Harmincnyolcadik fejezet - Megbocsátás

Sziasztok!
Nincs rizsa, itt a friss!!!

/Robin szemszög/

 Lépteim visszhangzottak az üres folyosók falai közt, csakúgy, mint ide-oda csapongó, céltalan gondolataim.Nehezemre esett egyre távolabb menni Rine szobájától, mikor legszívesebben visszarohanva eszméletlenre csókoltam volna.

 Régen láttam már valakit oly felhőtlenül boldognak, mint őt a réten. Elhatároztam magamban, hogy nem támadom le újra, hogy összezavarjam - bármekkora is legyen a kísértés -, míg nem nyertem el a bizalmát és barátságát. És ez a kísértés végig ott volt, míg a réten szaladgált, az erdőben baktatott mellettem, s amikor elkapása után a földre zuhantunk. Iszonyú nehéz feladatnak bizonyult a karjaimban tartani, anélkül, hogy közeledhettem volna felé.

 Attól tartottam, hogy megijesztem, elriasztom rámenősségemmel. És lám - csak más módszert kellett alkalmazni, s máris megnyílt előttem. Kimutattam neki a bizalmamat, az édesanyámról meséltem neki, és a fájdalomról, amiről pedig még senkinek nem beszéltem. Mégis, most valahogy azt sem tudtam kihagyni, kötelességemnek éreztem megemlíteni. Nem tudtam, hogy ő mit titkolhat előlem, de a tekintetében láttam, hogy nem a bizalom hiánya miatt nem mondja el, hanem mert valami olyasmi nyomja a lelkét, aminek a kimondására még nincs felkészülve.

 Bízok benned... Köszönöm ezt a csodálatos délelőttöt... - Csak az ő szavai jártak a fejemben. a szavai, a mozdulatai, az enyhén könnybe lábadt szeme, mikor megnyugtattam, hogy megértem, ha nem mond el mindent, csengő nevetése, amelytől nekem is mindig mosolyogni támadt kedvem.

 Kiléptem az épület ajtaján, s a fény a szemembe csapott. Még jó, hogy hordom ezt a kalapot. A díszes londoni kocsira nézve eszembe jutottak a vendégeink. A fenébe is! Ökölbe szorult a kezem. Sok kuzinom volt, de ezek közül a legrosszabb minden kétséget kizáróan Brandon, aki csupán pár hónappal idősebb nálam. Már egészen kicsi korunk óta rivalizálunk, nincs olyan terület, melyben már össze ne mértük volna erőinket. Harc, lovaglás, nők, sportok... minden. De most életemben először éreztem úgy, hogy féltenivalóm van tőle. Nem akartam, hogy találkozzon Rine-nel.
 Nagy döntés előtt álltam. Ha kimutatom, hogy érdeklődök Rine iránt, akkor Brandon-nak még jobban fog tetszeni Rine, hiszen mindenben riválisom, ha pedig nem mutatom ki, vagyis érdektelennek látszódok, akkor is kinézheti magának - és én meg nem szólhatok érte -, és még a lány is megsértődhet.
 Még magamat sem csaptam be azzal, hogy nincs esélye a lánynál, mivel Brandin az úri modorával, udvariasságával, levette a nőket a lábukról. És Rine városi lány, nemesi családból származik, biztos, hogy el lesz ragadtatva tőle. Nekem nem megy az úri modor, kétszínűnek érezném magam, mintha szerepet játszanék.
 Féltem. Brandon tud táncolni, és ha tetszeni fog neki Rine - és tetszeni fog -, akkor felkéri. Én pedig gyatra tánctudásommal, amit évek óta nem gyakoroltam, hogyan is kelhetnék vele versenyre? Kuzinom el fogja kápráztatni, közös ismerőseikről fognak majd beszélgetni, meg Londonról, én pedig kirekedek, és nézhetem őket távolról. Oda minden munkám, elhatározásom.
- Az istenit! - kiáltottam fel elkeseredetten, és jó erősen belerúgtam egy farakásba. Szerencsémre senki sem hallotta meg. Legalábbis majdnem senki, ugyanis alig pár másodperc múlva Brutus ás Dante tűntek fel mellettem. Vagy Dante és Brutus, az isten tudja, melyik melyik.
- Szervusz, haver! - cirógattam meg talán Brutus füle tövét. És nem tévedtem, ugyanis Dante azonnal féltékenykedve utat tört magának. Viselkedés alapján már könnyebben meg lehetett őket különböztetni. Kicsit megpofozgattam a féltékenykedőt, aztán továbbindultam. A kutyák úgy döntöttek, velem tartanak, így hármasban baktattunk tovább.
 Nem messze az étkezőtől megtorpantam.
- Brandon - biccentettem hűvösen az előttem álló személynek "dögölj meg" - hangsúlyban.
- Robin - viszonozta az üdvözlést "te is" - t sugallva.
 Nem változott meg. Ugyanaz a jól fésült haj, elegáns öltözék, büszke testtartás. Dölyfös, lenéző tekintettel mért végig.
- Ugyanolyan csavargó tolvaj kinézeted van, mint eddig - jelentette ki megvetően.
- Tudom - vontam vállat. - Te pedig nyálas seggfej maradtál.
 Mielőtt bármit is mondhatott volna, Rine kutyái mellém álltak, valószínűleg megérezve a sok ellenséges indulatot. Bizalmatlanul méregették Brandont, és ahogy ő tett felém egy dühös lépést, Dante felmordult. Jó kutya! Elvigyorodtam. Rine kutyái nem bíznak benne, ez jó jel.
- Új dögeid vannak? - húzta össze a szemöldökét kuzinom.
- Nem az enyémek, Rine-éi - javítottam automatikusan.
- Rine?
- Ja - feleltem elnyújtva. - A Hercegnő.
- Á! - bólintott. - Apád már mesélt róla. Az ő tiszteletére lesz ez az ünnepség. - Arcán tisztán látszott a kihívás, hogy már hallott afelől, hogy tetszik nekem a lány. Nem sok választott el attól, hogy nekiessek hirtelen támadt dühömben. Nem bírtam nézni az arcán azt az elgondolkodó kifejezést, amin láttam, hogy már tervez.
- Nincs rád több időm - jelentettem ki, és egyetlen további szó nélkül elmentem mellette.
 Pár lépéssel az ajtónál termettem, és még egyszer visszanéztem, de őt már nem láttam. Nehéz napok várnak rám - gondoltam keserűen, és felsóhajtottam.
- Robin? - hallottam bentről egy ismerős női hangot.
- Loveday - biccentettem neki felé fordulva. haragudtam rá. Az istenért is, nem engem kellett volna büntetnie, legalább üzenhetett volna, hogy jól van!
 Láthatólag rosszul esett neki hűvösségem. Lesütötte a szemét.
- Sajnálom. - Ennyit mondott csupán.
- Az nem elég - feleltem szárazon.  Ez a szó nem hoz helyre semmit.
 Újra rám emelte szomorú pillantását.
- Megváltoztál. Sokkal... határozottabb vagy. - Úgy mondta ezt, hogy nem tudtam eldönteni, ez jó-e vagy sem.
- Muszáj volt. Vezér leszek majd valamikor - húztam ki magam még jobban.
- Igen. - Hirtelen mosolyra húzta száját. - Te erre termettél. Emlékszel, mikor az első vadászatodat irányítottad? Mint egy teljesen tapasztalt felnőtt... - Elábrándozva meredt a semmibe. Gyorsan körülnéztem, de szerencsére senki nem tartózkodott ott.
- Igen, tudom. Emlékszem. - Az életem egyik legnagyobb élménye hogy ne maradt volna meg az emlékezetemben?!
- Vagy mikor elkaptad azt a hatalmas szarvast... - folytatta az elbeszélést, nem zavartatva magát. Nem akartam, hogy elmerüljünk az emlékekben, újraélve az összes régi pillanatot.
- Igen, emlékszem az összes rohadt dicsőséges alkalomra és tettemre! - csattantam fel. - Nem kell felemlegetni. Volt azóta is jó pár, hogy elmentél - tettem hozzá szemrehányón.
- Robin, én...
- Nem kell a mentegetőzésed - hárítottam.
- Azt is a dicső tettek közé sorolod, hogy elraboltad Catherine-t? - villant meg a szeme váratlanul.
- Istenemre, dehogyis! - feleltem önérzetesen.
- Sejtettem - mosolyodott el. Akkor meg miért kérdezte? Nők... - Robin, figyelj, azt szeretném mondani...
- Mondtam már, hogy nem kérek a sajnálkozásból! - szakítottam félbe durván.
 Megfeszült a nyakán egy ér, és én már éreztem, hogy ki fog törni.
- Fogd be a szád, Robin de Noir, ha nem akarod, hogy ronggyal tömjem be! - fakadt ki, mint kiskoromban. Úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom a tényt, hogy már nem nagyon tudná ezt megtenni, tekintettel az erőviszonyokra. Furcsa módon dühös arcára pillantva nem támadt kedvem erre felhívni a figyelmét. - Végig fogsz hallgatni, mert nem magamról akarok beszélni! - Szeme mérges villámokat hányt, szőke hajkoronája lobogott heves mozdulataitól.
 Nem feleltem, csak fáradtan nekidőltem a falnak.
- Catherine akkor toppant be hozzám, sérülten, mikor innen menekült. Nem mondta el, mitől vannak a testén véraláfutások, sőt, nem is említette őket, és soha nem lettek volna lekezelve horzsolásai, ha én nem veszem észre - mesélte, miközben én magamban igen csúnya kifejezésekkel illettem Smith-t. - El tudott szökni innen, és volt mersze visszamenni álruhában ezek után.
- Ó, igen - bólogattam bölcsen. - Meglátogatott a szobámban, míg aludtam, és hagyott nekem levelet...
- Ezzel azt akarom mondani - folytatta -, hogy ő nem hátköznapi lány. Más körülmények között nőtt fel, és...
- Igen, ezen átugorhatsz, pont ma beszélgettem vele erről! - szakítottam félbe türelmetlenül. - Mit akarsz igazából mondani?
 Szikrázó szemmel viszonozta látszólag közönyös pillantásomat. - Azt, hogy udvarolj neki, te mamlasz! - fakadt ki.
 Értetlenül meredtem rá. - És mi volt ez a nagy kerítés?
- Hihetetlen vagy! - forgatta a szemét, és tehetetlenül széttárta a karját.
- Te meg nő... - mormoltam az orrom alatt.
- Pont most jelentem be, hogy udvarolnod kéne egy lánynak, erre meg az érdekel, hogy csak szerettem volna felvezetni kicsit a témát...
- Nem vagyok ostoba, hogy ne értsek meg előre dolgokat - kocogtattam meg a homlokom. - Nekem nem kell mázas borítás, Loveday. Csak a lényeg...
- Dehogyisnem vagy az! - csattant fel hevesen. - Hiszen te meg sem hallottad, amit mondtam!
- Á! - legyintettem. - Meg tudom én magamtól is ítélni, hogy kit akarok megkörnyékezni! És biztosíthatlak, hogy ez Rine, és már sokkal régebben eszembe jutott, mint neked! - Fölényes pillantással mértem végig.
- Na végre! - kuncogott fel. - Már vártam, hogy ezt mondd! - jelentette ki elégedetten csillogó szemmel. - Akkor nem haragszol rá! - sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Miért haragudnék rá? - kérdeztem értetlenül.
- Hát mert... - Beharapta az ajkát. - Mert tudott rólam.
- Ó! - mormoltam elnyújtva. - De, ezért mérges voltam rá.
- Robin, ne! - tiltakozott azonnal. - Eleinte nem is tudott arról, hogy de Noir vagyok, csak később jött rá! Kitalálhatta, hogy ha még neki sem akartam említeni, akkor biztosan nektek sem fogom a tudomásotokra hozni, hogy élek! Ha valakire haragszol, az én legyek! - mentegette.
- Ne aggódj, rád vagyok mérges - vontam össze gúnyosan a szemöldököm.
- Robin... - kezdte tétován.
- Rájöttem már korábban, hogy Rine nem hibás - folytattam, mintha észre sem venném enyhén könnybe lábadt szemét.
- Robin, kérlek... ne haragudj - kérlelt szomorúan.
- Furcsa... az előbb pont azt mondtad, hogy rád kell dühösnek lennem - kotyogtam közbe.
- Nem tehettem! - kiáltott fel türelmetlenül. - Robin, én szerettem volna tudtodra hozni, hogy jól vagyok, de nem lehetett! Nem akartam megkockáztatni, hogy téged is kitagadjon, mert te mellém álltál volna! Addig küzdöttél volna, míg téged is ki nem tagad, és nem hagyhattam, hogy az én hibámból neked is el kelljen hagyni az otthonodat! - csuklott el a hangja. - De figyeltelek! Végig itt voltam, csak te nem tudtál róla, és... - Nem hagytam, hogy befejezze. Két lépéssel előtte termettem, és erősen átöleltem. Egy pillanatra megdermedt a meglepetéstől, majd viszonozta. Már nem tudtam a nyakához szorítani az arcom, mint régen, hiszen magasabb lettem, de a fejem a vállára fektettem.
- Hiányoztál - mormoltam őszintén. Újra gyermeknek éreztem magam.
- Te is nekem, öcsikém - suttogta sírós hangon.
 Beszívtam édes virágillatát, aztán hátraléptem. Loveday büszkén csillogó szemmel nézett végig rajtam. Láttam rajta, hogy még mondani akar valamit, már szóra nyitja a száját, de abban a pillanatban kinyílt az ajtó, beviharzott az apánk.
- Robin, már mindenütt kerestelek! Gyere már, az istenért, át kell rendezni a termet, hogy a másik végében elférjen a zenekar, és lehessen táncolni! - utasított a kiabálásból már vörös arccal. Szegény addigra már kidolgozhatta magát rendesen. - Loveday, kérlek, elfoglalnád Emiliáékat az ebédig?
- Persze - bólintott kedvesen a nővérem.
- Hova kell mennem? - egyenesedtem ki.
 Apám hirtelen mintha észrevette volna Loveday kissé könnyes, de boldogan csillogó szemét, és hogy milyen közel állunk egymáshoz, mert büszkén mért végig bennünket.
- Gyertek, gyerekek! - indult el, de mindketten megláttuk a kis mosolyt a szája sarkában. Rákacsintottam a nővéremre, aztán sebes léptekkel apám után eredtem.

***

- Utálom ezt az inget - morogtam bosszúsan, miközben az étkező felé igyekeztem egy kiadós fürdés és átöltözés után. Sajnos kénytelen voltam az ünnepi öltözékemet magamra ölteni. Véleményem szerint igen idétlenül festettem benne.

- Robin, igyekezz, már mindenki itt van! - kezdte Richard felém sietve, és sajnálkozva végigmért. Viszonoztam elkeseredett pillantását, mert ugyanolyan öltözetben pompázott.

- Mindenki? - tértem észhez ijedten.

- Nem, a vendégek még nem - felelte, miközben elmentem mellette. - Nyugi, nem késtél le a Hercegnőd megjelenéséről.

 Horkantottam egyet, aztán bementem. Leültem az egyik székre, apám jobbjára. Láttam, hogy a fiúkat most távolabb ültették, mellettem Loveday foglalt helyet, vele szemben Sir Benjaminnal, őmellette pedig Rine-nek van egy szabadon hagyott hely. Brandon Loveday mellett fog ülni, és utána sorban a családja. Ők nemsokára meg is jöttek. És mikor a következő alkalommal ajtó nyílt, belépett Rine.

 Mindenki felé fordult. Leesett állal, leplezetlenül bámultunk rá. Kék ruhája - mely tökéletesen illett az alkalomhoz -  derékig szorosan hozzásimult, aztán lágy redőkben hullott alá. Ezüst színű hímzés futott végig a szoknyarészen, fel, az ujján, és körbevette keskeny derekát is.

 A ruha színe csak kiemelte szemének kékségét, csillogó tekintete lágyan siklott végig a termen. Haját a feje tetejére tornyozták, csak egy-két tincs szabadult ki, s megszerkesztett véletlenséggel cirógatta az arcát.

 Szinte sugárzott. Senki nem tudta levenni róla pillantását. Vetettem egy lapos oldalpillantást kuzinomra. Határozott tekintettel, szemöldökét magabiztosan felhúzva méregette a lányt. Tetszett neki.

 A fenébe!

-----------------------------------

Remélem tetszett!!! Kedvenc mondat van? Komikat írjatok!!!!

Puszi