Tizenötödik fejezet - A de Noir-várban

 Sziasztok! A legelső dolog, amit közölni szeretnék, az az, hogy nem vagyok otthon. Emiatt nem az otthoni gépen gépezek, és ezen valami miatt nem tudok kommenteket írni, sem kirakni senki oldalát, de még követőnek sem feliratkozni! :/ Majd bepótolom, ígérem, a jövő héten... ;) Bocsi, hogy ilyen sokat késett a fejezet, de hát, mint mondtam, nem vagyok otthon... :) Köszönöm az előzőhöz írt sok megjegyzést!!! 9 tetszik 2 elolvastam, és... 8 komment érkezett, amiért én nagyon-nagyon hálás vagyok!!! És... megvan a 3000. oldalmegjelenítés is!!! Köszönöm!!!

 Nos, jó olvasást!

 Robin előtt mentem, ő követett, néha tőszavakban megadva az irányt. Elég jól kiismerte magát az erdőben, gondolkodás nélkül vezetett, mindig tudta, merre kell menni. Ha tempómat túl lassúnak találta, taszított rajtam egyet. Persze én ennek következtében többször is megbotlottam, s legszívesebben mindig egyes lökés után lekevertem volna neki egy hatalmas pofont, de nem akartam, hogy ígéretéhez híven a vállára véve vigyen be a várba. A lábam elé sok kiálló ág és gyökér került, nehezítve a haladásomat, nem is beszélve az egyenletlen talajról és a nem-sétára-tervezett ruhámról. Nagy megkönnyebbülésemre - és egyben bosszúságomra is - viszonylag hamar a várhoz értünk, csupán egy óra volt az út. Nyüzsgött bent az élet. Mielőtt már megláttam volna, az emberek moraja elhallattszott hozzám. Robin megmarkolta a kezem, úgy vezetett tovább. Rajtam kissé eluralkodott a félelem, igencsak ideges lettem. 

 A vár maga nem volt túl impozáns, kőfallal körbevett kőépületek és közöttük teraszok alkották az egészet. A kaput őrök őrizték, mindkettő a földön ült, valami üvegből ittak, és látszólag jól szórakoztak. Amint megláttak minket, elismerően végigmértek, majd odabiccentettek Robinnak, aki viszonozta a gesztust. Már annyira részegek voltak, hogy azt hihették, a vezér fia elcsábított engem, mert kéjesen vigyorogva húzogatták a szemöldöküket. Elmosolyodtam, innen nem lehet túl nehéz kiszökni...  Ám mosolyom hamarjában lehervadt, ugyanis volt egy harmadik őr, aki a fal mögül kilépve nyitotta ki a kaput, majd utánunk gondosan be is zárta. Ráadásnak még belül is állt még egy. És ekkor jött a legjava.

 Az eddigi moraj átalakult óriási hangzavarrá körülöttünk, ahogy az emberek megláttak minket. A férfiak kiabáltak és füttyögtek, ezzel is dicsőítve Robint, aki büszkén vigyorgott. "Nézzétek, mit fogtam! Na, ki a legjobb?" - biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmire gondolhatott. Én kihúztam magam, és lenézően méregettem őket, jeges pillantással.

- Megjött a nagy vadász! - kiáltotta valaki.

- Nézzétek csak, mit hozott!

- Robin, hát végre megjöttél! - lépett ki a tömegből három ismerős alak. Velük már találkoztam, az erdőben, mikor megtámadtak. Kezet fogtak, és köszöntek egymásnak, így megtudtam mindnek a nevét.

- Nahát, elhoztad a kis harcias Hercegnőt? - kérdezte a szőke elismerően, akinek Richard volt a neve.

- Milyen kis csinos! - vihogott a világosbarna David.

- Kis elegáns! - kontrázott Henry, akinek ugyanolyan fekete haja volt, mint Robinnak, csak kevésbé göndör.

- Vigyázzatok, igazi kis vadmacska, ha kierszti a karmát - mondta Robin vigyorogva, és erre mind ordináré röhögésben törtek ki.

- Látom, téged meg is karmolt! - gúnyolódott David.

 Utáltam, hogy én vagyok a csúfolódás tárgya, utáltam, hogy mindenki rám figyelt, és utáltam ott lenni is. Legszívesebben elszaladtam volna, ami persze lehetetlen volt, hiszen még nem is teljesítettem a célom. A gyerekekre gondoltam, akiken segítek, így viseltem csak el azoknak a hülyéknek a viccelődését.

 Hirtelen csend lett, mindenki elhallgatott. Kérdő tekintettelnéztem körbe az okot keresve. Egy kis csoport közeledett felénk. Legelöl egy magas, testes, körülbelül ötven éves férfi jött. Látszott rajta, hogy ő a nagyvezér. Neki nem szedett-vedett ruházata volt, mint a többieknek, hanem ezüsttel díszített fekete nadrág és ing, valamint egy hatalmas fekete köpeny. Határozott léptekkel közeledett, majd mikor odaért hozzám, elismerően odabiccentett Robinnak. Nem foglalkoztam velük, inkább éppen az egyik tornyot méregettem.

- Hercegnő! - szólított meg a nagy vezér.

 Nem figyeltem rá. Elengedtem a fülem mellett.

- Hercegnő! - ezt már kissé emeltebb hangon mondta.

 Ránéztem, és lenézően végigmértem.

- Ja, hogy nekem szól. Van nevem is. - jelentettem ki neki unottan. - Catherine Merryweather vagyok. Egyéb változatokra nem hallgatok. - mosolyogtam rá ál-kedvesen. Ezen a szemtelenségen mindenki felháborodott, kivéve Robin és csapata, akik még jól is szórakoztak. Nekem is muszáj volt elfojtanom diadalittas vigyoromat.

- Nos, az én nevem William Coeur de Noir. - jegyezte meg pár pillanatnyi csendszünet után a vezér. - És én vagyok a de Noir-klán vezetője.

- Tudom. - vetettem oda neki ezt a rövid kis szócskát, amitől megint csak felháborodtak páran. A tömeg halk morajából a 'pofátlan' szót véltem hallani több helyről is.

- Nos, drága Miss Merryweather, akkor minek is köszönetjük látogatásodat? - kérdezte, mintha csak kedves vendégként érkeztem volna hozzá.

- Sétálási vágynak, kedves Monsieur de Noir. - feleltem neki ugyazazt, amit a fiának egy órával korábban. Robinékon láttam, hogy csak a vezér iránti tisztelet tartja vissza őket a hangos röhögéstől. Gondolom, a hírhedt de Noir-vezetővel nem sokan beszéltek még így. Nekem nem volt sem vezetőm, sem pedig egy hajlott korú idős ember, tehát nem tartoztam neki egy szemernyi tisztelettel sem. Úgy beszéltem hozzá, ahogy ő velem, a szemébe néztem, nem kerültem a tekintetét, s magamat kihúzva felszegtem a fejem.

- Nagyszerű... nagyszerű - mondogatta. - Nos, akkor örömel látunk. Egy kellemes szobát kapsz szállásul, igaz, kőfalai vannak, rácsos az ablak és az ajtó, no meg egy priccsen kívül nincs benne semmi. - mosolygott rám gúnyosan, majd odafordult a fiáékhoz. - Vigyétek a cellájába. Ott lesz addig, míg el nem döntöm, hogyan fog meghalni. - itt megállt, és rámnézett, várva a reakciómat.

 Nagyszerű. Most már kiderült, hogy ők is megölni akarnak. Csodálatos. - gondoltam magamban. Nem mutathattam ki az érzéseimet, és ez akkor ment igazán, ha tényleg máshogy éreztem. Legbelül természetesen megijedtem, de elhitettem magammal, hogy nincs baj, és majd ráérek később is lelkizni. Unott tekintettel nézelődtem, doboltam a lábammal. Erre de Noir csak felhúzta a szemöldökét, majd megfordult, és elindult vissza, arra, amerről jött.

- Ma ünneplünk! - szólt hátra. Ez volt a végszó, erre a tömeg is szétoszlott. Engem meg Robin erősen karon ragadott, és durván elráncigált az egyik épület felé. A másik három fiú követett minket. Bementünk az ajtón, amin túl egy lépcsősor vezetett lefelé. Igen meredeknek látszott, nem akaródzott rajta lemennem, de sajnos vezetőm nem hagyta, hogy megálljak. Lent pedig igen fülledt volt a levegő. Egy ideig megpróbáltam nem lélegezni, de ez sem tartott túlságosan sokáig. Egy hosszú folyosón mentünk végig, melynek mindkét oldalán cellák sorakoztak. A fiúk hangosan beszélgettek, viccelődtek mögöttem, az én rovásomra.

- Drága, fenséges Hercegnő, nem elég megfelelő a lakosztálya? Nem nyerte el a tetszését? Pedig véleményem szerint pont felségedhez illő... - humorizált Robin, majd egy kicsit meglökött, hogy menjek már gyorsabban. Én sem voltam rest, azonnal megfordultam, és teljes erőmből sípcsonton rúgtam. Most rajta töltöttem ki a haragom, ami összegyűlt az út során, itt, a várban, a kinti jelenetnél, és most, a gúnyolódásuk miatt.

- Ó, hogy az a... - kiáltott fel.

 A többiek persze röhögtek, tetszett nekik ez a kis közjáték. Igazából már nem jártam távol attól, hogy elsírjam magam, így inkább megfordultam, és továbbmasíroztam, tekintetemet a földre szegezve. Számítottam valamiféle megtorlásra Robin részéről, és csodálkoztam, hogy elmarad. Talán neki is van jobb oldala, és érti, hogy mikor nem kell piszkálni az embert? Végül elértük a lehutolsó - és egyben legcsicsásabb - ajtót.

- Nyissa ki! - szólt oda 'elrablóm' a mellette ülő őrnek. Az feltápászkodott a helyéről, és megtette, amire kérték. Én pedig egy lökés segítségével egy másodpercen belül az ajtó túloldalán találtam magam.

- Remélem, otthonosan fogod magad itt érezni.

- Vigyázz a patkányokkal!

- Au revoir! - vetette oda nekem Robin egy színpadias intés közben megjátszott fájdalmas arccal. Azonban még mielőtt elfordult, valami igaz érzelmet, valami sajnálatfélét láttam felvillanni az arcán. Jé, hogy tud egy kicsit együttérezni is?

 A zár nagyot kattant, majd az őr kihúzta belőle a kulcsot. Én pedig egy reményvesztett sóhajtás kíséretében megfordultam, hogy szemügyre vegyem a 'lakosztályomat'. Viszonylag nagy cellát kaptam, két magas ablakkal, melyekre - mint alapos vizsgálat után megállapítottam - fel lehetett mászni. Nem könnyű, de megoldható. Mind a kettő más-más irányba nézett, s ez nekem kémlelés szempontjából tökéletesen megfelelt. Egyetlen keskeny fapriccs volt a helyiségben, fekhelynek.

 Akkor kezdtem csak el érezni hosszúra nyúlt sétám és a Robinnal való dulakodás eredményét, így kimerülten lerogytam rá. Elaludni nem volt szándékomban, és nem is aloudtam el, helyette inkább gondolkodtam.

 Most mit tegyek? - tettem fel magamnak a kérdést. Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy  de Noir-ok a halálomat akarják. Mit ártottam én nekik? Az még rendben lennem ha mindjuk váltságdíjat követelnének értem, na de hogy megöljenek? Ráadásul a vezér igen homályosan fogalmazott, csak annyit említett a fiúknak, hogy itt leszek, amíg döntést nem hoz a halálnemem felől. És az mikor lesz? Ma este? Holnap? Holdtöltekor?

 Tudtam, hogy meg kéne szöknöm, még mielőtt túl késő lenne, de nem akartam visszatérni anélkül, hogy tudnám; hol vannak a gyerekek. Egy kis hang azt súgta belül, hogy maradjak. És én hallgattam rá. De legbelül emésztett az elkeseredettség, a méreg, és a kétségbeesés szörnyű keveréke.

 Miért akar engem mindenki megölni? Mi rosszat tettem én a világnak? Miért büntet engem az Isten ily' szörnyű módon? Elvette a szüleimet, a régi életemet, otthonomat, s bár adott újat, de itt is bántani akarnak. Hát miért nem lehetk már boldog? Miért nme lehet normális, nyugodt életem, mint mároknak? Miért? Miért? - kérdezgettem - jobb híján - magamtól.

 És - nem meglepő módon - nem tudtam rá válaszokat adni.

 Egy jó óra múlva megelégeltema tétlenséget és az önsajnálatot, s ruhámat nme kímélve felkapaszkodtam az egyik ablakhoz. Könnyebben ment, mint gondoltam. Pont a kapura láttam rá, így szemmel tudtam tartani at őrök mozgását, valamint a váltásokat. Három óra nézelődés után rájöttem, hogy kétóránként van csere. Már igencsak untam magam, néha - néha el is bóbiskoltam, így inkább átmentem a másik ablakhoz. Az egy belső udvarra nyílt, a főépületet is látni lehetett, amiből kihallattszott a vidám ünneplés zaja, valamint a lerészegedett emberek hamis éneklése. Az én halálomra koccintottak előre. Egy másodpercre jeges rémület suhant át a gerincemen, de nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam.

 Már éppen másztam volna le, mondva, hogy itt semmi sem történik, de halk beszéd ütötte meg a fülem, így elkezdtem fülelni, hátha hallok valamihasznos információt. Sajnos nem láttam, kik azok, mert pont a falnál álltak, takarva előlem.

- Na végre, egy nyugodt sarok. Mindenhol olyan nagy ricsaj van, nem lehet beszélni. - morgott egy férfi. Esküdni mertem volna rá, hogy én ezt már hallottam valahol, ezt a hangot. Nem most, még régebben, még ideköltözésem előtt. Az életemet tettem volna rá, hogy nem tévedek. Ó, hogy bántam, hogy nem láthatom!

- Mit szerettél volna kérdezni? - kérdezte egy másik.

- Igaz az, hogy elkapták Catherine Merryweathert? Itt van az egyik cellában? - tudakolta kíváncsian az ismerős hangú férfi.

 Nocsak, nocsak. Ez kezd egyre érdekesebb lenni. - gondoltam.

- Igen, itt van, igaz, amit a nép mondogat... Robin fogta el, vele meg a csapatával már szórakozott egy kicsit a lány  már korában is, harcias egy teremtés. - mondta a másik, hallottam a hangján, hogy vigyorgott.

 Nahát, ilyen rövid idő alatt hogy elterjedtek a tetteim!

- Volt kitől örökölnie - jegyezte meg sötéten a mély hangú.

 Ezt meg hogy érti? Talán ismerte az apámat? - csodálkoztam magamban. Hiába hallgatóztam volna tovább, hallottam, ahogy ellökték magukat a faltól, és ahogy távolodó lépteik egyre halkabbak lettek.

 Egy dologban biztos voltam; mégpedig abban, hogy meg kell tudnom, ki ez az ember. Bár volt egy olyan érzésem, hogy rá fogok jönni, hiszen ha utánam érdeklődött, akkor biztosan akarhat valamit tőlem.

 Eddig jutottam gondolatmenetemben, mert valami megszakította. Vagy inkább valaki. Ugyanis erőteljes léptek visszhangoztak a folyosón. Az én cellám előtt állt meg a de Noir-katona, majd kinyittatta az ajtómat az őrrel.

- Kifelé! - utasított engem.

 Ilyen hamar eljött a kivégzésem ideje? Ám mielőtt még igazán pánikba eshettem volna, a katona odaszólt az őrnek:

- Hagyd nyitva, nemsokára jön vissza. Gyere már! - vetette oda nekem.

 Kissé megnyugodva léptem ki az ajtón.

----------------------------------

Na, kezdenek beindulni az események... :) Kérem a komikat!

Puszi: Orchidée