Tizenhatodik fejezet - Látogatás

Sziasztok! Először is lenne pár hírem. 

A következő részben lesz Robin szemszög! De... - most nagyon szemét vagyok - nem hozom addig, míg ki nem gyűlik tizenegy megjegyzés ehhez a fejezethez. Köszönöm az előzőkhöz írt kommenteket, és ígérem, nem fogok ilyet csinálni nagyon gyakran, és továbbra sem lesz komment határ, csak most az egyszer... :) 

Callie! Nagyon örülök, hogy visszatértél, és ilyen gyakran hozol frisset ;)

Sajnos úgy látom, hogy páran - remélem, csak ideiglenesen - eltűntek köreinkből... :(
LENNE EGY NAGYON FONTOS KÉRÉSEM!!! Akárhogy keresek, nem találok arcot Henrynek(fekete hajú), Davidnek(világosbarna) és Richardnak(szőke)!!! (Robin haverjai, átneveztem őket, mert ez az igazi nevük a filmben...) Aki tud, lécci küldjön már képet az e-mail-címemre(kérném a színész nevét is)!!!! Ha lehet, ne egész alakos kép legyen, csak az arca a fontos!! Köszönöm!!!!

Nos, nem húzom tovább, jó olvasást!!!

 A katona a karomat durván megragadva vonszolt végig a folyosón, fel a lépcsőn, majd ki a friss levegőre. Nem hagyott időt, hogy kiélvezhessem a forró napsugarak érintését az arcomon, továbbráncigált a főépület irányába. Odabentről hangos zsivaj hallatszott ki, az ünnepség zsivaja. Húztam az orrom, de be kellett mennem. Az ajtón belépve a katona mellett, egy masszív, fa lépcsősor vezetett le. A helyiség óriási volt, és bent tartózkodott a vár apraja-nagyja a középen lévő hosszú asztal mentén ülve - vagy fekve.

 Egy sólyom felvijjogott, s erre mindenki rám emelte tekintetét. Holt csend lett a teremben, senki nem törte meg pár másodpercig. Ebben a csendben az engem idevezető katona levezetett a lépcsőn.

 Ahogy leértünk, vezér felállt az asztalfőről.

- Nahát, megérkezett a díszvendégünk is! Köszönöm, Nicholas, hogy kérésemre idevezetted, leülhetsz, és egyél nyugodtan. - szólalt meg, mire a Nicholasnak nevezett katona odacsörtetett az asztalhoz, és lehuppant mellé.

 Monsieur de Noir odajött hozzám lassú léptekkel. Mindenki kíváncsian várta a fejleményeket. Köztük én is. Fúrta az oldalamat, vajon mit akarhat tőlem. 

- Hercegnő! - szólított meg. Úgy döntöttem, nem hagyom magam, nem figyeltem rá. - Miss Merryweather! - próbálkozott újra.

 Ráemeltem tekintetem és bólintottam egyet, jelezve, hogy hallgatom.

- Azért hívattalak ide, mert szeretnék a tudomásodra hozni néhány fontos dolgot. Gondlom, ismered a régi történetet, ősöd, Wrolf Merryweather gyalázatos tettét, miszerint ellopta magának a gyöngyöket.

- Ez nem igaz! - vágtam közbe. - A maga őse, William de Noir szerezte meg a gyöngyökkel teli dobozt! Maguknál van a ládika, és benne vannak azok az átkozott vackok!

 Erre a vezér szeme villámokat szórt rám, mintha azt mondaná: 'Tudom, hogy tudod, hol vannak a gyöngyök, és ti rejtettétek el, ti galád Merryweatherek!' Kihúzta magát, és gonoszul elmosolyodott.

- Nos, akkor szeretnék neked bemutatni valakit. - mondta fennhangon, s kezemet megragadva odébb húzott, a főfalhoz, ahol a falmélyedésben egy fekvő szobor volt elhelyezve. - Hadd mutassam be Sir William Coeur de Noirt, kinek családját orvul kirabolták.

 Éreztem beszédén, hogy a gyöngyöket minden kétség nélkül a de Noir-klán tulajdonának tekinti. Kezdtem volna ellenkezni, mikor a szobor lábánál megláttam a dobozt. Ugyanazt, amelyet a könyvemben. De Noir észrevette elkerekedő szememet, gúnyosan elmosolyodott, s kezébe fogta a ládikát.

- Itt van az a híres tárgy, mely a gyöngyöket rejti Miss Merryweather szerint! - jelentette ki emelt hangon, mire a termen egy halk nevetéslánc futott végig. - A kulcs nincs nálunk, sajnos, de...

 Legnagyobb meglepetésemre kinyitotta. Ott álltam lefagyva, csodálkozva, aztán elkezdtem magam gondolatban átkozni. Persze, mit is gondoltam, hogy ne feszegették volna fel a ládikát? Mit is gondoltam? Majd várnak pár száz évet, mire a Merryweatherek lesznek olyan kedvesek, és odaadják a kulcsot? De a legrosszabb az volt, hogy a gyöngyök... nem voltak benne. A doboz teljesen üres volt.

- Elrejtették a gyöngyöket. - jelentettem ki. - Kivették és elrejtették. Valahol itt van a várban, magánál.

 Erre a vezér dühösen visszadobta a kis ládát a helyére.

- Bolond lány! Nem Sir William vette ki a gyöngyöket, hanem az a Merryweather-kutya! Nálatok van, tudom! - ordibálta. - De nem engedem, hogy felhasználd őket, és megmentsd velük a völgyedet! Nem hagyom! Meg fogsz halni, mielőtt feljönne az ötezredik telihold, s a völgyre örök sötétség borul, és az ott élőknek vége!

 Elhűlten hallgattam beszédét, minek végén a többi de Noir feléljenzett. 

- Ez nem lehet igaz. - suttogtam magamnak alig hallhatóan.

- Vigyétek vissza! - adta ki a parancsot két katonának a vezér rám mutatva.

 Öt perc elteltével már a cellámban ültem, a priccsen, és gondolkodtam. Azért kell meghalnom, mert ezek a hülyék azt akarják, hogy ne tudjam megmenteni a völgyet? Miért kell a falubelieknek bűnhődnie a több száz évvel ezelőtt történtekért? Miért ilyen kapzsiak az emberek? Pár darab vacak gyöngyért képesek lennének ölni. Azt képzelik, hogyha innen fentről, az északi hegyekről ők végignézik a völgyben lévők halálát, akkor majd minden a helyére kerül? Bár a vezér ezt nem említette, de bizonyosan meg fogják próbálni kiszedni belőlem, hogy hova rejtettem az ékköveket. Tudtam, hogy nem fognak megölni, csak közvetlenül telihold előtt, ha nem árulom el a rejtekhely hollétét. A jó - és egyben rossz - az volt, hogy fogalmam sem volt, hol lehetnek a gyöngyök. 

A sírógörcs kerülgetett. Végre találtam egy helyet, ahol boldog lehetek, erre tessék! Soha nem fogom megtalálni a gyöngyöket, és akkor ez a hely elpusztul. Még ha innen meg is tudok szökni, a völgy akkor is semmivé lesz! A reménytelenség teljesen lesújtott. Hiszen hol találhatnám én meg a több száz évvel ezelőtt elrejtett dolgokat? Ó, Istenem, ha vagy, most segíts!

Egy jó óra múlva, hat óra tájékán, léptek zaját hallottam meg. Valaki jött, végig a folyosó mentén. Azt gondoltam, hogy megint egy katona lehet, így felálltam. Magamban tanakodtam, mit akarhat újra a vezér. Már megint a halálommal kapcsolatban szeretne csöpögtetni egy kis információt a fejembe, vagy most a gyöngyök hollétéről akar faggatni?

- Nyissa ki! - mondta valaki az őrnek a cellám ajtaja előtt. Megdermedtem. Az ismerős hangú férfi volt, akit nemrég hallottam az ablaknál! Még nem láttam a faltól, azonban ahogy kinyílt a rács, belépett hozzám. És mikor felém fordult... felismertem. Magas volt, sötét szemei rosszindulatúan méregettek.

 Ez lehetetlen - gondoltam döbbenten. A sokktól ledermedtem, mozdulni sem tudtam, hitetlenül meredtem a férfire.

 Ez nem létezik. Ez nem lehet Ő. Nem... nem lehet, mégis ő az. A szívem hangosan dobogott a torkomban., egyre gyorsabban és gyorsabban. Szaporábban vettem a levegőt is, testem felkészült a védekezésre és menekülésre. Ugyanis...

 A férfi Michael Smith volt. Az az ember, akit még én lőttem le véletlenül. Most egy sírban kéne feküdnie, koporsóban, halottként. Láttam, ahogy a golyóm ütötte lyukból csorgott le a mellkasán a vér, ahogy elélettelenedett a szeme, láttam, ahogy összeesett. Nem akartam erre gondolni. Nem akartam újra átélni azt a szörny pillanatot. Kérdések ezrei borították el a fejem, de én egyre sem tudtam a választ.

 Nyeltem egy nagyot. Hiába próbáltam elnyomni a bennem egyre inkább eluralkodó pánikot, nem ment. Megbénított, sem szólni, sem mozdulni nem tudtam pár végtelen másodpercig. Szememet ide-oda kapkodtam, kutatva valami kiút után. Sajnos sikertelenül.

 Smith nyugodtan nézett rám, de szemében ott lappangott a rosszindulat, amit nem tudtam nem észrevenni. Éreztem, hogy bosszút akar állni azért, mert majdnem megöltem. Pánikomból nem vett észre semmit, csak belül engedtem elterjedni, de kívül nyugodtságot színleltem. Eldöntöttem, hogy úgy teszek, mintha nem ismerném. 

- Ki maga? - kérdeztem tőle legyőzve a dermedtséget.

 Lassan tett felém néhány lépést, mielőtt válaszolt. Sunyin elmosolyodott, kivillantva sárga fogait.

- A nevem Michael Smith. Mi még nem találkoztunk. - mondta. - De a családodat ismerem.

 Úgy látszik, ő is tetteti a semmit nem tudót.

- Mit akar? - tettem fel hűvösen következő kérdésemet. 

 Rosszat sejtetően összehúzta a szemét, mint a ragadozó, mikor becserkészi áldozatát.

- Tudod te azt nagyon jól. - suttogta felém hajolva. Hát vége a játéknak. Majd' elájultam a szájszagától,olyan közel volt, ezért hátráltam egy kicsit. Rémisztően elvigyorodott. - Hol van a bátyád?

 A bátyám? Milyen bátyám? Hiszen nekem nincs is semmiféle bátyám! Mi folyik itt? - tanakodtam magamban. gy határoztam, hogy nem világosítom fel. Vajon miért keresi a nem létező bátyámat? Mit akarhat tőle? És egyáltalán hogyan juthatott arra a következtetésre, hogy nekem van egy fivérem? És nekem miért kéne tudnom, hogy hol van?

- Nem tudom. Nem tudom, hol van. - válaszoltam a lehető legegyszerűbb módon.

 Láttam az arcán, hogy kezd dühös lenni, ezért gyorsan feltettem egy kérdést, hátha kapok rá választ.

- Miért keresi?

 Kérdésemmel csak még jobban felingereltem.

- Hogy miért keresem?! Hogy miért?! - ordította. - Bosszúért! Véres bosszúért! - lehúzta - vagy inkább rántotta - az ingét a válláról. - Tessék! Nézd! - egy golyó ütötte lyuk beforrt helye volt ott. A lyukat az én golyóm ütötte. Nyeltem egy nagyot. - Meglőtt az a barom! Majdnem meghaltam! És mikor nagy nehezen felgyógyultam, az első gondolatom a bosszú volt!

 Itt tartott egy kis szünetet., hogy eljussanak hozzám a szavai, hogy fel tudjam fogni őket. Úristen! Atyaég! Engem hisz a saját bátyámnak! Jó, jó, férfiruhát viseltem, meg feltűztem a hajam, de azért vannak bizonyos letagadhatatlan és eltüntethetetlen domborulataim! Na meg az arcom sem túl férfias. De ez most nekem csak jól jött.

- Bár őt magát nem leltem sehol, de az apátokat igen. - folytatta, gonoszul elvigyorodott.

 Kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy itt áll előttem apám gyilkosa. Tiszta sor. Nem találta meg a bátyámat, mivelhogy nem létezik, ezért megölte az apámat. Viszont azt akarja, hogy teljes legyen a bosszúja, s emiatt még mindig keresi a fivéremet.

- Maga... maga gyilkolta meg. - suttogtam döbbenten.

- Ja, kinyírtam.

 Látszólag teljesen hidegen hagyta a gondolat, hogy elvette egy ember életét. Bezzeg én hetekig szenvedtem, mikor azt hittem, hogy őt megöltem. Végzett apámmal! Az én édesapámmal!

 A visszatarthatatlan, igazi, vérmes düh áttörte a páncélomat. Gyilkolni akartam, ki akartam nyírni, ezt az alávaló férget, ezt a rohadt Smith-t, azt akartam, hogy szenvedjen! Dühödt, állatias, artikulálatlan ordítás tört ki belőlem. 

- Te... te gyilkos! Elvetted apám életét! Te utolsó seggfej! - ordítottam teljes erőmből. 

 Erre erősen pofonvágott. Ő kipihent volt, hidegfejű, én meg kissé el voltam gémberedve, már rég nem ettem, és csak vérmes dühöm irányított, nem taktikáztam. Amikor ütöttem, kivédte. Még úgy látszott, élvezi is tehetetlen dühömet. Megfogott, is izomból nekivágott a falnak. Hallottam, ahogy reccsen a vállam. Felsikoltottam. A földre érkeztem, térdre estem, s éppen idejében hajoltam félre egy rúgás elől. A következő viszont eltalált. Megint felsikoltottam, és teljesen lerogytam a padlóra.

- Te engem nem szidalmazol, hülye ringyó. - suttogta a fülembe Smith. Elhajolt, és már fordult is, hogy elmenjen.

- Utolsó seggfej. - susogtam utána, hogy meghallja.

 Erre nem válaszolt, csak elvigyorodott. Megfogott, felrántott a kemény talajról, és aztán visszadobott. Akármennyire fájt, már nem sikoltottam fel. Sajnos bevertem a fejem, és kezdtem érezni, ahogy zsibbad. Smith belém rúgott még egyet, nekem pedig erőm sem volt védekezni. Leszorított szemhéjam alól kiszivárgott egy könnycsepp. A Sötétség már nagyon közel járt. A rúgások meg csak jöttek, jöttek, Smith nem akarta abbahagyni. Még utoljára kinyitottam a szemem valami ajtócsapódás zajára, de már alig láttam valamit a szememet elborító könnyek miatt, csak valami feketeséget a cella ajtajánál. Teljesen elvesztettem a reményt, hogy a rugdalásnak valaha is vége szakad. 

 Nem kell engem megölni, Monsieur de Noir! Megteszi maguk helyett Michael Smith is! - ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elvesztettem volna az eszméletem.
-----------------------------------------------
Nos, akkor tizenegy megjegyzés, és jön a következő!!!
Puszi: Orchidée