Huszonnegyedik fejezet - Szekrényben

Sziasztok! 

Kis kihagyás után újra itt vagyok, és már hoztam is a fejezetet, bár kissé későn...:)

Most nem rakok képet, max. majd utólag, mert nem akarom még azzal is húzni az időt!!!

Jó olvasást!!!

 Odabent félhomály uralkodott. Egy hallszerűségben álltam, s karom libabőrös lett a hűvös levegőtől. Ezek a vastag kőfalak rendesen kinn tartották a meleget. Nem láttam sok dísztárgyat a helyiségben, csak néhány szőrmét a fal mellett, a földön, meg gyertyákat a falon. Az ablakok nagyok voltak, de hosszú, sötét függönyökkel takarták el őket. Velem szemben egy lépcsősor emelkedett.

 Hogy is mondta az a fiú? Fel a lépcsőn, és jobbra a második szoba... vagy a harmadik? Úgy döntöttem, benézek mindkettőbe. Lassan fellépkedtem a lépcsőfokokon, ügyelve, hogy ne csapjak nagy zajt, nem akartam magamra kelteni a figyelmet. Bár nem is tartózkodott ott egy árva lélek sem rajtam kívül.

 Felérve egy hosszú folyosó egyik végében álltam. A végén láttam egy ablakot, azon kívül sehol nem jutott be a fény. Elindultam egyenesen előre. Elhaladtam az első ajtó mellett, aztán elértem a másodikhoz. Óvatosan nyitottam be, de szerencsémre üresen találtam. Azt azonban azonnal tudtam, hogy nem Robin szobája. A helyiségbe beáramlott a fény, két nagy ablakon keresztül. A bútorok egy hozzáértő mester keze alól kerültek ki, szépek voltak, kecsesek. Az anyagokon ismerős öltéseket fedeztem fel, a takarón, a székek párnarészén, és a függönyökön is. Ugyanannak a varrónőnek a keze alól kerültek ki, mint az én ruhám. Az egész szoba hangulata vidám volt, a színek élénkek, kissé szokatlan, de meglepően jó ízlésre utaló berendezés. Igen, ez kétségtelenül Loveday szobája lehetett.

  Gyorsan elhagytam a helyiséget. Valahogy nem éreztem helyénvalónak, hogy ott legyek a vezér kitagadott lányának régi szobájában. Továbbmentem, és észrevettem, hogy már csupán egyetlen ajtó van hátra. Határozottan benyitottam. Elmosolyodtam, azonnal tudtam, hogy a megfelelő helyen járok. Látszott, hogy itt már laknak, nyitva találtam az ablakot, így enyhe huzat keletkezett, a földön ruhák hevertek itt-ott, néha meg-meglibbenve egy erősebb fújásra. Középen egy masszív dupla-ágy állt, megvetetlenül, csupán rádobáltak néhány szőrmét. Azon kívül igen kevés bútort láttam. Egy robusztus szekrény helyezkedett el az íróasztal mellett, a falhoz tolva. És azon az asztalon megleltem, amiért idejöttem. Ott hevert rajta a nyakláncom. Ahogy odaléptem, megláttam, hogy mellette rajzok vannak. Grafit-, és krétarajzok, melyek igazán tehetséges művész keze közül kerülhettek ki. Nem is gondoltam volna, hogy Robin ilyen gyönyörűen rajzol. Szívesen megnéztem volna mindet, de ne, éreztem helyénvalónak, hogy hozzájuk érjek. Megelégedtem azzal, hogy tüzetesebben szemügyre vettem a legfelsőt. Egy vadászó farkast ábrázolt, ott állt az erdő szélén, egy őzsutát figyelve. A képen mozdulatlan volt minden, én mégis éreztem benne az erőt, a dinamizmust, hogy az állat mindjárt kilő a fák közül, éreztem, hogy a nyakán kidomborodnak az erek a szőre alatt, izmai megfeszülnek az ugrás előtt.

 Nyeltem egyet. A kép gyönyörű volt. Szívesen elnézegettem volna még egy ideig, de szorított az idő. Nyúltam a nyakláncomért, de a kezem megállt a mozdulat közben. Léptek és beszélgetés zaja hallatszott el a fülemig. Két hangot hallottam, az egyiket igen ismerősnek találtam. A vér is megfagyott az ereimben. Robin. Robin jött, én pedig voltam a szobájában. Gyorsan kellett gondolkodnom és cselekednem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kinyitottam a szekrényt, és beugrottam a ruhák közé.

 Éppen mielőtt kinyílt a szoba ajtaja, azelőtt zártam be magam mögött a szekrényét. Volt köztük egy picike rés, azon kiláttam. Robin nekidőlt az ajtófélfának, úgy hallgatta a másikat, aki kint maradt, és beszélt neki valamiről. A torkomban dobogó szívvel gondolkodtam, hogy mit is tehetnék. A helyzetemet nem neveztem volna túlságosan kényelmesnek, be voltam préselődve egy csomó ruha közé, ráadásul a csípőmet is nagyon nyomta valami. Nem mertem félretolni, mert az zajjal járt volna. Annyira bepánikoltam, hogy meg sem mozdultam. A vér lüktetését éreztem a torkomnál, és a fülemben hallottam szívem minden egyes dobbanását. Szinte már attól rettegtem, meghallják odakint. Persze ez nem történt meg. Fogalmam sem volt, meddig kell még ott várakoznom, és aggódtam az embereim miatt. Tán csak nem fognak itt beszélgetni órákig!

- ... A gyerekeket miért is kellett átrakni? - Felkaptam a fejem erre a mondatfoszlányra.

- Catherine tudomást szerzett a régi rejtekhelyről - felelte Robin a másik kérdésére, és megvakarta a fejét. - Te, szerinted nem nagyon rossz ott nekik sz istálló mögött? Az a kis kamra olyan szűkös...

- Te aggódsz? - nevetett a másik. - Ne már! Tudod, gyerekek, kicsik, elférnek.

- Igen! Gyerekek, és nem állatok! - csapott Robin az ajtófélfára ingerülten.

- Nyugi már! - kiáltotta a haverja, de hallottam a hangján, hogy meglepődött. Mi tagadás, én is. Meglepett, hogy Robint - valamilyen szinten - foglalkoztatja a gyerekek állapota. Vajon hányszor fog még meglepetést okozni? Először az, hogy megmentett, most meg ez. Kezdtem úgy érezni, hogy talán nem is gonosz. Na jó, azt már rég sejtettem, hogy nem az, csak éppen a nem megfelelő oldalon áll. Furcsa - tűnődtem magamban.

- Bocs, Kevin, csak elfáradtam - mentegetőzött. - Egész nap nem pihentem egy percet sem, ráadásul éjszaka sem aludtam sokat. - Itt elmosolyodott, mintha valami örömteli oka lenne álmatlanságának. 

- Húúúúú... - mondta elismerőn a Kevinnek nevezett fiú. - Mi nem hagyott aludni? Vagy inkább ki? - kérdezte viccelődő hangon. - Nem kéne ám titkolóznod a barátaid előtt! Tudod, hogy úgyis kiderítem, kit hívtál be éjszakára egy kis...

 Fúj. Na, erre igazán nem lettem volna kíváncsi. Így jár az, aki fiúszobában rejtőzködik és hallgatózik.

- Nyugi! - vágott közbe Robin elmosolyodva, az én legnagyobb szerencsémre. A világért sem akartam hallgatni, hogy a fiúk arról beszélnek. - Csak kilovagoltam az erdőbe.

- Te?! - csodálkozott Kevin. - Na ne! Hiszen halálosan béna vagy lovon!

- Jól van, na, nem kell piszkálni! Tudok lovagolni! - csattant fel Robin. - Még ha a megtanulása nem is ment olyan könnyen... - tette hozzá fájdalmas kifejezéssel az arcán, amire rá volt írva, hogy szegénynek sok fájdalmas emléke kötődik a lovakhoz.

- Enyhe kifejezés! - röhögött a másik. Robin ütésre emelte a kezét. - Jól van, értem én a célzást, megyek! - És búcsúzás nélkül elment, hallottam egyre távolodó lépteit.
 Robin belépett, és bezárta maga mögött az ajtót. Motyogott valamit az "idegesítő barátokról", aztán megfordult. Végre nem oldalt állt nekem, láttam meggyötört arcát. Szeme alatt sötét karikák húzódtak.Egy óriásit ásított,amin elmosolyodtam, majd elindult a szekrény felé. Ekkor kaptam észbe, és a vér is megfagyott az ereimben. Egyre közelebb és közelebb jött, míg végül megállt. Kinyitotta az ajtót, szerencsére nem azt, ami mögé én elrejtőztem. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, mikor elkezdett turkálni a ruhái közt. Bosszús morgásából arra következtettem, hogy nem találja a keresett ruhadarabokat. Kirámolt egy csomót, de vissza nem rakta őket.
- Á, a fenébe is! - csapta be dühösen a szekrény ajtaját, mire az megremegett. - A franc fog átöltözni!
 Láttam a kis résen keresztül, hogy lerángatja a lábáról a csizmát, a kalapját elhajítja a sarokba, és ledobja a kabátját a székbe. Már attól kezdtem félni, hogy tovább vetkőzik, de szerencsémre nem ez történt. Hallottam, ahogy megreccsennek az ágy rugói, ahogy ráveti magát. A hangokból ítélve még egy darabig fészkelődött, aztán megtalálta a kényelmes pozíciót.
 Én pedig feszülten hallgatóztam. Körülbelül tíz perc elteltével egyenletessé vált a légzése. Elaludt. De a biztonság kedvéért vártam még egy kicsit, mielőtt előbújtam volna. Lassan, óvatosan nyitottam ki az ajtót, majd kiléptem. Pillantásom azonnal az ágyra tévedt. Szélesen elmosolyodtam, ahogy megláttam a rajta fekvő alakot. Arcáról hiányzott a megszokott gúnyos vigyora, ez csak... Robin volt. Az alvó, nyugodt Robin. Mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, látszott rajt, hogy máris mélyen alszik.
 Elfordultam, és az íróasztalhoz léptem. Felemeltem róla a nyakláncomat és beraktam a táskámba. Aztán támadt egy ötletem. Kerestem egy üres lapot, meg egy tollat. Elkezdtem körmölni. Gyorsan írtam, sietve így igen csúnyára sikeredett, de legalább olvasható lett. Amint végeztem, a papírt összehajtottam, és ráírtam nagy betűkkel, hogy "Robin". Még kétszer alá is húztam, aztán eltettem a tollat a helyére. Mellesleg látszott rajta, hogy sokat használják, mert igencsak el volt nyűve. Még egyszer, utoljára megcsodáltam azt a gyönyörű farkasos rajzot, aztán az ajtó felé vettem az irányt. Már-mér a kilincsre tettem a kezem, mikor...
- Ne - nyögte Robin mögöttem csöndesen. Megdermedtem. Felismert. Végem van - gondoltam. De pár másodperc elteltével gyanús volt, hogy nem szólal meg megint. Lassan megfordultam. Aludt. Ugyanolyan mélyen, mint pár perccel korábban. Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg álmában beszélt. Hangtalan léptekkel közelebb osontam, és onnan észrevettem, hogy arca nyugtalan. Rémálma lehetett. Tudtam, hogy el kéne mennem, tudtam, hogy bármelyik pillanatban lebukhatok, mégis maradtam. Sőt, még oda is mentem lassan az ágya mellé. Az oldalán feküdt, háttal nekem, de amint mellé értem, mintha megérezte volna jelenlétem, felém fordult.
- Ne - suttogta újra. A szőrme besüppedt alattam, ahogy ráültem.
- Csss - mondtam csöndesen, s önkéntelenül is az arcára tettem a kezem. Érintésem mintha megnyugtatta volna, vonásai ellágyultak, megfeszített állkapcsa meglazult. Végigsimítottam az álla vonalán. Halványan elmosolyodott.
 Ekkor döbbentem rá, hogy mit is teszek. Fel akartam állni, azonban megéreztem, hogy a fiú rátette a kezét az enyémre. Érintése lágy volt, de kissé érdes a bőrét megviselő férfimunka miatt. Nyeltem egy nagyot. Elhúztam a kezem, és felálltam. Teljesen össze voltam zavarodva. Felismertem az érintését. Ő érintett meg az éjjel... de álom volt-e az, vagy valóság? Talán csak képzelődtem?
 És egyébként is, mit keresett volna Robin a szobámban?
-----------------------
Na, milyen lett??? Kérem a komikat...:)
Puszi: Orchidée