Harmincnegyedik fejezet - Csoda

SZIASZTOK!
Itt a friss!
Nem válaszolok most a komikra, csak annyi, hogy:

Killa, előző komidban írtad, hogy nem adtam ki mindent magamból! Hogy lehetne még jobb! Mire érted ezt? Mi nem tetszett?

 Robin nem sietett. Határozott, de lassú léptekkel haladt felénk, és én teljesen biztos voltam abban, hogy csak az én idegesítésem a cél. Az emberek elhúzódtak előle, hogy utat adjanak neki, hiszen a tér túloldalán foglalt helyet. Úgy tettem, mintha nem zavarna, hogy húzza az időt, de legszívesebben a képébe ordítottam volna: "Szedd már a lábad, az isten szerelmére!". Tudtam, hogy azt akarja, hogy ezt tegyem, hogy provokáljon, és én pont ezért nem tettem meg. Na meg az előző kirohanásom után igen furcsán hatott volna. Már az sem volt Holdhercegnőhöz méltó, hogy ráordítottam Robinra, hogy vonszolja ide magát. Persze ez nem azt jelenti, hogy megbántam volna.

 Bégül odaérkezett hozzánk, és szenvtelen arccal várta, hogy mi lesz. Elfojtottam egy sóhajtást, majd tekintetemet a pillangóra függesztettem, aki vele együtt visszatért. Az érzékelte, hogy őt figyelem, s Robin kezéről a miénkre szállt.

- Tedd ide a kezed - néztem a fiúra.

- Hol marad a szép szó? - pimaszkodott szárazon. - Mi vagyok én, valami állat, hogy parancsolgassanak nekem? - Az apja felhördült, de nem szólt semmit. Megérezhette, hogy ez csak a kettőnk dolga.

 Igen! - vágtam volna rá szívesen, de támadt egy olyan érzésem, miszerint ha ezt megtenném, sértetten sarkon fordulna, és itt hagyna minket. Így is elég mérges volt Loveday miatt, nem akartam továbbfeszíteni a húrt, inkább hagytam, hogy megalázzon.

- Kérlek - mondtam halkan, mélyen a szemébe nézve. Hát nem bírja felfogni, hogy mennyire kimerült vagyok?! Elegem van ebből az egészből! - panaszkodtam magamban, s legszívesebben lehunytam volna a szemem, és elrohantam volna, hogy elfelejtsem ezt a vállamat nyomó felelősséget, az izgulást, Robin haragját, hogy egy kicsit egyedül lehessek, de nem tehettem meg.

 Megéreztem Robin kezét az enyémen. Na végre! Felemeltem a fejem, hogy körbenézzek, végigpásztáztam a tömeget, az embereket. Egytől egyig rezzenéstelenül figyelték ötünket, ahogy ott állunk együtt, összefogott kézzel.

 Meg akartam szólalni, beszélni hozzájuk, de mielőtt bármit is tehettem volna, valami fényes dolgot láttam felénk repülni. Csodálkozva odakaptam a tekintetem, s a többiek is az égre meredtek, ahogy én, csak ők nem láttak semmit. A kis csapat fénylő lepke fehéren megvilágította a teret, s én azt akartam, hogy mindenki lássa őket. Lássuk, mekkora az erőm! - kiáltottam fel magamban, s minden erőmmel arra koncentráltam, hogy láthatóvá tegyem a kis lepkerajt.

- Nézzétek! - harsant fel mögöttem a kis Sarah hangja, s hangos morajlásból, elragadtatott kiáltásokból tudtam, hogy sikerrel jártam. Kinyitottam a szemem, és Loveday dicsérő tekintetével találtam szembe magam.

- Hittél az erődben - formálta a szavakat az ajkával. Mosolyogva bólintottam, aztán a figyelmemet újra az apró állatoknak szenteltem, akik már nagyon közel jártak, annyira, hogy ki lehetett venni, hol melyik van. Megszámoltam őket, halálpontosan tizenketten voltak.

 Mindenki őket bámulta, kivéve egyvalakit. Éreztem magamon Robin tekintetét, és úgy tettem, mintha nagyon lekötne a felém szálló apró csapat. Úgy látszik, most túl érdekes vagyok, hogy haragudjon - gondoltam keserűen.

 A lepkék, ahogy odaértek hozzánk, körbevettek engem, s rászálltak a karomra, derekamra, hajamra, hátamra. Furcsának találtam, hogy ott voltak rajtam, mégsem érzem érintésüket, csak egy kis meleget sugároztak bőrömre. Hirtelen elkezdett mozogni a szárnyuk, fel-le lebegtették, s én éreztem, hogy lassan emelkedek. A szemem tágra nyílt a csodálkozástól, s a döbbenettől. Ez egy csoda - futott át a fejemen. Kezem kiszakadt a többieké közül, ahogy egyre fentebb és fentebb emelkedtem, majd éreztem, hogy a lábujjaim sem érintik a földet. Nem vittek magasba a lepkék, alig húsz centiméterrel a föld felett lebegtem, s ezt én tökéletesnek találtam.

 Pillantásom végigfuttattam az embereken, majd végül megpihentettem az előttem álló négy emberen. Mindannyian csodálva bámultak engem. Hirtelen szavak tömkelege tódult a fejembe, egy szöveg, melyet éreztem, hogy ki kell mondanom: - Hold anyám! - kiáltottam az ég felé fordítva arcomat. - Ezen a helyen sok évvel ezelőtt egy átok kimondatott, mely sújtja völgyünket, s erdőnket! Ezen átok nem engedett beteljesülni sem barátságot, sem szerelmet. Én, Catherine Anne Merryweather, a Holdhercegnő, meghoztam a Békét! Barátságot kötöttem az ellenséges klán tagjaival, hogy megtörhessem az átkot. Kérlek, Hold anyám, hogy segíts nekem, végérvényesen visszavonni! - fejeztem be, majd vártam valami jelre, akármire, mert el sem tudtam képzelni, hogy most mit tehetnék.

 De a természet megint megoldotta a problémámat. A tengeren, a horizont felől éles fehér köd haladt felénk, iszonyú gyorsan. Mikor közel ért, fénye annyira bántotta a szememet, hogy be kellett csuknom, mint mindenki másnak. A lepkék leereszkedtek a földre, s én éreztem, mikor halad át rajtam a feloldozó fehérség. melegség járta át a testem, s a fejemben egy hang szólalt meg:

- Bátor leány vagy, Catherine Anne Merryweather, Holdhercegnő. Feloldottad az átkot, s nevedet ezentúl imáikba foglalják az emberek - mondta. - Elhoztad a Békét, a Barátságot, de a Szerelmet még nem. - Óvatosan kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Sir Benjamin és Loveday egymást ölelik. - A te szerelmed számít. Te békültél, te kötöttél barátságot, neked is kell szerelmesnek lenned.

- De akkor most nem érvényes a béke? - kérdeztem gondolatban ijedten.

- Dehogyisnem - felelte a hang nyugodtan. - A te boldogságodnak immár nincs semmi köze a békéhez. Adok egy tanácsot! Tedd félre a büszkeséged, ha a Boldogságodról, s főleg a Szerelemről van szó! Kapcsolatba léptél velem, s én mindig itt leszek, ha segítség kell! - búcsúzott, majd elhallgatott, s a testem már nem érezte azt a meleget. Tudtam, most már hiába szólnék a hanghoz, nem válaszolna. Valamint még magam előtt sem akartam bolondnak tűnni azzal, hogy egy hangot szólítgatok.

 Enyhén megremegtem, ahogy a pillangók elszálltak tőlem, el, egyenesen az ég felé, mert a hűvös esti levegő a lepkék melege után hirtelen érintette bőrömet.

 Senki nem figyelt rám, de ezt nem is vártam el. Az én szerepem véget ért. Az emberek boldogan örvendeztek, összeborultak. Fáradtnak éreztem magam, a lepkék, ahogy elmentek, az erőmet is elvitték. Lábaim szinte maguktól indultak el a bácsikám felé, hogy karjaiba zárhasson, de megtorpantam, emlékeztetve magam, hogy most Loveday-jel van. Így hát egyedül, fáradtan, félrebotorkáltam, s nekidőltem a falnak, remélve, hogy senki nem veszi észre gyengeségem. És tényleg senki nem figyelt rám, mintha láthatatlanná váltam volna. Nem esett jól, de rosszul sem. Arra nem vágytam, hogy mindenki körülugráljon, éljenezzen, de erre sem, hogy így magamra hagyjanak. Vetettem egy szomorú pillantást az éppen az apjával beszélgető Robin felé, majd elosontam a kijárat irányába. Úgy mentem, hogy végig árnyékban maradjak, kerültem a fáklyák fényét, halkan siettem  a fal mentén. Nem akartam, hogy bárki feltartson. Ám mielőtt az ajtót elértem volna, egy sötét alak ugrott ki elém, s a körvonalaiból egyből felismertem, ki az.

/Robin szemszög/
- Apám - suttogtam halkan.
- Igen, fiam? - fordult felém.
- Halassza holnapra az ünnepséget - jelentettem ki csendesen, de határozottan.
 Értetlenkedve nézett rám. - Miért? Hiszen mindenki most akar ünnepelni...
- Nézzen oda! - mutattam egy karcsú alakra, aki lehunyt szemmel támasztotta a falat. - Azt akarod, hogy a legfontosabb személy kimaradjon?
- Ám legyen - bólintott habozás nélkül, mert belátta, hogy igazam van. - Te meg kérj tőle bocsánatot! Nagyon megalázóan bántál vele, ezért el kéne náspángoljalak, mint kiskorodban!
- Mily' szerencse, hogy már nem tudja megtenni - mormogtam.
- Ne szemtelenkedj! - csattant fel. - Nálunk töltik az éjszakát - határozta el, s elsietett, hogy közölje a fejleményeket Sir Benjamin-nel.
 Én a fal felé fordultam, amerre Catherine-t láttam, és csodálkozva vettem észre, hogy elindul a kijárat felé, remélve, hogy elmehet. Azt már nem! Még bocsánatot sem kértem tőle! - háborogtam magamban, pedig eleinte nem is akartam elnézést kérni. Lábaimat kapkodva futottam a fal mentén haladó, kecses, fehér ruhás lány után, majd az utolsó pillanatban, mielőtt e nyílást elérte volna, elé ugrottam. Ijedten megtorpant. Bár nem láttam teljesen z arcát, de annyi látszott, hogy szeme tágra nyílik.
- Mit akarsz, Robin? - csattant fel ellenségesen. Ezt kiérdemeltem.
- Semmi rosszat - emeltem fel a kezem. - Esküszöm.
- Akkor meg miért vagy itt?
- Elkísérlek a várig - magyaráztam. - Nem kockáztathatjuk, hogy megtámadjanak.
- A várig?! Hazamegyek Holdszállásra - jelentette ki ellentmondást nem tűrően. - Nincs kedvem részt venni az ünnepségen.
- Nem ma lesz. És nem kell hazafáradnod, ma éjszaka a mi vendégeink vagytok, a várban töltitek az éjszakát, és holnap...
- Még mit nem! - kiáltott fel. - Megyek haza. - És el akart menni mellettem, de megállítottam.
- Rine, fáradt vagy - néztem a szemébe. - A vár jóval közelebb van, és holnap egész nap itt lesztek, mert egy nappal halasztottuk el az ünneplést. Kérlek, ne vitatkozz, hanem gyere, mert iszonyú kimerültnek látszol, és nem szeretném, ha itt esnél össze - fejeztem be beszédem határozottan.
 A lány tágra nyílt szemmel meredt rám, és látszólag meg sem tudott szólalni. Pár pillanatig mozdulatlanul állt, majd végül megrebbent: - Rine... Miért hívtál így?
- Mert illik rád - feleltem egyszerűen. - Gyere! - karoltam volna át, de nem engedte.
- Robin, hagyj! - ellenkezett. - Haza akarok menni.
- Rine, olyan vagy, mint egy gyerek! Ne hisztériázz már, az isten szerelmére, hanem gyere velem! - sziszegtem dühösen. - Egyszer már elájultál a kimerültségtől, nem szeretném, ha ez megismétlődne! Látom, hogy fáradt vagy, ilyenkor nem mindegy, hogy hol alszol?!
- Fogd be, Robin! - nyaka megfeszült az idegességtől. - Nem elég neked, hogy megaláztál mindenki előtt, most még itt álszenteskedsz is?! Egy fenét nem érdekel téged, hogy mi van velem, ne áltass senkit! Elegem van az alakoskodásodból, elegem van ebből az helyzetből, a felelősségből, hagyjon engem mindenki békén! Besokalltam, kész, ennyi! Elegem van! - emelte fel hangját, s most rajtam volt a ledöbbenés sora. - Menj el! - Mellkasa vadul hullámzott, kapkodva szedte a levegőt, szemében düh villogott. Lenéztem a kezére - ökölbe feszítette.
- Én... én nem... - kezdtem tétován, de elvesztettem a fonalat. vettem egy hatalmas levegőt. - Sajnálom. Nem akartalak megbántani - vakartam meg a fejem. - Tudom, hogy iszonyú nagy marha vagyok, és tényleg... csak... úgy értem... - keresgéltem a szavakat, aztán segítségért rápillantottam, hátha eddig is megértette, mit akarok mondani.
 A lány testtartása ellazult, ujjaival a szoknyáját markolta.
- Semmi baj - suttogta, de nem nézett a szemembe. - Igazából én is haragudtam volna, ha valaki tud Charles-ról, míg én nem tudom, hol van. - Láttam, egy picit feszítette a szája sarkát, mosolyt elfojtva, de nem tudtam mire vélni.
- De akkor sem lett volna jogom így megalázni téged, igazad van - hajtottam le a fejem megbánóan sóhajtva.
- Egyezzünk meg! - mosolygott rám. - Én megbocsátok neked, te meg nekem! - nyújtotta a kezét, mire belecsaptam.
- Ámen! Akkor velem jössz?
 Lassan bólintott. Én pedig könnyű szívvel lépkedtem vele egészen a várig, miközben belém karolt.
-----------------------------------
Na, itt van, bétázatlanul a vége, sde ez van!
Puszi