Negyvenegyedik fejezet - Rájöttem

Sziasztok!

Mielőtt a fejezetet elolvasnátok, lenne egy kérésem. Nézzétek meg a címet. Szerintetek ki jött rá, és mire? Gondoljátok át, és remélem, megírjátok komiban, hogy mire tippeltetek, még akkor is, ha az nagyon különbözik a valóságtól!!!! Köszönöm!!!

Ja, és köszi az előzőhöz írt komikat, 9 lett, mindenkinek nagyon hálás vagyok!!!! :)

JÓ OLVASÁST!

/Robin szemszög/

 Rine minden egyes mosolya után jobban gyűlöltem unokafivéremet. Az iránta érzett erős ellenszenv csakhamar egyre gyilkosabbá vált, nem sok idő kellett ahhoz, hogy minden második gondolatom Brandon fejbelövése körül forgott. A többi azt a lányt érintette, akit a karjában tartott. Rine csípője kecsesen és igézően ringott a zene ritmusára - melytől legszívesebben a falra másztam volna -, és együtt lépkedett kuzinommal. Ténye, ami tény, Rine csodásan festett. A szoknyája lágyan rengve követte mozdulatait, elegánsan suhogott. Kihúzva, egyenes háttal, büszkén táncolt, és - a francba is! - jól nézett ki Brandonnal. Tökéletes összhangban mozogtak együtt. És nevetett. Nem tudom, mit mondott neki a partnere, de nevetett, mosolygott, jól érezte magát.

 Engem már evés közben is evett a fene, mert egyszer sem sikerült elkapnom a tekintetét, rám se sandított, bezzeg unokatestvéremet úgy bámulta, mint... Á, a franc esne bele, biztosan tetszett neki! Elvégre csiszolt modorú, londoni úriember. A végén már nem bírtam tovább, muszáj voltam egy kis gyerekes asztal alatti rugdosáshoz folyamodni, hogy magamra tereljem a figyelmét. Ezt a térdem bánta, ugyanis erősen visszakaptam az apró lökésemet.

 Eszem ágában sem volt a lányt felkérni - utálok táncolni. Azonban amikor az az utolsó, undorító féreg felkérte, akkor úgy éreztem, mintha hasba rúgtak volna. Jó erősen. Talán kétszer is. És most nézhettem, ahogy együtt ringatóznak, a halk, de rettentő idegesítő zenére.

- Haver! - csapott Richard a vállamra. - Nem... nem iszol? - Egy kicsikét már forgott a nyelve, és a szemén is látszott, hogy nem kevés sört küldött már le.

- Nem - sóhajtottam. Nem lenne helyes, mikor Rine is itt van.

- A te bajod! - kiáltott fel. - Csak a tiéd. A nőd ott táncol azzal a kis kikent-kifent pudlikutyával, te meg csak nézed, mint egy... tehén - húzta ki magát a megfelelő szót megtalálva. - Ha fontos a barátod tanácsa - ez lennék én - akkor gyorsan lekéred, és beviszed egy körre egy sarokba. - Uramisten! Óvatosan szétnéztem, hogy ezt nem hallotta-e meg valaki. 

 Richard - még ha részegen megfogalmazva is - rátapintott a lényegre. Persze eszem ágában sem volt megdönteni Rine-t, hiszem ő ennél sokkal többet érdemel, de elgondolkodtam. A tánc tényleg olyan szörnyű lenne? Ha lekérném...

- Tessék, igyál! - nyomott valaki egy korsó sört a kezembe. Összeráncoltam a homlokom, és Rine-re tévedt a tekintetem. Abban a pillanatban észrevettem, hogy Brandon keze a lány derekáról lentebb csúszott, a csípőjére. A korsóm olyan erősen landolt az asztalon, hogy az ital fele kilöttyent belőle. Jutott egy kicsi a kezemre is, amit indulás közben Richard ingébe töröltem, mert annak már nem számított.

 Határozott léptekkel haladtam a táncoló pár felé, miközben a vörös köd  elöntötte a fejem. Egy pillanatig sem nézem ezt tovább! Brandon apró mozdulata olyan dühhullámokat indított el bennem, hogy meg tudtam volna ölni. Észrevett, mikor melléjük értem, s hidegen, fagyosan meredt rám, azonnal tudta, mit akarok. Ha pillantással ölni lehetne, akkor abban a pillanatban holtan estem volna össze. Bár ő is, mivel olyan égő tekintettel viszonoztam, ami tükrözte erős gyűlöletemet.

 Nem akartam Rine előtt jelenetet rendezni, ezért udvariasan szólaltam meg:

- Lekérhetném a partnernődet? - kérdeztem, mire a lány meg sem várva Brandon válaszát, kifordult a karjából. Boldogan csillogó tekintete azt sugallta, örül nekem.

- Igen - felelte mosolyogva, miközben én elmerültem szemének gyengéd kékségében.

/Catherine szemszög/

 A szívem szárnyalt a boldogságtól, ahogy Robin a válaszom után gyengéden átkarolt, és a tánchoz illesztette lépteit. A szemem sarkából láttam, hogy Brandon a helyzethez illően meghajol és elmegy. Nem érdekelt. Abban a pillanatban nem számított senki más, csak a fiú, aki a karjában tartott. Bár nem volt feltétlen szükséges, mégis úgy fogott át, hogy egész testünk összesimult, és éreztem szívdobbanásait, melyek egy ritmusra jártak az enyémmel, s a zene ütemével.

 Nem táncolt olyan jól, mint Brandon, ezt már az első pár lépés után éreztem, mégis, ahogy rám nézett, perzselő pillantása, szinte égetően forró, de lágy érintése sokkal kellemesebben hatottak rám. Teljesnek éreztem magam vele.

- Tudod - kezdte halkan -, gyönyörű vagy - bókolt kedvesen, csillogó pillantást vetve rám, mire elakadt a lélegzetem. Láttam, hogy tekintetében mély érzelmek izzanak. Szemem meglepetten megrebbent, és szerettem volna felelni, de nem tudtam.

- De tudod, mit? - folytatta. - Szerintem még gyönyörűbb voltál a réten, lobogó hajjal, s a vidámság pírjával az arcodon. - Tekintete fogva tartotta az enyémet, amibe könnyek gyűltek. Nem is sejtette, hogy mennyit jelentett nekem ez a kis hozzátétel. Megdicsérte a mostani kinézetemet, aminek örültem., aztán pedig még ha nem is szándékosan, de azt sugallta, hogy az igazi Catherine jobban tetszik neki, mint az úrinő. Ő nem azt a Catherine-t kedveli, akit játszok, hanem engem. 

 Mikor elkezdtünk forogni, szorosan összefont tekintettel, rájöttem.

 Hirtelen a szívem megállt két dobbanás között, s a világ megdermedt körülöttem. A zene elhallgatott, mindenki megállt, mindennek vége lett. S én sem láttam, sem hallottam, se nem éreztem semmit, olyannyira elmerültem gondolataimban. A felismerés sokkolt.

 Rájöttem szívem dobbanásából, az érzésből, amit mosolyától csillogó szeme látványa, csodás, férfias illatának érzése, kezének határozott, mégis gyengéd érintése váltott ki belőlem.

 Rájöttem, hogy szeretem. Szeretem a makacsságát, a határozottságát, gunyoros, pimasz modorát, a viccelődését, a kitartását, a megbízhatóságát. Szeretem, ahogy mosolyog, amikor szemében az őszinteség és bizalom csillog, szeretem érezni, ahogy átfog a karjával.

 Az önmagamnak tett beismeréstől érzelmek hada szállt meg. Úgy éreztem, túlcsordulnak elmémen, feszítik határait, majd kirobbannak a levegőbe.

 Szívem dobbant, a zene újra megszólalt a tömeg zajos morajával együtt, s én tovább fordultam Robin karjában. Kívülre nem mutattam zaklatottságomat. Úgy léptem, ahogy a tánc kívánta, úgy mozogtam, ahogy a partnerem kívánta, de belül remegtem, szétestem.

 Robin kezének érintése perzselte, égette a bőrömet, kedves, lágy mosolya, gyengéd tekintete a szívemig hatolva vésődött belém. Sok volt ez egyszerre, de én rendületlenül lépkedtem tovább a zene ritmusára, egy másodpercnyi megingás nélkül. Mosolyogtam, de elmém befelé fordult, csak egyvalaki létezett számomra gondolataimon kívül: Robin. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy nyugodt maradjak, elegáns, kecses, semmi ne ronthassa el az úrinős összhatást, de egyre nehezebbnek bizonyult fenntartani a látszatot, főleg, hogy aki előtt leginkább tartottam magam, az volt a legközelebb hozzám.

 Robin megforgatott még egyszer, utoljára, s mikor a zene véget-értével megálltunk és szétváltunk, rájöttem, hogy ő észrevette, hogy valami nincsen rendben. Aggódó tekintete láttán enyhén szaggatott, remegő mozdulattal pukedliztem, s villámgyorsan hátat fordítva neki elmenekültem. Nem bírtam elviselni ezt az erős érzelmi hatást. Lesiettem a táncparkettről, átverekedve magam a párok közt, és elmentem az asztalok mellett. Az ajtóhoz érve még egyszer visszapillantottam - Robin tekintete rám tapadt, ott állt lecövekelve, mozdulatlanul, ahogy hagytam. Sebesen visszafordultam, és mint űzött vad, kisuhantam az ajtón.

 Amint kiértem a friss levegőre, már nem is figyeltem, merre megyek, csak haladtam, amerre a lábam vitt, minél messzebb. Az útról semmi emlékem nem maradt, hirtelen ott találtam magam a szirten, a várfalnál, a tenger mellettem zubogó morajlását hallgatva. Ránéztem a kezemre - remegett, mintha reumás lennék. Egy szaggatott, önmagam megnyugtatására szolgáló sóhajjal lassan nekidőltem a fal melletti fának, fél karommal átölelve kérges törzsét. Mély lélegzeteket vettem, és lehunytam a szemem. Könny csordult ki belőle, s én mégis mosolyogtam.

 Szeretem. Kétség sem fér hozzá, megérdemli a szerelmemet. Becsületes, megbízható, gyengéd. Az első pillantásra marconának tűnő külső a világ legjobb emberét rejti maga mögött. Szinte pillanatok alatt képes nevetésre ingerelni, s ha meglátom, érzékeim felizzanak.

 Apám halála után sötétnek láttam a jövőt, hogy idegen helyen, az otthonomtól távol kell folytatnom az életemet, de rádöbbentem, hogy ez a volt a legjobb dolog, ami történhetett velem. Megtaláltam az igazi otthonomat, lelki békémet, lemondtam a bosszúról, és boldog voltam. Ha a jövőre gondoltam, minden ragyogónak, sziporkázónak, fényesnek tűnt, s boldogságom gyönyörű kék egén egyetlen sötét felhő sem gyülekezett.

 Halkan felkuncogtam, ahogy eszembe jutott, milyen furcsán nézhetek is ki. Itt mosolygok könnyezve, egy fába kapaszkodva. Szabad kezemmel eltüntettem könnyeimet.

 Kicsit megijesztett, hogy nem tudtam, mihez kezdjek a felismeréssel. Fogalmam sem volt, hogy Robin viszonozza-e az érzéseimet. Eddig mindig barátként, bizalmasként gondoltam rá, de most, hogy felismertem iránta való érzéseimet, úgy éreztem, bizonytalan vagyok. Nem tudtam, mit is tehetnék. Nem tudtam, mihez kezdjek az iránta érzett szerelmemmel.

 Ökölbe szorított bal kezemet a szívemhez emeltem, mintha csak annak erőteljes dobogását, vagy ziháló légzésemet akarnám lenyugtatni. Furcsának találtam, hogy szinte semmit sem tettem, mégis úgy érzem, mintha több mérföldet futottam volna egyhuzamban. Jobbomat is elvettem a fától, s a bal kezemhez illesztve összekulcsoltam őket.

- Istenem, segíts! - fohászkodtam halkan, majd a szirt szélére léptem, hagyva, hogy a feltámadó szél megtámadjon. Éreztem a tenger sós leheletét az arcomon, s hajam, ruhám lebegve táncolt. Élveztem. Ugyanolyan zaklatottnak éreztem magam, mint a belém kapaszkodó szél, s ahogy tépázott, olyan érzésem támadt, mintha ő ellene harcolnék. A nyugtalanság ellen. Majdhogynem felkacagtam az élvezettől, mikor hirtelen megéreztem, hogy nem vagyok egyedül.

 Azonnal megperdültem. Ott állt tőlem alig tíz méterre, vállát egy fának vetve, karját a mellkasa előtt összefonva. Póza arra a találkozásunkra emlékeztetett, mikor erőnek erejével elhurcolt a várba. Ám hiába akart most is komor, kissé fenyegető arcot vágni, a szeméből fagy helyett melegség áradt felém. Fürkészőn figyelt engem, s én kezem ártatlanul a hátam mögé kulcsolva elmosolyodtam. A gesztust nem viszonozta, de ajka széle megrándult. Egy hirtelen feltámadt szélroham a ruhájába kapott, s én csak most vettem észre valamit. Ahogy kabátja széle meglibbent, ráeszméltem, hogy ünneplő van rajta, a szokásos vad fekete szerelése helyett. Kabátja ugyanolyan sötét árnyalatú barna színben pompázott, mint a nadrágja, és selyeminge nyakánál lévő gyűrődésekből és foszlásokból tudtam, hogy utálja.

 Még szélesebbre húztam mosolyomat. - Mit keresel itt, Robin? - tudakoltam kedvesen érdeklődő hangon.

---------------------------------------------------

Na, ezt vártátok volna??? Milyennek találtátok? Könyörgök, írjatok komikat, mert ennél a nagyon fontos résznél fokozottan számít a véleményetek!!! Tipp van, hogy mi történhet??? Ti mit szeretnétek, ha történne???

Orchidée

Negyvenedik fejezet - Tánc

Sziasztok!
Nos, az előző becsapós-fejezetnél megismételtem azt a kérést, amit a harmincadiknál is... egy kifejtős véleményt kértem a történetemről. Bár nem kaptam meg a tizenegyet - azért lett ez a szám, mert ez a kedvenc számom -, mégis hozom a frisset. Bár isten a tanúm rá, szerintem nem mindenki érdemli meg.

Nagyon rosszul esik, hogy van 64 (!) rendszeres olvasóm, azt a bejegyzést 69-en tekintették meg eddig, és összesen öt komit kaptam hozzá. Csodálkoztok, hogy most elkezdtem gondolkodni a meghívós blogon? Természetesen, akik gyakran írnak, csak most véletlenül, vagy nem véletlenül nem írtak, azokra nem haragszom. Nem sorolom fel őket, tudják ők maguk is, mikor szoktak nekem írni, és mikor nem.
A többieknek pedig annyit, hogy nagyon rosszul esett. Nekem igen drága az időm, és bár írni így is, úgy is írok, viszont a begépeléstől gyakran megkímélhetném magam. De nem, én gondolok Rátok, kedves olvasóim, és van, hogy tanulás helyett (!) tíz óráig gépelek, csak hogy aznap hozhassam a frisset.

Ez a gondolat Killának nem fog tetszeni, de tényleg komolyan gondolkodok a meghívóson. Nem vagyok ennek a híve, természetesen, de most minek írjak olyanoknak, akik arra sem méltatnak, hogy legalább néha írjanak komit nekem? Mert általában öt-hat-hét komit kapok egy fejezethez, és kb. 100-an olvassák el. Gondoljatok bele, szerintetek ez igazságos???

Csak, hogy tudjátok: Senkire nem haragszom meg, ha most kezd el kommentelni, csak tegye!

És itt vannak a válaszok, azoknak, akik megérdemlik, hogy írjak nekik fejezetet... és utána a fejezet, természetesen;)

Silivren:
Örülök, hogy megmondtad a véleményed! A szereplőkkel kapcsolatban tudom, hogy felszínesek - szerintem nem is csak néha -, de egyszerűen nem tudom őket megformálni. Szóval ezt inkább hagoym, és majd nyáron, mikor újraírom a történetet, erre is nagyobb hangsúlyt fektetek. Kár, hgoy nem tudtad megmondani, mi a baj, hogy mi nem elég jó, mitől tudnék jobb lenni, pedig segített volna;)
Kisebb-nagyobb affér Brandonnal... hm, meglátom majd, mit tehetek az érdekedben;) Egyelőre nem árulom el, hgoy tervezek-e ilyesmit, vagy sem.
Nem haragszom, mert nem írtál az előzőhöz, mert Te gyakran szoktál írni, tehát ha egyszer-kétszer kimarad, az nem a világ vége.
Tudom, hogy írónak lenni nem könnyű, és eszemben sincs abbahagyni a blogolást... hiszem azért csinálom, hogy véleményeket kapjak! És ha az kevés, az kevés. Csak tudod, néha felháborít, hogy van ez a pár - van nem is csak pár -  ember, aki SOHA nem hajlandó írni komit. És ez kicsit rosszul esik. Mert akkor valószínűleg nem olyan jó a történetem, hogy az reakciót váltson ki belőlük.
Nos, és most lelkiismeret-furdalás gyötör, nagyon is, ugyanis írtad, hogy van egy díjam nálad. Az ám, csakhogy nem tudom, hogy melyik a Te blogod. Amikor nekem írsz, névtelenben vagy, és ezért nem tudom megnézni. Hálás lennék, ha linkelnél. Lehet, hogy itt van a listámban. azt nem tudom, csak be kell azonosítani:)
Köszönöm, hgy írtál!!! :) <3
Ja, és látod, a számot megmagyaráztam. 11 a kedvencem.:D

Killa:
Nem tudom, hogy hagy-e még apa gépezni, vagy ha hagy, meddig, mert ezt még el akarom végezni, és utána megyek olvasni a tiedet, ha lesz időm, és nem zavar el innen!!!
Szóval... Te MINDIG itt vagy, mióta csak jelentkeztél, és tudom, hogy rád bármikor számíthatok. A támogatás kölcsönös:) És köszönöm.
Nem arra számítottam, hogy mindenki olyan oldalakat fog írni, mint te, hiszen nekem is csak néha sikerül, de azért pár sort úgy elvártam volna. De persze, ez nem mindig megoldható. Te aztán részletesen kifejted a véleményedet mindig, és már nemegyszer hatottál a történet cselekményszálára;) Valahogy éreztem, hogy a kutyákat fogod mondani kedvencnek;)))) xD A 16-os, 18-as részekkel.. hát haladok. Már nagyjából teljesen felépült előttem a történet egésze, és tudom hogy mi hol lesz, és LESZ. Ezt megígérem;)
Nos, a következő fejezetet Te már megkaptad e-mailben, tehát ennyi. A kövi meg jön rendesen, szombaton.
PUSZI<3
És naná, hogy elégedett vagyok!!!

Emcé:
Hát igen, várni senki nem szeret, de hát valamikor meg is kell írni a fejit;))) :D De így inkább megvan a varázsa, nem? Mert ha vársz rá, akkor még jobb lesz... Sőt, minél többet vársz rá... (Hm, lehet, hogy még ritkábban kéne fejit hoznom? xD)
Rátapintottál a lényegre. AZt kérted, hogy meglepő helyzetben derüljön ki Rine titka. Nos, annyit elárulok, hogy egy nagy fordulópont lesz a történetben,m és már nincs is olyan messze;))) És nem baj, ha beleszólsz, hiszen Killának is milyen hálás vagyok a beleszólásaiért!!!
Köszönöm a dicséretet, és nem baj, ha keveset írsz, mert legalább írsz, és ez is tökéletes. Köszönöm:)

Silver Lady:
Köszönöm a dicséreteket neked is, kedves vagy:) Igen, én is Robin miatt kezdtem el írni:) Megfogott a karakter;) Jó, hogy sikerült jóra formálnom, hiszem ő az egyik legfontosabb. Catherine-nel együtt, persze;) A többi karakterre vonatkozó dolgokat már kifejtettem egy előző válaszban, Silivrennél.
Örülök, hogy jónak találod őket együtt:) Szeretem én is ezt a párost. Gondolom, nem csodálkozol, ha bevallom, hgoy nekem is a vicces-romantikus jelenetek a kedvenceim. Írni és olvasni egyaránt;)
Köszönöm, hogy írtál:)

Dora Wolfe:
Örülök, hogy ilyen hamar végigolvastad, és hogy tetszik:) Köszönöm, hogy írtál:)
Örülök annak is, hogy tetszik a történet, és a karakterek. Nagyokat nevettem a megfogalmazásaidon, ahogy leírtad, kit szeretsz és kit nem:)
A zenés ajánlásoddal kapcsolatban csak annyit, hogy megfogadom a tanácsod, ha lesz időm, de most nincs, ésszeretném a frisset közzétenni. Köszönöm a javaslatot, és remélem, a következőnél már tudom tartani!!!
Puszi<3

Na, és VALAKI írta, csak már nem találtam meg, hogy ki, pedig hatszor átolvastam minden komit, hogy adjak bele Catherine személyiségébe többet magamból. Elárulom, Rine teljes egészében olyan, amilyen ÉN SZERETNÉK LENNI. Bátor (ez nem vagyok én), mégis nőies és okos. Beletettem a saját hibáimat is (forrófejűség, makacsság). Szóval ő egy ilyen gyúrt forma, akit magamból formáltam, és amiket leírok, ezek az én képzelgéseim;)

JÓ OLVASÁST!!!

 A teremben nyüzsgő emberek sokasága mind gratulálni akart a jegyespárnak, és látszott rajtuk, hogy őszintén örülnek rég eltűnt úrnőjük boldogságának. Loveday azzal a rá oly jellemző széles mosollyal az arcán köszönte meg mindenkinek a jókívánságokat. Sir Benjamin mellette állt, s ragyogón mosolyogva, büszkén karolta át. Robinra pillantottam néha-néha, aki szenvedő "nem lehetett volna azt vacsora után?!"-tekintettel meredt rájuk. Nem vette észre, hogy figyelem. A tőle két székre ülő Brandon viszont leplezetlenül bámult. Vagyis számomra idegesítően fürkészőnek tűnt, de rajtam kívül senki nem látta meg. Néha rá-rápillantottam, de nem méltattam arra, hogy farkasszemet nézzek vele.

 Robin közönyös viselkedése miatt ordítani tudtam volna az idegességtől. Csak őmiatta öltöztem ki ilyen szépen, elegánsan, de látszólag semmi haszna nem volt. Nem kezdeményezett beszélgetést, pedig majdnem velem szemben ült. Megint unokafivérére esett pillantásom, aki éppen az egyik öccsével beszélgetett. Felcsillant a szemem, ahogy eszembe jutott egy nagyszerű ötlet. Brandon elvileg a riválisa. Ha eljátszom, hogy kedvelem a fiút, akkor Robinban fel fog éledni a küzdési vágy! Diadalittas hullám száguldott végig a testemen, minden porcikám elégedetten borzongott meg. Egyetlen dolgot találtam nehezebbnek, mégpedig a Brandonnal való szemezés gondolatát, de Robinért még ezt is kibírom.

 Egyre gyakrabban tekingettem a városi ficsúr felé, amit ő észre is vett. Nem léptem át a határt egyszer sem, hogy átmehessen egyértelmű flörtbe, igyekeztem, hogy nem tudja eldönteni, hogy ez vajon csak kíváncsi érdeklődés, vagy sem. Bár önelégült vigyorát meglátva sejtettem, hogy még csak lehetőségként sem merül fel az benne, hogy nem érdekelne engem.

 Bár Lord de Noir igyekezett tényleg "Londonhoz illő"-vé tenni az ünnepséget és a vacsorát, a húga miatt, a nőn láttam, hogy nem elégedett. Néhány rosszalló megjegyzéséből, melyet a férjének szánt, levontam a következtetést, miszerint problémája van azzal, hogy minden fogást egyszerre tálalnak fel, nem külön-külön, hogy a többi asztalnál ülő ember - kétkezi munkások és katonák lévén - igen sokat és illetlenül lakmároztak, valamint nem takarékoskodtak a bor mennyiségével sem. Zavarta a zaj, a jókedvű ricsaj, az élcelődés, nevetés hangja, meg egy-két kissé lerészegedett katona nótája. Nekem pedig pont az tetszett. Hiányzott innen a formalitásos kötöttség, a dermesztő érzés, hogy tudod, mindenki téged figyel, mikor követsz el valami szörnyű ballépést - mondjuk véletlenül egy centiméterrel magasabbra kerül a könyököd, mint ahogyan az illő lenne evés közben, vagy netalántán kivillan a bokád a szoknya alól. És ha ez - ne adj isten! -megtörténne, akkor az elkényelmesedett fenekükön ülő pletykaéhes úri hölgyek - más szórakozásuk nem lévén - elkezdik terjeszteni a pletykákat, és ezeken csámcsognak, míg nem találnak újabb botrányt, melyet alaposan kivesézhetnek. Isten mentsen az effajta népségtől! Elhatároztam, hogy amennyire lehet, távol tartom magam Lady Cunninghamtől, mert még véletlenül szóba jönne a nevem Londonban.

 Bár nagy volt a kísértés, hogy megbotránkoztassam a nőt illetlen evéssel, inkább tartottam magam előző elhatározásomhoz, miszerint bizonyítok, hogy nemhiába vagyok nemesember leánya. Így hát egyenes derékkal ültem az asztalnál, s fogyasztottam a finomabbnál finomabb falatokat. A fűszeres sült liba ízlett a legjobban, azt különös élvezettel ettem meg.

 Hirtelen összerezzentem, amikor valaki gyengéden megbökte a lábamat, kiszakítva a gondolatmenetemből. Ellenálltam a kísértésnek, hogy gyermek módjára a terítőt felhúzva az asztal alá lessek, és inkább a körülöttem lévők arcáról próbáltam olvasni. És ekkor - legnagyobb örömömre - felfedeztem egy hamiskás mosolyt Robin arcán, s engem fürkésző tekintete pimaszul megvillant. Enyhén előredőlt, s fogaival tépdeste a csirke húsát a combról, aztán lassan megrágta és lenyelte. El sem tudtam volna mondani, hogy pontosan mitől, de azonnal kiszáradt a szám.

 Csillogó szemmel kezdtem el keresni a lábát, hogy visszalökhessem, de nem találtam semerre. A meglepettség vagy koncentrálás kiülhetett az arcomra, mert láttam, hogy Robin szája sarka megrándul. Durcásan összeszorítottam az ajkam, mire ő - köhögésnek álcázva - elkezdett rajtam nevetni. Szája elé egy szalvétát emelt. a következő pillanatban a lábam lendült, és - kicsit erősebben, mint szerettem volna - eltalálta célját. Robinba belefulladt a nevetése - vagy köhögése, édes-mindegy -, szeme elkerekedett, és a térdéhez kapott.

- Bocsánat - tátogtam beharapva az ajkam. - Fáj?

- Nem - felelte faarccal, de a kezét nem vette el. A férfibüszkeség...

- Tényleg sajnálom - pislogtam bűnbánóan.

- Semmi baj - legyintett.

 Mielőtt bármit is mondhattam volna erre, a zenekar elkezdte játszani első akkordjait. Keringő. Robin arcára vetettem egy pillantást, és abból az elborzadt, szörnyülködő, kétségbeesett arckifejezéséből tudtam, hogy ő aztán biztosan nem fog felkérni egy táncra. Csalódottan kortyoltam bele a vizespoharamba. Szeretem táncolni, bár nem annyira, mint amennyire egy hozzám hasonló fiatal lánynak szeretnie kéne, mert kissé kötöttnek találtam. de az jólesett volna, ha érzem, hogy Robin karjaiban forgok...

- Kisasszony, szabad egy táncra? - szólalt meg mellettem valaki váratlanul. Kicsit sem meglepődve konstatáltam, hogy Brandon az.

- Persze - feleltem mosolyogva. Bolond lettem volna visszautasítani. Egy, nem volt indokom, mert ha azt mondom, nem tudok táncolni, akkor egész este nem mehettem volna parkettre. Kettő, álmos vagy fáradt nem lehettem, ugyanezen okból. Három, az úri hölgyek szeretnek táncolni - akárkivel! - és ma én is az voltam.

 Brandon meghajolt, aztán felsegített. Kedvesen mosolyogva karoltam belé, és ő is viszonozta a mosolyt, de miközben felálltam, észrevettem, hogy szeme diadalmasan Robin felé villan egy pillanatra. Én nem néztem oda, csak magamban ujjongtam, és hagytam, hogy partnerem odavezessen a táncparkettig. Az emberek, akik mellett elhaladtunk, elhallgattak, aztán elkezdtek sugdolózni. Ők csupán annyit láttak, hogy egy elegáns, jóképű, londoni fiú és egy szintúgy elegáns,  Londonból származó leány együtt fog táncolni. Sok-sok kíváncsi szempár tapadt ránk, és én tudtam, hogy fejükben már az esküvőnk kezd képet ölteni. Megrándult az ajkam széle a gondolatra. Én és a házasság! Soha nem reménykedtem ilyesmiben, és nem ilyesmiben, és nem is fogok. Brandonnal meg aztán főleg nem! Még ha meg is kérne, is kikosaraznám. Meg aztán... minek is kérni meg engem bárki? Jesszusom, mik nem jutnak eszembe!

 Ahogy a parkettre értünk, ahol a többi pár már felállt, a fiú egy lágy karmozdulattal maga felé fordított, és karjába vont. Úgy álltam be, hogy a tánchoz képest a lehető legtávolabb legyek tőle, nem tetszett, hogy olyan sok helyen érintkezünk. A zene egyik taktusára, mikor be tudtunk lépni, elindultunk. Brandon - ahogy arra számítottam - kifogástalanul, mondhatni tökéletesen táncolt, egyetlen hibát sem vétett. Látszólag őt sem lepte meg, hogy én is profi vagyok.

- Kegyed honnan származik? - tudakolta udvariasan.

- Londonból - feleltem. - Ahonnan maga.

- Be is vezették már a társaságba? - érdeklődött, de láttam rajta, hogy nemleges választ vár.

- Ó, igen, pont egy éve - bólintottam.

 Összeráncolta a homlokát. - Furcsa, hogy egyszer sem találkoztunk.

- Nem, egyáltalán nem az - ráztam meg a fejem. - Az elmúlt egy év során alig három bálon volt szerencsém részt venni.

- Hát az meg hogyan lehetséges? - játszotta meg a felháborodást. - Kisasszony, kérem, ez bűn! Megfosztani a társaságot egy ilyen gyöngyszemtől! Szörnyűséges!

 Bókja hallatán nem pirultam el cseppet sem, csupán halkan felkuncogtam megbotránkozott hangja miatt. 

- És ön hány bálon vett már részt? - kérdeztem, remélve, hogy el tudom terelni a témát Londonról. Nem akartam, hogy az okom miatt kezdjen el kérdezősködni, mert amiatt nem jártam bálokra, mert akkoriban kezdtek a dolgaink veszélyesebbé válni, és apám nem akart elengedni. Nem mintha én annyira könyörögtem volna neki, hogy menni akarok.

- Hát... elegen ahhoz, hogy azt össze lehessen már foglalni. Tudja, az anyám nagyon igyekszik mindannyiunkat kiházasítani, s húgom már sikeresen férjhez is ment. - Elhúzta a száját. - Most én vagyok a szégyen, akinek senki nem elég jó... - sóhajtott fel színpadiasan.

 Nem is olyan lekezelő, mint amire vártam. Tehát tévedtem volna vele kapcsolatban?

- Hány éves a húga? - kíváncsiskodtam.

- Tizenkilenc - felelte kis gondolkodás után, mire elmosolyodtam. - Tavaly ment hozzá Jonathan Rensway-hez.

- Nem ismerős a név - ráztam meg a fejem.

- Rendes ember, jó családból - vonta meg a vállát. Aztán megnyalta az ajkát, és a szemembe nézett. - Feltehetek egy személyes kérdést?

- Attól függ, az mennyire személyes - vágtam rá.

- Hm... önnek van udvarlója?

 Egy lépést elvétettem, de utána ugyanúgy folytattam a táncot.

- Nos... - Robin megcsókolt, de... nem hinném, hogy annak számít. Ő egy barát. Összezavarodtam! - nincs - feleltem némi habozás után.

- Robin sem? - szegezte nekem a kérdést.

 Kissé hátrahőköltem. - Nem - ráztam meg a fejem.

 Brandon komoran bólintott. - Jó, csak mert figyelmeztetni szerettem volna - mondta. - Ő nem az a... hűséges típus.

 Nehezemre esett ott maradnom vele, ahelyett, hogy kitépve magam a karjai közül, elviharzottam volna. Aljas, kétszínű bunkó!

-  Robin a barátom - feleltem, bizalmasan megnyomva az utolsó szót.

- Persze, persze... - suttogta. - Csak, tudja... ő nem megbízható. Olyan... hencegős típus, tudja? Sokat mond, de keveset tud felmutatni. Engem csupán késpárbajban tudott legyőzni. 

 Nem tudtam, miféle reakciót váltott volna ki a többi emberből ,ha most pofon vágtam volna. Nagy kedvet éreztem ehhez, de sajnos egy úrinő, egy elegáns hölgy nem tesz ilyet.

 Hidegen megvillant a szemem. - Ó, igen, hallottam hírét rivalizálásotoknak - mondtam szárazon. Látszott az arcán, hogy elégedett azzal, hogy hiszek neki, gondolom, úgy sejtette, hogy ez, amit mondott, végleg utolsó féreggé tette Robint a szememben. Tévedett. Őt gondoltam annak. Még hogy Robin hencegős? Robint mondja hencegősnek, azután, hogy most dicsekedett el, hogy csak késsel tudta legyőzni? Aljas disznó! Megpróbálja befeketíteni a háta mögött!

 Most jöttem rá, hogy Robin bezzeg semmi rosszat nem mondott Brandonról, annak ellenére, hogy tudta, milyen, nem szidta előttem. Abban a pillanatban nagyon tiszteltem őt ezért. Nem beszélte ki az unokafivérét a háta mögött.

 Táncpartnerem hirtelen mögém emelte pillantását, és szeme ellenségesen megvillant.

- Lekérhetném a partnernődet? - szólt hozzá a mögöttem álló, mire én megfordultam, és a szívem majd' kiugrott a helyéről. Pont őrá volt szükségem!

------------------------------------------------------------
Ha van kérdésed a fejezettel kapcsolatban, tedd fel nyugodtan!!!!!! Kíváncsian várom!!! Remélem, hogy most kapok több komit!!!! :)
Még egyszer köszönöm azoknak, akik írtak!!!!
Nos, mit gondoltok most Brandonról? AZ egész helyzetről? Rine jól játssza a szerepét???
Orchidée

Negyvenedik fejezet - Kérés

 Sziasztok!

Lenne egy apró kérésem. 

Emlékeztek, csináltam már egyszer olyat, a harmincadik fejezet után, hogy megkértem az Olvasóimat, Titeket, hogy írjatok egy összefoglaló véleményt a történetemről. Most is ezt tenném. Mivel az előzőhöz CSAK Killa és LillaXD írtak, ezért reménykedtem, hgoy többet kapok most.

Azért nem írtam ezt a fejezet végére, mert a múltkor nemhogy ilyeneket nem kaptam, hanem még rendes komikat sem! Nagyon rosszul esett.

Részletesen írjátok meg a véleményeteket, kritikátokat, tegyetek javaslatokat!!! 

Mit gondoltok a karakterekről? Ki a kedvenc mellékszereplőtök, és miért? Élethűek, vagy sablonosak? (Szerintem nem jók, de majd mikor nyáron átdolgozom a történetet, ezen javítani akarok, és fontos, hogy mit mondtok!)

Van-e kedvenc részetek az egész történetben? Mi az, ha van? Mit gondoltok a cselekményről? Van-e olyan jelenet, amit Ti már elképzeltetek, és gondoltok, hgoy benne lesz? Ha van bármi elképzelésetek, akkor szóljatok nyugodtan, mert emlékszem, hogy mikor Killa írt nekem, akkor az ő kommentje nagy hatással volt a történet folytatására.

Mit gondoltok a stílusomról? Milyen MOST összehasonlítva az egy évvel ezelőttivel? Szerintetek fejlődtem? Ha igen, miben?

Nos, itt van Killa véleménye, amit írt tíz fejezettel ezelőtt:

"Szia!

Nah, én úgy érzem kötelességem teljesíteni a kérésed, bár azt nem ígérhetem, hogy úgy teszem meg, ahogy te azt várod.

Gondolom annyi nem elég, hogy tied a kevés közül, az egyik olyan történet, amit akkor is elolvasok, ha egy perc időm sincs. Volt már, hogy reggel jutottam csak gép elé, suli előtt, és nem tudtam nem elolvasni amit írtál, így aztán jól el is késtem.

A film engem annyira nem érintett meg, nem hagyott mély nyomot, te viszont annál inkább.

Igyekeztem eddig is leírni a véleményem, de megteszem még ezerszer is, ha ezzel segítek neked.

Röviden a szereplőkről annyit, hogy Catherine és Robin nagyon jól meg van formálva, látszik, hogy ők az ihletőid és a kedvenceid, de mindenkit háttérbe szorítanak, így ha megjelenik egyik másik ritkán használt karaktered, azok gyakran felszínesek. Egy szereplő, akit például nem szeretek annyira, az maga Coeur de Noir. Bár őt lehet direktbe is egyszerűnek írni, mivel a film alapján sem egy lángelme.

A történeted minden részét szeretem általában, de néha túl sok hangsúlyt fektetsz jelentéktelen részletekbe és az izgalmas és érdekes dolgok felett gyorsan átsiklasz.

Kedvenc részem minden Robin-Catherine rész, de főleg az, amibe egyszerre tudod belevarázsolni az izgalmat, a még fel sem fedezett, de érezhető szerelmet és vágyat és néha a humoros elemeket is. Ezeket szeretem a legjobban.

Néha lepj meg minket, valami olyannal, ami nem várható! Valami igazán nagy fordulatot, amire nem is gondolnánk! ;) Vagy kelts bennünk bizonytalanságot, hagyj függővégeket, hagyj rágjuk még inkább tövig a körmünk! :D

most például azt nem tudom, mi lesz a vacsora vége, mert lehet az egész őszinte, de átverés/csapda is. Kíváncsi vagyok. De ha van egy harmadik út ezeken kívül és te azt megírod, akkor teljesítetted minden kívánságom.

(kivéve azt, hogy íííííírj már valami 16-18-asat:DDDD de azt persze csak akkor, ha akarsz, ha nem akarsz, az se gond. :))

Huh, nem tudom, mennyire lett értelmes amit írtam, mert gyorsan, azt ami először a számra jött, így talán nem is lehettem volna őszintébb!

Nagyon várom a következőt, a design nekem nagyon tetszik és megtisztelő, hogy kitetted a fejlécet, hát még hogy csináltál mellé egy egész új kinézetet.

Pusssz, köszönöm, hogy te is kommentelsz mindig nálam és továbbra is számíthatsz rám bármiben! <3U."

Köszönöm azoknak, akik veszik a fáradságot, és írnak Nekem, mert ez számomra nagyon sokat jelent! Ezt főleg azok tudják átérezni, akik ugyanúgy blogolnak, történetet írnak, mint én.

Meg fogom hálálni, ha írsz!!! :)

Ja, még valami! Tudom, hgoy gonosz dolog tőlem, hogy úgy tettem közzé, mintha fejezet lenne, de tapasztalatból tudom, hogy ha ez lett volna a címe "Kérés", akkor feleannyian se néznék meg, mint ahányan egy fejezetet szoktak.

Ha jövő hét szombatig nem gyűlik ki a tizenegy komment ehhez a bejegyzéshez, akkor a fejezet MÉG EGY hetet csúszik.

Sajnálom, ha ezzel azokat büntetném, akik írnak, ezért nekik jövő hét végén elküldöm a fejit e-mailben, de remélem, erre nem lesz szükség, mert kigyűlik.

KÖSZÖNÖM, HA ÍRSZ!

Harminckilencedik fejezet - Ajándék

Sziasztok!

Nos, kicsit rágógumi húzós-nyúlós, de ez van... Most amúgy beteg vagyok, nem fog úgy az agyam, mint kéne...:S

Jó olvasást!

/Catherine szemszög/

 Már csak egy ajtó választott el a teremtől. Bentről kihallatszott a beszéd zaja összemosódott morajként, néha megtoldva gyöngyöző kacajokkal, vagy öblös férfinevetés. Türelmetlenül vártam, hogy kinyissák, hogy én is ott lehessek bent Sir Benjaminnal, Loveday-jel, Sarah-val, és Robinnal. No meg persze nagyon kíváncsi voltam örök riválisára, Brandonra. Hogy nyugtalanságomat kissé feloldjam, óvatosan megérintettem a kék ruhám zsebébe rakott gyöngy nyakláncot. Elhatároztam, hogy mindig magamnál tartom, így biztonságban tudhatom.

- Kisasszony - hajolt meg előttem egy férfi, valószínűleg inas, és egy határozott mozdulattal kitárta előttem a hatalmas tölgyfa ajtót.

 Fejemet felszegtem, és átléptem a küszöböt. Egyenes gerinccel, kihúzva álltam meg, miközben az ott tartózkodó összes ember felém fordult. Tudtam, hogy csinos vagyok, hogy jól nézek ki, s büszke mosoly ragyogott fel az arcomon. Élveztem, hogy leplezetlen csodálattal bámulnak rám.

 Ebben a helyiségben még soha nem jártam. Bár a kőfala és a magas mennyezete miatt passzolt a vár többi részéhez, mégis sokban különbözött tőlük. Az otromba, nehéz bútorokat elegánsabbak váltották fel, fehér abroszok díszelegtek az asztalokon, vörös drapéria az ablakokon, ahol a nap fénye tűzött be. A sarokban egy emelvényen egy pár hangszer pihent, mellettük néhány muzsikus, akik a sorukra vártak.

 Körbefuttattam a tekintetem, hogy ismerős arcokat találjak. Elsősorban Robint. Nemsokára meg is láttam, ott ült Loveday mellett, az apja jobbján az egyetlen vörös abroszos asztalnál. Szívem örömteli táncba kezdett, ahogy elkaptam pillantását - lehet, hogy képzelődtem, de mintha csodálat csillogását véltem volna felfedezni sötét szemében. Továbbhaladtam szememmel, de végig éreztem, hogy figyel.

 Miközben elindultam az asztal felé, megakadt a pillantásom egy fiatal, szőke fiún, aki Loveday másik oldalán ült. Jégkék szemében elismerés csillant, ha jól láttam. Bár nem hasonlított senkire a de Noir-családból, mégis tudtam, hogy csak ő lehet Brandon. Minden tekintetben Robin ellentéte. Messziről még csak annyit lehetett látni, hogy az itt oly jellemző fekete szín helyett elegáns sötétkék városi ruházatot visel.

 Mindenki felállt, ahogy az asztalhoz értem.

- Catherine, leányom! - biccentett vidáman bácsikám, és nekem a megszólítás megmelengette a szívemet. - Hadd mutassalak be néhány embernek!

- Rendben - feleltem illedelmesen.

 Lord de Noir egy fekete hajú alacsony, kellemetlennek látszó nőt vezetett hozzám, aki egy cingár, szőke férfival az oldalán jött. A nő díszes, elegáns zöld ruhát viselt, nyakában hozzá illő értékes nyakékkel.

- Lady és Lord Cunningham, ő itt az unokahúgom, Catherine Merryweather - mutatott be. Kecsesen pukedliztem. - Catherine, a hölgy Lord de Noir húga, Lady Emilia Cunningham, és a férje, Lord James Cunningham. - A férfi hűvösen biccentett, de keskeny vágású szemében mohó kíváncsiság tükröződött.

- Maga a Hercegnő? - kérdezte a felesége, miközben kissé lenézően - vagy irigyen - mért végig.

- Igen, hölgyem - válaszoltam, és éreztem, hogy nem fogom őket kedvelni. Nagyzolós londoniak.

- És itt a három fiuk - fordított a másik irányba a bácsikám, és szembetaláltam magam azzal a szőkével, akit Brandonnak hittem.

- Brandon Cunningham vagyok, kisasszony - csókolt kezet, persze ajka nem ért kézfejemhez. - Ők az öcséim - szólt felegyenesedve. - Gerald és Samuel.

 A másik kettőben már több volt a de Noir-vér, a fiúk sötét haja és szeme alapján. Ők azonban egyáltalán nem érdekeltek, csak Robin ellenfele.

- Örülök, hogy megismerhetem, uram - mosolyogtam Brandonra.

- Részemről a szerencse, Miss Merryweather - felelte udvariasan.

 Végigmértem az öltözékét. Mellénye a legújabb divat szerint készült, éppúgy, mint a bricsesze, az inge, és az összes többi ruhadarabja. Elegáns kis vörös kendő díszelgett a nyakában, melytől arcszíne egészségesebbnek tűnt. Szeme fürkészőn meredt rám hosszú, keskeny arcából. Hibátlan ívű, egyenes orrát még egy nő is megirigyelhette volna.

 Bármennyire is jóképűnek találtam - ezt nem tagadhattam, hisz tényleg az volt -, mégis ellenszenvet éreztem iránta. Nem szerettem az ilyen gazdag városi ficsúrokat, akik a szórakozással foglalkoznak a kemény munka helyett. Lerítt róla, hogy pénzes, ahogy láttam az anyja arcán is azt a fensőbbséges arckifejezést, a fiának ez az egész lényében jelent meg, ahogyan tartotta magát, ahogyan mozgott. Ez lenne Robin riválisa? Hiszen Robin klasszisokkal jobb nála! Bár a de Noir-fiú nem rendelkezett ilyen szabályos vonásokkal, mégis sokkal vonzóbbnak találtam. Kemény fizikai munkának köszönhető izmos testét össze sem lehetett hasonlítani Brandon maximum vívás által szerzett izomzatával.

 Igyekeztem, hogy a megvetés ne látsszon arcomon. Kedvesen mosolyogva biccentettem egyet, és a bácsikámhoz fordultam.

- Hova ülhetek le? - kérdeztem tőle, mire odavezetett az ő széke melletti helyhez. Miután én leültem, mindenki elfoglalta a saját helyét.

 Őszinte mosollyal üdvözöltem a velem pont szemben ülő Lovedayt, és a mellette ülő Robint.

- Éhes vagy? - tudakolta a nő.

- Természetesen - feleltem huncut pillantást vetve az öccsére -, ugyanis kimaradt a reggeli.

 Robin vigyorogva viszonozta pillantásom, de valamiért úgy éreztem, mintha bántaná valami

- Nem fogsz a kosztban csalódni - kacsintott rám.

- Remélem is - vontam fel gőgösen a szemöldököm, melyről Robin tudta, hogy tréfa.

- Ó, ne aggódjon, kisasszony, bár Londonnál nem jobb, de azért itt is elég kielégítő a vendéglátás és a fogások - csatlakozott a társalgáshoz Brandon, mihelyt helyet foglalt Loveday mellett.

 Mindenki úgy tett, mintha meg sem hallaná a kijelentésben a sértést, csak Robin ujjai fehéredtek el pohara nyakán.

- Igazán megnyugtatott - feleltem hűvösen biccentve.

 Észrevettem, hogy Lady Cunningham engem méreget, hirtelen úgy éreztem, mintha Londonban lennék, első-bálozó koromban, mikor mindenki ilyen kritikus pillantással figyelte mozdulataimat, hátha valami hibát vétek, melyen pletykálhatnak majd egy darabig. Még jobban kihúztam magam, és felszegtem az állam, elhatározva, hogy nem adom meg ennek a nőnek az alkalmat, hogy rajtam köszörülhesse nyelvét. nem hiába szenvedtek velem nevelőnőim és édesapám, tudok úrinőként viselkedni! Egy időre eltemetem magamban a vadóc Rine-t, és csak Catherine leszek. Bebizonyítom, hogy több vagyok ennél a felszínes, kicsinyes nőnél. Szinte lehetetlen, hogy Lord de Noir húga.

 Miközben én elhatározásra jutottam magamban, a szolgák felszolgálták az ételt. Ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb ételeket pakoltak le elénk, melyeknek már csak a látványára is majdhogynem kicsordult a nyálam.

 Lord de Noir felállt az asztalfőről, és megkocogtatta poharát.

- Beszédet mondok! - kiáltotta, mire minden szem felé fordult. - Ez az ünnepség különleges! Egy évszázadok óta tartó viszályt zárunk most le, mely egyetlen személynek köszönhető, aki most itt ül közöttünk! - Enyhén elpirultam, mert sokan rám emelték a tekintetüket. - Fáradságot és energiát nem kímélve az a talpraesett ifjú hölgy elérte a célját, és békét teremtett. Holdhercegnő, Catherine Merryweather, hálásak vagyunk neked! - Taps hangzott fel mindenfelől. - Ezenfelül - folytatta a vezér - büszke lehetek és vagyok is fiamra, aki józan ítélőképességével apját is túlszárnyalta, és egyszer majd dicső vezetője lesz klánunknak!

- Éljen Robin! - hallatszott a sarokból, ahol a barátai ültek a fiúnak. - A mi hősünk! - Halk nevetés morajlott végig a termen, még az említett is elmosolyodott.

- És leányom, aki sok évvel ezelőtt az én fafejűségem miatt távozott tőlünk, most visszatért köreinkbe, ha rövidke időre is! - jelentette ki, és magasba emelte poharát. - Átadom a szót kedves barátomnak, Sir Benjamin Merryweathernek!

 Ekkor vált számomra teljesen tisztává, hogy egy kicsit be van csiccsentve. Leült, és helyette bácsikám magasodott fel székéből, mire a moraj elhalt. Ő büszkén kihúzta magát.

- Én is sok hibát követtem már el - szólt csengő hangon. - De unokahúgom érkezésének köszönhetően rádöbbentem ostobaságomra. - Hitetlenül bámultam rá. Hova tűnt az én büszke nagybátyám? - Ez a makacs leány nem hagyta meg nekem nyugodt napjaimat, percek alatt felbolydította itt az életet. Kitartóan és elszántan küzdött céljaiért, és végül fáradozásai kifizetődtek. - Szeretetteljes pillantást vetett rám. - Ő a legnagyszerűbb unokahúg a világon, bátyám büszke lehet magára, hogy ilyen lányt nevelt. - Könny szökött a szemembe, de tartottam magam. - Ha lesznek valaha lányaim, kívánom, hogy olyanok legyenek, mint ő. - Óriási tapsvihar tört ki, ahogy magasba emelte a poharát. - Egy pillanat! Még folytatom! - kiáltotta, mikor mindenki enni készült. - Lenne egy örömteli bejelentésem. Vezéretek lánya, Loveday, aki az egyik legcsodálatosabb nő a világon, nem marad soká köreitekben, ugyanis feleségemként Holdszálláson fog élni! - Az említett felemelkedett, és az asztalt megkerülve mellé lépett.

 A kezdeti meglepett némaság után mindenki felpattant a helyéről, ujjongtak, örvendeztek. Ahogy ráemeltem döbbent pillantásomat a bácsikámra és Loveday-re, akik egymásba karolva álltak, tudtam, mit kell tennem. Lassan felálltam én is, mire először csak a közelemben lévők, majd egyre többen elcsendesedtek. megérezték, hogy történni fog valami.

- Nem érdemlem meg a dicsérő szavakat - mondtam normál hangerővel, de mégis mindenki hallotta. - ez a béke nem csupán az én művem, hanem mindenkié! Én csak megpecsételtem, és most véglegesen lezárom. Ugyanis van nálam valami. - Hatásszünetet hagyva a boldog jegyespár elé léptem. - felfedem a legeslegutolsó titkot is. Ezt - emeltem a magasba a láncot, mire áhítatos sóhajok hallatszottak sokfelől -, ma reggel találtam az erdőben. Ez jelképezi az erőt, az átok erejét Holdfölde felett! És most jegyajándékként felajánlom Loveday-nek. Lemondok róla mindörökre. - A gyöngyszemek erőteljesen felfénylettek, majd fényük elszürkült, ahogy a nő kezébe adtam.

 Semmi nem törte meg a néma csendet. Úgy éreztem, megállt az idő. Loveday könnyekkel borított szemmel nézett rám, a bácsikán büszkén, Coeur de Noir elismerőn, Sarah, akit abban a pillanatban fedeztem fel a gyerekek között, csodálón, a mellette lévő Brutus és Dante bambán, és Robin... Robin kifürkészhetetlenül. Valami csillogott a szemében, de hogy düh-e, elismerés, vagy neheztelés, azt nem tudtam eldönteni.

- Köszönöm - csuklott el Loveday hangja, mire újból felé fordultam. - Nagyon, nagyon köszönöm. - Két lépéssel előttem termett, és átölelt.

 Ha tudtam volna válaszolni, vagy egyáltalán megszólalni a torkomat elszorító érzelmektől, akkor sem hallott volna semmit, ugyanis a tömeg hatalmas ujjongásban tört ki, miközben a bácsikám is a karjaiba zárt őutána.

- Nos - jelentettem ki végül minden erőmet összeszedve -, nincs több beszéd, mehet mindenki enni.

 Egyáltalán nem nagy meglepetésemre ez a kijelentés is nagy sikert aratott.

---------------------------------------------------------------

Remélem, tetszett, ha igen, írj komit, ha nem, írj komit!!!! Köszi!!!

Van kedvenc részed??? Mit gondolsz, mi lesz Brandonnal, milyen szerepet kap? Mit vársz a következő fejezettől??? Milyen volt az ajándék??? A cím alapján vártál valamit?

Orchidée

Harmincnyolcadik fejezet - Megbocsátás

Sziasztok!
Nincs rizsa, itt a friss!!!

/Robin szemszög/

 Lépteim visszhangzottak az üres folyosók falai közt, csakúgy, mint ide-oda csapongó, céltalan gondolataim.Nehezemre esett egyre távolabb menni Rine szobájától, mikor legszívesebben visszarohanva eszméletlenre csókoltam volna.

 Régen láttam már valakit oly felhőtlenül boldognak, mint őt a réten. Elhatároztam magamban, hogy nem támadom le újra, hogy összezavarjam - bármekkora is legyen a kísértés -, míg nem nyertem el a bizalmát és barátságát. És ez a kísértés végig ott volt, míg a réten szaladgált, az erdőben baktatott mellettem, s amikor elkapása után a földre zuhantunk. Iszonyú nehéz feladatnak bizonyult a karjaimban tartani, anélkül, hogy közeledhettem volna felé.

 Attól tartottam, hogy megijesztem, elriasztom rámenősségemmel. És lám - csak más módszert kellett alkalmazni, s máris megnyílt előttem. Kimutattam neki a bizalmamat, az édesanyámról meséltem neki, és a fájdalomról, amiről pedig még senkinek nem beszéltem. Mégis, most valahogy azt sem tudtam kihagyni, kötelességemnek éreztem megemlíteni. Nem tudtam, hogy ő mit titkolhat előlem, de a tekintetében láttam, hogy nem a bizalom hiánya miatt nem mondja el, hanem mert valami olyasmi nyomja a lelkét, aminek a kimondására még nincs felkészülve.

 Bízok benned... Köszönöm ezt a csodálatos délelőttöt... - Csak az ő szavai jártak a fejemben. a szavai, a mozdulatai, az enyhén könnybe lábadt szeme, mikor megnyugtattam, hogy megértem, ha nem mond el mindent, csengő nevetése, amelytől nekem is mindig mosolyogni támadt kedvem.

 Kiléptem az épület ajtaján, s a fény a szemembe csapott. Még jó, hogy hordom ezt a kalapot. A díszes londoni kocsira nézve eszembe jutottak a vendégeink. A fenébe is! Ökölbe szorult a kezem. Sok kuzinom volt, de ezek közül a legrosszabb minden kétséget kizáróan Brandon, aki csupán pár hónappal idősebb nálam. Már egészen kicsi korunk óta rivalizálunk, nincs olyan terület, melyben már össze ne mértük volna erőinket. Harc, lovaglás, nők, sportok... minden. De most életemben először éreztem úgy, hogy féltenivalóm van tőle. Nem akartam, hogy találkozzon Rine-nel.
 Nagy döntés előtt álltam. Ha kimutatom, hogy érdeklődök Rine iránt, akkor Brandon-nak még jobban fog tetszeni Rine, hiszen mindenben riválisom, ha pedig nem mutatom ki, vagyis érdektelennek látszódok, akkor is kinézheti magának - és én meg nem szólhatok érte -, és még a lány is megsértődhet.
 Még magamat sem csaptam be azzal, hogy nincs esélye a lánynál, mivel Brandin az úri modorával, udvariasságával, levette a nőket a lábukról. És Rine városi lány, nemesi családból származik, biztos, hogy el lesz ragadtatva tőle. Nekem nem megy az úri modor, kétszínűnek érezném magam, mintha szerepet játszanék.
 Féltem. Brandon tud táncolni, és ha tetszeni fog neki Rine - és tetszeni fog -, akkor felkéri. Én pedig gyatra tánctudásommal, amit évek óta nem gyakoroltam, hogyan is kelhetnék vele versenyre? Kuzinom el fogja kápráztatni, közös ismerőseikről fognak majd beszélgetni, meg Londonról, én pedig kirekedek, és nézhetem őket távolról. Oda minden munkám, elhatározásom.
- Az istenit! - kiáltottam fel elkeseredetten, és jó erősen belerúgtam egy farakásba. Szerencsémre senki sem hallotta meg. Legalábbis majdnem senki, ugyanis alig pár másodperc múlva Brutus ás Dante tűntek fel mellettem. Vagy Dante és Brutus, az isten tudja, melyik melyik.
- Szervusz, haver! - cirógattam meg talán Brutus füle tövét. És nem tévedtem, ugyanis Dante azonnal féltékenykedve utat tört magának. Viselkedés alapján már könnyebben meg lehetett őket különböztetni. Kicsit megpofozgattam a féltékenykedőt, aztán továbbindultam. A kutyák úgy döntöttek, velem tartanak, így hármasban baktattunk tovább.
 Nem messze az étkezőtől megtorpantam.
- Brandon - biccentettem hűvösen az előttem álló személynek "dögölj meg" - hangsúlyban.
- Robin - viszonozta az üdvözlést "te is" - t sugallva.
 Nem változott meg. Ugyanaz a jól fésült haj, elegáns öltözék, büszke testtartás. Dölyfös, lenéző tekintettel mért végig.
- Ugyanolyan csavargó tolvaj kinézeted van, mint eddig - jelentette ki megvetően.
- Tudom - vontam vállat. - Te pedig nyálas seggfej maradtál.
 Mielőtt bármit is mondhatott volna, Rine kutyái mellém álltak, valószínűleg megérezve a sok ellenséges indulatot. Bizalmatlanul méregették Brandont, és ahogy ő tett felém egy dühös lépést, Dante felmordult. Jó kutya! Elvigyorodtam. Rine kutyái nem bíznak benne, ez jó jel.
- Új dögeid vannak? - húzta össze a szemöldökét kuzinom.
- Nem az enyémek, Rine-éi - javítottam automatikusan.
- Rine?
- Ja - feleltem elnyújtva. - A Hercegnő.
- Á! - bólintott. - Apád már mesélt róla. Az ő tiszteletére lesz ez az ünnepség. - Arcán tisztán látszott a kihívás, hogy már hallott afelől, hogy tetszik nekem a lány. Nem sok választott el attól, hogy nekiessek hirtelen támadt dühömben. Nem bírtam nézni az arcán azt az elgondolkodó kifejezést, amin láttam, hogy már tervez.
- Nincs rád több időm - jelentettem ki, és egyetlen további szó nélkül elmentem mellette.
 Pár lépéssel az ajtónál termettem, és még egyszer visszanéztem, de őt már nem láttam. Nehéz napok várnak rám - gondoltam keserűen, és felsóhajtottam.
- Robin? - hallottam bentről egy ismerős női hangot.
- Loveday - biccentettem neki felé fordulva. haragudtam rá. Az istenért is, nem engem kellett volna büntetnie, legalább üzenhetett volna, hogy jól van!
 Láthatólag rosszul esett neki hűvösségem. Lesütötte a szemét.
- Sajnálom. - Ennyit mondott csupán.
- Az nem elég - feleltem szárazon.  Ez a szó nem hoz helyre semmit.
 Újra rám emelte szomorú pillantását.
- Megváltoztál. Sokkal... határozottabb vagy. - Úgy mondta ezt, hogy nem tudtam eldönteni, ez jó-e vagy sem.
- Muszáj volt. Vezér leszek majd valamikor - húztam ki magam még jobban.
- Igen. - Hirtelen mosolyra húzta száját. - Te erre termettél. Emlékszel, mikor az első vadászatodat irányítottad? Mint egy teljesen tapasztalt felnőtt... - Elábrándozva meredt a semmibe. Gyorsan körülnéztem, de szerencsére senki nem tartózkodott ott.
- Igen, tudom. Emlékszem. - Az életem egyik legnagyobb élménye hogy ne maradt volna meg az emlékezetemben?!
- Vagy mikor elkaptad azt a hatalmas szarvast... - folytatta az elbeszélést, nem zavartatva magát. Nem akartam, hogy elmerüljünk az emlékekben, újraélve az összes régi pillanatot.
- Igen, emlékszem az összes rohadt dicsőséges alkalomra és tettemre! - csattantam fel. - Nem kell felemlegetni. Volt azóta is jó pár, hogy elmentél - tettem hozzá szemrehányón.
- Robin, én...
- Nem kell a mentegetőzésed - hárítottam.
- Azt is a dicső tettek közé sorolod, hogy elraboltad Catherine-t? - villant meg a szeme váratlanul.
- Istenemre, dehogyis! - feleltem önérzetesen.
- Sejtettem - mosolyodott el. Akkor meg miért kérdezte? Nők... - Robin, figyelj, azt szeretném mondani...
- Mondtam már, hogy nem kérek a sajnálkozásból! - szakítottam félbe durván.
 Megfeszült a nyakán egy ér, és én már éreztem, hogy ki fog törni.
- Fogd be a szád, Robin de Noir, ha nem akarod, hogy ronggyal tömjem be! - fakadt ki, mint kiskoromban. Úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom a tényt, hogy már nem nagyon tudná ezt megtenni, tekintettel az erőviszonyokra. Furcsa módon dühös arcára pillantva nem támadt kedvem erre felhívni a figyelmét. - Végig fogsz hallgatni, mert nem magamról akarok beszélni! - Szeme mérges villámokat hányt, szőke hajkoronája lobogott heves mozdulataitól.
 Nem feleltem, csak fáradtan nekidőltem a falnak.
- Catherine akkor toppant be hozzám, sérülten, mikor innen menekült. Nem mondta el, mitől vannak a testén véraláfutások, sőt, nem is említette őket, és soha nem lettek volna lekezelve horzsolásai, ha én nem veszem észre - mesélte, miközben én magamban igen csúnya kifejezésekkel illettem Smith-t. - El tudott szökni innen, és volt mersze visszamenni álruhában ezek után.
- Ó, igen - bólogattam bölcsen. - Meglátogatott a szobámban, míg aludtam, és hagyott nekem levelet...
- Ezzel azt akarom mondani - folytatta -, hogy ő nem hátköznapi lány. Más körülmények között nőtt fel, és...
- Igen, ezen átugorhatsz, pont ma beszélgettem vele erről! - szakítottam félbe türelmetlenül. - Mit akarsz igazából mondani?
 Szikrázó szemmel viszonozta látszólag közönyös pillantásomat. - Azt, hogy udvarolj neki, te mamlasz! - fakadt ki.
 Értetlenül meredtem rá. - És mi volt ez a nagy kerítés?
- Hihetetlen vagy! - forgatta a szemét, és tehetetlenül széttárta a karját.
- Te meg nő... - mormoltam az orrom alatt.
- Pont most jelentem be, hogy udvarolnod kéne egy lánynak, erre meg az érdekel, hogy csak szerettem volna felvezetni kicsit a témát...
- Nem vagyok ostoba, hogy ne értsek meg előre dolgokat - kocogtattam meg a homlokom. - Nekem nem kell mázas borítás, Loveday. Csak a lényeg...
- Dehogyisnem vagy az! - csattant fel hevesen. - Hiszen te meg sem hallottad, amit mondtam!
- Á! - legyintettem. - Meg tudom én magamtól is ítélni, hogy kit akarok megkörnyékezni! És biztosíthatlak, hogy ez Rine, és már sokkal régebben eszembe jutott, mint neked! - Fölényes pillantással mértem végig.
- Na végre! - kuncogott fel. - Már vártam, hogy ezt mondd! - jelentette ki elégedetten csillogó szemmel. - Akkor nem haragszol rá! - sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Miért haragudnék rá? - kérdeztem értetlenül.
- Hát mert... - Beharapta az ajkát. - Mert tudott rólam.
- Ó! - mormoltam elnyújtva. - De, ezért mérges voltam rá.
- Robin, ne! - tiltakozott azonnal. - Eleinte nem is tudott arról, hogy de Noir vagyok, csak később jött rá! Kitalálhatta, hogy ha még neki sem akartam említeni, akkor biztosan nektek sem fogom a tudomásotokra hozni, hogy élek! Ha valakire haragszol, az én legyek! - mentegette.
- Ne aggódj, rád vagyok mérges - vontam össze gúnyosan a szemöldököm.
- Robin... - kezdte tétován.
- Rájöttem már korábban, hogy Rine nem hibás - folytattam, mintha észre sem venném enyhén könnybe lábadt szemét.
- Robin, kérlek... ne haragudj - kérlelt szomorúan.
- Furcsa... az előbb pont azt mondtad, hogy rád kell dühösnek lennem - kotyogtam közbe.
- Nem tehettem! - kiáltott fel türelmetlenül. - Robin, én szerettem volna tudtodra hozni, hogy jól vagyok, de nem lehetett! Nem akartam megkockáztatni, hogy téged is kitagadjon, mert te mellém álltál volna! Addig küzdöttél volna, míg téged is ki nem tagad, és nem hagyhattam, hogy az én hibámból neked is el kelljen hagyni az otthonodat! - csuklott el a hangja. - De figyeltelek! Végig itt voltam, csak te nem tudtál róla, és... - Nem hagytam, hogy befejezze. Két lépéssel előtte termettem, és erősen átöleltem. Egy pillanatra megdermedt a meglepetéstől, majd viszonozta. Már nem tudtam a nyakához szorítani az arcom, mint régen, hiszen magasabb lettem, de a fejem a vállára fektettem.
- Hiányoztál - mormoltam őszintén. Újra gyermeknek éreztem magam.
- Te is nekem, öcsikém - suttogta sírós hangon.
 Beszívtam édes virágillatát, aztán hátraléptem. Loveday büszkén csillogó szemmel nézett végig rajtam. Láttam rajta, hogy még mondani akar valamit, már szóra nyitja a száját, de abban a pillanatban kinyílt az ajtó, beviharzott az apánk.
- Robin, már mindenütt kerestelek! Gyere már, az istenért, át kell rendezni a termet, hogy a másik végében elférjen a zenekar, és lehessen táncolni! - utasított a kiabálásból már vörös arccal. Szegény addigra már kidolgozhatta magát rendesen. - Loveday, kérlek, elfoglalnád Emiliáékat az ebédig?
- Persze - bólintott kedvesen a nővérem.
- Hova kell mennem? - egyenesedtem ki.
 Apám hirtelen mintha észrevette volna Loveday kissé könnyes, de boldogan csillogó szemét, és hogy milyen közel állunk egymáshoz, mert büszkén mért végig bennünket.
- Gyertek, gyerekek! - indult el, de mindketten megláttuk a kis mosolyt a szája sarkában. Rákacsintottam a nővéremre, aztán sebes léptekkel apám után eredtem.

***

- Utálom ezt az inget - morogtam bosszúsan, miközben az étkező felé igyekeztem egy kiadós fürdés és átöltözés után. Sajnos kénytelen voltam az ünnepi öltözékemet magamra ölteni. Véleményem szerint igen idétlenül festettem benne.

- Robin, igyekezz, már mindenki itt van! - kezdte Richard felém sietve, és sajnálkozva végigmért. Viszonoztam elkeseredett pillantását, mert ugyanolyan öltözetben pompázott.

- Mindenki? - tértem észhez ijedten.

- Nem, a vendégek még nem - felelte, miközben elmentem mellette. - Nyugi, nem késtél le a Hercegnőd megjelenéséről.

 Horkantottam egyet, aztán bementem. Leültem az egyik székre, apám jobbjára. Láttam, hogy a fiúkat most távolabb ültették, mellettem Loveday foglalt helyet, vele szemben Sir Benjaminnal, őmellette pedig Rine-nek van egy szabadon hagyott hely. Brandon Loveday mellett fog ülni, és utána sorban a családja. Ők nemsokára meg is jöttek. És mikor a következő alkalommal ajtó nyílt, belépett Rine.

 Mindenki felé fordult. Leesett állal, leplezetlenül bámultunk rá. Kék ruhája - mely tökéletesen illett az alkalomhoz -  derékig szorosan hozzásimult, aztán lágy redőkben hullott alá. Ezüst színű hímzés futott végig a szoknyarészen, fel, az ujján, és körbevette keskeny derekát is.

 A ruha színe csak kiemelte szemének kékségét, csillogó tekintete lágyan siklott végig a termen. Haját a feje tetejére tornyozták, csak egy-két tincs szabadult ki, s megszerkesztett véletlenséggel cirógatta az arcát.

 Szinte sugárzott. Senki nem tudta levenni róla pillantását. Vetettem egy lapos oldalpillantást kuzinomra. Határozott tekintettel, szemöldökét magabiztosan felhúzva méregette a lányt. Tetszett neki.

 A fenébe!

-----------------------------------

Remélem tetszett!!! Kedvenc mondat van? Komikat írjatok!!!!

Puszi

Harminchetedik fejezet - Bizalom

Sziasztok!

Késő van, de hoztam a frisset, köszönöm, akik írtak az előzőhöz, de azért lehetne több is!!!! Gyúrjunk rá a tízre!!!

U.i.: Bétázva van!!!

- Brandon Cunningham - sziszegte dühösen mellettem a fiú, mire rákaptam a pillantásom. Mi folyik itt?!

................

- Baj van? - kérdeztem, meglepődve dühe hevességén. - Ki ez?

- Brandon? Ő az apám húgának, Emiliának a fia. Az unokafivérem - morogta olyan hangsúllyal, hogy hallatszott, legszívesebben megtagadná a kuzinját.

- Hm - dünnyögtem. - Mennem kéne akkor átöltözni. Nem akarok így megjelenni a vendégeitek előtt - néztem végig cseppet sem elegáns, de szép kis ruhámon, és kicsit sáros cipőmön.

 Robin is végigmért, de nem fűzött semmit a megjelenésemhez.

- Gyere! - Megfogta a kezem, és elindultunk együtt a szállásom felé.

- Brutus, Dante, ne csatangoljatok el! - kiáltottam vissza félúton a két félnótásnak, akik nagy bizalmatlanul méregették a kocsit. Hangomat meghallva felkapták a fejüket, de tudták, hogy ez nem hívás, csak figyelmeztetés, így a helyükön maradtak.

 Szinte tapintható volt a feszültség. Robinból csak úgy áradt az idegesség, megfagyott körülötte a levegő. Bár tudtam, hogy ez nem nekem szól, mégis vészjósló pillantásától megriadtam, s kerültem a tekintetét. Pár pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy ez amiatt van, mert tudja, hogy nem mondtam el neki valamit, de aztán elvetettem az ötletet. Belülről még mindig marcangolt a bűntudat a titkolózás miatt. Ha akartam volna, se lettem volna képes tréfás megjegyzésekkel feloldani a hangulatot, hogy elfelejtse, ami bosszantja. Vicces látványt nyújthatunk - gondoltam keserűen. Egy dühös - vagy legalábbis ideges - fiú egy fancsali, bűntudatos, arcot vágó lányt vonszol maga után, nem mellesleg nemrég még ellenségek voltak. Kicsit se röhejes.

 Kíváncsi tekintetektől kísérve beléptünk az épület ajtaján.

- Robin, az ég szerelmére, igazán nem kell rángatnod! - fakadtam ki önkéntelenül. Bosszús szavaimat legszívesebben azonnal visszaszívtam volna, hát még mikor megláttam a felém forduló fiú még mindig ideges, de már egyben sajnálkozó arcát.

- Ne haragudj, nem akartam neked támadni - suttogtam, mielőtt bármit is szólhatott volna. - Vezess!

 Megrázta a fejét, jelezve, hogy nem neheztel rám, majd egy szó nélkül, engedelmesen továbbindult. De a változást megéreztem, már nem húzott, ráncigált magam mögött, hanem belém karolva vezetett, udvariasan, óvatosan. Az oldalamnál éreztem izmainak mozgását, s a kezem a bordájához préselődött minden egyes lélegzetvételénél.Végig mosolyogtam.

- Itt vagyunk - mutatott az ajtómra. - Megjegyezted az utat?

- Igen, persze - hazudtam. Már hogy jegyeztem volna meg, mikor ő ott volt mellettem?

 Odament, és kinyitotta előttem az ajtót. Udvariasan félreállt, ás tartotta, míg beléptem. Felnevettem. - A nagy lovagias...

- Ez csak természetes - mosolyodott el. - Bolond lennék ilyen szép hölgyeknek nem tartani az ajtót. - Habozott, hogy bezárja-e. - Magadra hagyjalak?

 Elgondolkodtam. Az egy dolog, hogy van egy titkom, amit nem vagyok kész kimondani, de hogy még nem is bízok benne a gyöngyökkel kapcsolatban?! Úgy éreztem, mintha a titkolózás égetné belülről a lelkemet. Tudtam, hogy a legokosabb az lenne, ha magam döntenék, de ezt nem tehettem meg. Robin megbízott bennem. De én...

 Lehuppantam az ágy szélére, és a zsebemhez kaptam. Megbízok benne.

- Csukd be az ajtót! - mondtam, mire biccentett, és kilépett. - De te maradj bent! - kiáltottam utána, ő pedig egy pillanatig meglepetten bámult rám.

- Rendben - felelte, és engedelmeskedett.

- Robin... - kezdtem, mikor lassan leült mellém. Az ágy besüppedt súlya alatt. - Az erdőben, mikor kavics ment a cipőmbe... nos, igazából nem volt semmiféle kavics - vallottam be -, hanem találtam valamit.

 Robin kíváncsi, oldalra döntött arccal nézett rám. - Mit?

 A zsebembe nyúltam, hogy kiemeljem a nyakláncot. A kezembe fogtam egy kis homokot is, amit még az ékszerrel együtt került oda. Amikor a fiú elé emeltem, először nem ismerte fel, mi az, hiszen por fedte az egészet. Ráfújtam, s a por alól felbukkantak az apró fényes...

- A gyöngyök! - suttogta Robin tágra nyílt szemmel. Egy időre szó szerint lebénult a döbbenettől, aztán felé nyúlt, de végül nem merte sem kérni, sem elvenni.

 A kezébe nyomtam. - Fogd meg nyugodtan!

- Úristen. - Nyelt egyet, s csodálta gyöngyházfényű csillogásukat. - Ezek nagyon szépek!

 Felálltam és elkezdtem fel-alá járkálni. - Nem tudom, mihez kezdjek velük! - tártam szét a karom tanácstalanul.

- Először is ne beszélj róla senki másnak, és mindig tartsd magadnál! - nyomta vissza a kezembe határozottan. - Ez sok emberben felélesztheti a kapzsiságot.

 Visszatettem a zsebembe. - Amilyen szép, olyan veszélyes... - motyogtam.

 Robin hirtelen erősen megragadta a vállamat. - De nem kellett volna csak azért megmutatnod, hogy lenyugtasd háborgó lelkiismeretedet.

 Felkaptam a fejem, és csodálkozva bámultam rá. - Micsoda?!

- Figyelj, én tudom, hogy nem mondtál el nekem valamit, és hogy emiatt bűntudatod van, és úgy érezted, hogy helyette...

- Nem! - vágtam közbe erélyesen.- Mármint tényleg nem mondtam el mindent - vallottam be elpirulva -, de nem azért mutattam meg, hogy helyettesítsem! Azért, mert én... én bízok benned - sütöttem le a szemem szégyenlősen.

 Államnál fogva visszaemelte az arcom. - Mondd, honnan tudtad, hogy még titkolok valamit? - kérdeztem halkan, mielőtt megszólalhatott volna.

- Megérzés - felelte. - Meg... kicsit olyan bűntudatosan viselkedtél a vallomásod után... magadba fordultál.

- Ne haragudj, hogy...

- Várj! - szakított félbe. - Megértem, ha nem akarod elmondani. Nem akarom erőszakkal kiszedni belőled a titkaidat, majd beavatsz, ha készen állsz. Nem kell elsietni semmit. - Belül mosolyogtam azon, hogy biztosra veszi, hogy valamikor el fogom mondani.

 Könnyek gyűltek a szemembe. - Köszönöm.

 Pár másodpercig fogva tartottuk egymás tekintetét. - Robin, ígérd meg, hogy senkinek nem szólsz a gyöngyökről - kértem, hogy eltereljem a témát, pedig mér akkor tudtam, hogy nem fog beszélni róla, hiszen ő mondta nekem, hogy tartsam meg magamnak.

 A szívére tette a kezét. - Megígérem, Rine. Lakat lesz a számon. - S megtörve a helyzet komolyságát, jelképesen lezárta ajkait.

 Elmosolyodtam. Még valami kezdetleges kuncogásféle is elhagyta a számat.

- Mennem kell - mondta, és az ajtó felé indult. - Apámnak biztosan szüksége van rám. - Látszott rajta hogy nem szívesen megy el.

- Várj! - kiáltottam egy erős belső késztetés hatására, mielőtt még kisurranhatott volna.

 Megtorpant és felém fordult. - Igen? - Sötét szemeivel kíváncsian méregetett.

- Robin, én... köszönöm - léptem hozzá. - Köszönöm ezt a csodálatos délelőttöt. - Lábujjhegyre emelkedve odahajoltam az arcához és - isten tudja, honnan szereztem ehhez bátorságot - adtam rá egy puszit. Ajkam csak pár másodpercre érintette bőrét, mégis azonnal elöntött a forróság.

 Tekintetemet lesütve léptem hátra, s addig nem is néztem fel, míg meg nem éreztem lágy érintését az arcomon. Szeme csillogott, s - csodák csodája - az ő arcát is enyhe pír borította, de mosolygott.

- Én köszönöm, hogy eljöttél velem - suttogta. Egy pillanatig azt hittem, meg fog csókolni, ám mégsem tette ezt. Végigsimította az állam vonalát, aztán felsóhajtott.

- Tényleg mennem kell - mondta keserűen. - De nemsokára találkozunk - gérte, majd leejtette a kezét, és elfordult.

- Nemsokára - ismételtem, nekitámaszkodva az íróasztalomnak, és figyeltem, ahogy elmegy. Az ajtó zárja halkan kattant, ahogy becsukta maga után.

 Lassan az ablakhoz mentem, és kibámultam rajta, magamban elmélkedve. Pótcselekvésként, hgoy kezeimet lefoglaljam, a gyöngyszemeket görgettem végig az ujjaim közt. Kezemre átragadt egy kis por. Lefújtam, s az ablakon át besütő nap fényében csodáltam a porszemek levegőben vetett táncát. Aztán figyelmem önkéntelenül is visszakalandozott a nyaklánchoz. Mit tehetek vele? Senki nem tud segíteni - gondoltam keserűen. Aztán hirtelen eszembe ötlött valaki.

- Segítségre van szükségem! - eresztettem ki egy kiáltást belül a fejemben. - Holdanya, segíts, kérlek!

 A válasz csupán pár másodpercet késett. - Már vártam hívásod.

- Akkor tudod, miért szólítottalak - haraptam be az ajkam.

- Mindent tudok. - Kurta megjegyzéséből nem derült ki, hogy ezt a 'mindent' csak a mostani hívásra érti, vagy úgy általában mindenre.

- Nem tudom, mit tegyek - vallottam be. Leültem az ágy szélére, s a gyöngysort még mindig a kezemben forgatva. Észrevettem, hogy enyhén világít, biztos az ereje jelzése.

- A te erődet érzékeli - felelte kimondatlan kérdésemre a hang. - Ne felejtsd el, hogy varázserővel bír.

- Bár el tudnám felejteni - sóhajtottam fel szomorkásan. - Ennek az ereje előhozza azt az átkozott kapzsiságot az emberek szívének mélyéből! - Egy ötlet apró szikrája gyúlt az agyamban. - Nem lehetne valahogy... megszüntetni ezt az erőt?

 Nem kaptam egy ideig választ. Már azt hittem, eltűnt a fejemből, mikor végre megszólalt:

- Könnyebb, mint gondolnád.

- És? - sürgettem. - Mi az?

- Le kell mondanod róla. - A halk feleletre elkezdtek kattogni az agyam vaskerekei.

- Akkor... elég csak oda visszatennem oda, ahol találtam? - kérdeztem megkönnyebbülten.

- Nem, mert attól függetlenül, hogy elrejted, még a tiéd marad. - A válasz nem elégített ki.

- De akkor mit tegyek vele? - estem kétségbe.

- Erre neked kell rájönnöd.

- De azt mondtad, segítesz! - fakadtam ki ingerülten.

- Segítek, de nem oldok meg mindent helyetted - felelte ugyanolyan nyugodtan, mint eddig.

 Nagyot sóhajtottam. Semmi jó nem származik abból, ha dühöngök. Igaza van, nekem kell megoldanom a saját problémáimat. Válaszadás előtt vettem egy nagy levegőt.

- Köszönöm. - De már nem hallotta, mert eltűnt.

 Abban a pillanatban, ahogy lehuppantam a fésülködőasztal melletti székre, kinyílt az ajtó. Egy kerek arcú, kissé gömbölyded, egyszerű ruhát viselő lány lépett be.

- Kisasszony - pukedlizett -, engem Lord de Noir küldött, a szobalány vagyok. Azt mondta az úr, hogy segítenem kell magának a készülődésben - magyarázta.

- Ó, jó, rendben - feleltem meglepetten.

 Biccentve vette tudomásul, aztán félreállt, hogy bejöhessen két fiú, kezükben nehéz vízzel teli vödröket cipelve. A lány kinyitotta a ruhásszekrény melletti ajtót - bekukkantottam, egy fürdőszoba volt -, és beengedte őket. Azok beleöntötték a gőzölgő vizet egy oroszlánlábas kádba, ás aztán el is tűntek.

- Kisasszony, a fürdője készen áll - szólt a lány, amint beleszórta a fürdősót.

- Ó, de csodás! - sóhajtottam elragadtatva, és elkezdtem vetkőzni. Londonban is voltak már szobalányim, tehát nem éreztem furcsának a helyzetet. Ez a lány azonban még igen mereven viselkedett, láthatóan nem érezte jól magát a társaságomban.

- Mondd, kik ezek a Cunningham-ék? - tudakoltam, hogy feloldjam a hangulatot. Tervem bevált. A lány szeme megcsillant, érezvén, hogy most pletykálhat egy jót.

- Londoniak, és igen elegánsak. Amikor jönnek, mindenkinek ki kell öltöznie, mert Emilia Cunningham - Lord de Noir húga - igen előkelő asszony. Brandon, a fia már kicsi kora óta Robin úr vetélytársa mindenben. Mindig versengenek - legyintett.

- Tehát túlteng bennük a bizonyítási vágy, hogy melyikük a férfiasabb - jegyeztem meg, ahogy beleereszkedtem a forró vízbe. Hirtelen kíváncsi lettem erre a fiúra. Robin vetélytársa. Hm.

 A lány önkéntelenül felkacagott, aztán a szája elé kapta kezét és elpirult. - Elnézést - motyogta -, nem magán nevettem.

 Mosolyogva legyintettem, aztán elkomorodtam.

- Tehát azt mondod, mikor jönnek, idehozzák London... hm... előkelőségét? - kérdeztem kíváncsian.

- Ó, igen. Olyankor mindig olyan... merev a hangulat. De ma nem lesz, hála magának, hiszen ünneplünk eleve is.

- Nagyszerű! - csaptam össze a tenyerem. - Akkor ma én is kiöltözök, ugye?

- Igen, hiszen maga a díszvendég - bólintott.

- De régen is volt... - suttogtam, felidézve azt az időt, mikor apám bevezetett a londoni társaságba. Tizenhat éves koromban, azaz egy évvel ezelőtt. - Ó, már tudom is, hogy milyen hajat szeretnék! - Felcsillanó szemmel fordultam a szobalány felé, aki mosolyogva tartotta elém a fürdőköpenyt, miközben kiléptem. Aztán ahogy felsegítette rám, azonnal el is kezdtem sorolni neki az aznap esti kinézetemre való terveimet. És közben egyetlen ember járt a fejemben. Vajon Robin mit fog szólni ahhoz az elegáns Catherine-hez, aki ma este leszek?

--------------------------------------------------

Na, mit szóltok? Szerintetek mi fog viselni? Mit szóltok ehhez a helyzethez, hogy Robin elfogadja a titkát? Mit jelenthet az, hogy le kell mondania róla???

Írjatok, mert véleményetek nagyon sokat számít!!!!!!!!!!!!!!!!

Harminchatodik fejezet - Őszinteség

Sziasztok!

Kicsit késve, de itt a fejezet, tudtam hozni, szerintem tetszeni fog, mert nekem tetszik! Egy oldallal több lett a megszokottnál!!!

 Döbbenten pislogtam a kezemben tartott értékekre. Beharaptam az alsó ajkam; most mit fogok tenni? Ezek elátkozott ékszerek, és nem tudhattam, hogy van-e még hatalmuk az emberek felett még a Béke után is. A becsület azt diktálta volna, hogy mutassam meg mindenkinek, mit találtam, de féltem. Féltem az esetleges következményektől, a kapzsiságtól, az irigységtől. Tudtam, hogy helytelenül cselekszem, de elhatároztam, hogy nem fedem fel a titkot, megtartom magamnak az ékszert, elrejtem valahova, legalábbis egyelőre.

 Mielőtt Robin felfigyelhetett volna rám, gyorsan a ruhám zsebébe dugtam. Úgy éreztem a bűntudattól, hogy szinte lyukat éget az anyagon. Nyeltem egy nagyot, végigsimítottam a homlokomon, aztán odébb léptem, hogy láthassam a többieket.

 Robin körülbelül húsz méterre tőlem, nekitámasztotta vállát egy fának, és bal lábát keresztbe vetve a jobb előtt, figyelte a kutyákat, akik vígan kergetőztek a réten. A profiljából láttam, hogy ajka mosolyra húzódik. Ellökte magát egy fától, de mielőtt még egy lépést is megtehetett volna, megtorpant. Láttam rajta a dilemmát, az ingázást, hogy egyszerre menne a kutyákhoz, és maradna a helyén. Végül a vakmerőbbik énje nyert, és határozott lépésekkel indult el.

 Kicsit visszahúzódtam a fák közé, de csak hogy figyelhessem - ez az ő csatája. Ruganyos léptekkel haladt a kutyáim felé, akik észrevéve közeledtét, megálltak. Dante oldalra biccentette a fejét, és kilógatta a nyelvét - a levegőben már egy felhőtlen játék szagát érezte. Brutus egy cseppet bizalmatlanabbul méregette a fiút. Robin odaérve leguggolt, és barátkozón előrenyújtotta a kezét.

- Brutus! - figyelmeztettem gondolatban. - Ne csinálj galibát!

 Először Dante vonult oda, hogy megszaglássza a kezét, majd nagy kegyesen Brutus is követte példáját. A torkomban dobogott a szívem. Nehogy nekiugorjon! Nem mertem közbeavatkozni még, mert azt Robin rossz néven vehette volna. És bár a kutya egyetlen "Ne!" felkiáltásomra elengedte volna, ha megtámadja, ki tudja, meddig jut el, mire rászólok?

 Ám Brutus úgy reagált, amit nem vártam tőle. Pislogott két nagyot a fiúra, majd játszóállásba helyezkedett, mellkasát a föld, tomporát az ég felé szegezve. Vakkantott kettőt, majd körbeszaladta Robint. Ezen láthatólag még a szeleburdi Dante is meglepődött. Megérezte Brutus is - jöttem rá -, hogy Robin Jó.

 Robin felnevetett, és elhajított egy botot, aminek mind a ketten utánavetették magukat. Két másodperc múlva már vissza is tértek, vadul acsarkodva.

 Úgy éreztem, nem bírok tovább a fák között rejtőzni, eljött az én időm. Kiléptem a tisztásra, és elkezdtem futni a közepe felé. Füttyentettem egy hangosat, mire a távolból három szempár meredt rám.

- Kapjatok el! - kiáltottam hátranézve. Egy pillanatig mind a hárman meglepetten bámultak utánam, aztán Robin elrugaszkodva megindult.

 Jókora előnnyel rendelkeztem már addigra, és nem hagytam, hogy ez a távolság lecsökkenjen. Legalábbis nem akartam hagyni, de a fiú még nálam is gyorsabbnak bizonyult. A kutyák szorosan a nyomában rohantak lihegve, vidáman - és jó hangosan - ugatva.

 Nem telt bele sok időbe, mire Robin közvetlenül mögém került, hallottam kapkodó légzését. A következő pillanatban már két izmos kar karolt át, és ugyanakkor két óriási test csapódott nekem. Egyszerre sikítva és nevetve a földre zuhantam, az engem átkaroló fiúval együtt. Robin magára rántott, testével felfogta az esést, így nem ütöttem meg magam. Az oldalára gördült, engem gyengéden a fűbe eresztett. Az arcomat fűszálak csiklandozták, és láttam, hogy a két kutya vígan  rohangál körülöttünk, várva, hogy felálljunk, és menjünk még egy ilyen menetet.

 A nevetés elemi erővel csapott le rám. Robin mosolyogva kapta fel a fejét, majd ő is harsány hahotára fakadt. Hangosan kacagtunk együtt, ezen a helyzeten, a két bamba kutyán, a saját szerencsétlenségünkön, és ezen az egész napon. Ha volt bennem egy icipici feszültség is, az azon nyomban elpárolgott belőlem.Ha akartam volna, se tudtam volna felállni magamtól, és ezt társam is észrevette. Vigyorogva feltápászkodott, aztán a kezét nyújtotta nekem. Elfogadtam a segítséget, hagytam, hogy felhúzzon. Közben óvatosan a zsebembe nyúltam, ellenőrizve, hogy ott van-e még a nyaklánc. Ott volt.

- Nagyon gyorsan futsz - jegyeztem meg elismerőn.

- Te is - felelte mosolyogva.

- Ugyan már! - legyintettem. - Semmi idő alatt beértél.

- Igen, de rajtad szoknya van - mutatott rám. - És még így is rendesen bele kellett adnom mindent, hogy elkaphassalak.

 Ráhagytam. Nem fogok vele azon vitatkozni, hogy gyorsan futok-e vagy sem. Pedig nagy volt ám a kísértés.

- Nahát - nézett rám Robin, mire felé kaptam a pillantásom.

- Min csodálkozol?

- Rajtad - felelte nyugodtan.

 Értetlen tekintetem láttán elmosolyodott.

- Ritka, hogy nem kötsz bele valamibe - magyarázta.

- Én?! - kiáltottam fel. - Nem is! Nem kötök bele mindenbe, te... hazudós! - háborogtam.

 Huncutul elvigyorodott. - Nem, tényleg nem. Csak kíváncsi voltam, hogy reagálsz

- Ó, te... olyan bosszantó tudsz lenni! - fakadtam ki.

- Mondták már - vonta meg a vállát, de vigyora nem tűnt el.

 Füttyentett egyet, mire a kutyák felkapták a fejüket, és odarohantak hozzánk. Lehuppantam a fűbe, hogy át tudjam karolni a mellettem ülő Brutus nyakát.

- Szia, nagyfiú - dünnyögtem a fülébe szeretettel, mire arcon nyalt. Tudtam, hogy érti, amit mondok. Nem létezhet, hogy ne értse. Megvakargattam a mellkasát, ő pedig a vállamnak támasztotta a fejét. Dante ezt látva féltékenyen bökdöste orrával a másik oldalamat, mire én a hónom alá csaptam a pofáját, és adtam egy barackot a feje búbjára.

- Nesze, te féltékeny dög - mormoltam, miközben ő megpróbált szabadulni, de tudtam, hogy amint elengedem, meg akarja majd ismételni ezt a játékot.

 Robin letérdelt mellém, és mosolyogva figyelte hármasunkat.

- Imádod őket - jelentette ki. Hangjára a kutyák is felé fordultak.

- Ők is engem. - Kicsit meglöktem Dante farát, mire az vígan odadöccent a fiúhoz. - És te is megkedveltetted magad velük.

- Igen - felelte, miközben végigsimított az állat hátán. Az a lába elé vetette magát, hasát az ég felé meresztve. Robin elvigyorodott, és elkezdte lágyan öklözni. Dante nyelve kilógott a szájából, s pofájáról sütött az elégedettség.

- Szeretsz itt lenni? - fordult felém váratlanul a fiú.

- Itt... a váratokban, vagy Holdföldén? - kérdeztem vissza.

- Itt a réten.

- Igen - válaszoltam gondolkodás nélkül. - Ó, igen, ez csodálatos. - Hátradőltem a fűbe, hagytam, hogy Brutus feje a hasamon nyugodjon, és ritmusos mozdulatokkal simogattam. - Nincs ennél jobb hely a világon.

 Halkan felnevetett. Pedig én nem hazudtam, tényleg nagyszerűen éreztem magam. De tudtam, hogy ennek nem csak a hely az oka, hanem a mellettem ülő személy is. Akárhol lehettem volna, ha Robin velem van, az jó. Élveztem a társaságát, jó volt vele szócsatázni, vitatkozni, beszélgetni.

- Szeretsz olvasni? - kérdeztem hirtelen, csak hogy megtörjem a csendet. A kezemet szemellenzőként használva a homlokom fölé emeltem. Igazából azt vártam, hogy nemet mond, és elkezd gúnyolódni, és ostobának neveztem magam, amiért ilyen buta kérdést tettem fel.

- Igen. - Nem tűnt úgy, mintha bolondnak nézne. - Katonai regényeket. Krimiket. de tetszik az ókori irodalom is, például Vergilius Aeneis-e. A verseket pedig ki nem állhatom.

- Én annál jobban élveztem az Odüsszeiát. Meg az Iliászt. elgondolkodtató mű mind a kettő. - Meglepettségemet nem mutattam ki. Tud franciául, ókori irodalmat olvas, szépen ír, és itt lakik a tenger partján, egy régi várban, egy klán leendő vezére.

- Te szereted az Iliászt? - húzta fel a szemöldökét. Ő nem leplezte csodálkozását. - Nem inkább annak az Austen-nőnek a legújabb regényit kéne bújnod?

 Felnevettem. - Nem szeretem a romantikus történeteket. Nem az én műfajom.

- Jaj, tudod, én csak azt gondoltam... - kezdett el mentegetőzni.

- Mert lány vagyok? - vágtam közbe.

 Bólintott.

- Te pedig műveltebb vagy, mint számítottam rá - legyintettem.

- Micsoda? - csodálkozott.

- Hát tudod, ugyanúgy megleptél, mint a francia tudásoddal - vallottam be.

- Ó!

- Azt vártam, hogy a tudásod véget és a fegyverhasználatnál, ás a ,lovaglásnál, meg a többiek irányításánál - magyaráztam.

- De hát mondtam, hogy az édesanyám akarta, hogy ne legyünk tudatlanok. Csodálatos anya volt - hajtotta le a fejét.

 Nem szólaltam meg, mert nem akartam kíváncsinak tűnni, kutakodni a múltjában.

- Zavar, ha róla beszélek? - szegezte nekem a kérdést váratlanul, kissé bosszúsan.

- Mi? Nem! Honnan gondolod? - ültem fel csodálkozva, mire Brutus rosszallón felmordult, mert a hasamon nyugvó fejét odébb vágtam.

- Ha szóba jön a múltam, hirtelen szótlan leszel, nem kérdezel, vagy eltereled a szót...

- Jaj, istenem! - hajtottam a tenyerembe a homlokom. - Nem, én... én csak nem akarok betörni a... magánéletedbe. Nem akartam tolakodó lenni - haraptam be az alsó ajkam. Felemeltem a fejem, és mélyen a szemébe néztem. - Ne haragudj!

 Pár pillanatig farkasszemet néztünk, és láttam a szemében a megkönnyebbültséget.

- Nem haragszom, és ezért soha nem is haragudtam - mondta lassan. - Csak azt hittem, hogy... - tartott egy kis szünetet. - Nem is tudtam, mit higgyek.

 Elmosolyodtam. - Ha szeretnél mesélni, nincs ember, aki szívesebben végighallgatná, mint én - vallottam be egy szégyenlős mosoly kíséretében, elpirulva.

 Szeme boldogan felcsillant, és én már csak ezért tudtam, hogy megérte vallomásom. - Köszönöm - suttogta, a kezébe fogva az enyémet. - Menet közben mesélek, jó? Ideje lenne már elindulni...

 Bólintottam, és hagytam, hogy felsegítsen, és lassan elindultunk be az erdőbe. A két kutya mellettünk jött, kissé lemaradva.

- Szeretnéd, ha ismerted volna édesanyámat - kezdett bele Robin. - Ő volt a legnagyszerűbb anya, akit a Föld valaha a hátán hordott. Elhalmozott minket imádattal, még akkor is hallatszott a hangján a szeretet, ha szidott. - Ismerős volt a helyzet. Édesapám jutott az eszembe. - Apám mindig azon ügyködött, hogy tökéletes, vezetésre termett, határozott örököst faragjon belőlem, aki méltó a klán vezér szerepére. Anya pedig nem hagyta, hogy ostoba maradjak. Délelőtt apámmal az erdőt jártam, vívni, birkózni tanultam, délután pedig a könyvtárban ültem, a nővéremmel és anyával. - Elcsodálkoztam azon, mennyire hasonló is volt a gyermekkorunk. - Istenítettük őt mind a ketten. Loveday nagyon hasonlít rá. - Támadt egy kis csend, csak a fejem felett lévő levelek susogását hallottam.

- Mi történt vele? - kérdeztem félénken, miközben átléptem egy kidőlt fát.

- Beteg lett, mikor tízéves voltam, tehát pontosan  tíz évvel ezelőtt. A mai napig nem tudjuk, mi vihette el, mert a magas lázon kívül semmi tünetet nem mutatott. És miután meghalt - csuklott el a hangja -, Loveday, a nálam öt évvel idősebb nővérem pátyolgatott. Ő... ő lépett anyám helyébe. Aztán mikor apám kitagadta, nagyon egyedül éreztem magam. Ezért is haragudtam meg rád tegnap.

- Bár ismerhettem volna az anyukádat - csúszott ki a számon, mielőtt még meggondolhattam volna, mi is mondok.

 De Robin mintha még örült is volna megjegyzésemnek. - Imádott volna. És soha nem foghatott volna el az apám, sem én - vigyorodott el -, mert igen határozottan a tudomásunkra hozta mindig, ha valamit nem helyeselt. - Elgondolkodott. - Tulajdonképpen... hasonlítasz rá. Megvan benned is az a határozottság, és a szeretni tudás.

 A fülem helyéig teljesen elpirultam, de viszonoztam a mosolyát. - Köszönöm - suttogtam.

 Nagyon aljasnak éreztem magam. Robin a bizalmába avatott, elmesélte az életét, azt, hogy milyen érzékenyen érintette az anyja halála, én meg titkolózok előtte. Az jutott az eszembe, hogy elmondhatnám én is, hogy nőttem fel, persze kihagyva a szüleim halálát, és a menekülésünket. Korainak éreztem még, hogy fájdalmamról beszéljek.

- A tiedhez hasonló gyermekkorom volt - kezdtem mindennemű bevezető nélkül. - Délelőttömet a nevelőnőim társaságában töltöttem, de olyan átkozottul viselkedtem, hogy nem bírtak ki mellettem sok időt. Egyik a másik után menekült el. Nem szerettem sem tanulni, sem felolvasni, sem táncolni, sem zongorázni, bár ez később, mikor nagyobb lettem - mikor már normális életre vágytam - tettem hozzá magamban -, megváltozott, és már magamtól kerestem könyveket, új kottákat. Délután pedig az apám tanítgatott harcolni, mert úgy vélte, egy nőnek is meg kell tudnia védeni magát.

- Okos ember - vetette közbe Robin. Jelen idő? Nem tudja, hogy halottak a szüleim?

- Ó, igen. Teljes mértékben - bólintottam.

- És mi vett rá, hogy ott hagyd szüleidet Londonban? - kérdezte. - Jöttél vakációzni? - Úristen. Tényleg nem tudja. Nem javítottam ki. Féltem, hogy kérdéseket tesz fel, és én... még nem akartam. Nem, ezt nem akartam.

- Igen - feleltem, és reméltem, hogy nem figyel fel a hangom remegésére -, így is mondhatjuk. És nem bántam meg, hogy idejöttem, mert imádom ezt a helyet. - Sokkal, sokkal rosszabbul éreztem magam, mint a mesélés előtt. Gyötört a bűntudat, hogy Robin megbízik bennem, én pedig nem. És el akartam mondani, már nyitottam a szám... de nem tudtam. Nem voltam képes rá. Cserben hagyott az akaraterőm.

- Azt elhiszem - Robin nevetésére visszatértem hozzá lélekben.

 Megláttam a de Noir-vár falát előttünk tornyosulni. A kapu tárva-nyitva állt, és az emberek ott sürögtek-forogtak egy kocsi előtt, mely ott állt benn az udvaron.

- Robin, Catherine! - szaladt felénk a vezér, ahogy meglátott.

- Jó reggelt, Lord de Noir! - üdvözöltem.

- Neked is - viszonozta sietősen. - Robin, hogy képzeled, hogy így elrabolod ezt a lányt ilyenkor?!

- Én akartam! - vágtam közbe,  hogy elejét vegyem a veszekedésnek.

- Mindegy is! - legyintette idegesen. - Fiam, vendég van a háznál, vezesd el Catherine-t a szobájába, hadd szedje rendbe magát! Itt a húgom családostul! - Azzal elsietett, gondolom volt némi dolga.

- Brandon Cunningham - sziszegte dühösen mellettem a fiú, mire rákaptam a pillantásom. Mi folyik itt?!

---------------------------------------------

 Na, itt a feji, gondolom, tetszett, nos, ÉN elégedett vagyok vele. Ritkán mondom ezt.

Mit szóltok Robin megnyílásához, és Catherine-éhez? Jók voltak a kutyák? Killa, neked biztosan tetszettek...;)

Mi gondoltok Robinról? A múltjáról?????

Kérem a komikat!!!!!