Huszonharmadik fejezet - Csábító

Sziasztok!
Meghoztam a fejezetet, igaz, fél nyolckor, de legalább itt van!!! :) Egyéb közölnivalóm nincs is, csak annyi, hogy... JÓ OLVASÁST!!!

  Milyen csomagról lehet szó? El sem tudtam képzelni... Elvégre ki küldene nekem csomagot? Szinte szó szerint kirobogtam az étkezőből, egyenesen a hallba. És lám, egy doboz tényleg ott hevert a földön, a fa mellett. Odamentem mellé, és gyanakvóan méregettem. Nem láttam rajta semmit, semmi utalást a feladóra vagy a küldemény tartalmára. Leguggoltam mellé, és elkezdtem kibontogatni. Óvatosan nyitottam fel, hátha törékeny dolog van benne. Legfelül egy levél feküdt, amit torkomban dobogó szívvel nyitottam ki.

 "Kedves Miss Merryweather!

 Természetesen elküldöm magának a kért tárgyakat, itt vannak a dobozban! Őszintén remélem, hogy ha a sors újra Londonba hozza, meglátogat!

 Paul Evans"

 Csupán ez a rövidke szöveg állt a levélben. Mr. Evans mindig is a lényegre szorítkozott, nem szeretett nagy feneket keríteni a dolgoknak. Elmosolyodtam, már mindent értettem.

 Sóhajtottam egy hatalmasat. Tudtam, hogy meg kell tennem a siker érdekében, mégsem bírtam rászánni magam. Ott álltam az egész alakos tükrömmel szemben, és farkasszemet néztem önmagammal. Nem hittem volna el, hogy én vagyok az, ha nem tudom biztosan, olyan jól festettem ki magam. Szerintem még a saját apám sem ismert volna meg. A szemem körül fekete kontúr, ajkaim vörösek, szemöldököm vastagabb a megszokottnál, és az arcom is jóval keskenyebbnek tűnt. Egy dolog hibádzott csupán; a hajam. Olyan jellegzetes volt  a derékig érő, barna hajzuhatag, hogy úgy döntöttem, nem maradhat így. Felemeltem a kezemben tartott ollót. Aztán leengedtem. Aztán - tétován - megint felemeltem. Aztán dühösen lecsaptam az asztalra.

- Most mit tegyek? - kérdeztem magamtól. - Kompromisszum - jutott eszembe. - Nem muszáj olyan rövidnek lennie, mondjuk lapockáig. - És a kezemmel méricskéltem. Aztán egy nagy levegővétellel - mielőtt még megint meggondolnám magam - gyorsan a kezembe kaptam az ollót, és lenyisszantottam a felesleget. Nyissz. Nyissz. Nyissz. - És már hullott is a levágott hajam a földre. De valahogy még mindig nem találtam elég jónak az összhatást. A homlokomra siklott a pillantásom. És akkor már emeltem is oda az ollót. Egyetlen nyisszantás, egy kis igazítás, és már készen is állt az új... frufrum. Szemügyre vettem magam elölről, hátulról, és minden szögből, amiből csak lehet, és elégedett voltam a végeredménnyel. Bár a frufru most éppen nem volt divat, de karakteresebbé tette az arcomat. Na meg teljesen mássá. Egy önelégült vigyor kíséretében az ajtó felé vettem az irányt. Vajon meglepődik-e majd a bácsikám?

 Lassan, óvatos léptekkel haladtam előre az öt férfival a nyomomban. Bár még soha nem vettek részt ilyesmiben, mégis tudták, hogyan kell viselkedniük. Elszánt arccal jöttek utánam, síri csendben, kezük ügyében tartva fegyvereiket, amiket abban a rejtélyes dobozban találtam. Hálás voltam Mr. Evans-nek, hogy időben válaszolt a táviratomra, és és továbbította a kért dolgokat, avagy az öt pisztolyt, hozzájuk szükséges mennyiségű golyóval és puskaporral. Bár a falubeliek eleinte nem akarták elfogadni, mert nem akartak ölni. De aztán megértettem velük, hogy szükségük lehet rá, ha meg akarják fenyegetni a de Noir-okat. Nem kell elsütni, de azért egy pisztolyt rá kell fogni az őrre, ha azt akarjuk, hogy  ne kiáltson, és engedje ki a gyerekeket.
 Hosszú ruhám felett fekete köpenyt viseltem, hogy legalább addig takarjon, míg a várhoz nem érünk. Loveday és én tökéletes munkát végeztünk, teljesen úgy néztem ki, mint egy örömlány. A sötétvörös ruha nagyon mély kivágással és borzasztóan szűk, rám tapadó derékrésszel rendelkezett. Igencsak kényelmetlenül éreztem magam benne, hisz' tudtam, hogy mindenki meg fog bámulni. Bár ez is volt a szándékom. Szó nélkül be tudok majd jutni a várba. Legalábbis reméltem. A ruha alatt viselt nadrág adott egy kis biztonságérzetet, és vészhelyzet esetére ott a köpeny, azt is vissza tudom húzni magamra. No meg ott a váltásruha az oldalamon függő táskában - nyugtattam magam.
 Ideges voltam. Ideges voltam, izgultam, féltem, mi lesz, ha mégis felismernek? Mi lesz, ha nem sül el jól a küldetés? Mi lesz, ha kudarcot vallok? Ezen rágódtam volna egészen a vérig, ha gondolatmenetemet nem szakítja félbe semmi.
 Azonban észrevettem valamit, pontosabban két feketébe öltözött embert, nem távol tőlünk. Egyenesen felénk tartottak - elkerülhetetlen volt a találkozás. Kihasználtam az előnyt, hogy mi hamarabb megláttuk őket, és a fák mögé parancsoltam az embereimet egyetlen kézmozdulattal. Én is beugrottam egy bokor mögé, leguggoltam, és dobogó szívvel vártam, hogy mellénk érjen a két férfi. A bokrom melletti ösvény túloldalán volt egy fa, ami mögött ott lapult az egyik emberem. Elmutogattam neki, hogy mit akarok, mit tegyen, ő pedig bólintott egyet, jelezvén, hogy megértette.
 Ahogy közel ért a két de Noir katona, kiugrottam  a rejtekhelyemről, a hozzám közelebb lévőhöz, és egy fadarabbal tarkón kólintottam. Amaz egyetlen szó nélkül, ájultan esett a földre. Csak tudni kell, hol lehet jól megütni - mosolyogtam magamban. Ugyanakkor ugyanez történt a társával is, csak őt a társam szerelte le. Letérdeltem a földön fekvő két, szerencsétlenül járt fickó mellé, és megmotoztam őket. Elszedtem tőlük a fegyvereiket, aztán az embereim segítségével egy fához húztam, megkötöztem őket, és felpöcköltem a szájukat, hogy ne tudjanak kiáltani, ha majd magukhoz térnek.
- Nagyszerű munka! - mondtam elégedetten a csapatnak. Visszanyertem az önbizalmam és bátorságom. Mit nekem a vár? - Na, indulás!
- De... velük mi lesz? - kérdezte az egyik férfi tétován a két kikötözött felé biccentve a fejével.
- Majd rájuk lel a többi de Noir. Úgyis éjjel-nappal az erdőt járják - feleltem a vállamat vonogatva. - Sajnos itt kell maradniuk egy darabig. - Elhúztam a szám. - Mehetünk? - Választ nem várva indultam tovább. A falubeliek többet nem foglalkoztak a két férfivel, elvégre ők is a de Noir-okhoz tartoztak, akik annyi rosszat tettek már. Szó nélkül követtek.
 Céltudatosan haladtam előre, nem hagytam, hogy a pesszimista gondolataim megint eluralkodjanak rajtam. Csak mentem, mentem egyenesen, a vár felé, megállás nélkül. Egy idő után még a tempón is gyorsítottam - az embereim nem panaszkodtak. Sőt, mintha még várták volna is ezt, örültek neki. Biztosan nagyon izgatottak voltak.
 Rövid időn belül elértük a várfalat. Olyan helyre vezettem őket, ahová nem látott el egy őr sem. Társaim nagyon komor tekintettel méregették a falat, tudták, hogy a mögött vannak a gyerekeik. Feléjük fordultam.
- Ide figyeljen mindenki! - mondtam halkan, de határozottan. - Nekem van egy kis elintéznivalóm, mint azt már említettem a faluban. Mit tesztek, ha elmentem? - tettem fel a kérdést az egyiknek.
- Elrejtőzünk. Csak akkor jövünk elő, ha jelzel - felelte.
- Mi a jelzés?
- Füttyszó, kettő gyorsan egymás után, a harmadik kis szünettel.
- Nagyszerű - mondtam elégedetten. Odabiccentettem nekik, feltettem a fejemre e csuklyát, és elindultam a kapu felé. Húsz lépés után visszanéztem. Mosolyogva nyugtáztam, hogy már nincs a helyükön senki.
 Rövid idő alatt a kapuhoz értem. Ahogy az őr látókörébe kerültem, kihúztam magam, és határozott, kecses léptekkel haladtam tovább.
- Mit akarsz? - kérdezte az őr mogorván. Reméltem, hogy női bájaimmal tudok rá hatni. Lehúztam a csuklyát, és szépen, kérlelőn a szemébe néztem.
- Be tudna engedni, kérem? Várnak. - A nagyobb hatás érdekében még a köpenyt is kibontottam. Bevált a módszer. A férfi, meglátva a ruha mély kivágását, a dekoltázsomat, nagyot nyelt, és elvesztette a beszélőképességét. Úgy mozgott, mint egy bábu, míg kinyitottam előttem a kaput. Vetettem rá egy csábos mosolyt hálám jeléül, és bementem.
 Elkezdődött - gondoltam, és az udvar közepe felé vettem az irányt. Éreztem magamon a rám tapadó pillantásokat, a tekinteteket. Úgy mozogtam, úgy néztem szét magam körül, hogy kétségük sem lehetett afelől, hogy örömlány vagyok. Attól függetlenül, hogy a sok púder alatt pirultam szégyenemben, élveztem a helyzetet. Színásznőnek éreztem magam, mert szerepet játszottam.
 Aztán eszembe jutott, hogy azt sem tudom, merre kell mennem. Merre keressem a nyakláncomat? Megállítottam az egyik velem szembe jövő fiút.
- Tudnál nekem segíteni? - A hatás kedvéért enyhe francia akcentussal ejtettem ki a szavakat.
- I... igen - felelte, s ádámcsutkája fel-alá ugrált. - Hát persze.
- Hol találom Robin de Noir szobáját? - kérdeztem tőle, egy csábos pillantást vetve rá szempilláim alól.
- A... a fő... főépületben... - dadogta, s le nem vette a tekintetét a ruhám nyakkivágásáról. - Menjen fel a lépcsőn... és... jobbra... az... a... a harmadik szoba.
- Köszönöm - feleltem neki egy csábos mosoly kíséretében. Aztán támadt egy gonosz ötletem. - Tudod... - hajoltam a füléhez - lenne egy kis meglepetésem Robin számára. - Rákacsintottam. Nagyot nyelt. - Bent van most?
- Nem, nincs - mormolta rekedtes hangon. Úgy tettem, mintha gondolkodnék.
- Hm. Akkor megvárom. De ez maradjon a mi titkunk, jó? Ne szólj neki egy szót se, jó? Még akkor se, ha csak estefelé akarna a szobába jönni - suttogtam, s mutatóujjamat az ajkam elé tettem.
- Lakat a számon - válaszolta megbűvölve, miközben tudtán kívül utánozta a mozdulatomat.
- Köszönöm. - Nyomtam az arcára egy puszit, és elmentem arra, amerre mutatott. Mielőtt beléptem volna az épület ajtaján, még egyszer visszanéztem. Engem nézett, kocsányon függő szemekkel, a kezét az arcára téve, ahova kapta a puszit. Nem mozdult.
 Kuncogva bementem, és megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.
----------------------------------
Na, hogy tetszett?? Remélem, jó lett...:) Kérem a véleményeket!!! Szerintetek mi a további stratégia? Mi fog következni?
Puszi: Orchidée