Tizenharmadik fejezet - A terv

 Sziasztok!!! Sajnálom, hogy ennyit késtem a fejezettel... 

 Silver Lady! Szerintem a Büszkeség és Balítéletből van a kép, mert úgy hozta be a képet, hogy a Google keresőbe beírt szöveg " Keira Pride and Prejudice" volt, tehát a filmből hozhatott ki képeket. Mellesleg nekem ez a kedvenc filmem, de nem a keira-féle, azt nem szeretem... 

1. Túl rövid, nincs benne minden, hiányos.

2. HOGY NÉZ KI BENNE MR. DARCY?! 

 Én a hatórás változatot imádom, Jennifer Ehle és Colin Firth főszereplésével. Az teljesen visszaadja a könyv világát, és minden benne van... Csak ajánlani tudom... ( Amúgy Catherine szüleinek őket választottam, abból a filmből szedtem le a képet...)

( A képen Catherine látható)

 Másnap délelőtt Mary ígéretéhez híven eljött a találkozóhelyre. Ő már ott várt rám, mikor én odamentem. Vidáman integettünk egymásnak, mosolyogtunk mindketten. A kutyákat is magammal vittem, jöttek utánam, kicsit lemaradva.

- Szia - üdvözöltem, mikor Mary közelébe értem. Ő is visszaköszönt, de szemét a kutyákra meresztette.

- Meg lehet őket simogatni ? - kérdezte tőlem.

- Hát... - tétováztam. - Nem hinném. Nem túl... barátságosak.

 Ismertem Brutust és Dantét, és sejtettem, hogy nem lenne ínyükre, ha egy idegen csak úgy odamenne hozzájuk, és megcirógatná őket. Mary vágott egy apró, keserű grimaszt.

- Pedig olyan aranyosak. - sóhajtotta.

 Nem sokkal indulásunk után Mary megtapasztalhatta, hogy milyen Brutus, ha 'nem aranyos'. Mi haladtunk elöl, a kutyák meg követtek minket. Vidáman csacsogtunk mindenféle jelentéktelen dolgokról, és vígan nevetgéltünk, mikor Mary az egyik pillanatban a nevetés hevében véletlenül kicsit meglökte Brutust. Az a nagy mamlasz pedig azt hitte, hogy rosszat akar, és ínyét mutatva, hangosan morgott.  Igencsak félelmetesen nézett ki, nem csoda hát, ha barátnőm rettenetesen megijedt. Én azonnal odébb parancsoltam az állatot, még mielőtt valami baj lett volna. Szegény Mary szinte egész testében remegett, már azt hittem, sokkot kapott. De szerencsére nem esett baja egy kis egészséges ijedtségen kívül. 

- Látod, okkal mondtam, hogy nem túl barátságosak, főleg Brutus. Ő a vadabb, az erőszakosabb, Dante kissé nyugodtabb, de ez esetben ő is így reagált volna. Ezek a kutyák harcra és őrzésre vannak kitanítva. - mondtam halkan Marynek, aki egész hamar jobban érezte magát. 

- Hát, azt hiszem, most már nagy ívben el fogom őket kerülni - jelentette ki, egy kissé félős pillantást vetve Brutusra, aki pár méterrel lemaradva kullogott mögöttünk, Dantéval az oldalán.

- Ne aggódj, nem fog bántan, legalábbis a közelemben biztosan nem. Jól ki van képezve. - barátnőm arcán látszott, hogy a legkevésbé sem hisz nekem, de azért bólintott. 

 Pár perc múlva azonban már vidáman ecsetelte, hogy mi történt vele aznap reggel:

- Korán eljöttem otthonról, még hajnalban, mert felébredtem valami furcsa zajra. - a 'furcsa' szót elnyújtotta, úgy ejtettem mintha három 'u' lenne benne - Mintha emberek beszéltek volna odakint, és még lépéseket is véltem hallani. De csak képzeltem, mert miután kinéztem, nem láttam senkit, csak a kis árva Sarah-t. Nem kérdeztem meg őt, mert úgyse válaszolt volna.

 Nekem meg hirtelen eszembe ötlött az az elhanyagolt kinézetű gyerek, aki előző nap ott ült egyedül, mikor mindenki más szórakozott.

- Az a Sarah nem az a szakadt ruhájú, hat év körüli kislány? Aki olyan magányos volt...

 Mary bólintott.

- Nagyon magának való. Mióta meghaltak a szülei, csak elvan magának, nem játszik, nem beszél. Többen is akartak segíteni rajta, de ő senkit nem engedett közel magához. Ételt adunk neki, azt megeszi, de mást nem igényel. - mondta értetlen arccal. - Megértem, hogy nagy fájdalom érte, de hát azért mégis csak egy gyerek. Túl kéne tennie magát rajta. Ez nem normális.

 Mary valószínűleg még csak át sem tudta érezni, hogy min mehetett keresztül az a szegény gyerek. Én igen, hiszen ugyanaz történt velem is, de Mary erről látszólag nem tudott. Nem óhajtottam felvilágosítani, mert akkor biztosan nem bírtam volna ki sírás nélkül. Barátnőm kíváncsi lenne, kérdezgetne, és nekem ez legkevésbé sem hiányzott

- Szegény. - jegyeztem meg halkan. - Testvérei nem voltak?

- Nem, hála a jó istennek.

 Csúnyán néztem rá.

- Most meg mi van? Nem hiányzik még több éhenkórász a faluba. Nekem viszont van egy nővérem és egy öcsém. - váltott hirtelen témát. - És neked?

 Megcsóváltam a fejem.

- Egyke vagyok.

- Kár. Nagyon jó dolog ám a testvér. Nekem a nyolcéves öcsém azt szokta csinálni, hogy...

 Nem tudtam meg, mit akart mondani, mert elhallgatott. Éppen elértük a falut, mikor szörnyű látvány tárult a szemünk elé. Néhány falubeli nő zokogott, a többiek jajgattak, a férfiak hangosan szitkozódtak, és néhányan elkószált állatokat terelgettek vissza. Teljes volt a zűrzavar, a baromfiak rikácsoltak, a tehenek bőgtek, a kutyák veszettül ugattak. El nem tudtam képzelni,  mi történhetett.

 Mary szinte azonnal eltűnt mellőlem, biztos megkereste a családját. Én leültettem a kutyáimat, aztán pedig minden félénkségemet sutba vetve odamentem az egyik férfihez. Mikor meglátott, illedelmesen abbahagyta az istenkáromlást.

- Uram, meg tudná nekem mondani, hogy mi történt itt? - kérdeztem tőle kíváncsian.

- Hát... Ma reggel kellemetlen látogatóink érkeztek, kisasszony. - kezdett bele a fejét vakargatva. - A de Noir-klán néhány tagja már megint lejött a faluba, korán reggel, és elvittek egy-két tucat kenyeret a péktől, meg néhány hordó almabort. Ez még nem is annyira rossz, mert pótolható, a péknek van pénze. De sajnos a gyerekek is kint játszottak, és közülük is eltűnt pár. Ezért láthatod a síró anyákat. Eddig még soha nem volt arra példa, hogy embereket is lopjanak, főleg nem gyerekeket. - mondta szomorúan. - Szegény gyerekek, mi lehet most velük?

 A hallottakon mérhetetlenül felháborodtam. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira megdöbbentett ez a hír. Hogy merészelték azokat a szegény gyerekeket elvinni? Ekkor láttam meg Maryt, ahogy engem keres. Odasiettem hozzá, s közben  hátrakiáltottam egy köszönömöt a segítőkész férfinek. Barátnőm szemében könnyeket láttam, egyből tudtam, hogy az ő kisöccse is a játszó kisgyerekek között volt.

- Elvitték... elvitték Simont. - sírta.

 Átöleltem, és úgy vigasztaltam.

- Nyugi, meglesz. Már van egy kész tervem, hogyan szerezzük vissza őket. - suttogtam neki. Ez ugyan hazugság volt, de akkor már tudtam, hogy ki kell eszelnem valamit.

- Kiket vittek még el? Pontosan hány gyereket? - kérdeztem tőle, mikor már szemét törölgette.

- Négyet - felelte szipogva. - Simont, a kis Lucyt, a testvérét, Petert, és Saraht.

 Eltoltam magamtól.

- Mennem kell. Azonnal intézkedek az ügyben. - mondtam neki halálosan komolyan.

- Ugyan, mit tudnál te tenni? - kérdezte tőlem legyintve.

 Mélyen a szemébe néztem.

- Kicsit több bizalmat, ha kérhetném.

 Visszamentem Brutushoz és Dantéhoz, akik ott vártak, ahol hagytam őket.

- Gyertek - adtam ki a parancsot.

 Nem sétáltam, rohantam. Közben járt az agyam, gondolkodtam, és csak úgy tolultak a fejembe a jobbnál jobb ötletek. Persze legtöbbet elvetettem, de mire elértem Holdszállást, már teljesen készen állt a Terv. Pontosan tudtam, mit kell tennem, már csak annyi volt hátra, hogy bácsikámat meg kellett győznöm, hogy engedjen el.

 A kutyákkal a nyomomban bementem a bejáraton. Akkor vettem észre, mennyire elfáradtam, mikor az előtérbe vezető tíz lépcsőfokon alig tudtam felvánszorogni. Hangosan ziháltam, a lábaim fájtak, és úgy éreztem, a szívem annyira dobog, hogy mindjárt kiesik a helyéről. De nem álltam meg pihengetni. Brutust és Dantét otthagyva felmentem a könyvtárba. Mire végre felértem, majd' meghaltam.

 Biztos voltam abban, hogy bácsikámat ott találom. Nem tévedtem. A könyvtárban el voltak húzva a függönyök, félhomály uralkodott a szobában, bácsikám egyetlen gyertya fényénél ott ült szokásos helyén, a nagy karosszékben, és olvasott.

- Bácsikám... - kezdtem bele nagy lihegve. - Bácsikám... huhh...a faluból... huh...négy gyereket... huh... négyet...elloptak a ...huh...a de Noir-ok... - hadartam levegő után kapkodva. 

 Beszív, kifúj, beszív, kifúj. Csak szépen, nyugodtan - emlékeztettem magam.

 Sir Benjamin kimerültségemet látva felugrott.

- Cathreine, jól vagy? Mi történt?

 Nagyszerű. Szóval egy árva kukkot sem értett a mondókámból. Lerogytam egy székbe.

- A faluból négy gyereket elloptak a de Noir-ok - ismételtem el neki egy pohár víz és pár perc pihenés után.

- Micsoda? Az lehetetlen! - kiáltott fel döbbenten.

- Márpedig megtörtént - bólogattam. - Maryvel mentünk a faluba, és ott láttuk, hogy mindenki jajgat, teljes a zűrzavar, és miután Mary megkereste a szüleit, én megkérdeztem egy férfit. Ő készségesen felvilágosított. Azok a hülye, barom útonállók, azok a rohadt tolvajok elvittek négy, tíz év alatti gyermeket a faluból. Mary öccsét, Simont, valami Lucyt, a testvérét, Petert, és a kis Saraht. Nem tudom,  mit akarhatnak, de ki fogom deríteni. - tettem hozzá.

 Bácsikám csendben hallgatta végig beszámolómat, a csúnya szavaknál ugyan összevonta a szemöldökét, de nem szólalt meg, csak mikor elhallgattam.

- És ezt hogyan gondolod? - kérdezte felismervén, hogy kieszeltem valamit.

- Van egy tervem . feleltem neki. Összeráncolt szemöldöke láttán hozzátettem: - Szerintem biztonságos.

 Nem mondott semmit, csak intett, hogy avassam be, és leült velem szemben.

- Nos, úgy gondoltam, ahhoz, hogy ki tudjam szabadítani a gyerekeket, először fel kéne derítenem a terepet. Erre csupán egy mód van: elfogatom magam a de Noir.okkal.

 Bácsikám ezt hallva tiltakozólag felugrott a székből.

- Szó sem lehet róla!

- Üljön le. Még nem fejeztem be. - mondtam neki.

 Dühösen lepuffant a székbe, én pedig zavartalanul folytattam.

- Szóval elfogatom magam a de Noir-okkal. Ők elvisznek a főhadiszállásukra, feltételezem, egy várba - bácsikám itt bólintott egy aprót, jelezve, hogy tényleg vár. - Út közben majd figyelem a terepet, az őröket, a kapukat, az emberek mozgását. Azt nem tudom, mit akarnak tenni velem, de nem hinném, hogy bántódásom fog esni. Reményeim szerint bevágnak egy börtöncellába. Az lenne a legjobb, onnan gyerekjáték kiszökni. Az ablakokból tudnék nézelődni, figyelni. Aztán pár óra elteltével meglógnék. Hazajönnék, és magamhoz véve pár embert, elmennék kiszabadítani a gyerekeket. Mit szól hozzá bácsikám?

 A megszólított még pár percig emésztgette a hallottakat.

- Ez egy jó terv, de mi van, ha rosszul sül el? Ha valami nem úgy lesz, ahogy eltervezted, akkor nem csak a gyerekek, de még te is a kezükben leszel. - mondta kétkedő arccal. 

- Bácsikám értse meg, hogy legalább meg kell próbálni tenni valamit! Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel a csodára várva! Azok a gyerekek tőlünk függnek!

 Sir Benjamin tanácstalanul megvakarta a fejét. Arcát a kezébe temette, és erősen gondolkodott. Természetesen én is tudtam, hogy milyen kockázatos ez a terv, de hát melyik terv nem az? A sok közül, amit kigondoltam, még így is ez volt a legkevésbé veszélyes. Bácsikám végül felemelte a fejét, és a szemembe nézett. 

- Lehet, hogy egy életen át bánni fogom, hogy elengedlek, de tényleg igazad van. Viszont nekem is van ám egy-két kikötésem. Először is beszéld meg ezt a falusiakkal, valamint azt, hogy hány férfire számíthatsz, ha visszajöttél. És... viszel magaddal fegyvert már az elfogatásnál is. Majd ma délután gyakorlunk egy kicsit. - jelentette ki.

- Bácsikám lássa be, hogy az utóbbi lehetetlen. - ingattam a fejem. - A fegyvert észreveszik, azonkívül egy délután nem elég arra, hogy kitanuljam a használatát.

 Nem kellett tudnia arról, hogy már tudok mindenféle harceszközzel bánni. Sir Benjamin lemondóan sóhajtott egyet.

- Megint igazad van. - mondta. - Akkor... irány a falu. Ma délután még pihensz, csak holnap mész el a de Noir.okhoz. Jaj, istenem, hogy mehettem én ebbe bele? - kérdezte magától egy nagyot sóhajtva. 

 A falubeliek tetszését elnyerte a tervem, de mivel nekik is szükségük volt a férfiakra, csupán öt embert kaptam magam mellé, olyanokat, akik tudnak fegyverekkel bánni. Aznap délután táviratozta apám egyik régi barátjának, aki fegyvergyártóként dolgozott, hogy küldjön nekem néhány pisztolyt, hozzá való mennyiségű puskaporral és golyóval. Reméltem, hogy levelem időben megkapja, és tudja teljesíteni kérésemet, miszerint három napon belül küldje el a kért tárgyakat.

--------------------------------------------------

Na, remélem, tetszett. Gondolom, már érzitek, hogy nemsokára jön már Robin is... 

Puszi: Orchidée