Harminchetedik fejezet - Bizalom

Sziasztok!

Késő van, de hoztam a frisset, köszönöm, akik írtak az előzőhöz, de azért lehetne több is!!!! Gyúrjunk rá a tízre!!!

U.i.: Bétázva van!!!

- Brandon Cunningham - sziszegte dühösen mellettem a fiú, mire rákaptam a pillantásom. Mi folyik itt?!

................

- Baj van? - kérdeztem, meglepődve dühe hevességén. - Ki ez?

- Brandon? Ő az apám húgának, Emiliának a fia. Az unokafivérem - morogta olyan hangsúllyal, hogy hallatszott, legszívesebben megtagadná a kuzinját.

- Hm - dünnyögtem. - Mennem kéne akkor átöltözni. Nem akarok így megjelenni a vendégeitek előtt - néztem végig cseppet sem elegáns, de szép kis ruhámon, és kicsit sáros cipőmön.

 Robin is végigmért, de nem fűzött semmit a megjelenésemhez.

- Gyere! - Megfogta a kezem, és elindultunk együtt a szállásom felé.

- Brutus, Dante, ne csatangoljatok el! - kiáltottam vissza félúton a két félnótásnak, akik nagy bizalmatlanul méregették a kocsit. Hangomat meghallva felkapták a fejüket, de tudták, hogy ez nem hívás, csak figyelmeztetés, így a helyükön maradtak.

 Szinte tapintható volt a feszültség. Robinból csak úgy áradt az idegesség, megfagyott körülötte a levegő. Bár tudtam, hogy ez nem nekem szól, mégis vészjósló pillantásától megriadtam, s kerültem a tekintetét. Pár pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy ez amiatt van, mert tudja, hogy nem mondtam el neki valamit, de aztán elvetettem az ötletet. Belülről még mindig marcangolt a bűntudat a titkolózás miatt. Ha akartam volna, se lettem volna képes tréfás megjegyzésekkel feloldani a hangulatot, hogy elfelejtse, ami bosszantja. Vicces látványt nyújthatunk - gondoltam keserűen. Egy dühös - vagy legalábbis ideges - fiú egy fancsali, bűntudatos, arcot vágó lányt vonszol maga után, nem mellesleg nemrég még ellenségek voltak. Kicsit se röhejes.

 Kíváncsi tekintetektől kísérve beléptünk az épület ajtaján.

- Robin, az ég szerelmére, igazán nem kell rángatnod! - fakadtam ki önkéntelenül. Bosszús szavaimat legszívesebben azonnal visszaszívtam volna, hát még mikor megláttam a felém forduló fiú még mindig ideges, de már egyben sajnálkozó arcát.

- Ne haragudj, nem akartam neked támadni - suttogtam, mielőtt bármit is szólhatott volna. - Vezess!

 Megrázta a fejét, jelezve, hogy nem neheztel rám, majd egy szó nélkül, engedelmesen továbbindult. De a változást megéreztem, már nem húzott, ráncigált magam mögött, hanem belém karolva vezetett, udvariasan, óvatosan. Az oldalamnál éreztem izmainak mozgását, s a kezem a bordájához préselődött minden egyes lélegzetvételénél.Végig mosolyogtam.

- Itt vagyunk - mutatott az ajtómra. - Megjegyezted az utat?

- Igen, persze - hazudtam. Már hogy jegyeztem volna meg, mikor ő ott volt mellettem?

 Odament, és kinyitotta előttem az ajtót. Udvariasan félreállt, ás tartotta, míg beléptem. Felnevettem. - A nagy lovagias...

- Ez csak természetes - mosolyodott el. - Bolond lennék ilyen szép hölgyeknek nem tartani az ajtót. - Habozott, hogy bezárja-e. - Magadra hagyjalak?

 Elgondolkodtam. Az egy dolog, hogy van egy titkom, amit nem vagyok kész kimondani, de hogy még nem is bízok benne a gyöngyökkel kapcsolatban?! Úgy éreztem, mintha a titkolózás égetné belülről a lelkemet. Tudtam, hogy a legokosabb az lenne, ha magam döntenék, de ezt nem tehettem meg. Robin megbízott bennem. De én...

 Lehuppantam az ágy szélére, és a zsebemhez kaptam. Megbízok benne.

- Csukd be az ajtót! - mondtam, mire biccentett, és kilépett. - De te maradj bent! - kiáltottam utána, ő pedig egy pillanatig meglepetten bámult rám.

- Rendben - felelte, és engedelmeskedett.

- Robin... - kezdtem, mikor lassan leült mellém. Az ágy besüppedt súlya alatt. - Az erdőben, mikor kavics ment a cipőmbe... nos, igazából nem volt semmiféle kavics - vallottam be -, hanem találtam valamit.

 Robin kíváncsi, oldalra döntött arccal nézett rám. - Mit?

 A zsebembe nyúltam, hogy kiemeljem a nyakláncot. A kezembe fogtam egy kis homokot is, amit még az ékszerrel együtt került oda. Amikor a fiú elé emeltem, először nem ismerte fel, mi az, hiszen por fedte az egészet. Ráfújtam, s a por alól felbukkantak az apró fényes...

- A gyöngyök! - suttogta Robin tágra nyílt szemmel. Egy időre szó szerint lebénult a döbbenettől, aztán felé nyúlt, de végül nem merte sem kérni, sem elvenni.

 A kezébe nyomtam. - Fogd meg nyugodtan!

- Úristen. - Nyelt egyet, s csodálta gyöngyházfényű csillogásukat. - Ezek nagyon szépek!

 Felálltam és elkezdtem fel-alá járkálni. - Nem tudom, mihez kezdjek velük! - tártam szét a karom tanácstalanul.

- Először is ne beszélj róla senki másnak, és mindig tartsd magadnál! - nyomta vissza a kezembe határozottan. - Ez sok emberben felélesztheti a kapzsiságot.

 Visszatettem a zsebembe. - Amilyen szép, olyan veszélyes... - motyogtam.

 Robin hirtelen erősen megragadta a vállamat. - De nem kellett volna csak azért megmutatnod, hogy lenyugtasd háborgó lelkiismeretedet.

 Felkaptam a fejem, és csodálkozva bámultam rá. - Micsoda?!

- Figyelj, én tudom, hogy nem mondtál el nekem valamit, és hogy emiatt bűntudatod van, és úgy érezted, hogy helyette...

- Nem! - vágtam közbe erélyesen.- Mármint tényleg nem mondtam el mindent - vallottam be elpirulva -, de nem azért mutattam meg, hogy helyettesítsem! Azért, mert én... én bízok benned - sütöttem le a szemem szégyenlősen.

 Államnál fogva visszaemelte az arcom. - Mondd, honnan tudtad, hogy még titkolok valamit? - kérdeztem halkan, mielőtt megszólalhatott volna.

- Megérzés - felelte. - Meg... kicsit olyan bűntudatosan viselkedtél a vallomásod után... magadba fordultál.

- Ne haragudj, hogy...

- Várj! - szakított félbe. - Megértem, ha nem akarod elmondani. Nem akarom erőszakkal kiszedni belőled a titkaidat, majd beavatsz, ha készen állsz. Nem kell elsietni semmit. - Belül mosolyogtam azon, hogy biztosra veszi, hogy valamikor el fogom mondani.

 Könnyek gyűltek a szemembe. - Köszönöm.

 Pár másodpercig fogva tartottuk egymás tekintetét. - Robin, ígérd meg, hogy senkinek nem szólsz a gyöngyökről - kértem, hogy eltereljem a témát, pedig mér akkor tudtam, hogy nem fog beszélni róla, hiszen ő mondta nekem, hogy tartsam meg magamnak.

 A szívére tette a kezét. - Megígérem, Rine. Lakat lesz a számon. - S megtörve a helyzet komolyságát, jelképesen lezárta ajkait.

 Elmosolyodtam. Még valami kezdetleges kuncogásféle is elhagyta a számat.

- Mennem kell - mondta, és az ajtó felé indult. - Apámnak biztosan szüksége van rám. - Látszott rajta hogy nem szívesen megy el.

- Várj! - kiáltottam egy erős belső késztetés hatására, mielőtt még kisurranhatott volna.

 Megtorpant és felém fordult. - Igen? - Sötét szemeivel kíváncsian méregetett.

- Robin, én... köszönöm - léptem hozzá. - Köszönöm ezt a csodálatos délelőttöt. - Lábujjhegyre emelkedve odahajoltam az arcához és - isten tudja, honnan szereztem ehhez bátorságot - adtam rá egy puszit. Ajkam csak pár másodpercre érintette bőrét, mégis azonnal elöntött a forróság.

 Tekintetemet lesütve léptem hátra, s addig nem is néztem fel, míg meg nem éreztem lágy érintését az arcomon. Szeme csillogott, s - csodák csodája - az ő arcát is enyhe pír borította, de mosolygott.

- Én köszönöm, hogy eljöttél velem - suttogta. Egy pillanatig azt hittem, meg fog csókolni, ám mégsem tette ezt. Végigsimította az állam vonalát, aztán felsóhajtott.

- Tényleg mennem kell - mondta keserűen. - De nemsokára találkozunk - gérte, majd leejtette a kezét, és elfordult.

- Nemsokára - ismételtem, nekitámaszkodva az íróasztalomnak, és figyeltem, ahogy elmegy. Az ajtó zárja halkan kattant, ahogy becsukta maga után.

 Lassan az ablakhoz mentem, és kibámultam rajta, magamban elmélkedve. Pótcselekvésként, hgoy kezeimet lefoglaljam, a gyöngyszemeket görgettem végig az ujjaim közt. Kezemre átragadt egy kis por. Lefújtam, s az ablakon át besütő nap fényében csodáltam a porszemek levegőben vetett táncát. Aztán figyelmem önkéntelenül is visszakalandozott a nyaklánchoz. Mit tehetek vele? Senki nem tud segíteni - gondoltam keserűen. Aztán hirtelen eszembe ötlött valaki.

- Segítségre van szükségem! - eresztettem ki egy kiáltást belül a fejemben. - Holdanya, segíts, kérlek!

 A válasz csupán pár másodpercet késett. - Már vártam hívásod.

- Akkor tudod, miért szólítottalak - haraptam be az ajkam.

- Mindent tudok. - Kurta megjegyzéséből nem derült ki, hogy ezt a 'mindent' csak a mostani hívásra érti, vagy úgy általában mindenre.

- Nem tudom, mit tegyek - vallottam be. Leültem az ágy szélére, s a gyöngysort még mindig a kezemben forgatva. Észrevettem, hogy enyhén világít, biztos az ereje jelzése.

- A te erődet érzékeli - felelte kimondatlan kérdésemre a hang. - Ne felejtsd el, hogy varázserővel bír.

- Bár el tudnám felejteni - sóhajtottam fel szomorkásan. - Ennek az ereje előhozza azt az átkozott kapzsiságot az emberek szívének mélyéből! - Egy ötlet apró szikrája gyúlt az agyamban. - Nem lehetne valahogy... megszüntetni ezt az erőt?

 Nem kaptam egy ideig választ. Már azt hittem, eltűnt a fejemből, mikor végre megszólalt:

- Könnyebb, mint gondolnád.

- És? - sürgettem. - Mi az?

- Le kell mondanod róla. - A halk feleletre elkezdtek kattogni az agyam vaskerekei.

- Akkor... elég csak oda visszatennem oda, ahol találtam? - kérdeztem megkönnyebbülten.

- Nem, mert attól függetlenül, hogy elrejted, még a tiéd marad. - A válasz nem elégített ki.

- De akkor mit tegyek vele? - estem kétségbe.

- Erre neked kell rájönnöd.

- De azt mondtad, segítesz! - fakadtam ki ingerülten.

- Segítek, de nem oldok meg mindent helyetted - felelte ugyanolyan nyugodtan, mint eddig.

 Nagyot sóhajtottam. Semmi jó nem származik abból, ha dühöngök. Igaza van, nekem kell megoldanom a saját problémáimat. Válaszadás előtt vettem egy nagy levegőt.

- Köszönöm. - De már nem hallotta, mert eltűnt.

 Abban a pillanatban, ahogy lehuppantam a fésülködőasztal melletti székre, kinyílt az ajtó. Egy kerek arcú, kissé gömbölyded, egyszerű ruhát viselő lány lépett be.

- Kisasszony - pukedlizett -, engem Lord de Noir küldött, a szobalány vagyok. Azt mondta az úr, hogy segítenem kell magának a készülődésben - magyarázta.

- Ó, jó, rendben - feleltem meglepetten.

 Biccentve vette tudomásul, aztán félreállt, hogy bejöhessen két fiú, kezükben nehéz vízzel teli vödröket cipelve. A lány kinyitotta a ruhásszekrény melletti ajtót - bekukkantottam, egy fürdőszoba volt -, és beengedte őket. Azok beleöntötték a gőzölgő vizet egy oroszlánlábas kádba, ás aztán el is tűntek.

- Kisasszony, a fürdője készen áll - szólt a lány, amint beleszórta a fürdősót.

- Ó, de csodás! - sóhajtottam elragadtatva, és elkezdtem vetkőzni. Londonban is voltak már szobalányim, tehát nem éreztem furcsának a helyzetet. Ez a lány azonban még igen mereven viselkedett, láthatóan nem érezte jól magát a társaságomban.

- Mondd, kik ezek a Cunningham-ék? - tudakoltam, hogy feloldjam a hangulatot. Tervem bevált. A lány szeme megcsillant, érezvén, hogy most pletykálhat egy jót.

- Londoniak, és igen elegánsak. Amikor jönnek, mindenkinek ki kell öltöznie, mert Emilia Cunningham - Lord de Noir húga - igen előkelő asszony. Brandon, a fia már kicsi kora óta Robin úr vetélytársa mindenben. Mindig versengenek - legyintett.

- Tehát túlteng bennük a bizonyítási vágy, hogy melyikük a férfiasabb - jegyeztem meg, ahogy beleereszkedtem a forró vízbe. Hirtelen kíváncsi lettem erre a fiúra. Robin vetélytársa. Hm.

 A lány önkéntelenül felkacagott, aztán a szája elé kapta kezét és elpirult. - Elnézést - motyogta -, nem magán nevettem.

 Mosolyogva legyintettem, aztán elkomorodtam.

- Tehát azt mondod, mikor jönnek, idehozzák London... hm... előkelőségét? - kérdeztem kíváncsian.

- Ó, igen. Olyankor mindig olyan... merev a hangulat. De ma nem lesz, hála magának, hiszen ünneplünk eleve is.

- Nagyszerű! - csaptam össze a tenyerem. - Akkor ma én is kiöltözök, ugye?

- Igen, hiszen maga a díszvendég - bólintott.

- De régen is volt... - suttogtam, felidézve azt az időt, mikor apám bevezetett a londoni társaságba. Tizenhat éves koromban, azaz egy évvel ezelőtt. - Ó, már tudom is, hogy milyen hajat szeretnék! - Felcsillanó szemmel fordultam a szobalány felé, aki mosolyogva tartotta elém a fürdőköpenyt, miközben kiléptem. Aztán ahogy felsegítette rám, azonnal el is kezdtem sorolni neki az aznap esti kinézetemre való terveimet. És közben egyetlen ember járt a fejemben. Vajon Robin mit fog szólni ahhoz az elegáns Catherine-hez, aki ma este leszek?

--------------------------------------------------

Na, mit szóltok? Szerintetek mi fog viselni? Mit szóltok ehhez a helyzethez, hogy Robin elfogadja a titkát? Mit jelenthet az, hogy le kell mondania róla???

Írjatok, mert véleményetek nagyon sokat számít!!!!!!!!!!!!!!!!