Novella

 Jaj, istenem, olyan boldog vagyok!!!! Neveztem egy novellapályázatra, amit Regina szervezett... Második helyezést értem el!!! (Igaz, holtversenyben lettünk másodikok Yirumával, de szerintem az is nagyon jó!!!)
Díjam (!!!!!!!!!!!!):

Íme, a novellám, amivel neveztem:

Újjászületés

 Az emberek megbabonázva, megbénulva figyelték, ahogy a madár lezuhan. Gyönyörű, fénylő teste, mely máskor kecsesen szelte a levegőt, most, mint egy falevél, hullott le a földre. Becsapódásakor egy hangot se lehetett hallani, túlságosan könnyű volt ahhoz, hogy puffanjon a talajon. Az emberek felől sem hallatszott zaj, némán és döbbenten, mozdulatlanul álltak, akár a kőszobrok. Arcukon meglepetés tükröződött, ami hamar átváltozott kétségbeeséssé.

- Meghalt a Hírhozó! – kiáltott fel valaki. Mindannyian tudták, mit jelent ez. A Hírhozó volt a völgyben megbúvó csoport informálója a külvilágról. Ő tudott nekik élelmet hozni, leveleket, és hírt a Háborúról. Nélküle végük van, sohasem jutnak ki, nem tudják, mikor lesz odakint biztonságos a világ.

 Kitört a Káosz. Az emberek magukhoz tértek dermedtségükből, jajgattak, sírtak, kiabáltak. A félelem a szívükbe markolt, erős férfiakéba, lágy nőkébe, s gyenge gyermekekébe egyaránt. Gyászolták a Hírhozót, és féltek a jövőtől. Néhány nőt, akik már nem bírták, vagy nem is akarták elviselni ezt a szörnyűséget, s elalélva a földre hulltak volna, izmos férfikarok tartottak meg. Nem néztek rá a Hírhozó testére. Nem akarták látni elveszett reményüket.

 Csak egyvalaki maradt nyugodt. Egy fiatal lány állt a tisztás szélén, egy fa mögött, takarva a többiek szeme elől. Hosszú, fekete haja a derekát verdeste, lágyan lebegtette a szél. Ruházata csupán egy egyszerű, kissé rongyos ruhából, és ékszerekből állt. Cipőt nem viselt. Sűrű, sötét szempillákkal keretezett kék szemét a Hírhozó tehetetlenül fekvő holttestére szegezte, melynek színét, s fényét vesztett, szürke tollazatát meg-megrezgette a szellő.

 A lányban volt valami természetfeletti. Magas, karcsú alakját olyan erő vette körül, amit még egy halandó is érzett. Talán éppen ezért keltette fel az összes ember figyelmét, ahogy előlépett a fa mögül. A hangzavar még nagyobb lett, a kétségbeesett emberek dühe most felé irányult, bántani akarták, fájdalmat akartak neki okozni. El akarták üldözni.

- Boszorkány! – hangzott legtöbb helyről. És ez még csak az enyhébb szavak közül való volt. Néhányan ágakat, köveket emeltek fel a földről, hogy ezekkel kergethessék el a lányt. Hiába tudta mindenki, hogy ártatlan, kellett nekik valaki, akit tudtak okolni, akire rá tudták fogni a történteket, akin le tudták vezetni kétségbeesett dühüket. Viszont ő nem akarta vállalni ezt a szerepet. Ahelyett, hogy menekült volna, intett egyet a kezével, leintette a feldúlt méhrajként zsivajgó embereket, akik ezen meglepődve elcsendesedtek. A törékeny alak elindult egyenesen előre, a földön fekvő Hírhozó teste felé. A tömeg megbabonázva állt, majd szétnyílt előtte, utat engedve neki. A lány hosszú haja minden lépésnél libbent egyet, az embereket a lágyan suhogó selyemre emlékeztette. Azt a személyt, akit pár pillanattal azelőtt még bántani akartak, most csodálták. Csodálták szépségét, pillekönnyű lépteit, járása kecsességét. A nőket máskor elöntötte volna az irigység, de most nem voltak képesek ilyesmit érezni.

 A lány óvatosan, de határozottan ment előre, egyre csökkent a távolság közte és a Hírhozó teste között. Már csupán pár lépésre volt tőle. A madár a hátán feküdt, hatalmas szárnyait kitárta. Gyönyörű fényessége már teljesen eltűnt. A lány letérdelt mellé, lassan, óvatosan, mintha egy törékeny szobor volna. Szívét átjárta a fájdalom. Végignézett az emberek során. Azok gyámoltalanul egymásba kapaszkodtak. Nem volt már reményük, a Hírhozó nélkül örökre itt ragadtak. A lány hidegkék szemébe könnyek tódultak. Tudta, hogy eljött az ő ideje. Nem mosolygott, félt. A tömeg érezte, hogy történni fog valami, mozdulatlanná dermedve várt. A halott madár mellére egy fehér kéz csúszott, mely végigsimította a tollakat. A lány megtartotta a kezét a szívén. Vett egy nagy levegőt, és lehunyta a szemét. És azután…

 Halkan énekelni kezdett. Halkan, nagyon halkan, mégis hallotta a legtávolabb álló ember is. Hangja bátortalan volt, remegett. A dalt nem evilági nyelven énekelte, de érezni lehetett, hogy a témája a veszteség, a fájdalom. Az emberek szemébe könnyek gyűltek. Az ének nem a füleknek szólt, hanem a szíveknek, elviselhetetlen fájdalmat okozva. A lány keze, amely nem a madár testén nyugodott, remegett. Egy kisfiú odalépett hozzá, letérdelt mellé, és megfogta. A lány, megérezve a gyerekkezet, nem tudta visszatartani egy könnycseppjét, mely végigfolyt az arcán, le az álláig. De az éneklést nem hagyta abba. Az érintés erőt adott neki, lehajtott fejét lassan felemelte az ég felé.

 Hangja egyre bátrabb és erőteljesebb lett, s a dal stílusa is megváltozott. Erőt énekelt, reményt. Az emberek szívébe melegség költözött be. Szárnyalni támadt kedvük. A lányra nézve azonban tátva maradt a szájuk. Mert ő minél erőteljesebben, minél hangosabban énekelt, minél több remény, s erő öntötte el az őt körülvevők szívét, ő annál jobban fénylett. Először csak haloványan, majd egyre és egyre erősebben. A mellette ülő kisfiú lehunyta a szemét. A karcsú, térdelő alak úgy fénylett, ahogy a Hírhozó szokott. Könnyei végigfolytak az arcán, apró, vékony csíkokat hagyva maguk után. Erőteljesen és hosszan kitartotta a magas hangokat, s az emberek érezték, hogy már nincs sok a dalból. A hangok szálltak a levegőben, szárnyaltak, mint a madár, egyenesen fel az égbe. Az utolsó szavakat énekelve az olyan erő sugárzott a lányból, hogy remegett. A legutolsó hangot hosszan kitartotta, majd mikor az elhalt, a lány fényessége elkezdett halványodni.

 A Hírhozó szívére tapasztott kezén keresztül átáramlott a fény a madárba. Egy kicsi ideig ott volt a világ központja azon a kis tisztáson. Egy robbanás rázta meg a völgyet, az embereknek be kellett hunyniuk a szemüket pár pillanatra. Mikor kinyitották, egy csodának lettek tanúi.

 A Hírhozó fénylett. Ugyanúgy, mint lezuhanása előtt. Éles fénye reményt és erőt sugárzott. A tisztás közepén állt, kihúzva magát, csőrét felszegve. Az emberek nem merték elhinni, hogy ez igaz. Dörzsölgették szemüket. Nem is láttak mást ezen a csodán kívül. Pedig lett volna még mit nézni.

- Meghalt! – kiabálta valaki a Hírhozó mellett. Egy kisfiú. Egy kisfiú, aki egy lány kezét szorongatta, és zokogott. A tömeg döbbenten meredt rájuk. A karcsú alak mozdulatlanul, erőtlenül feküdt a földön. A fiúcska keservesen sírt, pedig neki a lány nem volt senkije.

 A Hírhozó kitárta méretes szárnyait. Olyan erősen fénylettek, hogy a hozzá közelebb állóknak el kellett takarniuk a szemüket. A tömeg hátrébb húzódott, hogy a hatalmas madár elszállhasson. Kecsesen felemelkedett a földről, a karcsú testet magával ragadva. Lassan szállt az ég felé, s az emberek abban a percben kicsit irigyelték is, hogy ő szabadon száll, végre kijut a völgyből.

 A madár nemsokára a végtelen kék eget hasította. És az emberek, akik lentről figyelték, a földre borultak.

 Nem a Hírhozó előtt, a lány előtt. A lány előtt, aki újra Reményt költöztetett a szívükbe. A lány előtt, akit elítéltek, mégis önzetlenül segített. A lány előtt, aki feláldozta az életét… Értük.