Tizennegyedik fejezet - Újabb találkozás

 Na, itt a fejezet!!! Annyira vártátok már Robint, tessék, itt van!!! :D Köszönetem azoknak, akik írtak megjegyzést az előző fejezethez!!! Akik még nem nézték meg az előző bejegyzést, azok nézzék meg, mert van egy Robinos angol-magyar képsorozat, ami szerintem egész vicces... a visszajelzések alapján ketten látták... :( Nem kell kommentelni, nekem már egy sima 'tetszik' vagy 'nem tetszik' is elég... köszönöm... Ja, az 'elolvastam' az a külön bejegyzésekre vonatkozik, mint például a "Köszönöm:)))"... Nos, nem rizsázok tovább, jó olvasást...

Ott álltam a kastély parkjában, Sir Benjaminra várva. Idegesen toporogtam, de nem tudtam eldönteni, mi lehet az oka: a türelmetlenség, a várakozás, vagy, mert izgultam az előttem álló kaland miatt. Ez az izgulás egyszerre volt kellemes és kellemetlen, vártam már, kíváncsi voltam, milyen lehet a de Noir-vár, ezzel szemben nem tudtam, hogy mi vár ott rám. Ez a tanácstalanság megőrjített.

 Már készültem, hogy bemegyek a házba, és előkeresem a nagybátyámat, mikor végre megjelent. Én gyorsan elrejtettem izzadó kezeimet, és kissé feszült arckifejezésemet felváltotta egy széles mosoly. Nem volt egyszerű bácsikám előtt eltitkolni félelmemet, de nem akartam, hogy még emiatt is aggódjon. Így is, mikor odaért hozzám, csak annyit suttogott:

- Hogy mehettem én ebbe bele? Nem lett volna szabad elengednem téged... ha apád élne, nem mernék a szemébe nézni... - mondta meggyötört arccal. Látszólag még nálam is idegesebb volt. 

- Minden rendben lesz - nyugtatgattam.

 Erre nem válaszolt semmit, csak óvatosan körülnézett, majd előhúzott a mellénye alól egy kést, amit a kezembe nyomott. 

- Ez elég pici ahhoz, hogy el tudd rejteni. Rakd el, még hasznát veheted.

Meghatott, hogy ennyire akar rám vigyázni. Odaléptem hozzá, és átöleltem. Ezen kicsit meglepődött eleinte, de utána viszonozta az ölelést. Úgy éreztem, mintha édesapám karjai közt lennék. Gyorsan letöröltem könnyeimet, mielőtt még észrevette volna, és elhúzódtam. 

- Catherine, nagyon vigyázz magadra! - suttogta a szemembe nézve. 

- Megígérem, megteszek mindent, ami tőlem telik. - feleltem neki kicsit humorizálva. Elmosolyodott, majd kiadta a parancsot: 

- Indulás!

- Igenis, parancsnok! - szalutáltam. - Holnap találkozunk! - kiáltottam neki, majd elindultam szögegyenest az erdő felé. A kést elrejtettem a szoknyám alá, ott biztosan nem fognak kotorászni. Azt próbálná csak meg valaki, olyat lekevernék neki, hogy attól legalább egy hétig koldulna! Elmosolyodtam a verekedés gondolatára.

 Mikor elértem a hatalmas fák tövéhez, még egyszer visszaintettem bácsikámnak, aki még mindig ugyanott állt, ahol hagytam, mint egy cövek, aztán bevágtam magam az erdőbe. Megborzongtam a hűvös erdei levegőtől, karom libabőrös lett, kissé bántam, hogy nem hoztam magammal sálat, de hát úgyse lehetett volna nálam sokáig, ahogy meglátták volna a de Noir-ok, azonnal el is tulajdonították volna. Amint úgy véltem, hogy Sir Benjamin már nem lát, a ruhám övrészéhez nyúltam, ellenőrizve, hogy ott van-e még az a kis tárgy, amit belerejtettem. Kivettem a pirinyó kis kulcsot, ami a Holdhercegnő ládikáját nyitja, azt a ládát, ami a de Noir-várban volt. Nem akartam szegény bácsikámat még azzal is terhelni, hogy meg akarom kaparintani a gyöngyöket, persze nem magamnak. Így két legyet tudtam ütni egy csapásra. Megnyugodva, hogy még nálam van a kulcs, visszatettem, majd folytattam utamat. Mentem tovább, iránytalanul, de nem céltalanul: célom az volt, hogy beleakadjak egy de Noir-ba, aki elvisz a várukba. Bolyongtam a fák közt, a csendben, várva valami zajra, de sajnos emberi élet jeleit sehol nem láttam. Azért megpróbáltam úgy tenni, mintha kétségbe lennék esve, mintha eltévedtem volna, mert lehet, hogy már figyeltek. 

 Csupasz karomat, hajamat, és ruhámat tépdesték az ágak. Szándékosan olyan ruhát vettem, ami alá tudtam venni nadrágot és inget, hogy vész esetén könnyen tudjak mozogni. Ezt a ruhát nem is szerettem annyira, nem állt közel a szívemhez, tudtam, hogy nem az esély rá, hogy nem is fogom hazavinni, vagy ha hazaviszem, dobhatom is ki azonnal. Hosszú, derékig érő hajamat hiába fontam be, az erdő fáinak 'kezei' közül az sem kerülhetett ki épen. A szalag eltűnt belőle, valahol elhagytam, így kibomlott, és összevissza állt az egész. Végül meguntam, hogy beleakad mindenbe, áthúztam a bal vállam felett, és a mellkasomhoz fogtam a kezemmel. Igaz, így csak egy kezem maradt, hogy elhajtsam az ágakat, de sokkal könnyebben haladtam előre, mint előtte.

 Körülbelül egy órával az elindulásom után már-már kezdtem kétségbeesni, hiszen még sehol nem találtam senkit és semmit. Féltem, hogy pont az ellenkező irányba megyek, féltem, hogy már esetleg elhagytam Holdföldét. Már-már ott tartottam, hogy semmivel nem törődve lerogyok a földre, ám ekkor megláttam egy nyulat. Pontosabban egy csapdában vergődő nyulat, és ez reményt adott. Ahol van csapda, ott lesz vadász is. Odamentem hozzá. Szegény kis tapsifüles igencsak meg volt rémülve, kaparászva próbált menekülni. Nem tudom, mi üthetett akkor belém, odaléptem, kivettem, majd szabadon engedtem. Szeretek én is vadászni, még nem volt arra alkalom, hogy megsajnáltam volna egy puskavégre kerülő állatot. Ez az élet rendje, ez így van jól. Viszont most valahogy jó érzés fogott el, ahogy láttam azt a kis pamacsos állatkát elugrándozni. Mosolyogva néztem utána. Meg... talán az is mosolyt csalt az arcomra, hogy ezzel is bosszanthatom a fekete klánt.

 Miután visszafordultam, furcsa érzés kerített hatalmába, megéreztem, hogy valaki figyel, nem vagyok egyedül. Felegyenesedve körülnéztem és rájöttem, hogy  nem tévedtem, ugyanis észrevettem egy fának lazán nekidőlő, sötét férfialakot, tőlem körülbelül harminc lépésre. Egyből felismertem, ki az. Engem bámult lankadatlanul, én pedig viszonoztam viselkedését, és alaposan szemügyre vettem. Magasabb volt nálam, de nem sokkal. Tetőtől talpig fekete ruhát viselt, bőrkabátot, inget, nadrágot, és majdnem a térdéig érő bőrcsizmát. Fején ott díszelgett az elmaradhatatlan kalap, alóla kikunkorodtak sötét, göndör fürtjei. Nyakában tollak és egy piros sál lógott, meg a fekete sála, amit most kivételesen nem kötött az arca elé. Az egész ruházata itt-ott tollakkal, fémcsatokkal, szegecsekkel volt kidekorálva. Külön-külön egyik ruhadarabja sem illett a másikhoz, de az összkép olyan volt, amilyennek lennie kellett, tolvajos. Nem tudtam, honnan lopkodhatta össze ezeket, de őszintén szólva nem is érdekelt túlságosan. 

 Gúnyos, féloldalas vigyorra meredt rám, én ezt hűvös tekintettel viszonoztam. Bár kifelé nem mutattam, de az a picike nyugalmam is tovaszállt, mint egy pillangó, ahogy elröppen a virágról. Éreztem, hogy a mozdulatlanság, a látszólagos nyugalom már nem fog túlságosan sokáig tartani. Nem tévedtem. Pár percig még farkasszemet néztünk, keményen álltam a tekintetét. Azonban ő hamar megunta, és ellökve magát a fa törzsétől, elindult felém. Nem sietett, úgy jött, mint akinek tengernyi ideje van, lassan lépkedett. Ettől kicsit olyan érzésem támadt, mintha ő lenne a vadat becserkésző ragadozó, aki lassan megközelítve áldozatát, elhozza neki a végzetét.
- Nocsak, nocsak. Egy csapdában két zsákmány! - szólalt meg diadalittasan vigyorogva.
 Gúnyosan rámosolyogtam.
- Csak egy. A nyulat szabadon engedtem.
 Egy másodpercre bosszúság suhant át az arcán, de utána visszatért a szokásos öntelt arckifejezése. Nekem már csak azért a kicsi mérgéért megérte elengednem a nyuszit.
- Ilyenek a lányok. Megsajnálnak minden foglyul ejtett állatot - mondta lekezelően. - Egészen pontosan minek is köszönhetem látogatásodat újfent, drága Hercegnő? - kérdezte már nem elég messze tőlem.
- Sétálási vágynak, kedves Robin de Noir - feleltem hasonlóan cinikus stílusban.
 Meglepődött szemtelenségemen.
 Na, mi van, eddig még senki nem beszélt így a főnök pici fiával? Ez van. Hozzá kell szoknod, mert én csak így fogok veled társalogni - gondoltam magamban.
 Még közelebb jött, ez nekem nem volt nagyon ínyemre, így tettem hátrafelé egy-két lépést. Erre Robin elvigyorodott, azt hihette, félek tőle, és ez biztosan tetszett neki. Nem szerettem védtelennek lenni, tudtam, hogy erősebb nálam, hiába tudok én is harcolni és verekedni. A múltkor csak a meglepetés erejével hatottam rá, és most csak reménykedni tudtam, hogy lesz egypár fogás a tarsolyomban, amire nem számít.
- Nagyszerű, hogy ennyire szeretsz sétálni, mert egy kicsit messze vagyunk a híres-nevezetes de Noir-vártól, ahová én most elviszlek - jelentette ki. - Na gyere.
 Felém nyúlt, de én elugrottam előle. Az egy dolog, hogy pont oda akarok, menni, de engem aztán nem fog elvonszolni! Kénytelen voltam egy kicsit játszani, ha azt akartam, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy én szeretném. Sajnos a következő alkalommal már nem voltam elég gyors, és elkapta a karom, majd visszarántott maga felé. Én csapkodtam, ütlegeltem teljes erőmből, de ez nem használt túl sokat. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve az arca felé kaptam szabad kezemmel, megpróbáltam megkarmolni. Sikerült, és ezen nagyon feldühödött. Nem törődve az arcán lévő karmolásnyommal - melyből legnagyobb elégedettségemre kicsordult egy kis vér -, jó erősen megfogta mindkét kezem, és magához ölelt, lefogva engem. Hozzányomódott a mellkasom az övéhez, és ez nekem nagyon nem tetszett. Tisztán éreztem az illatát az orromban, és még a helyzet ellenére is jólesett ez a friss, finom férfiillat egy kis erdőaromával keveredve.
- Látom, még karmolni is tudsz, te kis vadmacska. - suttogta a fülembe, és vigyorgott fölényében.
 Külső szemlélő úgy láthatta volna, mintha egy szerelmespár ölelkezne, és a fiú a lány fülébe susogna halkan. Ez a helyzet nagyon nem volt ínyemre. Támadt egy jó ötletem. Már amennyire tudtam, meglendítettem a lábam, és egy jó nagyot belerúgtam a lábszárába.
- A francos fenébe! - ordított fel meglepetésében és fájdalmában, mikor összegörnyedve a lábához kapott, engem meg elengedett, mire én résen voltam, és azonnal elugrottam.
 Sajnos szinte azonnal utánam kapott, most is magához szorított, de pont fordítva, mint az előző alkalommal.
 Mi van, ez állandóan ölelget? - gondoltam magamban. Mellkasa a hátamhoz simult. Az előző esetből tanulva még erősebben tartott, de én küzdöttem. Kezdtem kimerülni, de keményen tartottam magam. Minél jobban  vergődtem, annál jobban szorított. Csökkent az erőm, és ezt mindketten éreztük, karja, mint két vaspánt, úgy fonódott körém, én pedig nem kaptam levegőt. Erősebb, izmosabb volt, mint gondoltam. Egy idő után már nem azért kellett vergődnöm, mert szabadulni akartam, hanem mert levegőhöz akartam jutni. Zihálásom enyhült, már azt sem tudtam, mert ahhoz is kell levegő, amit Robin kiszorított belőlem, bár azt nem hinném, hogy ez volt a szándéka. Éreztem, hogy nemsokára elveszítem az eszméletem.
- Nem... kapok... levegőt... - suttogtam, de Robin csak azt láthatta, hogy tátogok, és mindjárt összerogyok. Rájöhetett, hogy valami nincs rendben, mert enyhített szorításán. De már késő volt, én erőtlenül és eszméletlenül omlottam le a földre. Elnyelt a Sötétség.

 Nem voltam sokáig ájult, csak pár másodpercig. Hangosan zihálva tértem magamhoz. Mélyeket kortyoltam a tiszta, friss erdei levegőből, szó szerint ittam. Csak pár pillanattal később tudatosult bennem, hogy a földön fekszek, és valaki mellettem ül. Mikor ráfókuszáltam, rájöttem, hogy az a nyamvadt Robin az. Ott ült mellettem, és a karjára támaszkodva figyelt engem. Akkor ötlött belém, hogy ez az idióta kis híján megölt. Irtózatos dühösnek éreztem magam. Mikor elkezdtem feltápászkodni, ő is felugrott. Arra viszont nem számított, hogy azon nyomban nekiesek.
- Te hülye barom! - ordítottam cseppet sem nőiesen. - Majdnem megfojtottál, te eszetlen bolond! Magadnál vagy? Meg akarsz engem ölni?
- Nem, csak elkábítani. Tudod, hogy könnyebb legyen téged elvinni a várba - felelte nagy lezseren, és megrántotta a vállát. Nekitámadtam, vörös köd telepedett a szemem elé. Most már nem mert magához szorítani, de lefogott, lefogta mindkét kezem. Szorosan megmarkolta mindkét csuklómat. Bennem pedig akkor tudatosult, hogy mennyire le vagyok gyengülve.
- Eressz! - sziszegtem az arcába. Vigyorgott, gúnyosan vigyorgott rajtam. Nagyon szívesen letöröltem volna a  képéről a vigyorát egy méretes pofonnal, ha nincs lefogva a kezem. Szerintem ő is megérezhette, hogy mire gondolok, mert kicsit erősebben fogta a csuklóm.
- Na, most szépen elindulunk a várba - jelentette ki váratlanul, és elkezdett húzni maga után.
 Ellenkeztem. Rángattam a kezem, a földbe vetettem a sarkam, és hátradőltem, az egész súlyommal visszahúzva magam. Alig tudott vonszolni. Pár méter megtétele után láttam rajta, hogy kezd igazán dühbe gurulni, el kellett fojtanom a mosolyom.
- Eressz! - kiáltottam, még inkább rátéve a tűzre.
- Na, most már elég legyen! - fordult felém. - Légy jó kislány, és gyere velem ellenkezés nélkül, mert ha nem, a vállamra veszlek, és úgy foglak becipelni a várba! - mondta villámló szemekkel, indulatosan. Nem viccelt. Tudtam, hogy megtette volna. Igazán nem akartam, hogy ez legyen, az csak még megalázóbb lett volna. Elértem a célom. Nekem csak előtte kéne mennem, hozzám sem érne. Diadalittasan elindultam el abba az irányba, amerre mutatott. Elégedett arcomat látva nem érezhette, hogy ő nyert. Ez volt a fő célom. Ő vitt, mégis én voltam az, aki elérte, amit akart.
--------------------------------------------------------
Na, milyen lett? Léccí' jelezzetek vissza, mert ezzel nagyon sokat küzdöttem!!!
Puszi: Orchidée