Huszonkettedik fejezet - Nyugtalan éjszaka

Sziasztok!
Meghoztam a fejezetet, ne haragudjatok, sajnos késett egy napot!!! :/
És... húzom az időt, ugyanis lenne bejelentenivalóm:
KAPTAM EGY DÍJAT REGINÁTÓL!!! Ez már a tizenharmadik díjam!! Köszönöm szépen! És bocsi, hogy nem raktam ki előbb!!! ^^

Szabályok:

1. Tedd ki a logót!

2. Írj magadról egy ki szösszenetet!

3. Küldd tovább öt írónak!

2. Aki akar rólam szösszenetet olvasni, az nézzen be a 'A kastély tulajdonosa' menüpontba...:)

3. Nem baj, ha most nem küldöm tovább? Bocsi^^

Az egyik barátnőm most nyitotta meg a blogját, és szerintem nagyon ígéretes a története! Nézzetek be hozzá!!!

 Tartalom

Miranda Reynolds Skócia szívében tengeti, nyugodt mindennapjait. Rendőri munkáját kitűnően végzi és az előléptetés is csak pár lépésnyire van tőle. Azonban a múlt sötét szellemeinek rajta akad meg a szeme. A segítség váratlanul érkezik és nem éppen olyan formában amiben várható lenne. Régi életével szakítani kell, elhagyni szeretteit és megküzdeni a felszínre hozott gonosszal. Ő azonban nem az a fajta lány aki megijed bármitől is, harcolni akar, kitartani a végsőkig és megvédeni másokat.

Edric de Vaux lassan, de biztosan kezdi érteni miért is került egy Orákulomokkal teli csarnokba, fent a mennyekben. Előző életéből egyetlen emléke sem maradt meg, de választania kell- vagy visszakapja az emlékeit, vagy megtudja mi is lenne a dolga. Hamar rájön, hogy a Paradicsom és a Purgatórium idősíkjai teljesen más ütemben haladnak. Míg Fent eltelik egy év, Lent eltelik tíz. Váratlanul kap 'társat', akit meg kell védenie, ám hozzá hasonló lánnyal még nem találkozott. Önfejű, makacs és semmibe veszi a tanácsait.

Sorsuk azonban akaratlanul is összefonódik, amikor Edric megmenti Miranda életét. Átértékelik a múltat, a jelent és a jövőt. Tudják, hogy szükségük van egymásra, ezt azonban nem vallanák be saját maguknak sem.

Vajon elboldogul-e két különböző lélek egymással? Sikerül-e minden szeretett embert megvédeniük? És a legfontosabb, sikerül-e elég gyorsan rájönniük, hogy ki és miért kezdte el üldözni Mirandát?

http://violet-blogja.blogspot.com

ÉS ITT A VÁRVA-VÁRT FEJEZET!!! :DDDDD

/Catherine/

 Az ágyamban feküdtem, és bámultam a fejem feletti baldachint. Csupán a kint süvítő szelet hallottam a nyitott ablakon át, azon kívül teljes csend vett körbe. A kutyák halk, egyenletes légzése sem jutott el a fülemig, mint más éjjeleken. Semmi sem volt, ami zavarhatta volna a nyugalmamat, én mégsem tudtam elaludni.

 A túl sok friss információt fel kellett dolgoznom. El sem tudom képzelni, miért viselt meg a tudat, hogy Loveday Robin nővére. Bácsikám nem tudta mire vélni e felőli csodálkozásomat, hiszen nem mondtam el neki, hogy ismerem a nőt. Elgondolkodtam, lehet, hogy Loveday vissza akar vinni a várba? De nem, akkor már átadott volna a kapuban álló de Noir-oknak, akik rám vártak. Mi lehet akkor a szándéka? Talán az apja küldte, hogy férkőzzön a bizalmamba? De annak meg mi értelme? Semmi. Az égvilágon semmi. Elvégre mi lehetne ezzel Coeur de Noir-nak a szándéka? Ha meg akar öletni, ahhoz nem kell a bizalom. Elhatároztam, hogy utánajárok az ügynek.

 Végül, nagy nehezen elszenderedtem. Ám a nap eseményei álmomban sem hagytak nyugodni.

" Holdszállás szalonjában voltam, az ablakon szikrázóan besütött a nap, s szép, színes virágokat láttam mindenütt. A zongoránál ültem, és észrevettem, hogy játszok. Játszottam egy darabot, amit még soha életemben nem hallottam, mégis az ujjaim szinte maguktól mozogtak. A zene elárasztotta a szobát, a olyannyira élveztem, hogy a hangok szállnak a levegőben, hogy lehunytam a szemem. Szemhéjamon keresztül éreztem a napsugarak melegét, s piros-sárga fények táncoltak előttem. Még így sem maradt abba játékom, csodálatos volt hallgatni, s egyben tudni, hogy az én kezeim közül száll ki ez a gyönyörű zene. Aztán hirtelen lépteket hallottam meg. Nem sima járást, a zene ritmusára hangolódó tánclépéseket. Amint kinyitottam a szemem, meglepetten vettem tudomásul, hogy már nem vagyok egyedül. Egy pár, egy férfi és egy nő táncolt a szoba közepén lévő asztal körül. Sir Benjamin és Loveday voltak. Csak fiatalabban. Esküvői ruhát viseltek mindketten,és nagyon boldogoknak látszottak. Lágyan, kecsesen siklottak a parkettán, lábuk szinte nem is érintette a földet. Nem vettek észre, sőt erős a gyanúm, hogy láthatatlan voltam számukra. 

 A nő váratlanul kilépett a bácsikám karjai közül. Arcára komolyság ült ki, s a szeméből még félelmet, kétségbeesést is ki lehetett olvasni.

- Mi baj, szerelmem? - lépett oda hozzá a férfi.

- Benjamin... - a nő mélyen a szemébe nézett - ...szeretlek. Mindennél jobban.

- Én is téged - suttogta a másik, és lágyan megcsókolta.

- Benjamin - tolta el a nő - , mondanom kell valami fontosat. Van valami, amit tudnod kell rólam. Nem biztos, hogy el akarsz majd venni, ha tudni fogod - tette hozzá szomorúan.

- Ugyan már! - legyintett a bácsikám. - Mi lehetne az, ami miatt már nem szeretnélek?

 Loveday habozott. Látszott, hogy belső harcot vív magával, rágódott magában. Nagyon félt. Félt szerelme reakciójától, mit fog szólni a mondandójához.

- Benjamin, én... az én családom... az apám... - Dadogott, kereste a szavakat, nem tudta, hogy öntse szavakba gondolatait. - Benjamin, én de Noir vagyok! - bökte ki végül. - Coeur de Noir az apám!

 Bár én tudtam, számítottam a bácsikám reakciójára, mégis megdöbbentem. Abban a pillanatban teljesen átváltozott. A boldog, gondtalan arckifejezés eltűnt az arcáról, helyette düh torzította el, szeme villámlott.

- Micsoda?! - ordította. - Te Coeur lánya vagy?! - Felkapott az asztalról egy szép, cserepes virágot, és nekihajította az ablaknak. Amaz hangos csörömpölés kíséretében széttört, s szilánkjai ezer irányba repültek.

- Benjamin, ne! - kiáltotta Loveday elkeseredetten. A szeméből kibukott pár kövér könnycsepp. 

- Csak a gyöngyök miatt akarsz a feleségem lenni, ugye?! - Sir Benjamin magán kívül volt haragjában. - Az apád küldött, hogy szerezd meg őket! De nincsenek itt! Nem tudom, hol vannak! - kiabálta, s csak hajigálta kifelé az ablakon a virágokat.

- Benjamin, ne! - sírta a nő. - Benjamin, apám kitagadott, mert téged szeretlek! Nem érdekelnek azok az átkozott gyöngyök! Benjamin, te fontosabb vagy nekem mindennél!

 De a férfi meg sem hallotta. Észre sem vette azt sem, mikor a nő zokogva kirohant. Túlságosan el volt foglalva a saját dühével.

 Játékom utolsó hangjai messze szálltak a levegőben, beterítve a teret. Szárnyaltak, majd fájdalmasan elhaltak. A férfi ekkor vette csak észre, hogy egyedül maradt. Fejét a kezébe temette, és lecsúszott a fal mellé,a földre. Testét rázta a zokogás. Akkor tudatosult csak benne, hogy mekkora hibát is követett el."

 Felriadtam. Hangosan ziháltam, s felültem. Mikor megérintettem a kezemmel az arcomat, éreztem, hogy nedves. Sírtam én is, mert tudtam, hogy álmom valódi volt, megálmodtam a tíz évvel ezelőtt történteket.Megálmodtam azt a jelenetet, amiről bácsikám és Loveday mesélt. Szegény Loveday. Szegény Sir Benjamin.

 Túlságosan kimerítő lehetett számomra az elmúlt pár nap, nemcsak testileg, hanem lelkileg is, és most még egy szomorú végű, igaz szerelmes történetet is megálmodtam. Ebből persze egyből az jutott eszembe, hogy egész életemben egyedül leszek. Soha nem lesz férjem, nem esznek gyermekeim, hiszen milyen férfinak kellenék én? Nem vagyok elegáns, nőies, nem szeretek bájologni. Hogy kinek kellenék? Az égvilágon senkinek.

/Robin/

 Álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Hol jobb, hol bal oldalamon feküdtem, és bár mindenhogy kényelmes volt, az álom engem messze elkerült. Bambán meredtem a mennyezetre, de az agyam járt rendesen. Egy nyugtalanító gondolat okozta álmatlanságomat. Hiába próbáltam máson gondolkodni, valahogy minduntalan visszatértem Catherine-hez. Nem tudtam, mi lett vele, hiszen a kapuhoz kiküldött csapat úgy jött vissza, hogy nem látta. Kíváncsi voltam, eltévedt talán, vagy esetleg valami baja esett? Sőt, ami a legrosszabb, nem is kíváncsi voltam. Aggódtam. Hiába tudtam, hogy nem én vagyok érte a felelős, mégis gyötört a bűntudat, hibásnak éreztem magam.

 Erősen beleütöttem ököllel a párnámba, de az sem csillapította lelkem háborgását. Aztán rájöttem, hogy van egy mód, hogy lenyugtassam lelkiismeretem. Ha utánajárok a dolognak. Egy mozdulattal lerúgtam a takarót, az pedig lerepült az ágyról a földre. Nem foglalkoztam vele. Felkeltem, s gyorsan, kapkodva felöltöztem. Ajtómat óvatosan nyitottam ki, és zártam be magam után. Lépteim halkak voltak, s szerencsére a kőpadló nem tudott alattam recsegni.
 Végül eljutottam az istállókig. Olyan sötét volt odabent, hogy meg kellett gyújtanom egy lámpást, különben nem tudtam volna felnyergelni a lovamat. Bár nem szerettem túlságosan lovagolni, most úgy döntöttem, hogy felülök King-re, mert gyorsan oda akartam érni. Lassan elvezettem a kapuig, vigyázva, hogy senki ne vegyen észre, majd ahogy kijutottunk a várból, felpattantam a hátára, és elszáguldottunk. Keresztülvágtunk az erdőn, a lehető legrövidebb úton haladtunk, egyenesen Holdszállás felé. Örültem, hogy nem viseltem kalapot, mert az bizonyosan ottmaradt volna.
 Nem sokára feltűnt előttem a kastély tornya. Tudtam, hogy az Catherine szobája, mert láttam idekerülésének első éjszakáján, kint az erkélyen, ahogy énekelt. Gyönyörű hangja már akkor is elbűvölt. Ahogy visszaidéztem a perceket, amikor tudta nélkül figyeltem őt, elmosolyodtam.
 A lovamat kikötöttem egy fához, én pedig a torony aljáig osontam. Magasan volt, azt láttam, de tudtam, hogy ez nekem nem fog gondolt okozni. Egy fa magaslott ki a nyitott ablak mellett, és ahogy felmértem, egy erős ágáról könnyedén be lehetett ugrani a szobába. Óvatosan felkapaszkodtam, ügyelve, nehogy zajt csapjak. Ahogy felértem a fa tetejére, kicsit elbizonytalanodtam. Nem volt olyan közel az az ablak, mint ahogy lentről tűnt. De ha már odáig eljutottam, nem akartam visszafordulni, így keresnem kellett egy másik alternatívát. Rámentem az ágra, és óvatosan kinyúltam, megfogtam az ablakpárkányt. A lábammal rátámaszkodtam a falra. Nem kis munkámba került, hogy feljussak, de végül sikerült magam felhúznom. Bent voltam a szobában.
 Lassan elléptem az ablak mellől, s egyenesen az ágyhoz mentem. Egy hatalmas kő esett le a szívemről. Catherine ott feküdt benne, s békés arccal, nyugodtan álmodott. Ráesett a hold fénye, amitől bőre ezüstös árnyalatú csillogást kapott. Nyeltem egy nagyot, nehezen tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy végigsimítsak az arcán és a haján. Ám azt nem tudtam megállni, hogy ne menjek hozzá közelebb. És akkor vettem észre, hogy könnyezik. A szeméből lassan csorogtak a könnyek, s le-lecseppentek a párnájára. Hirtelen elkezdte nyitogatni a szemét.
 Eszembe jutott, hogy nekem nem szabadna itt lennem. Ha észrevenne, az nagyon rosszul sülhetne el, elvégre mikor hinné el nekem, hogy csak látni akartam, hogy jól van-e? Gyorsan bebújtam a másik ablak függönye mögé, és onnan kukucskáltam ki óvatosan. Nagyon jól tettem, ugyanis a következő pillanatban felült. Hitetlenül meredt maga elé. Remegő kezét az arcához érintette, s csodálkozva nézte, hogy az ujjai nedvesek lettek. Láttam, hogy mélyen a gondolataiban jár, észre sem vette, hogy egész testében remeg. Tíz perc múlva, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy felébredt, visszadőlt a párnájára. Egy ideig nem mertem előbújni, csak mikor meghallottam egyenletes lélegzését. Lassan előbújtam relytekhelyemről, és az ablak felé vettem az irányt. Még egyszer visszanéztem, és észrevettem, hogy bár Catherine elaludt, remegése nem csillapodott. Csak egy vékony takaró volt rajta, és a szél is befújt a szobába. Gondolkodás nélkül visszamentem, és kinyitottam a szobában lévő egyetlen szekrényt. Szerencsémre találtam egy pokrócot az alján, a kezembe fogtam, és óvatosan ráterítettem. az alvó lányra. Elmosolyodtam, mikor jólesőn felnyögött, és még jobban bevackolta magát a melegbe, a takarók alá. Önkéntelenül is odanyúltam, és lágyan végigsimítottam az arcán. A bőre hihetetlenül puha volt, jólesett megérinteni.
 Aztán halkan odasurrantam az ablakhoz, és felmásztam a párkányra. Még egyszer visszanéztem a takarók alatt szendergő alakra, majd behajtottam magam mögött az ablakot. Úgy gondoltam, nincs túl nagy távolság köztem és a föld között, így leugrottam, és futva eltűntem az erdő fái közt.

/Catherine/
 Reggel jókedvűen ébredtem. Mosollyal az arcomon nyitottam ki a szemem, és nyújtóztam egy nagyot. Azután, hogy éjjel visszaaludtam, nem álmodtam, olyan mélyen szundítottam, olyan jóízűen, mint már rég. Viszont, furcsa módon, még mindig érezni véltem azt a selymes érintést az arcomon. Ami pontosan azután jött, hogy elöntött a melegség. Felültem, és ahogy végignéztem magamon, minden világossá vált.
 A vékony takarómra rá volt terítve egy vastag pokróc. Valaki bejöhetett az éjjel, és betakart. Az arcomra tettem a kezem, hátha visszajátszva az érintést, rájövök, ki lehetett az, de természetesen nem tudtam meg semmit. Bár valószínű, hogy csak képzelődtem. De... akkor ki terítette rám a takarót?
 Ilyen természetű gondolatok jártak a fejemben, miközben felkeltem, felöltöztem, és lementem reggelizni. A bácsikám már ott ült, és javában evett.
- Jó reggelt!  mondta. Már nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem a takaróról, de folytatta. - Jött egy csomagod!
- Nekem? - lepődtem meg. - Ugyan kitől?
 Megvonta a vállát.
- Nemrég hozták. Ott van a hallban.
----------------------------------
 Na, hogy tetszett??? Mi a véleményetek az események alakulásáról? Szerintetek ki küldte a cxsomagot, és mi lehet benne? Várom a tippeket...;)
Puszi: Orchidée

http://violet-blogja.blogspot.com