Negyvenegyedik fejezet - Rájöttem

Sziasztok!

Mielőtt a fejezetet elolvasnátok, lenne egy kérésem. Nézzétek meg a címet. Szerintetek ki jött rá, és mire? Gondoljátok át, és remélem, megírjátok komiban, hogy mire tippeltetek, még akkor is, ha az nagyon különbözik a valóságtól!!!! Köszönöm!!!

Ja, és köszi az előzőhöz írt komikat, 9 lett, mindenkinek nagyon hálás vagyok!!!! :)

JÓ OLVASÁST!

/Robin szemszög/

 Rine minden egyes mosolya után jobban gyűlöltem unokafivéremet. Az iránta érzett erős ellenszenv csakhamar egyre gyilkosabbá vált, nem sok idő kellett ahhoz, hogy minden második gondolatom Brandon fejbelövése körül forgott. A többi azt a lányt érintette, akit a karjában tartott. Rine csípője kecsesen és igézően ringott a zene ritmusára - melytől legszívesebben a falra másztam volna -, és együtt lépkedett kuzinommal. Ténye, ami tény, Rine csodásan festett. A szoknyája lágyan rengve követte mozdulatait, elegánsan suhogott. Kihúzva, egyenes háttal, büszkén táncolt, és - a francba is! - jól nézett ki Brandonnal. Tökéletes összhangban mozogtak együtt. És nevetett. Nem tudom, mit mondott neki a partnere, de nevetett, mosolygott, jól érezte magát.

 Engem már evés közben is evett a fene, mert egyszer sem sikerült elkapnom a tekintetét, rám se sandított, bezzeg unokatestvéremet úgy bámulta, mint... Á, a franc esne bele, biztosan tetszett neki! Elvégre csiszolt modorú, londoni úriember. A végén már nem bírtam tovább, muszáj voltam egy kis gyerekes asztal alatti rugdosáshoz folyamodni, hogy magamra tereljem a figyelmét. Ezt a térdem bánta, ugyanis erősen visszakaptam az apró lökésemet.

 Eszem ágában sem volt a lányt felkérni - utálok táncolni. Azonban amikor az az utolsó, undorító féreg felkérte, akkor úgy éreztem, mintha hasba rúgtak volna. Jó erősen. Talán kétszer is. És most nézhettem, ahogy együtt ringatóznak, a halk, de rettentő idegesítő zenére.

- Haver! - csapott Richard a vállamra. - Nem... nem iszol? - Egy kicsikét már forgott a nyelve, és a szemén is látszott, hogy nem kevés sört küldött már le.

- Nem - sóhajtottam. Nem lenne helyes, mikor Rine is itt van.

- A te bajod! - kiáltott fel. - Csak a tiéd. A nőd ott táncol azzal a kis kikent-kifent pudlikutyával, te meg csak nézed, mint egy... tehén - húzta ki magát a megfelelő szót megtalálva. - Ha fontos a barátod tanácsa - ez lennék én - akkor gyorsan lekéred, és beviszed egy körre egy sarokba. - Uramisten! Óvatosan szétnéztem, hogy ezt nem hallotta-e meg valaki. 

 Richard - még ha részegen megfogalmazva is - rátapintott a lényegre. Persze eszem ágában sem volt megdönteni Rine-t, hiszem ő ennél sokkal többet érdemel, de elgondolkodtam. A tánc tényleg olyan szörnyű lenne? Ha lekérném...

- Tessék, igyál! - nyomott valaki egy korsó sört a kezembe. Összeráncoltam a homlokom, és Rine-re tévedt a tekintetem. Abban a pillanatban észrevettem, hogy Brandon keze a lány derekáról lentebb csúszott, a csípőjére. A korsóm olyan erősen landolt az asztalon, hogy az ital fele kilöttyent belőle. Jutott egy kicsi a kezemre is, amit indulás közben Richard ingébe töröltem, mert annak már nem számított.

 Határozott léptekkel haladtam a táncoló pár felé, miközben a vörös köd  elöntötte a fejem. Egy pillanatig sem nézem ezt tovább! Brandon apró mozdulata olyan dühhullámokat indított el bennem, hogy meg tudtam volna ölni. Észrevett, mikor melléjük értem, s hidegen, fagyosan meredt rám, azonnal tudta, mit akarok. Ha pillantással ölni lehetne, akkor abban a pillanatban holtan estem volna össze. Bár ő is, mivel olyan égő tekintettel viszonoztam, ami tükrözte erős gyűlöletemet.

 Nem akartam Rine előtt jelenetet rendezni, ezért udvariasan szólaltam meg:

- Lekérhetném a partnernődet? - kérdeztem, mire a lány meg sem várva Brandon válaszát, kifordult a karjából. Boldogan csillogó tekintete azt sugallta, örül nekem.

- Igen - felelte mosolyogva, miközben én elmerültem szemének gyengéd kékségében.

/Catherine szemszög/

 A szívem szárnyalt a boldogságtól, ahogy Robin a válaszom után gyengéden átkarolt, és a tánchoz illesztette lépteit. A szemem sarkából láttam, hogy Brandon a helyzethez illően meghajol és elmegy. Nem érdekelt. Abban a pillanatban nem számított senki más, csak a fiú, aki a karjában tartott. Bár nem volt feltétlen szükséges, mégis úgy fogott át, hogy egész testünk összesimult, és éreztem szívdobbanásait, melyek egy ritmusra jártak az enyémmel, s a zene ütemével.

 Nem táncolt olyan jól, mint Brandon, ezt már az első pár lépés után éreztem, mégis, ahogy rám nézett, perzselő pillantása, szinte égetően forró, de lágy érintése sokkal kellemesebben hatottak rám. Teljesnek éreztem magam vele.

- Tudod - kezdte halkan -, gyönyörű vagy - bókolt kedvesen, csillogó pillantást vetve rám, mire elakadt a lélegzetem. Láttam, hogy tekintetében mély érzelmek izzanak. Szemem meglepetten megrebbent, és szerettem volna felelni, de nem tudtam.

- De tudod, mit? - folytatta. - Szerintem még gyönyörűbb voltál a réten, lobogó hajjal, s a vidámság pírjával az arcodon. - Tekintete fogva tartotta az enyémet, amibe könnyek gyűltek. Nem is sejtette, hogy mennyit jelentett nekem ez a kis hozzátétel. Megdicsérte a mostani kinézetemet, aminek örültem., aztán pedig még ha nem is szándékosan, de azt sugallta, hogy az igazi Catherine jobban tetszik neki, mint az úrinő. Ő nem azt a Catherine-t kedveli, akit játszok, hanem engem. 

 Mikor elkezdtünk forogni, szorosan összefont tekintettel, rájöttem.

 Hirtelen a szívem megállt két dobbanás között, s a világ megdermedt körülöttem. A zene elhallgatott, mindenki megállt, mindennek vége lett. S én sem láttam, sem hallottam, se nem éreztem semmit, olyannyira elmerültem gondolataimban. A felismerés sokkolt.

 Rájöttem szívem dobbanásából, az érzésből, amit mosolyától csillogó szeme látványa, csodás, férfias illatának érzése, kezének határozott, mégis gyengéd érintése váltott ki belőlem.

 Rájöttem, hogy szeretem. Szeretem a makacsságát, a határozottságát, gunyoros, pimasz modorát, a viccelődését, a kitartását, a megbízhatóságát. Szeretem, ahogy mosolyog, amikor szemében az őszinteség és bizalom csillog, szeretem érezni, ahogy átfog a karjával.

 Az önmagamnak tett beismeréstől érzelmek hada szállt meg. Úgy éreztem, túlcsordulnak elmémen, feszítik határait, majd kirobbannak a levegőbe.

 Szívem dobbant, a zene újra megszólalt a tömeg zajos morajával együtt, s én tovább fordultam Robin karjában. Kívülre nem mutattam zaklatottságomat. Úgy léptem, ahogy a tánc kívánta, úgy mozogtam, ahogy a partnerem kívánta, de belül remegtem, szétestem.

 Robin kezének érintése perzselte, égette a bőrömet, kedves, lágy mosolya, gyengéd tekintete a szívemig hatolva vésődött belém. Sok volt ez egyszerre, de én rendületlenül lépkedtem tovább a zene ritmusára, egy másodpercnyi megingás nélkül. Mosolyogtam, de elmém befelé fordult, csak egyvalaki létezett számomra gondolataimon kívül: Robin. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy nyugodt maradjak, elegáns, kecses, semmi ne ronthassa el az úrinős összhatást, de egyre nehezebbnek bizonyult fenntartani a látszatot, főleg, hogy aki előtt leginkább tartottam magam, az volt a legközelebb hozzám.

 Robin megforgatott még egyszer, utoljára, s mikor a zene véget-értével megálltunk és szétváltunk, rájöttem, hogy ő észrevette, hogy valami nincsen rendben. Aggódó tekintete láttán enyhén szaggatott, remegő mozdulattal pukedliztem, s villámgyorsan hátat fordítva neki elmenekültem. Nem bírtam elviselni ezt az erős érzelmi hatást. Lesiettem a táncparkettről, átverekedve magam a párok közt, és elmentem az asztalok mellett. Az ajtóhoz érve még egyszer visszapillantottam - Robin tekintete rám tapadt, ott állt lecövekelve, mozdulatlanul, ahogy hagytam. Sebesen visszafordultam, és mint űzött vad, kisuhantam az ajtón.

 Amint kiértem a friss levegőre, már nem is figyeltem, merre megyek, csak haladtam, amerre a lábam vitt, minél messzebb. Az útról semmi emlékem nem maradt, hirtelen ott találtam magam a szirten, a várfalnál, a tenger mellettem zubogó morajlását hallgatva. Ránéztem a kezemre - remegett, mintha reumás lennék. Egy szaggatott, önmagam megnyugtatására szolgáló sóhajjal lassan nekidőltem a fal melletti fának, fél karommal átölelve kérges törzsét. Mély lélegzeteket vettem, és lehunytam a szemem. Könny csordult ki belőle, s én mégis mosolyogtam.

 Szeretem. Kétség sem fér hozzá, megérdemli a szerelmemet. Becsületes, megbízható, gyengéd. Az első pillantásra marconának tűnő külső a világ legjobb emberét rejti maga mögött. Szinte pillanatok alatt képes nevetésre ingerelni, s ha meglátom, érzékeim felizzanak.

 Apám halála után sötétnek láttam a jövőt, hogy idegen helyen, az otthonomtól távol kell folytatnom az életemet, de rádöbbentem, hogy ez a volt a legjobb dolog, ami történhetett velem. Megtaláltam az igazi otthonomat, lelki békémet, lemondtam a bosszúról, és boldog voltam. Ha a jövőre gondoltam, minden ragyogónak, sziporkázónak, fényesnek tűnt, s boldogságom gyönyörű kék egén egyetlen sötét felhő sem gyülekezett.

 Halkan felkuncogtam, ahogy eszembe jutott, milyen furcsán nézhetek is ki. Itt mosolygok könnyezve, egy fába kapaszkodva. Szabad kezemmel eltüntettem könnyeimet.

 Kicsit megijesztett, hogy nem tudtam, mihez kezdjek a felismeréssel. Fogalmam sem volt, hogy Robin viszonozza-e az érzéseimet. Eddig mindig barátként, bizalmasként gondoltam rá, de most, hogy felismertem iránta való érzéseimet, úgy éreztem, bizonytalan vagyok. Nem tudtam, mit is tehetnék. Nem tudtam, mihez kezdjek az iránta érzett szerelmemmel.

 Ökölbe szorított bal kezemet a szívemhez emeltem, mintha csak annak erőteljes dobogását, vagy ziháló légzésemet akarnám lenyugtatni. Furcsának találtam, hogy szinte semmit sem tettem, mégis úgy érzem, mintha több mérföldet futottam volna egyhuzamban. Jobbomat is elvettem a fától, s a bal kezemhez illesztve összekulcsoltam őket.

- Istenem, segíts! - fohászkodtam halkan, majd a szirt szélére léptem, hagyva, hogy a feltámadó szél megtámadjon. Éreztem a tenger sós leheletét az arcomon, s hajam, ruhám lebegve táncolt. Élveztem. Ugyanolyan zaklatottnak éreztem magam, mint a belém kapaszkodó szél, s ahogy tépázott, olyan érzésem támadt, mintha ő ellene harcolnék. A nyugtalanság ellen. Majdhogynem felkacagtam az élvezettől, mikor hirtelen megéreztem, hogy nem vagyok egyedül.

 Azonnal megperdültem. Ott állt tőlem alig tíz méterre, vállát egy fának vetve, karját a mellkasa előtt összefonva. Póza arra a találkozásunkra emlékeztetett, mikor erőnek erejével elhurcolt a várba. Ám hiába akart most is komor, kissé fenyegető arcot vágni, a szeméből fagy helyett melegség áradt felém. Fürkészőn figyelt engem, s én kezem ártatlanul a hátam mögé kulcsolva elmosolyodtam. A gesztust nem viszonozta, de ajka széle megrándult. Egy hirtelen feltámadt szélroham a ruhájába kapott, s én csak most vettem észre valamit. Ahogy kabátja széle meglibbent, ráeszméltem, hogy ünneplő van rajta, a szokásos vad fekete szerelése helyett. Kabátja ugyanolyan sötét árnyalatú barna színben pompázott, mint a nadrágja, és selyeminge nyakánál lévő gyűrődésekből és foszlásokból tudtam, hogy utálja.

 Még szélesebbre húztam mosolyomat. - Mit keresel itt, Robin? - tudakoltam kedvesen érdeklődő hangon.

---------------------------------------------------

Na, ezt vártátok volna??? Milyennek találtátok? Könyörgök, írjatok komikat, mert ennél a nagyon fontos résznél fokozottan számít a véleményetek!!! Tipp van, hogy mi történhet??? Ti mit szeretnétek, ha történne???

Orchidée