Harmincötödik fejezet - Reggel

Sziasztok!
Köszönöm az előzőhöz írt komikat, hálás vagyok a kedves szavakért, de most sincs válasz, csak fejezt!!!!! Boicsi a késésért!!!!

/Catherine szemszög/

 A tudatomig az jutott el legelőször, hogy meleg van. A takaró súlyosan, de jólesőn nehezedett rám, míg én félálomban megfordultam az ágyban. Még ki sem nyitottam a szemem, de már tudtam, hogy nem otthon vagyok, mert nem azt az illatot éreztem, amit ott szoktam. Más szagú volt az ágytakaró, s a levegő. Lassan feltoltam magam ülő helyzetbe. Nagyjából az enyémmel megegyező méretű franciaágyban pihentem, egy nagy szobában, melynek három ablakán keresztül barátságosan áramlott be a napfény. A kőből készült fal mellett íróasztalt, széket és ruhásszekrényt láttam, és a földön - meg az ágyon, rám terítve - állatszőrméket.

 Az első pár pillanatban érzett kételyem hamar elillant, ugyanis szálláshelyemet illetően rájöttem, hogy csakis a de Noir-vár egyik vendégszobájában lehetek. Ha jól emlékszem, Robin kísért fel ide, majd jó éjt kívánt, és eltűnt. Ujjaimat önkéntelenül az ajkamhoz emeltem, ahogy eszembe jutott az erdőben váltott csókunk. Aztán a barlangbéli, és az összes veszekedés. Elpirultam a gondolatra, hogy tényleg átéltem ezeket. Őszintén bevallottam magamnak, hogy ez a két csók és a Robinnal töltött idő sokkal emlékezetesebb maradt, mint a csoda, amit én idéztem elő az átok feloldása során. Robin mellett eltörpültek a pillangók, a Holdanya, és minden más.

 Pár percre hátrahajtottam a fejem a fejtámlára, aztán egy sóhajtás kíséretében kimásztam az ágyból. A székre ráterítettek egy kényelmes - és egyben csinos, de nem alkalmi - ruhát, valószínűleg Loveday, mivel felismertem azon az ő öltéseit. felvettem, majd a hajamat gyorsan befontam, és egy szalaggal összekötöttem.
 Éppen ki akartam menni az ajtón, amikor észrevettem az alatta becsúsztatott, összehajtott papírlapot. Felvettem, és vigyorogva végigfuttattam a szemem az enyhén jobbra dőlő, de kifejezetten betűkön.

 "Rine!
Reggel, ha van kedved velem sétálni az erdőben, gyere le a bejárati ajtóhoz tíz óra körül! Loveday készít ki neked megfelelő ruhát a székre!

Robin

És csak hogy tudd, küldettünk a ruháidért, hogy legyen mit felvenned az ünnepségre, és jönnek a kutyáid is."
 Mire a rövid üzenet végére értem, hangosan dobogott a szívem. Rine. Így nevezett. Ezt a becenevet még soha senki nem használta rám. Sőt, engem senki nem nagyon becézgetett. Néha apám Cathy-nek szólított, de úgy gondolta, rám a tejes nevem illik. És most Robin kitalált nekem egy aranyos becenevet, ez pedig megmelengette a szívemet.
 A falon lévő órára emeltem a pillantásom. Nyolc óra. még bőven van időm. Vajon az, hogy Robin elhívott, ez azt jelenti, hogy ő szeretne velem jönni sétálni, vagy csak az apja kényszerítette? Csak a vendég iránti kötelezettségét teljesíti? Erre a gondolatra elkomorodtam. Végül is, miért akarna pont velem sétálgatni, mikor itt vannak a haverjai?
 A levelet leraktam az asztalra, arra az esetre, hogy később átolvashassam, rejtett utalások után kutatva, majd kisiettem az ajtón. Mindenekelőtt a bácsikámat akartam megkeresni, hiszen előző éjjel egyetlen szó nélkül eltűntem. Egy akadály hárult elém. Fogalmam sem volt, hogy merre kell mennem, ugyanis a szobámat elhagyva azonnal eltévedtem. Céltalanul bolyongtam a folyosókon, egyszer jobbra, egyszer balra fordulva, hátha így kitalálok. Magamban imákat mormoltam, de tíz perc elteltével ezt is meguntam, és lépteim egyre dühödtebbek, szaporábbak, kétségbeesettebbek lettek. Ahogy éppen jobbra fordultam egy sarkon, teljes erőmből beleütköztem egy fekete alakba.
- Hé, ne ilyen sietősen! - kiáltott fel Robin nevetve. Hangjáról egyből a csókunk jutott eszembe, s ettől mélyen elpirultam, hálát adva, hogy nem láthatja a félhomályban.
- Bocsánat - mormogtam. - Elbambultam.
- Legalább annyira, mint én - vonta meg a vállát. - Hová tartasz?
- A bácsikámhoz - feleltem, mire egy pillanatra megnyúlt az arca, de gyorsan rendezte vonásait. Csak nem azt hitte, hogy őt keresem? Akkor talán mégis jól érzi magát velem? - Miért, te?
- Hozzád - vigyorodott el. Micsoda? Mit akarhatott tőlem? Talán lemondani a sétát? - Megjöttek a kutyák. - Kicsit eltolt, és tüzetesen végigmérte az öltözékem, testem pedig megborzongott, ahol tekintete pásztázott. - Látom, elfogadtad a meghívásomat. - Ó, akkor mégsem akarja lemondani! - örvendtem magamban.
- Ó, igen! - vetettem rá egy sugárzó mosolyt. - De most mennem kell. Tegnap este búcsúzás nélkül magára hagytam Sir Benjamint, és félek, hogy most...
- Az apám kimentett nála - vágott közbe. - Megmondta neki, hogy felkísértelek a szobádba, mert nem érezted jól magad. - Megfogta a kezem, és elkezdett kifelé vezetni.
- Ó, ezt majd meg kell köszönnöm neki - motyogtam. - És neked is...
- Nekem? Mit? - horkant fel.
- Azt, hogy... elkísértél.
- Ostobaság. Azt nem kell megköszönnöd.
- Robin... - kezdtem bizonytalanul.
- Igen? - torpant meg.
- Majd később vissza tudsz vezetni a szobámba? - kérdeztem toporogva. - Csak mert... kifelé jövet eltévedtem. Este már olyan álmos voltam, hogy nem tudtam megjegyezni az utat.
 Mikor Robin már egy ideje némán hallgatott, felnéztem az arcára. Ő mintha csak erre várt volna, azonnal megszólalt:
- Eltévedtél?! Te?! Itt?! - hitetlenkedett.
- Nem értem, mi ezen annyira fura - motyogtam bosszúsan. - Én most járok itt életemben először. - Nem tetszett nekem a saját hangomból kihangzó duzzogás, amely egy gyermek nyavalygására emlékeztetett.
 Robin felnevetett, és megérintette a hajamat. - Persze, hogy visszakísérlek. - Keze az arcomra csúszott, és közelebb akart hajolni, de a mellkasára tettem a kezem. Akartam a csókot, de nem éreztem magam késznek erre. Ez nem én vagyok. Féltem a saját érzelmeimtől, azoknak erősségétől. Időre volt szükségem.
- Robin, kérlek, ne - ráztam meg a fejem határozottan. Tudtam, hogy meg kell állítanom, mielőtt még elolvadnák éjfekete tekintetétől, leheletének édességétől, csókjának gyengédségétől. De tudtam azt is, hogy tisztában áll ő is azzal, hogy ha akarna, minden ellenkezésem ellenére azonnal megtörhetné ellenállásom. Tekintete azonban gyengéden, barátságosan, nem haragvón fürkészte az enyémet.
- Gyere! - suttogta, s megint kézen ragadott, s pár másodpercen belül a friss levegőn találtam magam. Megláttam két alakot, ahogy szökellve rohannak felém.
- Brutus, Dante! - kiáltottam mosolyogva, s hagytam, hogy elárasszanak szeretetükkel. Miközben őket dögönyöztem, végig magamon éreztem Robin tekintetét.
- Ők is velünk jöhetnek majd az erdőbe? - fordultam felé, s lám, nem tévedtem, tényleg engem nézett.
- Persze - bólintott, de olyan érzésem volt, mintha nem is figyelt volna a kérdésre. Lépett felém egyet, ami Brutusnak nem tetszett, s rávicsorította fogsorát.
- Brutus, nyugodj! - parancsoltam rá, majd újra Robinra néztem, aki félelem nélkül vizslatta a kutyát. - Sajnálom, de kell nekik egy kis idő, míg meg nem szokják, hogy már nem kell rád ellenségként tekinteniük. - magyaráztam bocsánatkérőn.
- Miért gondolod, hogy nem vagyok az? - kérdezett vissza látszólag flegmán, de csillogó szeméből mély, rejtett érzelmek sugároztak.
- Khm... - köszörültem meg a torkom. Most mit mondhatnék? Azt, hogy érzem, hogy nem fog bántani? Hogy csókjaival végleg meggyőzött? - Van okom feltételezni - feleltem végül kitérőn. Elpirultam, ahogy farkasszemet néztünk.
- Rine... - szólalt meg suttogva, ahogy eggyel közelebb lépett.
 Nem láttam semmit az arcán kívül, önkéntelenül is felálltam, szembe vele, bár még így is fel kellett néznem rá. Nagyon közel volt hozzám, éreztem a testéből sugárzó erőt. Megroggyant a lábam. - Igen?
 Nem válaszolt azonnal. Tekintete fogva tartotta az enyémet, egy másik világba röpített, szinte testetlenné váltam, pedig még hozzám sem ért. Vágytam arra, hogy megérintsen. Hogy átkaroljon. Hogy megcsókoljon.
- Van kedved most jönni sétálni? - kérdezte, mire én visszatértem a valóságba. Legkevésbé sem ilyen típusú kérdést vártam. - Minek várjunk még másfél órát? - Egy ilyen aljas húzás után, hogy azt hitette velem, hogy meg fog csókolni, közben meg átvert, megérdemelte volna, hogy nemet mondjak. Tudtam, hogy jót fog majd röhögni a naivitásomon, mikor nem leszek ott, de egyszerűen nem voltam képes kimondani azt az egyszerű, hárombetűs szót: nem.
- Persze, miért is ne? - Enyhén remegett a hangom, de csak éppen annyira, hogy csak én hallhassam, rajtam kívül senki. Ajkam barátságos mosolyra húztam, ami még szélesebb lett, ahogy Robin az ujjait a csuklóm köré fonva elhúzott a kapu felé. Brutuson láttam, hogy nem tetszik neki, rászóltam, s onnantól egyetlen morgás nélkül követett Dantéval az oldalán.
 Míg végigmentünk az udvaron, észrevettem, hogy amerre elmegyek, meghajolnak, tisztelegnek az emberek. Ez a formalitás Londont idézte számomra, de tudtam, hogy ők nem kötelességből, hanem tényleg tiszteletből teszik ezt. A szokásos udvarias, de felsőbbrendű biccentés helyett mosolyogva visszaintegettem mindenkinek, jelezve, hogy egyenrangúak vagyunk. Boldogan viszonozták a gesztust, a nők, a férfiak, és gyermekek egyaránt. Sarah-t is megláttam, egy csapat korabeli lány körében. Láthatólag élvezte a Hercegnő barátjaként ráirányuló figyelmet. Vígan - és jó feltűnően - lengette utánam a kezét, de nem jött oda, gondolom, Robin miatt.
 Mikor elhagytuk a vár területét, kihúztam a csuklómat a fiú ujjai közül, és rászóltam Dantéra, aki közénk akart furakodni, hogy elválasszon. Egy darabig csendben cammogtunk, céltalanul a fák sűrűjében. Nemsokára elkezdtek ritkulni a fák, s ahogy kiléptem közülük, egy hatalmas tisztás szélén találtam magam.
- Hű, de jó lenne itt lovagolni - mondtam ki az első gondolatot, ami az eszembe jutott.
- Hát... biztos - motyogott Robin mellettem, s továbbindult a fák mentén. Megsimogattam Dante combomhoz dörgölőző nyakát, és a fiú után eredtem.
- Nem szeretsz lovon ülni? - találgattam.
 Megvakarta a fejét. - Nem igazán.
- Tudsz egyáltalán? - kérdeztem, mire összevont szemöldökkel meredt rám. - Csak mert még sose láttalak lovagolni...
- Persze, hogy tudok! - csattant fel büszkén. Aztán zavartan krákogott egyet. - Csak... öhm... kicsit nehezen tanultam meg - váltott szelídebb hangnemre. - Hétéves koromban, mikor lekezdtem, ledobott egy ló, csúnyán megsérültem, és nyakas gyerek lévén nem voltam hajlandó többé patások közelébe menni. Aztán tíz évvel később rájöttem, hogy mennyire fontos ez, főleg egy jövendőbeli vezérnek - fintorodott el -, és újrapróbálkoztam. Sikerrel jártam. Ennyi az én nagy könnyes gyermekkori történetem - tárta szét a karját, és sütött róla az önirónia. Hiába támadt nevethetnékem, a helyzet ellenére  éreztem, hogy megsértődne, ha elnevetném magam. - Miért, te tudsz lovagolni?
- Igen - feleltem egyszerűen, nem akartam neki dicsekedni azzal, hogy tizenhárom éves korom óta férfiként ülöm meg a lovat.
- És neked miféle történeted van? - vigyorgott rám. Ó, ha te azt tudnád, hogy mi mindent tudnék én mesélni neked! - gondoltam keserűen, az apámmal való menekülésre emlékezve.
- Hát nekem igazából... - Nem akartam hazudni, de nem akartam az igazságot sem elmondani neki -, elég unalmas gyermekkorom volt. Állandóan jöttek a nevelőnők... - Ezzel kapcsolatban nem hazudtam. Közel hajoltam hozzá, mintha egy titkot akarnék vele megosztani. Belement a játékba, és hatalmasra nyílt csillogó szeme várakozón tapadt rám. - Ha tudnád, mennyi idejébe és energiájába telt a nevelőnőnek, mire megtanított franciául! Mindig összevissza ugrabugráltam, és elszaladtam előle, mert unalmasnak tartottam az óráit.
 Robin felkuncogott. - Ki is nézem belőled. És végül megtanultad?
- Oui, je peux parler français très bien (Igen, nagyon jól tudok franciául beszélni.) - feleltem szinte gondolkodás nélkül.
- C'est bon, mademoiselle. (Az jó, kisasszony.)  - Tökéletes kiejtése hallatán annyira meglepődtem, hogy nem tudtam válaszolni sem hirtelenjében. - Excuse-moi, j'ai oublié de te dire que je peux aussi parler cette langue comme toi. (Bocsáss meg, elfelejtettem mondani, hogy én is beszélem ezt a nyelvet, mint te.)
- Nem is gondoltam volna, hogy te is tudsz franciául. Bocs - tettem hozzá elpirulva, rádöbbenve, hogy kicsit udvariatlanul hangzott. - Végül is, itt a Isten háta mögött mi szükség van rá? - sóhajtottam fel.
- Anyám tanított meg - mondta halkan. - Ő imádta a francia nyelv szépségét, és ragaszkodott ahhoz, hogy mind a ketten tudjuk. No meg egy párizsi családból származott.
 Nem feleltem. Nem akartam rákérdezni, mi történt az anyukájával. Én sem szerettem volna beszélni a saját szüleimről. Alig pár hónapja, hogy ennyire megváltozott az életem, és ez még túl frissnek éreztem ahhoz, hogy bárkivel kibeszéljem. Nem szerettem volna, ha pont Robin előtt jön rám újra egy szomorúsági roham, az az iszonyú levertség. Csendben mentünk tovább, de nem kellemetlen csendben, inkább elgondolkodottban. Mind a ketten befelé tekintettünk, mélyen a gondolataikba merülve.
 A rét szélén sétáltunk, a kutyákat nézve, akik vígan kergetőztek a fűben, élvezve a szabadságot. Éppen egy nagy fa mellett haladtam el, mikor megcsillant valami a nap fényében, a lábamnál, a kiálló gyökerek közt.
- Egy pillanat, belement egy kavics a cipőmbe - füllentettem, miközben a hitelességet fokozva levettem az említett darabot. - Menj csak, mindjárt követlek! - szóltam, mert láttam, hogy jönni akar, hogy segítsen. Vállat vont, és hátat fordítva lassabban folytatta útját. Én kihasználva, hogy nem figyel, gyorsan leguggoltam, és benyúltam az apró üregbe. Valami hűvös akadt a kezembe, mintha pici kavicsokat ragadnék meg. Óvatosan kiemeltem, s a lélegzetem elakadt a csodálkozástól.
 Ugyanis egy igazgyöngy nyakláncot tartottam az ujjaim közt. Pislogtam egyet, még egyet, de még mindig nem akartam hinni a szememnek. A gyöngyszemek kicsik voltak, enyhén porosak, ki tudja, mióta hevertek már itt, ebben az üregben? A nap sugarai visszafénylettek rajtuk, s kezemben mintha enyhén világítottak is volna. Teljesen biztosan tudtam, hogy a Holdhercegnő híres - és mindenki által annyira áhított - gyöngyeit találtam meg.
-------------------------------------------------
Na, mit szóltok?
Mit gondoltaok, mi lesz a gyöngyökkel? Mi lesz Robin és Catherine párosával a következő fejezetben? Vajon ki jön rá először, hogy Cath megtalálta az értékes gyöngyöket? Mit szóltok a páros jelenlegi kapcsolatához? szerintetek mi lesz velük?
Siessetek írni a megjegyzéseket!!