve, előttük egy kupacban az összes fegyver. Velük szemben ott állt fölényesen vigyorogva Smith, és egy kisfiút tartott a kezében. Az remegett a félelemtől, mert a férfi egy pisztolyt tartott a fejéhez. Egy percig sem volt kétséges számomra, hogy megfenyegette a falubelieket, ha nem teszik le a fegyvert, megöli a gyereket. Most is így tartotta őket sarokban. Tudtam, hogy ő minden lelkiismeret furdalás nélkül lelőtte volna a fiúcskát.

- Na, megmondják, vagy sem, hol van Charles Merryweather? Tudom, hogy ti rejtegetitek! – rivallt rá az emberekre. Engem keresett.

 Egy férfi előrelépett. Jones volt az.

- Uram, tényleg nem tudjuk! Eressze el azt a gyereket, kérem! – könyörgött.

 A vele szemben álló férfi arca eltorzult a dühtől.

- Tartsd a szád, ostoba paraszt! Ha beszélsz, legfeljebb azt mondd, hova rejtettétek a kölyköt! – vicsorgott. – Vagy azt akarjátok, hogy ez a kisfiú itt meghaljon?

 Egész testemben remegtem. Sajnos nem tudtam lelőni ilyen távolságból íjjal, féltem, hogy esetleg a túszát találnám el. Tehetetlen voltam. Azt vettem észre, hogy iszonyatos dühömben könnyek csorognak le az arcomon.

 Mit tegyek?
---------------------------------------------
Na, milyen lett? Mit gondoltok, mi lesz a következő fejezetben? Azt elárulom, hogy vár rátok egy kis meglepetés...:) Találgassatok!!! ;)
Puszi: Orchidée