Tizennyolcadik fejezet - Álom vagy valóság?

Drága olvasóim!
Van egy rossz hírem... A héten nem leszek itthon, szóval nem hozok fejezetet, csak majd utána... Sajnálom...:(
A blog designja és neve meg fog változni, de nyugi, a tartalom nem!:)
Jó olvasást!

 Lassan nyitottam ki a szemem, magamhoz térve az ájultságból. Hangokat hallottam, melyek nem jutottak el a tudatomig, csak az, hogy valaki beszél. A helyiségben félhomály uralkodott, s még a kábaságtól sem láttam tisztán. Alakok mozogtak, beszédük halk moraja visszhangzott a fülemben. Nem értettem semmit.

 Hirtelen egy sötét alak tornyosult felém. Egyből felismertem, s megérezve a veszélyt, kiéleződtek érzékszerveim. Robin volt az. Engem nézett, mellém térdelve, olyan mély pillantással, hogy úgy éreztem, mintha a gondolataimba látna. Felemelte kezét, s én felkészülve a csapásra, rémülten összerándultam, lehunyva a szememet. De a várt ütés nem jött el. 

- Nyugi, nem akarlak bántani - mondta halkan, s egy kendővel óvatosan elkezdte törölgetni az arcom. Meglepetten kinyitottam a szemem, s a gúny vagy a káröröm jeleit kerestem az arcán. De nem találtam. Furcsa arcot vágott, kissé aggodalmasat. Lassú mozdulatokkal simított végig a homlokomon, a szemem alatt, az államon, s az orcámon. Kissé meg voltam zavarodva, hiszen nem értettem, miért csinálja ezt. 

- Fáj valahol? - kérdezte, miután elvette a kendőt az arcomtól. Kissé sajnáltam, mert olyan jól esett a simogatás. A kérdése után valahogy egyre jobban kezdett zavarni a karomban érzett lüktetés. Míg nem említett senki fájdalmat, nem volt semmi gond. Mielőtt még átgondoltam volna, már ki is csúszott a számon.

- A karom - suttogtam. - A bal.

 Ahogy kimondtam, megbántam. Úgysem tudja elmulasztani a fájdalmat. Tehetetlennek és gyengének éreztem magam, mert nem tudtam elviselni, ha valaki másra kell támaszkodnom. Főleg egy ellenségemre. Azt gondoltam, meg tudok állni a saját lábamon, nem igénylem a segítséget. De rá kellett jönnöm, hogy tévedtem.

 Robin óvatosan felhajtotta a ruhám ujját. Lehunytam a szemem, s összeszorított foggal tűrtem, ahogy az anyag elválik a sebtől. Égető fájdalmat éreztem, ami megszűnt abban a pillanatban, mikor Robin rákötözött egy sálat.

 Aztán igencsak meglepődtem, mikor  karjával a lábam alá nyúlt, s óvatosan felemelt a kemény padlóról. A fogaimat megint összeszorítani kényszerültem, mivel mindenem fájt. Próbáltam nem kifelé mutatni, mikor lerakott a priccsre. 

 Mikor felegyenesedett volna, elkaptam a pillantását,s egy hirtelen ötlettől vezérelve feltettem a kérdést, amely már régóta kikívánkozott belőlem.

- Robin... miért segítesz te rajtam?

 Elgondolkodott egy másodpercre. Lehet, hogy ő sem tudta  választ?

- Mert... mert én nem vagyok Rossz - mondta végül. Értetlenül néztem rá. Vajon miért mondta ezt? Észrevette rajtam a csodálkozást. - Én nem kívánom senkinek a halálát - tette hozzá. Nem mint az apja. Úgy látszik, ebben különböznek. De... akkor miért hozott ide? És mi lesz most velem ezután?

 Mielőtt azonban feltehettem volna neki a nyelvem hegyén lévő kérdéseimet, megfordult, s határozott léptekkel haladt a kijárat felé. Ám egyszer még visszafordult, s visszanézett rám.

- Köszönöm - suttogtam neki hálásan. Nem számított, miért, de segített. Segített egy ellenségén, rajtam, és a legkevesebb az volt, hogy megköszönöm. Ez nem egy hamis, csak udvariasság miatti köszönet volt, hanem egy őszinte, szívből jövő.

 Halványan elmosolyodott, és kiment.

 A fény beszűrődött lehunyt szemhéjam alá. Nem akartam még felébredni, visszatérni a valóságba. Kissé még mindig furcsa álmom hatása alatt álltam, amelyben egy olyan ember segített rajtam, aki valójában gyűlöl. Robin. És hiába utáltam én is őt, az álmom miatt volt iránta egy fura érzésem. Hála. 

 Lassan, óvatosan tápászkodtam fel, hiszem mindenem fájt. A bal karomra nem tudtam rátámaszkodni, a jobb vállam pedig elviselhetetlenül sajgott. Nekidőltem a falnak, és mélyeket szippantottam a levegőből. Próbáltam megfeledkezni a fájdalomról, valamint a korgó ürességről a gyomromban, ami arra emlékeztetett, hogy pontosan egy napja ettem utoljára. Hangosan felnyögtem.
 Éhen halok! - gondoltam elkeseredetten. Ám - mintegy varázsszóra - kinyílt az ajtó, és belépett rajta az őr egy tálcával a kezében. Egy halom illatozó étel feküdt rajta, összefutott a számban a nyál. Nyeltem egy nagyot, és vágyakozva meredtem rá. A férfi - ahelyett, hogy lerakta volna a földre - idehozta nekem, és a kezembe nyomta.
- Jó étvágyat! - mormogta, és már el is tűnt. Az ajtó pedig bezárult egy kis kulcszörgés után.
 A tálcán volt két szelet hús, csirkének tippeltem. Az elsőt jóízűen megettem egy kis kenyérrel, megállapítva, hogy nem tévedtem. Ám alighogy beleharaptam a másikba, elfintorodtam. Hal volt. Így hát elmajszoltam a maradék kenyeret is  hallal, mert most szükségem volt rá, majd felhajtottam a vizet. Nem lettem teljesen tele még így sem, de legalább már volt valami a gyomromban. Mire az evést befejeztem, a bódultságom is elmúlt.
 Letettem a tálcát a földre, és elkezdtem gondolkodni. Gondolkodni azon, hogy mit tegyek. Azt ígértem a bácsikámnak, hogy másnap hazamegyek. A másnap eljött, de nekem fogalmam sem volt, hogyan szökhetnék meg. Ráadásul küldetésem célját sem sikerült, mert derítettem ki, hol vannak a gyerekek. Egy dologban biztos voltam; mégpedig abban, hogy Smith bizonyosan meg fog látogatni. Hiszen nem árultam el neki, hol rejtőzködik a bátyám! Én pedig nagyon szerettem volna elkerülni a vele való találkozást.
 Minél tovább gondolkodtam, annál üresebb lett a fejem. Egyszerűen kifogytam az ötletekből. Minden tervemnek volt valami buktatója, ami végrehajthatatlanná tette. Végül - sok felesleges agyalás után - úgy döntöttem, hogy spontán módon fogok megszökni. Lesz, ami lesz. Azt már tudtam, hogy jutok ki a cellából.
 A késemet kivettem a szoknyám alól, és bebújtam az ajtó melletti falmélyedésbe. A reggeli csendet egy hangos kiáltással törtem meg, melynek a célja az őr figyelmének felkeltése volt. Lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját, ami nem is késett. Pufók arca feltűnt az ajtómon lévő szív alakú résben, én látta őt, de ő nem látott engem.
- Hé, mi történt? Hová tűntél? - kiabálta, és már hallottam is, ahogy remegő kézzel próbálja beilleszteni a kulcsot a zárba. Majd a zár kattant, és a férfi az ajtót szinte kirántva a helyéről, bemasírozott. Nekem pedig támadt egy ötletem. Ahelyett, hogy kisurrantam volna az ajtón, az őr mögé álltam. Ahogy ő meghallotta lépteimet, megfordult, nem számítva arra, hogy a torkának szegezem a késemet. A falhoz toltam, miközben láttam, hogy az arcán átsuhan a rémület. Nem tudta, hogy eszem ágában sincs őt bántani.
- Hol vannak a gyerekek? - kérdeztem tőle elszánt arccal, határozottan.
 Nyelt egy nagyot.
- A gye... gyerekek a... a főépület mellett... a... faházban vannak. - Lassan beszélt, dadogva. Akaratlanul is elvigyorodtam.
- Köszönöm - mondtam neki, vigyoromat lehervasztva.Aztán ellöktem magam tőle, és elkezdtem szaladni. Kirohantam a cellából, és végig a sötét folyosón. Nehéz volt futni azon a csúszós kövezeten, ráadásul a cipő nem volt éppen a legalkalmasabb, kissé megnehezítette a dolgomat, de nem annyira, hogy bosszankodjak miatta. Már jó néhány cellát hagytam el, mikor az őr magához tért.
- Szökik a fogoly! Szökik a fogoly! - ordította, és már halottam is lomha futólépteit magam mögött. Még gyorsabban szedtem a lábam, de közben vigyorogtam. Jó sok időbe telt neki, mire felülkerekedett döbbenetén. Kár, hogy nem láttam az arcát, mikor a kést elvéve a torkáról elkezdtem rohanni.
 Hamar elértem a lépcsőt, és felrobogva rajta, kivágtam magam előtt az ajtót. Legszívesebben megálltam volna, vettem volna egy nagy levegőt, és csak azután léptem volna ki. De erre sajnos nem volt lehetőségem. Abban a pillanatban, mikor kirohantam az ajtón, akkor láttam csak át igazán, hogy mennyire veszélyes is ez a spontán szökés-terv. Hiszen nem tudtam mi merre van, hol vannak az őrök, és hogy egyáltalán merre mehetnék. A kapunál sok embert láttam, így az ellenkező irányba rohantam.
 Sátrak alatt futottam át, teraszról teraszra, s közben már hallottam, hogy többen is a nyomomban vannak. Az egész vár felbolydult, mindenhol teljes lett a zűrzavar. Elszaladtam egy kisebb csoport katona mellett, akik ott lustálkodtak, és simán el tudtak volna kapni, ha nem reagálnak olyan későn. Már láttam a várfalat magam előtt, a terasz kőkorlátját, ám mielőtt odaértem volna, valaki elkapott. Igencsak dühös lettem, hiszen már alig voltam körülbelül húsz méterre a faltól. Hát még mikor elfogóm arcát megpillantottam...
- Már megint te?!
- Nocsak, nocsak, csak nem igyekeztél valahová? - kérdezte Robin csúfondárosan, figyelmen kívül hagyva az én kérdésemet. Ezzel igazán feldühített, még annál is jobban, amilyen eleve voltam.
 Gonosz mosolyra húztam az ajkam.
- De, igen, éppen siettem! És ha most megbocsátasz... - Ellöktem magamtól, olyan erővel, ahogy csak tudtam. Utánam kapott, de csak annyit hallottam, hogy valami elpattan, meg éreztem egy rántást a nyakamon, így rohantam tovább.
 Elértem a falat. Ám... ért egy igen kellemetlen meglepetés. A fal alatt, körülbelül öt méter mélyen, ott hullámzott a tenger. A végtelen, kék, nyugodt tenger. Első reakcióm a csodálat volt, hiszen még soha életemben nem láttam ezt a hatalmas víztömeget, de mindig is vágytam rá. Pont olyan volt, mint álmaimban.
 Aztán rájöttem, hogy ez nekem nagyon rossz. Megfordultam, vissza, a vár felé, azonban az utam már el volt zárva. Ott álltak a de Noir-ok, velem szemben, élükön Robinnal. Gúnyos vigyorral az arcán vizslatott engem, de én a kezét figyeltem, vagyis inkább a kezében lévő nyakláncomat.
- Hé, az az enyém! - kiáltottam.
- Gyere ide és vedd el! - Tudta, hogy nincs választásom. Vagy odamegyek,  és ezzel feladom magam, vagy leugrok, ami egyenlő a megfulladással. Ez nem választási lehetőség.
 Egy hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam a kőpárkányra. Robin arcán átsuhant valami érzelemféle. Talán aggodalom? A szemébe néztem...
 Olyan volt, mint mikor valami nagyon régi, már elfeledett emlék visszatér. Mikor rájössz valamire, és mindent más szemszögből látsz. Másképpen tekintesz egy emberre, mert tudod, hogy... ő nem Rossz. Igen, rájöttem. Ő volt az. Nem álmodtam. Nem álmodtam azt, hogy ő mentett meg. Mert ez a valóság volt. A megmentőm itt állt előttem teljes életnagyságban.
- Te voltál - suttogtam úgy, hogy csak ő hallja.
- Igen, én. - Tudta, hogy miről beszélek.
 Ez most nem volt lényeges. Tudtam én is, ő is, tudtuk mindketten.
 Vagy leugrok a vízbe, vagy visszamegyek. Istenem, olyan szörnyű, mikor tudod, hogy nem nyerhetsz...
---------------------------------------------
 Na? Milyen? Tetszett? Kérek komikat!!!
Puszi: Orchidée