Huszonötödik fejezet - Szöktetés

Sziasztok!

Egy napot késett a fejezet, de legalább itt van...:) Bocsi. 

A héten le is sérültem, mert elvágódtam, és bicegek, mert nemcsak a bőr jött le a bal térdemről, hanem még jól be is dagadt. Persze nem panaszkodni akarok, csak úgy mondom. :) Nos, ez egy Robin-mentes fejezet, sajnálom, de azért remélem, tetszeni fog:)

Jó olvasást!

(Sarah)

 Halkan zártam be magam után az ajtót, aminek túloldalán Robin aludt, mély álomba zuhanva. Biztos voltam abban, hogy aznap már nem fogom látni. Legalábbis a szöktetés során bizonyosan nem. Lassan mentem a folyosón visszafelé, közben a szobában történteken gondolkodtam. A fiú soha nem fog emlékezni arra, hogy a hangom, az érintésem megnyugtatta, de én igen. Halványan elmosolyodtam. Elhatároztam, hogy ezt a titkot megtartom magamnak. Nem hinném, hogy a bácsikám díjazná, hogy Robin szobájában jártam. Szerencsém volt, hogy Robin pont akkor beszélte meg Kevinnel, hol vannak a gyerekek, mikor én ott hallgatóztam. Mert ha ezt nem tudtam volna, és úgy mentünk volna a gyerekekért, akkor annak igen csúfos vége lehetett volna. Azon kezdtem agyalni, hogy lehetne bejutni az istálló mögötti kamrához. Úgy sejtettem, nem lehet távol a faltól, és ha be tudnánk mászni azon, akkor nem is kéne leütni vagy megfenyegetni a kapunál álló őrt. Megtakarítanánk egy csomó munkát. Egy probléma volt csupán; a falat nem lehetett mindenhol megmászni.

 Ezeken az apró hátulütőkön gondolkodva értem el az ajtót. Sóhajtottam egy nagyot, és elmormoltam egy rövid imát, hogy feltűnés nélkül ki tudjak jutni a várból. Nem vágytam arra, hogy megint én kerüljek a figyelem középpontjába. 

 Kitártam az ajtót, és kiléptem rajta. Amint elindultam, azonnal éreztem magamon a tekinteteket. Kihúzva, büszkén, keresztülvonultam az udvaron, egyenesen a kapuhoz, nem nézve se jobbra, se balra, csak mereven előre. De a fülemet nem tudtam bezárni, most bátrabbak voltak a férfiak, éles füttyöket hallattak, és utánam kiabáltak. Az a fiú, akit megkérdeztem, hogy merre van a szoba, még ha Robinnak nem is említett semmit, de a többieknek biztosan elmondott mindent. Eleresztettem a fülem mellett a durva beszólásokat, és a kapuőrt másodszor is elcsábítva elhagytam a várat. Amint végre kiértem a látóköréből, megkönnyebbülten felsóhajtottam. A megbeszélt helyhez érve füttyentettem hármat, jelezve, hogy itt vagyok. Nem kellett sokat várnom, az embereim szinte azonnal megjelentek előttem.
- Sikerre jártál? - tudakolta az egyik.
- De még mennyire! - feleltem, és vigyorogva kiemeltem a láncot a táskámból. - Mindjárt jövök, átöltözök - közöltem velük, és besiettem a fák mögé. A nadrág és az ing rajtam volt, csak le kellett vennem felőle a ruhát. Nagy nehezen leszenvedtem magamról, és begyömöszöltem a táskámba. Felkaptam a bőrkabátomat, és feljebb gomboltam az ingemet. A kendőmet eleinte a hajamnak hoztam, de most a nyakamba kötöttem, ugyanis a fejemre egy kalap került, ami alá betűrtem a hajam. A kalapot Robintól szedtem el, még mielőtt kimentem volna a szobából, kivettem a szekrényből. Neki úgyis volt még jópár.
 Ezután visszasiettem az embereimhez, ki a fák takarásából. Döbbenten vették szemügyre a kinézetemet. Hát, igen, pár perc alatt változtam át örömlányból fiatal fiúvá. Egyvalami hibádzott még. A smink. Letöröltem a számról a rúzst, az arcomról a pirosítót, és megvastagítottam a szemöldökömet. A kalap alól sajnos kicsúszott a hajam, nem tartotta rendesen, ezért kénytelen voltam rákötni egy másik kendőt, és arra vettem rá a kalapot. A frufrumat kihuzigáltam, és úgy igazítottam, hogy úgy látsszon, mintha rövid hajam lenne.
- Na, milyen? - fordultam az embereim felé. Válasz helyett csak elismerő pillantásokat és feltartott hüvelykujjakat kaptam, ami tökéletesen megfelelt. Büszkén elmosolyodtam, és megismertettem velük a tervet, miszerint átmászunk a falon.

***

- Tiszta a levegő! Lehet jönni! - szóltam le halkan a fal alatt álló embereimnek, miután egy megmászható helyet találva felkapaszkodtam a kerítés tetejére, és körülnéztem. Azok már jöttek is utánam, én pedig óvatosan leugrottam a túloldalon. Egyelőre egy árva lelket sem láttam még sehol, de azért ügyeltem, hogy észre ne vegyen valaki, ha arra tévedne. Halk léptekkel haladtam a faltól nem messze lévő kis kamra felé. Gyanús volt, hogy senki nem állt előtte, senki nem őrizte. Hátranéztem, az utolsó ember pont akkor ugrott be az udvarba. Feltartottam a tenyerem, jelezve, hogy maradjanak, aztán továbbmentem a rozoga kis épület felé. Mikor odaértem, alaposan megvizsgáltam, valaki apró rést keresve, amin beleshetek. A kiszűrődő hangok alapján bent voltak a gyerekek, halkan mocorogtak, néha felnyöszörögtek. Egyetlenegy ablakot, nyílást nem fedeztem fel a falon, így hát maradt a veszélyesebb rész; az ajtó.

 Óvatosan, halkan odalépkedtem, és megálltam előtte. Még egyszer gyorsan körülnéztem, hogy ellenőrizzem az embereimet, meg hogy elkerüljem azt, hogy valaki felfedezzen. Miután mindent megfelelőnek találtam, óvatosan bedugtam az ujjam az ajtó nyílásába. Kicsit megmozdítottam befelé - semmi. Meghúztam kifelé - kinyílt egy picit. Még csak kulcsra sem volt zárva. Kinyitottam lassan, annyira, hogy fél szememmel be tudjak lesni, e még ez is nehezen sikerült, mert iszonyatosan nyikorgott. Azonban egy gyerek elkezdett hangosan visítani, azt hittem, le akar buktatni, de aztán rájöttem, hogy észrevett, és segíteni akart, hogy az őrök ne vehessenek észre. Ugyanis két de Noir-katona ott ült bent a falnál, és csúnyán rászóltak, hogy hallgasson el azonnal. Nem tette.

 Gyorsan kellett cselekednem, mert el szerettem volna kerülni, hogy a két férfi bántsa. Hátraintettem az embereimnek, hogy jöhetnek, aztán kirántottam az ajtót. Az a két bamba meglepve fordult felém, és nézet farkasszemet a jobb és bal kezemben tartott pisztolyokkal.

- Egyetlenegy szó, vagy nyikkanás, és a fejetekbe repül a golyó! - fenyegetem őket, majd a gyerekekhez fordultam: - Menjetek halkan az ajtón kívülre! Ott lesznek a falubeliek, majd ők kivisznek! - Az egyik emberem kiterelte őket, egy kislánnyal azonban nem nagyon foglalkozott. A kis segítőm, Sarah, ott ült a sarokban, és szinte pislogás nélkül meredt rám. A pisztolyt még mindig a de Noir-ok felé tartva, elindultam felé. A két férfi meg sem mert pisszenni.

- Jones! - szóltam ki az ajtóban álló embernek.

- Igen? - fordult felém.

- Vedd át őket egy pillanatra! - intettem a két katona irányába. Bólintott egyet, és megtette, amit kértem, nekem pedig felszabadultak a kezeim. Odamentem a kislányhoz.

- Mi baj? - tudakoltam. - Miért nem mész?

- Nekem nem jó - suttogta szomorúan. - Nem jó sem itt, sem ott. Sehol nem szeretnek. - Összeszorult a szívem látva magányosságát.

- Gyere! - karoltam át, és fél kézzel az ölembe emeltem. Azért mégsem akartam otthagyni. Ahogy átölelve tartottam, éreztem, hogy ő is szorít. Mennyire vágyhatott ő egyetlen ölelésre, egy pici szeretetre!

 Kimentem vele a falhoz és átadtam az ott ülő emberemnek. 

- Én is mindjárt jövök! - szóltam oda nekik, és visszafordultam. Beérve a kis kamrába, intettem Jones-nak, hogy átveszem, mehet. Nem is kellett neki kétszer mondani, már ment is kifelé.Szembefordultam a két férfival.

- Mondják meg a vezérnek , hogy itt jártam én, Charles Merryweather, és üzenem, hogy ne próbálja meg elkapni a húgomat, mert megbánja! - mondtam nekik határozottan. Hátat fordítottam, és indulni készültem, de az ajtóból még visszaszóltam: - Smith-nek pedig mondjanak annyit, hogy látjuk még egymást! - Aztán bezártam magam mögött az ajtót, odarohantam a falhoz, villámgyorsan felkapaszkodtam a tetejére, és leugrottam a túloldalon.

- Siessünk! - szóltam oda a rám várakozó embereimnek. Reméltem, hogy mire a két megfélemlített katona összeszedi magát, és elé mer állni a de Noir-vezérnek, azzal a hírrel, hogy megszöktek a gyerekek, addigra, mi már jelentős előnyre tudunk szert tenni.

 Észrevettem, hogy minden gyereket fog valaki, hogy épségben hazavigye, öleli, mert örül, hogy végre látja, csupán egyetlen kislány ácsorgott árván a fal mellett. Ahogy a többiek elindultak, sietve, ahogy kértem, odamentem Sarah-hoz.

- Nekem nincs hová mennem - nézett rám szomorúan. Nagy, szürke szemeiben apró könnyek gyűltek.

- Gyere! Most nincsen erre idő! - sürgettem. - De megígérem, hogy találunk neked is helyet! - vigasztaltam, majd nem törődve azzal, hogy mit szól hozzá, megragadtam a kezét. Számítottam arra, hogy esetleg dacoskodni, ellenkezni fog, de nem ez történt. Szó nélkül jött mellettem, amit a társaim csodálkozva néztek. Gondolom, még nem látták ilyen kezesnek.

 Aztán félúton meghallottuk magunk mögött a patadobogást, és a kiabálást. Az embereim arcán rémület jelent meg, aggódón néztek egymásra, a gyerekekre, és rám.

- A pisztoly legyen a kezetek ügyében! - utasítottam őket. - És most rohanjunk! - Nem kellett kétszer mondani, azonnal elkezdtek szaladni. Én is futottam utánuk, de én maradtam sereghajtónak Sarah-val együtt. Sajnos azzal, hogy felgyorsítottuk a tempót, nagyobb zajt is csaptunk, amire a minket kereső de Noir-ok fel is figyeltek. Nem sokkal később már hallottuk, hogy utánunk kiabálnak, hogy "Erre, erre!", "Itt vannak!", meg "Kapjuk el őket, mielőtt meglógnak!".

 Egyre és egyre közeledtek, amitől az embereim láthatóan bepánikoltak. Láttam rajtuk, hogy félnek. Ekkor határoztam el, hogy fel tartom az üldözőinket, míg ők elmenekülnek.

- Jones! - szólítottam fel a férfit, aki nem vitt magával senkit. - Fogd Sarah kezét, és vezesd vissza a faluba! - utasítottam, majd a kislányhoz fordultam. - Menj el vele! Majd én is követlek titeket! Előbb még van egy kis dolgom.

- Vigyázz magadra! - szorítottam meg kis kacsójával a kezemet, s én rájöttem, hogy tudja, mire készülök.
- Fogok - ígértem meg. - Jones, az íját, kérem, adja ide! - Ideadta, én pedig átvetettem a vállamon a tegezzel együtt. Rámosolyogtam Sarah-ra, átadtam Jones-nak, és végigkísértem a szememmel őket, míg elmentek, és eltűntek a fák sűrűje közt. Én pedig lélekben felkészültem arra, ami előttem állt. Sarkon fordultam, és határozott léptekkel elindultam abba az irányba, amerről a de Noir-okat hallottam.

----------------------------

Ezen a blogon is felteszem a kérdést: Melyik volt a kedvenc jelenetetek, és miért?

ÉS hogyan tetszett ez a fejezet? Kérem a komikat! 

Puszi: Orchidée