Tizenkilencedik fejezet - Menekülés

Sziasztok!
 A blog még jelenleg is átalakítás alatt áll, mert nem tudom, hogy így hagyjam-e, vagy sem a design-t... Mivel most még csak az elrendezés változott meg, meg a sablon... Nem tudom, hogy nektek mi a véleményetek, de szerintem a fejlécet és a hátteret is meg kéne változtatni... de a mostani meg tökéletesen illik a történethez...:) Egyszerűen nem tudok dönteni... legyetek szívesek, és komiban írjátok meg a véleményeteket...
 Valamint a blogcím egy kicsit sem tükrözi a történetem tartalmát, tehát ha lenne ötletetek, akkor azt is szívesen fogadom...:)
 És most jöjjön a jó rész... Már megvan az 5000. oldalmegnyitás is! Ez okból hoztam Nektek egy kis meglepetést a fejezet végére...;)
 Ha valami nem tetszik, légyszí' írjátok meg!!!

 Ez szinte olyan volt, mint két halálnem közti választás. Ha leugrok a vízbe, akkor megfulladok. Ha pedig feladom magam, akkor ők ölnek meg. Szép kilátások, mit ne mondjak...

 A de Noir-ok nem jöttek felém, maradtak a helyükön, mert tudták, hogy úgyis visszamegyek. Ott álltak, és szinte pislogás nélkül meredtek rám, bizonyára attól féltek, hogy ha lehunyják a szemüket, én elrepülök. Köztük és a víz felszíne között oda-vissza kapkodtam a tekintetem. Nem volt választásom, de én mégis morfondíroztam. A vizet nézve észrevettem, hogy nem túl sokkal arrébb van egy alacsony partszakasz, ráadásul egy csomó növénnyel, fákkal, amik ráborultak a vízre. Támadt egy csodálatos és mentő ötletem. Megkönnyebbült mosolyomat nem tudtam elrejteni, s ez bizonyosan nem tetszett a de Noir-oknak. Hiszen ki vigyorogna, mielőtt feladja magát?

- Na, Catherine, gyere ide szépen! - szólalt meg Robin kissé türelmetlenül. - Vagy nem szeretnéd visszakapni a láncod? - Te szemét, hát még zsarolsz is?! Az a legfontosabb tárgyam, de majd úgyis visszajövök érte. 

  Nem léptem le a korlátról, hanem elkezdtem rajta sétálni, úgy, hogy át tudjak lépni egy, a két teraszt elválasztó kőfalra. Ez pontosan kilencven fokos szögben állt a tenger mellett lévő fallal, melyen addig álltam. Lassan lépkedtem ezen Robin felé. 

- Jöjjek vissza, hogy megöljetek, hm? - kérdeztem tűnődve. - Azt már nem! Inkább megölöm én magam! - kiáltottam, s elkezdtem a falon rohanni a tenger felé. Ahogy elértem a szélét, vettem egy hatalmas levegőt, s egy nagy rúgással elrugaszkodtam a fejeshez. Hallotta magam mögött a döbbent csendet, majd a felháborodott morajlást. 

 Hófehér ruhámat, s hajamat erősen tépte e szél. Nem pillanatoknak, hanem hosszú perceknek tűnt a zuhanás ideje. Lassítva érzékeltem a külvilágot, a tenger monoton hullámzását, a fülem mellett elsüvítő szelet, és a víz felett repülő madarak mozgását. Nem hunytam le a szemem, mindent látni akartam. Mielőtt a vízbe értem volna, felkészültem lelkiekben, tudtam, hogy most jön a legnehezebb része a tervnek. Kecses fejessel csapódtam be. A víz hőmérséklete igen hideg volt, ahogy beértem, egy tizedmásodpercre megdermesztette a tagjaimat. Egy erős rántással letéptem magamról a ruhát, mivel tudtam, hogy csak akadályozna. Nem problémáztam, hiszen viseltem alatta blúzt, meg nadrágot, otthon még előrelátóan öltöztem fel. Aztán erős karcsapásokkal és rúgásokkal haladtam a víz felszíne alatt, hogy elérjem a vízre rádőlő, takarást adó fákat. Jó mélyen úsztam, nehogy meglássanak a felszínről. Csak tippelni tudtam, hogy jó helyen vagyok-e már. Mikor úgy véltem, igen, lassan felemelkedtem a levegőre. Hatalmas szerencsém volt. Na, meg jó ítélőképességem, ugyanis pont az egyik mögé értem. 

 Levegő után kapkodva belekapaszkodtam, és feljebb húztam magam, hogy rálássak a várra. Ott, ahonnan leugrottam, a várfalnál, sok-sok fekete alak hajolt ki a vizet bámulva, csodálkozva. Aztán észrevettem, hogy a ruhám a víz felszínén úszik, azt nézik olyan nagyon. Vigyorogtam, örültem, hogy sikerült végrehajtani a tervem. Legszívesebben ugráltam és sikoltozta volna, de még észrevehettek, ezért lassan, óvatosan, a part felé úsztam, ügyelve, hogy mindig takarásban legyek. 

 Ahogy kiértem, nem foglalkozva a hozzám tapadó, vizes ruháimmal és nedves hajammal, futásnak eredtem. Tudtam, merre kell haladnom, már valamennyire be tudtam tájolni, merre lehet Holdszállás. Rohantam, ahogy csak tudtam, minél hamarabb minél távolabb szerettem volna jutni a vártól, mivel fennállt a veszély, hogy az erdőben vadászó de Noir-katonák rám találnak és visszavisznek. Nem fűlt a fogam az erdőben való éjszakázáshoz sem. 

 Sajnos nem volt szerencsém. Szinte szó szerint belerohantam egy járőröző de Noir-csapatba. Elfutottam mellettük, ők pedig meglepetten néztek utánam.

- Ez a fogoly volt! A Holdhercegnő! Kapjuk el! - kiáltotta az egyik pár pillanat fáziskéséssel, és a nyomomba eredtek. Bár rendelkeztem egy kis előnnyel, már addig is sokat futottam, egyre jobban fáradtam, ráadásul üldözőim jobban is ismerték a terepet. Egyre csökken a távolság közöttünk, egyre közelebb hallottam magam mögött futólépteik zaját és kiáltozásukat. Már-már reménytelennek látszott a helyzet, mikor megláttam egy kidőlt farönköt. Egy hatalmas lendülettel mögé vetettem magam, és szorosan mellé hasaltam. A szívem a megerőltetéstől és az izgalomtól  a torkomban dobogott. Hallottam a de Noir-ok lépteinek zaját, ahogy közelednek. Még a levegőt is visszatartottam, mikor meghallottam egyikőjük hangját az engem rejtő farönk másik oldalán. 

- Biztosan a tenger felé ment, megfordult! Menjünk, és visszafelé fésüljük át az erdőt! - A szívemről egy hatalmas kő esett le. A katonák léptei egyre halkabbak és halkabbak lettek, míg végül teljesen elhaltak. Nem hallottam mást az egyenletlenlégzésemen és szívdobogásomon kívül. Az erdő teljes csöndbe borult, még a madarak is hallgattak, a szél sem rezgette a fák leveleit. Végül lassan, óvatosan felemelkedtem és végigpásztáztam tekintetemmel a környéket. Gyanúsnak tűnt ez a túl nagy csend. Teljesen felálltam, és ezután nem futottam, csak lopakodtam egy jó darabig. Féltem, hogy valaki a közelben maradt, és ha futottam volna, akkor bizonyosan észrevesz. Meg már nem is nagyon bírtam volna szaladni. A karom tele lett karcolásokkal, a nadrágomat a térdemig sár borította, a cipőm pedig már a végét járta. Ráadásul azt sem tudtam, hol vagyok. Az üldözésben eltértem az eredeti iránytól, csak menekültem, mentem az orrom után, és teljesen elvesztettem a helyes irányt. Fogalmam sem volt, merre megyek. Eltévedtem.

 A fák nem voltak ismerősek, olyan helyen jártam, ahol addig még sosem. Kétségbeesetten keringtem, míg eszembe nem jutott egy mentő ötlet. Mindig is szerettem fára mászni, de ezek a fák különösen nehezen mászhatónak látszottak. Beledörzsöltem a kezem a nadrágomba, hogy ne izzadjon, és felugrottam. Elkaptam a legalsó ágat, lábammal a törzsnek támaszkodtam és felhúztam magam. Vagyis csak húztam volna, de nem volt elég erő a karomban. Leestem a földre. Azonnal felugrottam, és újra megpróbáltam. Megint nem jártam sikerrel, a földön végeztem.De még mindig nem adtam fel. Harmadjára sikerült. Onnantól már kicsit könnyebb dolgom volt, ágról ágra tudtam lépkedni felfelé.

 A fa teteje nagyon magasan helyezkedett el, de felértem. Na, onnan aztán olyan kilátásom volt az egész völgyre, mint sehonnan máshonnan. Láttam a de Noir-várat, de Holdszállást nem. Igen kétségbeestem, de aztán észrevettem a birtok határát jelző kőfalat. Jól megnéztem, hogy melyik irányba kell továbbmennem, majd elkezdtem lefelé mászni. Sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint felfelé menet. Ágról ágra ereszkedve haladtam lefelé, és már majdnem leértem, mikor az egyik egy hatalmas reccsenés következtében letört. Körülbelül két méter magasból zuhantam le a földre. Szerencsémre puhára estem, pont egy bokron landoltam, így nem lett nagy bajom, eltekintve attól, hogy tüskéi összekaristolták a bőrömet, és megszaggatták a ruháimat.
 Nagy nehezen feltápászkodtam, és folytattam utamat a kőfal irányába. Mentem, mentem megállás nélkül, tudtam, hogy nem vagyok messze. Kis idő múlva kirajzolódott előttem a kerítés  hosszú vonala. Már-már hangosan felujjongtam. Minden sérülésemről megfeledkezve gyorsabbra vettem a tempót, szaladni kezdtem.
 Azonban megláttam pár fekete alakot sündörögni nem sokkal a kapu mellett. Megtorpantam. Biztosan rám vártak. Lovaiknak fogták a kantárát, azokon jöhettek, így érhettek ide hamarabb, mint én. Akkorra már az egész vár tudhatta, hogy túléltem az ugrást, mert az erdőben járőröző de Noir-csapat, amelyik üldözőbe vett, biztosan riasztotta őket. Gondolkodóba estem. Most mit tehetnék? A kapunál átmenni nem tudtam, a fal pedig túl magas volt ahhoz, hogy átmásszak rajta. Végül úgy döntöttem, hogy keresek egy olyan helyet, ahol fel tudnék mászni rá, mondjuk, ha találok mellette egy mászható fát, vagy kiálló köveket. Azonban nem találtam semmit. Bosszankodva lerogytam a fal mellé, mikor észrevettem, hogy tőlem kicsit arrébb van egy lyuk a fal mellett. Felálltam, és odamentem, hogy jobban szemügyre vegyem. Lehetett vagy három méter széles, és két méter magas, olyan volt, mint egy lejáró.
 Reménykedtem, hátha egy alagút, mely a kerítés túloldalára vezet. Lassan, óvatosan elindultam lefelé. Közben figyeltem visszafelé is, hogy időben észrevegyem, ha a kapunál álló de Noir-ok elindulnának felém. Végül épségben leértem. De ahogy megfordultam, ijedtemben azonnal a falhoz lapultam.
 Egy csuklyás alak állt előttem, arcát nem láttam, és fogalmam sem volt, ki lehet.

És itt a meglepetés:
/Robin szemszög/
 Éppen kint baromkodtunk a fiúkkal az udvaron, a várfal közelében, mikor hirtelen kiabálásra lettünk figyelmesek. A zűrzavarban nem tudtam rájönni, mi lehet a probléma, csak akkor lett minden világos számomra, mikor Catherine szaladt el nem messze tőlem. Egyből utána vetettem magam, s pár lépés után egy ugrással el is kaptam. Halkan káromkodott egyet, és megfordult, hogy az arcomba nézzem, vajon, ki is kapta el.
- Már megint te?! - kérdezte felháborodottan. Nem úgy tűnt, mint aki örül nekem.
- Nocsak, nocsak, csak nem igyekeztél valahova? - tettem fel a kérdést gúnyosan, figyelmen kívül hagyva az övét. Legnagyobb meglepetésemre gonoszul elmosolyodott.
- De igen, éppen siettem! És ha most megbocsátasz... - Váratlanul ellökte magát tőlem, és a lendülettel a fal felé futott. Utánakaptam, de csak a nyaklánca maradt a kezemben.
 Nem számított azonban arra, hogy a vár mellett a tenger van, így csapdába esett. Mondhatni, két tűz közé szorult. A fiúk már ott voltak mellettem, s  én gúnyos mosolyra húztam a szám. Sajnáltam szegény lányt, de ezt nem mutathattam ki a többiek előtt. Catherine visszafordult felém, s szemei hatalmasra nyíltak, amint észrevette kezemben a láncot.
- Hé, az az enyém! - kiáltotta dühösen.
- Gyere ide, és vedd el! - Tudta, hogy ez egy burkolt felszólítás. Idejön, mi pedig szépen visszakísérjük a cellájába. Azonban nem tetszett nekem a szemében villanó vad fény. Hirtelen felugrott a kőpárkányra. Megijedtem, azt hittem le akar ugrani. De nem tette, szerintem élvezte, hogy rám hozhatja a frászt. Tekintetünk összekapcsolódott. Láttam , ahogy lágyul a pillantása, láttam, hogy egy emléket perget le maga előtt, láttam, ahogy a végére érve felismerés villan a szemében.
- Te voltál - olvastam le a szájáról.
- Igen, én. - Tudtam, miről beszél.
 A cellában történt eseményekre nem pazaroltunk több szót. Catherine hol a vízre, hol ránk emelte tekintetét, mintha magában tanakodna. Én csak álltam és bámultam, nem tettem felé egy lépést sem. Hirtelen megváltozott a testtartása, kihúzta magát, büszkén felszegte a fejét. Szélesen elmosolyodott, szeme csillogott.
- Na, Catherine, gyere ide szépen! - Nem tetszett nekem, ahogy viselkedett. Mintha a fejébe vett volna valamit. - Vagy nem szeretnéd visszakapni a láncod? - Utáltam magamat, amiért zsarolom, de nem maradt más választásom. Még a végén leugrana. De Catherine csak elkezdett lassan a korláton lépkedni, felém, én pedig megkönnyebbültem. Ám ez a megnyugvás nem tartott sokáig.
- Jöjjek vissza, hogy megöljetek, hm? - kérdezte tűnődve.
- Azt mát nem! Inkább megölöm én magamat! - kiáltotta, legnagyobb rémületemre a tenger felé futva levetette magát a mélybe. A várra döbbent csend borult egy pillanatra. Én rohantam oda a falhoz elsőnek, de már csak a hullámokat láttam, melyek összecsaptak teste felett. Merev tekintettel néztem a vizet, hátha felbukkan, de nem ez történt. Pár pillanat múlva a ruhája feljött a víz felszínére.
- Úristen! - nyögtem halkan. Magamat okoltam a történtekért. Átkoztam magam, s közben bámultam a vizet. Kissé oldalra tévedt a pillantásom, s megláttam a part menti fák közt egy óvatosan kikémlelő fejet. Hát megmenekült! Szélesen elvigyorodtam, és csendben maradtam. Reméltem, hogy épségben hazatalál.
--------------------------------------
Várom a megjegyzéseket!!!
Puszi: Orchidée