Harminchatodik fejezet - Őszinteség

Sziasztok!

Kicsit késve, de itt a fejezet, tudtam hozni, szerintem tetszeni fog, mert nekem tetszik! Egy oldallal több lett a megszokottnál!!!

 Döbbenten pislogtam a kezemben tartott értékekre. Beharaptam az alsó ajkam; most mit fogok tenni? Ezek elátkozott ékszerek, és nem tudhattam, hogy van-e még hatalmuk az emberek felett még a Béke után is. A becsület azt diktálta volna, hogy mutassam meg mindenkinek, mit találtam, de féltem. Féltem az esetleges következményektől, a kapzsiságtól, az irigységtől. Tudtam, hogy helytelenül cselekszem, de elhatároztam, hogy nem fedem fel a titkot, megtartom magamnak az ékszert, elrejtem valahova, legalábbis egyelőre.

 Mielőtt Robin felfigyelhetett volna rám, gyorsan a ruhám zsebébe dugtam. Úgy éreztem a bűntudattól, hogy szinte lyukat éget az anyagon. Nyeltem egy nagyot, végigsimítottam a homlokomon, aztán odébb léptem, hogy láthassam a többieket.

 Robin körülbelül húsz méterre tőlem, nekitámasztotta vállát egy fának, és bal lábát keresztbe vetve a jobb előtt, figyelte a kutyákat, akik vígan kergetőztek a réten. A profiljából láttam, hogy ajka mosolyra húzódik. Ellökte magát egy fától, de mielőtt még egy lépést is megtehetett volna, megtorpant. Láttam rajta a dilemmát, az ingázást, hogy egyszerre menne a kutyákhoz, és maradna a helyén. Végül a vakmerőbbik énje nyert, és határozott lépésekkel indult el.

 Kicsit visszahúzódtam a fák közé, de csak hogy figyelhessem - ez az ő csatája. Ruganyos léptekkel haladt a kutyáim felé, akik észrevéve közeledtét, megálltak. Dante oldalra biccentette a fejét, és kilógatta a nyelvét - a levegőben már egy felhőtlen játék szagát érezte. Brutus egy cseppet bizalmatlanabbul méregette a fiút. Robin odaérve leguggolt, és barátkozón előrenyújtotta a kezét.

- Brutus! - figyelmeztettem gondolatban. - Ne csinálj galibát!

 Először Dante vonult oda, hogy megszaglássza a kezét, majd nagy kegyesen Brutus is követte példáját. A torkomban dobogott a szívem. Nehogy nekiugorjon! Nem mertem közbeavatkozni még, mert azt Robin rossz néven vehette volna. És bár a kutya egyetlen "Ne!" felkiáltásomra elengedte volna, ha megtámadja, ki tudja, meddig jut el, mire rászólok?

 Ám Brutus úgy reagált, amit nem vártam tőle. Pislogott két nagyot a fiúra, majd játszóállásba helyezkedett, mellkasát a föld, tomporát az ég felé szegezve. Vakkantott kettőt, majd körbeszaladta Robint. Ezen láthatólag még a szeleburdi Dante is meglepődött. Megérezte Brutus is - jöttem rá -, hogy Robin Jó.

 Robin felnevetett, és elhajított egy botot, aminek mind a ketten utánavetették magukat. Két másodperc múlva már vissza is tértek, vadul acsarkodva.

 Úgy éreztem, nem bírok tovább a fák között rejtőzni, eljött az én időm. Kiléptem a tisztásra, és elkezdtem futni a közepe felé. Füttyentettem egy hangosat, mire a távolból három szempár meredt rám.

- Kapjatok el! - kiáltottam hátranézve. Egy pillanatig mind a hárman meglepetten bámultak utánam, aztán Robin elrugaszkodva megindult.

 Jókora előnnyel rendelkeztem már addigra, és nem hagytam, hogy ez a távolság lecsökkenjen. Legalábbis nem akartam hagyni, de a fiú még nálam is gyorsabbnak bizonyult. A kutyák szorosan a nyomában rohantak lihegve, vidáman - és jó hangosan - ugatva.

 Nem telt bele sok időbe, mire Robin közvetlenül mögém került, hallottam kapkodó légzését. A következő pillanatban már két izmos kar karolt át, és ugyanakkor két óriási test csapódott nekem. Egyszerre sikítva és nevetve a földre zuhantam, az engem átkaroló fiúval együtt. Robin magára rántott, testével felfogta az esést, így nem ütöttem meg magam. Az oldalára gördült, engem gyengéden a fűbe eresztett. Az arcomat fűszálak csiklandozták, és láttam, hogy a két kutya vígan  rohangál körülöttünk, várva, hogy felálljunk, és menjünk még egy ilyen menetet.

 A nevetés elemi erővel csapott le rám. Robin mosolyogva kapta fel a fejét, majd ő is harsány hahotára fakadt. Hangosan kacagtunk együtt, ezen a helyzeten, a két bamba kutyán, a saját szerencsétlenségünkön, és ezen az egész napon. Ha volt bennem egy icipici feszültség is, az azon nyomban elpárolgott belőlem.Ha akartam volna, se tudtam volna felállni magamtól, és ezt társam is észrevette. Vigyorogva feltápászkodott, aztán a kezét nyújtotta nekem. Elfogadtam a segítséget, hagytam, hogy felhúzzon. Közben óvatosan a zsebembe nyúltam, ellenőrizve, hogy ott van-e még a nyaklánc. Ott volt.

- Nagyon gyorsan futsz - jegyeztem meg elismerőn.

- Te is - felelte mosolyogva.

- Ugyan már! - legyintettem. - Semmi idő alatt beértél.

- Igen, de rajtad szoknya van - mutatott rám. - És még így is rendesen bele kellett adnom mindent, hogy elkaphassalak.

 Ráhagytam. Nem fogok vele azon vitatkozni, hogy gyorsan futok-e vagy sem. Pedig nagy volt ám a kísértés.

- Nahát - nézett rám Robin, mire felé kaptam a pillantásom.

- Min csodálkozol?

- Rajtad - felelte nyugodtan.

 Értetlen tekintetem láttán elmosolyodott.

- Ritka, hogy nem kötsz bele valamibe - magyarázta.

- Én?! - kiáltottam fel. - Nem is! Nem kötök bele mindenbe, te... hazudós! - háborogtam.

 Huncutul elvigyorodott. - Nem, tényleg nem. Csak kíváncsi voltam, hogy reagálsz

- Ó, te... olyan bosszantó tudsz lenni! - fakadtam ki.

- Mondták már - vonta meg a vállát, de vigyora nem tűnt el.

 Füttyentett egyet, mire a kutyák felkapták a fejüket, és odarohantak hozzánk. Lehuppantam a fűbe, hogy át tudjam karolni a mellettem ülő Brutus nyakát.

- Szia, nagyfiú - dünnyögtem a fülébe szeretettel, mire arcon nyalt. Tudtam, hogy érti, amit mondok. Nem létezhet, hogy ne értse. Megvakargattam a mellkasát, ő pedig a vállamnak támasztotta a fejét. Dante ezt látva féltékenyen bökdöste orrával a másik oldalamat, mire én a hónom alá csaptam a pofáját, és adtam egy barackot a feje búbjára.

- Nesze, te féltékeny dög - mormoltam, miközben ő megpróbált szabadulni, de tudtam, hogy amint elengedem, meg akarja majd ismételni ezt a játékot.

 Robin letérdelt mellém, és mosolyogva figyelte hármasunkat.

- Imádod őket - jelentette ki. Hangjára a kutyák is felé fordultak.

- Ők is engem. - Kicsit meglöktem Dante farát, mire az vígan odadöccent a fiúhoz. - És te is megkedveltetted magad velük.

- Igen - felelte, miközben végigsimított az állat hátán. Az a lába elé vetette magát, hasát az ég felé meresztve. Robin elvigyorodott, és elkezdte lágyan öklözni. Dante nyelve kilógott a szájából, s pofájáról sütött az elégedettség.

- Szeretsz itt lenni? - fordult felém váratlanul a fiú.

- Itt... a váratokban, vagy Holdföldén? - kérdeztem vissza.

- Itt a réten.

- Igen - válaszoltam gondolkodás nélkül. - Ó, igen, ez csodálatos. - Hátradőltem a fűbe, hagytam, hogy Brutus feje a hasamon nyugodjon, és ritmusos mozdulatokkal simogattam. - Nincs ennél jobb hely a világon.

 Halkan felnevetett. Pedig én nem hazudtam, tényleg nagyszerűen éreztem magam. De tudtam, hogy ennek nem csak a hely az oka, hanem a mellettem ülő személy is. Akárhol lehettem volna, ha Robin velem van, az jó. Élveztem a társaságát, jó volt vele szócsatázni, vitatkozni, beszélgetni.

- Szeretsz olvasni? - kérdeztem hirtelen, csak hogy megtörjem a csendet. A kezemet szemellenzőként használva a homlokom fölé emeltem. Igazából azt vártam, hogy nemet mond, és elkezd gúnyolódni, és ostobának neveztem magam, amiért ilyen buta kérdést tettem fel.

- Igen. - Nem tűnt úgy, mintha bolondnak nézne. - Katonai regényeket. Krimiket. de tetszik az ókori irodalom is, például Vergilius Aeneis-e. A verseket pedig ki nem állhatom.

- Én annál jobban élveztem az Odüsszeiát. Meg az Iliászt. elgondolkodtató mű mind a kettő. - Meglepettségemet nem mutattam ki. Tud franciául, ókori irodalmat olvas, szépen ír, és itt lakik a tenger partján, egy régi várban, egy klán leendő vezére.

- Te szereted az Iliászt? - húzta fel a szemöldökét. Ő nem leplezte csodálkozását. - Nem inkább annak az Austen-nőnek a legújabb regényit kéne bújnod?

 Felnevettem. - Nem szeretem a romantikus történeteket. Nem az én műfajom.

- Jaj, tudod, én csak azt gondoltam... - kezdett el mentegetőzni.

- Mert lány vagyok? - vágtam közbe.

 Bólintott.

- Te pedig műveltebb vagy, mint számítottam rá - legyintettem.

- Micsoda? - csodálkozott.

- Hát tudod, ugyanúgy megleptél, mint a francia tudásoddal - vallottam be.

- Ó!

- Azt vártam, hogy a tudásod véget és a fegyverhasználatnál, ás a ,lovaglásnál, meg a többiek irányításánál - magyaráztam.

- De hát mondtam, hogy az édesanyám akarta, hogy ne legyünk tudatlanok. Csodálatos anya volt - hajtotta le a fejét.

 Nem szólaltam meg, mert nem akartam kíváncsinak tűnni, kutakodni a múltjában.

- Zavar, ha róla beszélek? - szegezte nekem a kérdést váratlanul, kissé bosszúsan.

- Mi? Nem! Honnan gondolod? - ültem fel csodálkozva, mire Brutus rosszallón felmordult, mert a hasamon nyugvó fejét odébb vágtam.

- Ha szóba jön a múltam, hirtelen szótlan leszel, nem kérdezel, vagy eltereled a szót...

- Jaj, istenem! - hajtottam a tenyerembe a homlokom. - Nem, én... én csak nem akarok betörni a... magánéletedbe. Nem akartam tolakodó lenni - haraptam be az alsó ajkam. Felemeltem a fejem, és mélyen a szemébe néztem. - Ne haragudj!

 Pár pillanatig farkasszemet néztünk, és láttam a szemében a megkönnyebbültséget.

- Nem haragszom, és ezért soha nem is haragudtam - mondta lassan. - Csak azt hittem, hogy... - tartott egy kis szünetet. - Nem is tudtam, mit higgyek.

 Elmosolyodtam. - Ha szeretnél mesélni, nincs ember, aki szívesebben végighallgatná, mint én - vallottam be egy szégyenlős mosoly kíséretében, elpirulva.

 Szeme boldogan felcsillant, és én már csak ezért tudtam, hogy megérte vallomásom. - Köszönöm - suttogta, a kezébe fogva az enyémet. - Menet közben mesélek, jó? Ideje lenne már elindulni...

 Bólintottam, és hagytam, hogy felsegítsen, és lassan elindultunk be az erdőbe. A két kutya mellettünk jött, kissé lemaradva.

- Szeretnéd, ha ismerted volna édesanyámat - kezdett bele Robin. - Ő volt a legnagyszerűbb anya, akit a Föld valaha a hátán hordott. Elhalmozott minket imádattal, még akkor is hallatszott a hangján a szeretet, ha szidott. - Ismerős volt a helyzet. Édesapám jutott az eszembe. - Apám mindig azon ügyködött, hogy tökéletes, vezetésre termett, határozott örököst faragjon belőlem, aki méltó a klán vezér szerepére. Anya pedig nem hagyta, hogy ostoba maradjak. Délelőtt apámmal az erdőt jártam, vívni, birkózni tanultam, délután pedig a könyvtárban ültem, a nővéremmel és anyával. - Elcsodálkoztam azon, mennyire hasonló is volt a gyermekkorunk. - Istenítettük őt mind a ketten. Loveday nagyon hasonlít rá. - Támadt egy kis csend, csak a fejem felett lévő levelek susogását hallottam.

- Mi történt vele? - kérdeztem félénken, miközben átléptem egy kidőlt fát.

- Beteg lett, mikor tízéves voltam, tehát pontosan  tíz évvel ezelőtt. A mai napig nem tudjuk, mi vihette el, mert a magas lázon kívül semmi tünetet nem mutatott. És miután meghalt - csuklott el a hangja -, Loveday, a nálam öt évvel idősebb nővérem pátyolgatott. Ő... ő lépett anyám helyébe. Aztán mikor apám kitagadta, nagyon egyedül éreztem magam. Ezért is haragudtam meg rád tegnap.

- Bár ismerhettem volna az anyukádat - csúszott ki a számon, mielőtt még meggondolhattam volna, mi is mondok.

 De Robin mintha még örült is volna megjegyzésemnek. - Imádott volna. És soha nem foghatott volna el az apám, sem én - vigyorodott el -, mert igen határozottan a tudomásunkra hozta mindig, ha valamit nem helyeselt. - Elgondolkodott. - Tulajdonképpen... hasonlítasz rá. Megvan benned is az a határozottság, és a szeretni tudás.

 A fülem helyéig teljesen elpirultam, de viszonoztam a mosolyát. - Köszönöm - suttogtam.

 Nagyon aljasnak éreztem magam. Robin a bizalmába avatott, elmesélte az életét, azt, hogy milyen érzékenyen érintette az anyja halála, én meg titkolózok előtte. Az jutott az eszembe, hogy elmondhatnám én is, hogy nőttem fel, persze kihagyva a szüleim halálát, és a menekülésünket. Korainak éreztem még, hogy fájdalmamról beszéljek.

- A tiedhez hasonló gyermekkorom volt - kezdtem mindennemű bevezető nélkül. - Délelőttömet a nevelőnőim társaságában töltöttem, de olyan átkozottul viselkedtem, hogy nem bírtak ki mellettem sok időt. Egyik a másik után menekült el. Nem szerettem sem tanulni, sem felolvasni, sem táncolni, sem zongorázni, bár ez később, mikor nagyobb lettem - mikor már normális életre vágytam - tettem hozzá magamban -, megváltozott, és már magamtól kerestem könyveket, új kottákat. Délután pedig az apám tanítgatott harcolni, mert úgy vélte, egy nőnek is meg kell tudnia védeni magát.

- Okos ember - vetette közbe Robin. Jelen idő? Nem tudja, hogy halottak a szüleim?

- Ó, igen. Teljes mértékben - bólintottam.

- És mi vett rá, hogy ott hagyd szüleidet Londonban? - kérdezte. - Jöttél vakációzni? - Úristen. Tényleg nem tudja. Nem javítottam ki. Féltem, hogy kérdéseket tesz fel, és én... még nem akartam. Nem, ezt nem akartam.

- Igen - feleltem, és reméltem, hogy nem figyel fel a hangom remegésére -, így is mondhatjuk. És nem bántam meg, hogy idejöttem, mert imádom ezt a helyet. - Sokkal, sokkal rosszabbul éreztem magam, mint a mesélés előtt. Gyötört a bűntudat, hogy Robin megbízik bennem, én pedig nem. És el akartam mondani, már nyitottam a szám... de nem tudtam. Nem voltam képes rá. Cserben hagyott az akaraterőm.

- Azt elhiszem - Robin nevetésére visszatértem hozzá lélekben.

 Megláttam a de Noir-vár falát előttünk tornyosulni. A kapu tárva-nyitva állt, és az emberek ott sürögtek-forogtak egy kocsi előtt, mely ott állt benn az udvaron.

- Robin, Catherine! - szaladt felénk a vezér, ahogy meglátott.

- Jó reggelt, Lord de Noir! - üdvözöltem.

- Neked is - viszonozta sietősen. - Robin, hogy képzeled, hogy így elrabolod ezt a lányt ilyenkor?!

- Én akartam! - vágtam közbe,  hogy elejét vegyem a veszekedésnek.

- Mindegy is! - legyintette idegesen. - Fiam, vendég van a háznál, vezesd el Catherine-t a szobájába, hadd szedje rendbe magát! Itt a húgom családostul! - Azzal elsietett, gondolom volt némi dolga.

- Brandon Cunningham - sziszegte dühösen mellettem a fiú, mire rákaptam a pillantásom. Mi folyik itt?!

---------------------------------------------

 Na, itt a feji, gondolom, tetszett, nos, ÉN elégedett vagyok vele. Ritkán mondom ezt.

Mit szóltok Robin megnyílásához, és Catherine-éhez? Jók voltak a kutyák? Killa, neked biztosan tetszettek...;)

Mi gondoltok Robinról? A múltjáról?????

Kérem a komikat!!!!!