Huszonegyedik fejezet - Múlt

 Sziasztok!
Bocsi megint a kései fejezetért, de nem otthon vagyok...
Nos, csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy köszönöm a kommenteket az előző fejihez, nagyon jól estek... És örülök, hogy a másik blogomnak máris ekkora sikere van... :)
KÖSZÖNÖM!
Bocsi, de most nincs kép, majd később rakok...:) A fejezet sajna megint ilyen 'leírásos' lett, a történet nem haladt sokat , de ilyen is kell néha...:)

Jaj, és Regi, bocsi, hogy nem tettem ki a díjadat, sajnálom, de majd pótolom...:)

- A menyasszonya? - kérdeztem vissza hüledezve. Valahogy nem tudtam elképzelni őket együtt. - Sir Benjamin menyasszonya?

 Loveday csak szomorkásan mosolygott. - Igen, és nagyon szerettem a bácsikádat. De sajnos az esküvő napján vége lett mindennek. Nagyon összevesztünk, én pedig kiviharzottam a kastélyból, és azóta színét sem akarom látni - A régi emlékeket pergette le maga előtt, láttam rajta, hogy elgondolkodik.

- Sajnálom. - A kezem együttérzőn a vállára tettem. Szegény Loveday, elveszítette azt, akit szeretett. Az élet néha olyan kegyetlen tud lenni.

- Rég volt, elmúlt - mondta halkan. - Nem érdemes a múlton merengeni, hogy mi történt és miért. Így lett és kész.

 Nem akartam már akkor mondani neki, hogy szerintem a múlt épp olyan fontos, mint a jelen meg a jövő, hiszen ha nem tanulunk múltbéli hibáinkból, akkor azokat újra meg újra el fogjuk követni. Az akkor hozott döntéseink, tetteink határozzák meg a jellemünket.

- Most már tényleg menned kell, Catherine - jegyezte meg Loveday. - Hozzám pedig jöhetsz akármikor, mert szívesen látlak, sőt, kérem, hogy gyere. - Szélesen mosolygott rám, miközben kikísért.

- Jövök, ne aggódj. - Én is vidám lettem, a nő jelenléte és kisugárzása vidító hatással volt az emberre. - Holnap itt leszek, még a várba indulás előtt.

- És a ruha készen fog rád várni! - szólt utánam, ahogy elindultam Holdszállás felé.

- Köszönök mindent, Loveday! - kiáltottam neki, de már nem biztos, hogy hallotta.

 Lassan lépkedtem Holdszállás felé. Fák, bokrok mögé rejtőzve haladtam, nem akartam, hogy bárki is észrevegyen. Nem szerettem volna, ha a bácsikám meglát az ablakból, mert akkor elmaradt volna az igazi meglepetés. Tudtam, hogy ő a könyvtárban lesz, tehát az ellenkező irányból közelítettem meg a kastély bejáratát. Elhaladtam az istállók mellett is, de nem mentem be, mert hallottam, hogy Digweed éppen a lovakat csutakolja. Ügyeltem, nehogy rálépjek egy ágra, ami reccsenhet alattam, vagy bele ne rúgjak véletlenül valamibe, hisz' akkor kijön az istállóból, és észrevesz.
 Mikor végre probléma nélkül eljutottam a bejárati ajtóig, rájöttem, hogy egyvalamivel nem számoltam, mivel kutyaugatást hallottam. Hátrafordultam, és megláttam a két kutyámat, ahogy száguldanak felém. Imádkoztam, hogy ne örüljenek ilyen hangosan, de hasztalan. Dante úgy nekem ugrott, hogy a lendülettől a fenekemre estem. Nedves nyelvével végignyalta az arcomat, amit általában nem szerettem, de most engedtem neki. Magamhoz öleltem a nyakát. Brutus meg hangosan ugatva méltatlankodott, hogy neki nem jut belőlem semmi, aztán ő is odafurakodott, és odébb tolta Dantét. Hangosan felkacagtam, mikor elkezdtek lökdösődni, miközben a kezemet keresték, nyaldosták, és nem engedtek felállni. Annyira nevettem, hogy nem tudtam őket elküldeni. Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, de nem láttam a két nagy mamlasztól, hogy ki lehet az.
- Catherine! - Bácsikám örömteli hangja jutott el a fülemig. Azonnal felugrottam volna, de nem tudtam a kutyáktól. Dante ugyanis időközben kényelmesen ráfeküdt a lábamra. Odébb toltam magam mellől Brutust, Dante alól pedig kicsúsztam. Mind a ketten rosszallották, Dante még vakkantott is egyet, de szigorúan ránéztem. Ami sok, az azért sok. Mikor felálltam volna, egy kezet láttam meg magam előtt. Megfogtam, és bácsikám segítségével talpra álltam.A lendülettel, ahogy felhúzott, szorosan a karjai közé fogott, és átölelt. Lehunytam a szemem és visszaöleltem.
- Ha tudnád, hogy aggódtam - suttogta.
- Szerintem tudom. Elengedtem és elhúzódtam tőle. - Jöjjön be bácsikám is, elmesélek mindent!
 Követett befelé, de mikor mentem volna a szalonba, megállított.
- A mesélés várhat. Menj, és pihend ki magad, nem lehetett nyugodalmas éjszakád. Frissítsd fel magad!- utasított.
- Rendben bácsikám. Megyek, és átöltözök - tettem hozzá zavartan nevetve, és felszaladtam a lépcsőn, egészen a szobámig.
- Itt vagyok - szólaltam meg halkan, ahogy beléptem a szalonba. A lenyugvó nap besütött az ablakon, s káprázatos aranyszínbe öltöztette a szobát. Bácsikám az ablak előtt ült, csodálta a naplementét. Intett nekem, hogy menjek oda, nem akarta beszéddel megtörni a hangulatot. Leültem mellé, a fénytől én is aranyos árnyalatot kaptam. A táj odakint gyönyörű színekben pompázott, a sugarak mindent megváltoztattak, mintha egy teljesen más világ lett volna az ablaküvegen túl. A kék eget lila, rózsaszín, és piros csíkok tarkították, az udvar fáinak csak fekete sziluettje látszott, a szökőkút vizében pedig visszatükröződtek az ég csodálatos színei.
- Csodaszép - suttogtam végül, megtörve a csendet.
- Ezért szeretem ezt a szobát. - Bácsikám normális hangerővel beszélt. - Olyan jó hangulatot teremt a beszélgetéshez. Furdal a kíváncsiság - tért rá a fő témára. - Mi történt veled a várban?
 Míg a fürdőkádban feküdtem, fent a szobámban, volt időm azon elgondolkodni, hogy mit meséljek el neki és hogyan. Lovedayt ki akartam hagyni, ebben biztos voltam. Michael Smith támadását eleinte nem akartam beleszőni a történetbe, mert attól féltem, ha elmondanám, nem engedné, hogy visszamenjek a nyakláncomért meg e gyerekekért. Viszont azt a részt, hogy Robin megmentett, nem szerettem volna kihagyni. Így hát elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, de elmondom. Egy hatalmas levegővétellel kezdtem a mesélést.:
- Tegnap találkoztam a várban egy igen régi ismerősömmel. Ahhoz, hogy bácsikám mindent megértsen, teljesen elölről kell kezdenem a történetemet, egészen kicsi koromtól, mikor anyámat meggyilkolták. - És csak meséltem, és meséltem.Nagybátyám némely részeknél igen meglepett fejet vágott, vagy éppen nevetett, mikor vadócságomról beszéltem, de nem vágott közbe. Egészen addig, míg oda nem értem a mesémben, hogy apám megtanított fegyverekkel bánni, és vele tarthattam a gyilkos üldözésében. Ekkor ugyanis felháborodottan felugrott.
- Ezt nem tehette! Nem vihetett magával egy kislányt gyilkolni! - kiabálta dühösen. - Milyen felelőtlen apa! Hogy tehetett ilyet?! - Szeme villámlott. - A saját tizenhárom éves gyermekével hogy bánhatott ilyen felelőtlenül? Hogy volt rá képes?
 Bár én tudtam, hogy mindenben teljesen igaza van, mégis úgy éreztem, meg kell védenem az apámat:
- Bácsikám, apám a legjobb szülő volt a világon, nem is kívánhattam volna jobbat! Igaz, hogy követett el hibákat. De azt tette, ami tett, megváltoztatni már nem lehet! Mellesleg nekem is ugyanannyi jogom  volt bosszút állni anyám gyilkosán, mint neki!
- De még csak egy gyermek voltál! - Hangja remegett. - Egy tizenhárom éves kislány, az isten szerelmére! - Sóhajtott egyet. - Nehéz életed lehetett.
- Tudtam, hogy az lesz. Vállaltam - mondtam halkan.
- Folytasd nyugodtan! - intett. - Nem vágok többet közbe!
- Hol is tartottam? - kérdeztem, mert elvesztettem a fonalat.
- Ott, hogy elkezdtétek együtt üldözni a gyilkost.
- Jaj, tényleg - mondtam és folytattam.
 És mondtam, mondtam mindent, részletesen, nevekkel dátumokkal. Elmeséltem, hogy lelőttem egy embert, azt hittem, meghalt, azt hittem, bűnös vagyok. Ennél a résznél nem mertem bácsikámra nézni, féltem attól, amit esetleg az arcán láthatok. Elmondtam azt is, hogy férfiruhát viseltem mindig, mert ez lényeges volt, emiatt hitte azt Smith, hogy a saját bátyám vagyok.
 Sir Benjamin betartotta az ígéretét, míg beszéltem, nem szólt közbe. Ám a végénél is hiába vártam, hogy bármit is kérdezzen, csak meredt maga elé mozdulatlanul. Már nem is a lemenő napkorongot bámulta, valahol nagyon mélyen járt a gondolataiban. Biztosan feldolgozta a hallottakat.
- Azt mondtad az előbb, hogy azt hitted, megölted azt az embert. Ha csak hitted, akkor még él, ugye? - kérdezte végül. Kiszúrta magának a legfontosabb információt.
- Igen. És vele futottam össze a várban.
 Sir Benjamin kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Mesélj! - utasított.
És én megint elmondtam neki mindent, részletesen, szépen sorjában, bácsikám pedig csendben végighallgatott. Mikor oda jutotta, hogy Coeur de Noir tudatta velem, hogy meg akar ölni, az arcán düh suhant át, mikor Smith támadását ecseteltem, még dühösebb lett, ezért azt a részt igen rövidre fogtam. Őszintén csodálkozott azon, hogy Robin mentett meg attól a gonosz embertől. Elismerően nézett rám, mikor a szökésemről beszéltem, az ugrásomról, és hogy hogyan ráztam le az engem üldöző de Noir-okat.
- Büszke vagyok rád - jegyezte meg, mikor a történet végére értem. - Ügyes voltál, jól feltaláltad magad. De nem mehetsz vissza -tette hozzá szigorúan. Pont úgy reagált, ahogy vártam.
- Bácsikám, tudok vigyázni magamra! Most sem tudtak rajtam kifogni, bízzon meg bennem jobban! - kérleltem.
- És az a Michael Smith? Ha Robin nincs ott, megöl! - Idegesen felpattant a helyéről, s fel-alá járkált a szobában. - Biztosan van más megoldás, hogy kihozd onnan a gyerekeket!
 Az ajkamat rágtam.
- Az csak azért volt, mert le voltam gyengülve, rég nem ettem, és a hosszú kerülő séta is kifárasztott, míg a várba értem! Ráadásul éppen előtte tudtam meg, hogy meg akarnak ölni! Bácsikám, kérem! Most már tudom, mire kell számítsak! Kérem, engedjen el! - könyörögtem. - Akár bácsikám is velünk jöhet - tettem hozzá egy hirtelen ötlettől vezérelve.
- Nem, én nem megyek! Rá emlékeztetne...-Elhalt a hangja.
- Kire? - kérdeztem kíváncsian, csodálkozva a hirtelen hangulatváltozásán.
- Nekem is vannak ám titkaim - mosolygott rám keserűen, miközben visszaült mellém. - Volt egy nő, akivel tíz évvel ezelőtt nagyon boldog voltam.
- Tíz évvel ezelőtt? - szökött magasra a hangom. Azt sejtettem, hogy Lovedayről beszél, de azt nem hittem volna, hogy ilyen rég váltak szét útjaik.
- Igen. Tíz évvel ezelőtt. Nagyon szerettem Lovedayt. A menyasszonyom volt. Furcsálltam, hogy nem beszél soha a családjáról, de mindig azt mondta, majd egyszer megtudom. Aztán az esküvő előtt nagyon összevesztünk. Hangosan ordítoztam teljesen kikeltem magamból, dührohamot kaptam. A virágait kihajigáltam az ablakon, ő pedig sírva rohant el. Azóta nem láttam. Pedig kerestem, az isten a megmondhatója. - Egy kövér könnycsepp folyt végig az arcán, fénylő csíkot hagyva maga után. - És tudod, mi volt az oka, hogy ilyen rohamot kaptam?  Azért, mert elárulta, hogy az apja a de Noir-vezér, Coeur de noir! Ilyen bolondság miatt kergettem el! Ennyire idióta voltam!
- Szóval akkor... az a Loveday Robin testvére? - kérdeztem csodálkozva.
- Igen. A nővére.
-------------------------
Nos, hogy tetszett? Mi a véleményetek a fejlemények alakulásáról?