Hetedik fejezet - Béke

Bocsi, kicsit rövid lett... a következő szép hosszú lesz, kárpótlásul...

Még valami fontos: Mikor mondtam én olyat, hogy nem ajánlatos kritizálni?! Sőt, én mindig kérem!!! A negatívat is! Tudni szeretném, mik a hibáim, hogy későbbiekben javíthassak rajtuk, mert én író szeretnék lenni, szerintem a legfontosabb az őszinte vélemény! Nézzétek csak meg a kommentjeimet, én is meg szoktam kritizálni a fejezeteket, ha nem tetszenek!!! Én is ezt várom el az olvasóimtól!!!

Nos, remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást!

Köszönöm az előzőhöz írt sok-sok kommentet mindenkinek!!!
Csak ezt az egy képet találtam a könyvtárról, az eredeti főszereplő, Maria van rajta... :)

 Ebben a helyiségben még nem jártam, hatalmas volt, telis-tele mennyezetig érő könyvespolcokkal, melyek könyvek ezrei alatt roskadoztak. A szoba levegőjében csak úgy áradt a régi könyvek illata, keveredve kicsit a por szagával. Úgy nézett ki, mint egy labirintus, a polcok teljesen rendszertelenül helyezkedtek el az egész helyiségben. A ablakokból szép kilátás nyílt a rózsakertre, valamint a ház mellett lévő erdőrészre.

 Elindultam a szobában lévő egyetlen fényforrás felé. Jó néhány könyvespolcot magam mögött hagyva végre megleltem nagybátyámat, aki egy kisebb lámpás mellett, egy kényelmesnek látszó karosszékben ülve olvasott. Tettem pár lépést, majd kissé megköszörültem a torkom, mert ha nem vonom fel magamra valahogy a figyelmét, ítéletnapig sem vett volna észre. Erre persze felkapta a fejét, és mikor meglátott, igencsak meglepett arcot vágott. Mivel haragot nem véltem látni arcán, vettem egy nagy levegőt, és közben az ajkamat harapdálva , kezeimet tördelve idegességemben, belekezdtem:

- Bácsikám...- hezitáltam, hogy mit is mondhatnék.- Én csak szeretnék... szeretnék elnézést kérni, mert... mert szólás nélkül elmentem, és mert... olyasmit mondtam bácsikámnak, amire... amire nem volt... jogom.- nyögtem ki dadogva.- Tényleg nagyon sajnálom.

 Míg beszéltem, a szemébe néztem, de mivel nem tudtam kiolvasni belőle semmit,  lesütöttem, és csak ott álltam ott félszegen. Elhallgatásom után nem uralkodott sokáig csend a szobában, mert Sir Benjaminnak is volt mondanivalója:

- Nem, ne sajnáld, Catherine, én voltam a hibás.- mondta legnagyobb meglepődésemre, mire én eltátottam a szám.- Bolhából csináltam elefántot, túlságosan felfújtam a dolgot. Nekem kell bocsánatot kérnem. mert jogod volt azt mondani, amit mondtál, hogy nem vagyok az apád, mert tényleg nem vagyok, és nem is parancsolhatom meg neked, mit csinálj. Csak... óvni akartalak.- mondta.- Tudod, a de Noir-ok nem egy barátságos népség.- tette hozzá összeráncolt homlokkal.

- Vettem észre.- jegyeztem meg sötéten.- Először egy megtámadt, amikor jöttem Holdföldére, most pedig belebotlottam egy egész falkába.- feleltem bácsikám kérdő tekintetére.

- Hogy történt? Meséld el!- kérlelt.

- Épp sétáltam a réteken, mikor megláttam az erdőt, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Bementem, és egy kis idő elteltével meghallottam őket. Elmenekülni már késő lett volna, így elhatároztam ó, hogy kicsit megleckéztetem őket.- bácsikám itt igen kétkedő arccal nézett rám.

 Elvigyorodtam, és úgy folytattam:

- A két kutyát beparancsoltam egy bokor mögé, hogy elrejtőzzenek, épp időben, mert a de Noir-ok észrevettek. Négy fiú volt. Odajöttek hozzám, szólongattak, aztán meg el akartak kapni. Az egyiküknek, valami vezérszerű lehetett, Robin, aki a kocsinál is megtámadt, neki sikerült is, de sikerrel leráztam magamról, majd előhívtam a kutyákat. Bácsikámnak látnia kellett volna a rémült arcukat. Azonnal elszeleltek.- kacarásztam.

 Láttam, hogy bácsikám elismerően néz rám.

- Már másodjára jártam túl annak a Robinnak az eszén.- tettem hozzá büszkén.

 Ezt hallva bácsikám is elmosolyodott.

- Ügyes voltál, jól tetted, hogy a két kutyát is magaddal vitted. Ezentúl is tedd ezt.- jegyezte meg.- És most már tényleg ne menj az erdő közelébe, kérlek. Robin a legfőbb vezér, William Coeur de Noir fia, az erdő örököse. Nem ajánlom, hogy megint összeakadj vele, nem egy kedves és türelmes fiú, amint azt tapasztalhattad.

- Nem is szándékoztam. Mellesleg bácsikám honnan jött rá, hogy az erdőben is jártam?- kérdeztem, mert fúrta az oldalamat a kíváncsiság, vajon hogy derítette ki a titkom? Nagybátyám arca újra felderült.

- Nem volt nehéz rájönni. Mikor hazaértél, csak úgy áradt belőled az erdőillat.- mosolygott.

 Felnevettem, bácsikámmal együtt.

- Na, legközelebb majd erre is ügyelek.- motyogtam halkan, de úgy, hogy bácsikám még éppen hallja.

 Erre szigorúan nézett rám, de mikor észrevette, hogy csak viccelek, elmosolyodott. Ásítottam egyet. Csak most éreztem igazán, hogy a napom milyen kimerítő volt. Bácsikám letette könyvét és felállt a székből.

- Látom, kimerültél. Nem is csodálom.- már éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy 'Jaj, dehogyis!", de leintett.- Menj lefeküdni. Jó éjszakát.

- Jó éjt, bácsikám.- feleltem neki.

 Mielőtt kimentem volna, még kérdezni akartam valamit.

- Holnap eljön velem lovagolni?

- Nagyon szívesen- felelte mosolyogva.- De most már tényleg menj.

 Az ágyamban feküdtem, nyitott szemmel.  A kutyák nyugodtam szundítottak ágyam lábainál, de engem messzire elkerült az álom, akármennyire kimerült voltam is .Kavarogtak fejemben a gondolatok. Végül nem bírtam tovább, felkeltem. Óvatosan kibújtam az ágyból. Lantomat előkerestem, majd kimentem az erkélyre, ahol rájöttem, hogy muzsikálni sincs hangulatom.

- Nagyszerű.- mormogtam dühösen.

Csak ültem és csodáltam a gyönyörű éjszakai tájat. Ezért is imádtam ezt a szobát, isteni volt a kilátás a toronyból. Beszívtam a friss levegőt, mely valamelyest a fejemet is kitisztította. De a legfőbb problémámtól nem tudtam megszabadulni. Egyszerűen sehogy nem akart annak a Robinnak az arca eltűnni lelki szemeim elől. Mindig csak őt láttam. Nem tudtam másra gondolni. Talán a következő találkozás miatt izgultam volna? Talán az az oka, hogy végre van valaki, akivel lehet küzdeni? Nem hinném. Viszont a gyanú megalapozódott bennem: Mi van, ha ismerik a gyilkost, és neki akarnak elkapni? Akkor jobb lesz vigyáznom. De hova kerül itt az a bizonyos hercegnő elnevezés? Elhatároztam, hogy másnap reggel utánajárok ennek, és Marmalode tanácsa szerint elolvasom azt a könyvet.

------------------------------------

Várom a komikat!!!!

Puszi: Orchidée

Hatodik fejezet - Lelkiismeret-furdalás és büszkeség

 Na, most úgy döntöttem, hamarabb teszem fel a fejezetet, mint szoktam. Ezt a fejezetet számon Dorinának, Silver Ladynek, Norrinettnek, és Nina Lawnak, akik írtak kommentet az előzőhöz... 

 Nina Law, neked még annyit szeretnék üzenni, hogy köszönöm, amit írtál a fejezeted elejére, neked nincs mit köszönnöd, mert te is kommentelsz nekem, ez a legkevesebb, hogy én is megteszem... de azért nagyon jól esett... :)

 Jó ötletnek tűnt minél hamarabb eltűnni az erdőnek még a közeléből is. Viszonylag hamar elértem Holdszállást, hiszen végigrohantam az egész utat, nem törődve az újabb szakadásokkal és sárfoltokkal. Nem gondoltam, hogy bácsikám örülne, ha ilyen állapotban lát, így megpróbáltam halkan besettenkedni. Óvatosan bementem a főbejáraton.

- Meg kell majd keresnem a mellékajtót is.- gondoltam.- Még hasznomra válhat.

Nem volt szerencsém, ugyanis Sir Benjamin ott ült a karosszékben, az előtérben, és nagyon idegesnek látszott. Láttam, hogy szemei nincsenek nyitva, ezért megpróbáltam elosonni mellette. Balszerencsémre azonban véletlenül megbotlottam, nem estem el, de bácsikám meghallotta.
 Szemeit kinyitotta, és felpattant a székből, s kis híján az asztalkát is felrúgta. Nagyon, nagyon dühösnek láttam.

- Mégis hogy képzeled azt, hogy se szó, se beszéd nélkül csak úgy fogod magad, és felszívódsz?! Engedélyem nélkül mászkálsz a birtokon, és bemész az erdőbe tiltásom ellenére!- kiabálta mérgesen.- Én azzal a feltétellel fogadtalak ide, hogy nem lesz veled gond!

Vajon honnan tudott az erdőről?- tettem fel magamban a kérdést.

- De...

- Semmi de!- vágott bele a szavamba.- Nem érdekel, hogy miért mentél el, és hogy, de engedély nélkül tetted! Megmondtam, hogy nem mehetsz el? Igen! Akkor mi a probléma? Ezt olyan nehéz lenne felfognod? Kerüld el az erdőt!

- De legalább hadd mondjam el...- kezdtem volna bele, de megint közbevágott:

- Mars fel a szobádba! Most!- mutatott fel jelentőségteljesen a lépcsőre.

 Az állkapcsom megfeszült a rám törő dühtől, szemembe a méreg tüze költözött be. Kezeim ökölbe szorultak, éreztem, ahogy körmeim belevájnak bőrömbe. Abban a pillanatban nagyon utáltam a nagybátyámat. Nem akartam neki visszavágni, de büszkeségem, forró vérem és minden porcikám ez ellen tiltakozott. Lángoltam a dühtől, de lenyugtattam magam. Megfogadtam, hogy nem mondok semmit a béke érdekében. Viszont bácsikám nem akarta befejezni.

- Nem értetted? Talán a hallásoddal van gond? Azt mondtam: Most!- kiabálta.

 Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Legszívesebben a nyakának ugrottam volna, de nem tettem.

- Maga nem az apám.- mondtam lassan, minden szót külön hangsúlyozva.- Maga nem fogja nekem megmondani, hogy mit tehetek, és mit nem.- miközben beszéltem, mélyen a szemébe néztem, még mindig a visszatartott dühtől lángló szemekkel.- Erre csak édesapámnak volt joga, és magának soha nem lesz, attól függetlenül, hogy a gyámom. Ez semmire nem hatalmazza fel. Gyűlölöm magát, az első pillanattól kezdve, és soha, érti, soha nem léphet apám nyomaiba sem. Sokkal, sokkal jobb ember volt magánál. És volt türelme.- szúrtam bele az utolsó megjegyzésemmel.

 Megfordultam, és csak azért sem a szobámba mentem, hanem a konyha felé vettem az irányt. Bácsikámat pedig otthagytam, hadd forrjon csak mérgében.

 Marmalode egy szóval, egy megjegyzéssel sem kommentálta az eseményeket ( Ez az, amit az olvasóim NE tegyenek!), pedig Sir Benjamin ordítozása biztosan elhallatszott hozzá is. Megkínált finom pitével, de láttam, hogy közben kissé mintha csúnyán nézne rám. Vajon az én szövegemet is hallotta?

 Felnéztem a konyha falán lógó órára, és láttam, hogy azt mutatja, délután két óra van, de hát az lehetetlen.

- Jamben úr, rosszul jár az órája. Át kéne már állítani.- mondtam a szakácsnak.

 Amaz vetett rám egy kiismerhetetlen pillantást.

- Nem, ifjú úrnőm, az az óra a lehető legjobban működik.

 Majd' leestem a székemről, amit abban a pillanatban foglaltam el.Hat órán keresztül sétáltam volna? De hát ez lehetetlen! Ennyire nekem sem lehet rossz az időérzékem! Vagy csak ennyire belemerültem volna a gondolataimba? Zavart tekintettel néztem hol az órára, hol a sütimre. Ilyen nincs. Nem csoda hát, ha bácsikám ennyire dühös lett!

 A szakács észrevehette zavarodottságom, mert leült mellém, és megkérdezte:

- Van valami probléma?

- Nincs... vagyis van... vagyis...- dadogtam. Akkor ömleni kezdtek belőlem a szavak. Elmeséltem neki tegnapi veszekedésemet a nagybátyámmal, aznapi kalandomat, és az iménti veszekedést. Csendben végighallgatott. Mikor a végére értem, egy kérdés ott motoszkált a fejemben.

- Tudja, Jamben úr, azok a fiúk, a de Noir-ok...- kezdtem bele.

- Igen?

- Azok engem Hercegnőnek szólítottak. És mikor megmondtam nekik, hogy ne tegyék, az a Robin, vagy ki az arra célzott, mintha valami titok lenne, amiről nem tudok.- láttam, hogy Marmalode elvigyorodik.- De miért?

- Erre csak egyet mondhatok: Olvasd a könyvet!- felelte somolyogva.

- Milyen könyvet? Csak nem édesapám könyvét?- kérdeztem csodálkozva.

- Azt.

Ezentúl hiába kérleltem, hiába könyörögtem neki, nem volt hajlandó többet mondani, és  kezembe nyomott egy tányér sütit, mondva, hogy neki most főznie kell, nem ér rá többet cseverészni. De én inkább ott maradtam vele, és besegítettem, tanultam, mert még nem volt túl sok kedvem egyedül gubbasztani a szobában. Mikor meg már elfogyott a nekem való feladat, csak nézte,m a szakácsot, amint a konyhában tevékenykedett. Nem hagytam, hogy kitessékeljen.

 Végül aztán erélyesen felküldött aludni. El is indultam, de útközben megláttam, hogy fény szűrődik ki a könyvtárból. Lehet, hogy bocsánatot kéne kérnem a bácsikámtól? Igaz, kissé ő is elvetette a sulykot, de neki volt is rá oka. Nekem pedig nincs jogom úgy leszólni őt, ahogy tettem, hiszen végül is magához fogadott, és ez nagy felelősség. Igenis van joga megmondani, hogy mit tegyek, és mit nem. Lelkiismeret-furdalás és büszkeség viaskodott bennem. Mit tegyek? Szeretnék később jóban lenni a nagybátyámmal, és erre nincs sok esély, ha mindig túl büszke leszek. Másrészről pedig... nem akarok megalázkodni. Talán ezentúl mindig ilyen hideg lesz a viszonyunk? Vagy még rosszabb? Olyan jól éreztem magam vele, mikor lovagoltunk. Ez eldöntötte belső harcom kimenetelét. Igenis szeretnék bácsikámmal normális beszélőviszonyban lenni. Ennél jobbra a viselkedésem után biztosan nem számíthatok, de nekem ez is jó lesz. 

 Lassan, de céltudatosan odamentem a könyvtár ajtajához. Pici hezitálás után rátettem a kezem a kilincsre. Mi van, ha megint leordítja a fejem? De ha már elhatároztam magam, nem fogok visszafordulni. Amúgy meg, mikor voltam én a gyávaságomról híres? Soha. Most meg beijedek egy kis bocsánatkéréstől?

 Újult erővel nyomtam le a kilincset, és az ajtót kinyitva beléptem a szobába.
--------------------------
Kommenteket kérek!!!!!!!
Puszi: Orchidée

Ötödik fejezet - Erdő

 Bocsi, hogy ilyen ritkán hozok új fejit, de minden tőlem telhetőt megteszek... na, itt is van a legújabb:

 Másnap reggel már a nap első sugaraival együtt keltem. Egyből a mézesért nyúltam, és elégedetten vettem tudomásul, hogy tej helyett kakaó van a pohárban. Egy perc múlva már a tányér, és a pohár is teljesen üres volt. Épp nyitottam volna ki a szekrényemet, mikor megláttam, hogy az utazóládámra egy lovaglóruha van kiterítve. Nem a mai divat szerint készült, már régebbi lehetett, ezt abból is gondoltam, hogy látszott rajta, hogy már használták. Nekem tetszett, de aznapra nem terveztem lovaglást, így félreraktam. A fejemben azonban ott motoszkált a kérdés: Vajon ki tehette azt a ruhát a szobámba? Mert hogy nem Marmalode Jamben, vagy a bácsikám volt a tettes, az már biztos.Végül felvettem egy sötétkék színű, dísztelen ruhát, mivel sétálni támadt kedvem. Mire végeztem a készülődéssel, a kutyák már felébredtek, így együtt mentünk le. Nagyon korán volt még, az étkezőben nem láttam senkit, így meglátogattam Marmalode-ot, aki már a konyhában tevékenykedett. Ott megreggeliztem,majd Brutus-szal és Dantéval együtt kimentem a szabad levegőre.

 Nyugodtan sétáltak a lábamnál, nem jelezték, hogy futni lenne kedvük. Én virágot szedtem, koszorút fontam belőle, majd mikor meguntam, eldobtam.

 Leértünk az erdőhöz. Vissza kellett volna fordulni, de nem tettem. Apám mondta mindig nekem, hogy és vonzom, sőt keresem a veszélyt. Amúgy teljesen üresnek tűnt, egy árva lelket sem láttam, de hát mi bajom lehetne, ha itt vannak velem a kutyák? Így hát, dacolva Sir Benjamin tiltásával, bementem. Rá amúgy is haragszom, minek hallgassak rá? Elfelejtettem neki említeni, hogy olyan vagyok, mint a kutyáim. Nem hallgatok másra, csak egyetlen személyre, ő pedig már halott. Ezenkívül makacs vagyok, önfejű és borzasztó büszke.Nem tűröm, hogy parancsolgassanak nekem.

 Az erdő gyönyörű volt, madárdaltól hangos, és illatos. Mélyen beszívtam tüdőmbe az illatát, s közben hallgattam a madarak dalolását. A kutyák szorosan mellettem jöttek, alig fértünk el, olyan sűrűn voltak a fák és a bokrok. Lassan sétáltunk, haladtunk az erdő szíve felé. Egy kis idő elteltével egy nagyon kicsi tisztásra értünk, nekem valamiért rossz érzésem támadt, így vissza akartam fordulni.

 De már késő volt. Lépteket hallottam, nem egy emberét, lehettek hárman- négyen. Ha elkezdtem volna futni, vagy akár csak sétálni, meghallották volna, így inkább maradtam egy helyben, a kutyákat egy bokor mögé beparancsolva. Mikor eltűntek, úgy gondoltam, hogy a csapat így is, úgy is észrevesz, tehát lassan elindultam visszafelé, de csak annyira, hogy még a kutyák közelében maradjak.

 Sólyom vijjogását hallottam, a léptek és a beszélgetés zaja szinte azonnal megszűnt, gondolom, elkezdtek hallgatózni. Egy kis idő múlva hangot hallottam a hátam mögül:

- Hercegnő, nem akarsz egy kicsit maradni?

 Megperdültem, és láttam, hogy négy fiú áll a fák alatt, tetőtől talpig feketében, mindegyikőjük arca kendővel van takarva. Vajon köztük van a támadóm?- morfondíroztam magamban.

- Hova sietsz ennyire?- kérdezte egyikőjük, ugyanaz, aki az előbb is. Úgy láttam, ő a főnök, egy lépéssel a többiek előtt járt. Kissé "hivalkodóbb", díszesebb ruhát viselt, mint a többiek, piros sál volt a nyakában, és madártollak, fején keménykalap. Olyan "vadan" néztek ki mindannyian, de legfőképpen ő.

- Mi az, megnémultál?- ezt a kérdést egy másik tette fel, nem tetszhetett neki, hogy nem válaszolok. Elhatároztam, hogy kedvére teszek.

- Mit akartok?- tudakoltam.

 Pár lépéssel közelebb jöttek, én ugyanannyival hátráltam. Éreztem, hogy a pulzusom, felgyorsul, ajkam kiszárad. Megnyaltam. Felkészültem a harcra.

- Csak azt szeretnénk, Hercegnő, ha velünk jönnél, meglátogatni a de Noir-várat.- válaszolta gúnyosan vigyorogva a vezér.

- Nem szabad. Sir Benjamin megtiltotta, hogy...- azt akartam mondani, hogy elmenjek bárhová is idegenekkel, de az hülyén hangzott volna. Adni akartam a kis naivat, hogy azt higgyék, csak egy buta, elkényeztetett kislány vagyok, aki semmi veszélyt nem jelent rájuk nézve. Ha tudtak volna a kutyákról...

- Hogy az erdőbe gyere? Hogy meglátogasd a de Noir-okat? Ejnye, ez nem volt tőle túl kedves.- röhögtek.- Gyere csak, mindjárt megtudod, mennyire szeretjük mi a vendégeinket, Hercegnő. Drága jó apám bármit megadna, hogy lásson. Sir Benjamin tiltása ellenére minket meglátogatni nem valami okos dolog, de ha ennyire szeretnéd...- mondta, és és elindult felém.

 Hátráltam. A többiek csak álltak, és vigyorogva nézték, hogy mi történik.

- Nem vagyok semmiféle hercegnő!- jelentettem ki, mire kicsit meglepődött a felém tartó fiú.

- Te nem tudsz még róla? Talán nem is baj...- vigyorodott el.

 Egyre közelebb jött, mikor én már nem tudtam tovább hátrálni egy fa miatt, beért, és csuklómnál megragadva elkezdett húzni. Először hagytam magam, hogy meglepetésként érje ellenkezésem. Pár lépés után elkezdtem teljes erőmből csépelni, rugdosni ott, ahol értem.

- Eressz el!- kiabáltam.

 Erre ő átfogott. Kiperdültem a karjai közül, és rohanni próbáltam, persze elkapott. Gyorsan lefogta a kezeimet, és az oldalamhoz tartotta, miközben olyan erősen átkarolt, hogy levegőt alig kaptam. Magához szorított, éreztem a hátamon minden egyes szegecset a bőrkabátján. Ajkai a fülemnél voltak.

- Ne ellenkezz, mert nagyon megjárod. Van nálam kés, vigyázz, ne akard, hogy használjam.- suttogta.

 Megdermedtem, mintha megrémültem volna. Egy kés kevés volt ahhoz, hogy rajtam kifogjon, de erről neki nem kellett tudnia. Jó színészi képességeimnek köszönhetően még egy-két könnycseppet is ki tudtam erőltetni, játszottam a gyenge, legyőzött nőt. Vigyoromat nem kis erővel sikerült elrejtenem.

- Mit akartok tőlem?- kérdeztem elesett hangon. Éreztem, hogy az engem tartó vezér elvigyorodik.

- Majd megtudod.

 Szorítása kicsit enyhült, azt hitte, legyőzött. Ekkor izomból hátrarúgtam, bele a lábszárába, belekönyököltem a bordái közé, majd a kezeit egy villámgyors, és erős mozdulattal szétfeszítve kiléptem karjai közül. Ez a három dolog teljesen egyszerre zajlott, egy másodperc sem volt az egész. A többiek csodálkozva morajlottak fel. Lefogóm annyit tudott még tenni, hogy elkapta a csuklómat. Felé fordultam, a kezére esett a pillantásom, amin megláttam a harapásnyomaimat, amiket még a kapunál "hagytam rajta". Mélyen, vigyorogva a szemébe néztem. Észrevettem, hogy a kendő lecsúszott az arcáról, de nem foglalkoztam vele.

- Szép nagyot zuhantál a kocsi tetejéről. Kár, hogy nem a fejedre estél.- mondtam kárörvendő hangon.

 A szemeivel villámokat szórt rám, nem tudhatta, hogy  nekem ez a nézés egyenlő a diadallal. Elértem, amit akartam. Felidegesítettem. Úgy döntöttem, ráteszek még egy lapáttal.

- Meguntalak titeket.-jelentettem ki, mikor nekem akart ugrani, de erre megdermedt. Nem tudta mire vélni ezt a kijelentést.- Brutus, Dante!

 A két rottweiler hangosan morogva, vicsorogva jött ki a bokrok mögül. Nagy ijedtséget váltottak ki a fiúk közt. Három azonnal elszelelt, csak a vezér maradt ott, még mindig ledermedve, még mindig a csuklómat szorongatva, gondolom, nem tudta elhinni, hogy legyőzte egy lány.

- Robin!- kiáltott vissza az egyik.- Gyere már! Széttépnek!

 Az már indult is utána, de futtában még visszakiabált:

- Ezt még visszakapod! Jössz te még a mi utcánkba!

- Alig várom!- ordítottam vissza gúnyosan.

A kutyák odajöttek hozzám, én meg végignéztem magamon. A kiruccanást a ruhám bánta. A szoknya alja arasznyira sáros volt, az még nem is lett volna baj, de még egy szép nagy szakadás is éktelenkedett rajta.

 Tehát Robinnak hívják. Lány létemre már kétszer is legyőztem, ezt biztosan nem fogja annyiban hagyni. Lehet, hogy mostantól mégis kéne kést hordanom magamnál?

Na????????? Tessék, Dorina, itt van a várva várt rész... tetszett?

Negyedik fejezet - Az első nap

 Periwinkle is normális méretű!!! Lenne még egy kérdésem is: Nagyon rövidek a fejezetek?

 Valami nagyon furcsát álmodtam. Szerepelt benne egy unikornis és én. Mentem utána egy erdőben, de nem tudtam megfogni. Eléggé nyomasztó érzés volt.

  Végre felébredtem. Nagyot nyújtózkodtam, majd kinyitottam a szemeimet. Egy másodpercig ijedten néztem körbe, azt sem tudtam, hol vagyok, de aztán minden eszembe jutott. Kiültem az ágy szélére, hogy felálljak, de akkor megláttam egy kis tányérnyi mézest, és egy pohár tejet az éjjeliszekrényemen.
 Ezeket vajon ki tehette ide? Nem Digweed, de nem is Sir Benjamin, az biztos. A tejet nem szeretem, így az ott marad érintetlenül, de a mézest mind megettem. Feltűnt, hogy nem hallom Brutus horkolását, és észrevettem, hogy a kutyáim már nincsenek a szobámban. Ilyen sokáig aludtam volna? Bizony, már 9 óra elmúlt. Kapkodva felöltöztem, nem vastagon, láttam az ablakból, hogy szép idő van.

Mikor kiléptem a szobából, csodálkozva meredtem a szemben lévő falra. Ugyanis azon ott lógott egy kép, ami egy nőt ábrázolt. Előző nap még biztos, hogy nem volt ott.
 Majd később megkérdezem Digweedet, hogy miért akasztotta oda. - gondoltam, s már siettem is a lépcsőhöz. Azon lerohanva elvágódtam, de szerencsére senki sem látta. Szitkozódva mentem tovább. Az étkezőben már ott volt a terítékem, de nagybátyámé már nem. Gyorsan megreggeliztem, aztán elkezdtem keresni a kutyákat. Őket nem találtam, csak az egyik szobában zongorázó Sir Benjamint.

- Bácsikám! - kiáltottam neki.

Rám nézett, de játékát nem hagyta abba.

- Nem látta a kutyákat? Elvinném őket is magammal sétálni.

- Esetleg nézd meg őket a rózsakertben. Wrolf gyakran szokott ott mászkálni, hátha vele lesznek - felelte, és minden figyelmét újra a zenére fordította.

- Köszönöm.- motyogtam az orrom alatt, és már mentem is ki a rózsakertbe. Nem volt nehéz megtalálni, a gyönyörű virágokat majdnem minden ablakból látni lehetett. A kutyák pedig ott napoztak, kinyúlva a fal mellett.

- Lustaságok, van kedvetek sétálni?

Hangomat meghallva az én két kutyám azonnal felpattant, és már jöttek is oda hozzám. Kicsit megdögönyöztem őket, aztán elindultunk. Hajamat kibontottam, élveztem, ahogy a szellő lebegteti. A ház parkja nagyon szép volt, telis-tele csodálatos virágokkal és fákkal, de én inkább a vad természetre voltam kíváncsi, így elsétáltunk a mezők felé.

 Néhány ott dolgozó paraszt igencsak megijedt Brutustól és Dantétól, de miután látták, hogy nem foglalkoznak senkivel rajtam kívül, megnyugodtak. A két kutyának botokat dobáltam el, ők visszahozták, és együtt futkorásztunk. Néha egy úrinő is rohangálhat egy kicsit, nemde?

 Órákig sétáltunk, csodáltuk a tájat- vagyis azt csak én-, és nagyon jól éreztük magunkat.
 Egyszer csak lódobogást hallottam a háta mögül, és ijedten megfordultam, de csak Sir Benjamin volt az, egy szép, nagy fekete lovon ülve, kantárszáron vezetve egy fehéret, ami ugyanolyan nagyra nőtt, mint a másik.

- Catherine, tudsz lovagolni?- kérdezte legnagyobb meglepődésemre.

Fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak, az igazságot, vagy a hazugságot, amit apám tanácsolt. A félutat választottam.

- Egy kicsit.

 Bácsikám erre bólintott, aztán a kezembe nyomta a fehér ló kantárszárát.

- Egy Merryweathernek tudnia kell lovagolni.- jelentette ki.- Periwinkle-nek hívják.

 Egy ideig csak ott álltam dermedten, nem tudtam elhinni, hogy ekkora szerencsém van. A ló szakított ki ebből az állapotból egy finom bökéssel. Egyből éreztem, hogy jó barátok leszünk. Vigyorogva felültem a nyeregbe, majd elindultunk.

 Bejártuk az egész környéket. A kutyák, tempónkat felvéve, hol sétáltak, hol meg rohantak mellettünk. Sir Benjamin egész kedves és segítőkész volt, nem olyan, amilyennek első benyomás után gondoltam. Az idegenvezető szerepében tetszelgett, megmutatta, mi merre van, hol lehet a legjobban vágtázni, és hova nem lehet menni. Utóbbiból nem volt sok, de az erdő sajnos közéjük esett. Nagyon szeretem az erdőt, szeretek benne sétálni, olyan megnyugtató hatása van. Szeretem a hangulatát, az illatánál nincs jobb a világon, és az a csend és nyugalom, ami ott uralkodik, az mindig jó hatással van rám. Szerintem, ha nekem lesz házam, ahol élni fogok, akkor az egy erdőben lesz. De hát a tiltás az tiltás.

 Ha bácsikám csodálkozott is, hogy jó lovas vagyok, nem mutatta. Nagyon jól éreztem magam, és örültem, hogy volt és lesz alkalmam lovagolni. Azt hittem, egy úrinő nem lovagolhat, az nem nőies, de úgy látszik, Sir Benjamin ezt nem így gondolta. A kutyákon is láttam, hogy nagyon élvezik a száguldást, de hát ez mikor nem volt így?

 Késő délután tértünk csak haza. Bácsikám megmutatta, merre van az istálló, majd odaadtuk a lovakat Digweednek, aki bevitte őket. Mivel nekem kimaradt az ebéd, kopogott a szemem az éhségtől. Pár perc alatt elpusztítottam mindent, ami ki volt téve nekem az asztalra.

 Nem tudtam, hogy mihez is kezdjek magammal, unatkoztam, így elhatároztam, hogy olvasni fogok. Felmentem a szobámba, és levittem a szalonba az apámtól kapott könyvet. Ott leültem egy ablak közeli karosszékbe, felraktam a lábam egy zsámolyra, és éppen elkezdtem volna olvasni, mikor Sir Benjamin bejött a szobába. Odabiccentettem neki, és már temetkeztem is volna bele a könyvbe.

- Ez meg mi?- kérdezte.

Egy kicsit idegesített, hogy nem hagy nyugton, ezért kicsit csípősen válaszoltam neki.

- Egy könyv.

 Sóhajtott egyet.

- Apámtól kaptam, rám hagyta.- mondtam, hátha végre elmegy és én olvashatok. Láttam, hogy nagyon nézi, így a kezébe nyomtam, mert beláttam, hogy igazán érdekli ez a könyv. Eleinte érdeklődve forgatta a kezeiben, majd a hóna alá csapta.

- Nem volt hozzá joga.- jelentette ki, nagy meglepődésemre.- Ezt most elviszem.

 Dühösen felugrottam.

- De ez az én könyvem!- kiabáltam.

- Már nem.- válaszolta nyugodtan, és már vitte is el. De én utána ugrottam, kitéptem a kezéből a könyvemet, és magamhoz szorítottam. Meglepődött, gondolom, nem számított ekkora ellenállásra.

- Ez az én könyvem, és nem viszi sehová!- kiáltottam, és otthagyva döbbent nagybátyámat, felmentem a szobámba. Forrt bennem a düh. Hogy képzeli, hogy csak úgy elveszi tőlem apám könyvét? Biztos voltam abban, főleg ezek után, hogy apám nem ok nélkül hagyta rám ezt a könyvet. De aznap már nem volt túl sok hangulatom olvasni.

Harmadik fejezet - Új otthonom

A toronyszobát teljesen megváltoztattam, mert nem illett Catherine személyiségéhez!!! Az ajtó is normális méretű! Ha valami nem érthető, vagy kíváncsiak vagytok, írjátok meg komiban!!!
Nem tudom, hogy törlődött ki a fejezet, most újra felrakom, bocsi mindenkinek! Úgy törlődött le, hogy fenn sem voltam!!!

(Holdszállás)

 Ott álltam álmaim háza előtt, és mosolyogva vizslattam. Pont olyan volt, mint amilyennek képzeltem, talán kissé omladozóbb, de hát ez a régi épületek velejárója.

 Az ajtóban pedig ott állt a nagybátyám, Sir Benjamin. Egyből láttam, hogy vele sajnos nem leszek nagyon jóban. Arcán komor kifejezés, testtartása merev, fejét- túlságosan büszkén- feltartja, és egyáltalán nem barátságosan méreget. Szavaival csak még jobban megerősítette első benyomásomat.

- Üdvözlöm, bácsikám. Catherine Merryweather vagyok, de ezt már bizonyosan tudja.- mondtam, kissé bátortalanul.

- Nos, ez egyikünk számára sem túl kellemes. Essünk hát rajta hamar. Én Benjamin Merryweather lennék, nagybátyád, és most már gyámod is. Ez itt Holdszállás, az új otthonod, de lesznek itt is helyek, melyek előtted zárva vannak.- mutatkozott be, aztán megfordult és bement. Micsoda egy udvariatlan fráter! A kocsis már bevitte a házba a csomagjaimat, így mentem bácsikám után. Őt megtaláltam az előtérben, amelyet csalódottan méregettem. Hol vannak a színek? Minden fehér volt, dísztelen, egyszerű, a szobában is csak egy kandalló foglalt helyet, előtte egy karosszék, egy asztalka, és Sir Benjamin. Meg egy óriási kutya, aki vérben forgó szemekkel morgott rám, de engem teljesen hidegen hagyott. Gondoltam, ha bácsikám is ott van, akkor csak nem fog széttépni.

- Ez itt Wrolf. Még kicsit barátságtalan, de téged nem fog bántani, mert Merryweather vagy.- mondta nagybátyám. Nekem pedig eszembe jutott valami. Pontosabban két valami. Hátrafordultam, és odaszólítottam magamhoz a kutyáimat:

- Brutus, Dante, ide!- bácsikám eléggé meglepett arcot vágott, mikor megjelentek.- Ezek itt Brutus és Dante.- mutattam be őket, a nevüknél rájuk mutogatva.- Brutus az édesapámé volt, Dante az enyém, de most már mind a ketten az én kutyáim. Bácsikám ne is próbáljon meg parancsokat adni nekik, mert csak rám hallgatnak.- úgy döntöttem, felveszem én is ezt a 'hideg jégcsap' stílust. A kutyák óvatosan közelítettek egymás felé, megszaglászták egymást, majd úgy döntöttek, jóban lesznek. Wrolf kicsit nagyobb volt, mint az én két rottweilerem. Ha bácsikámnak a kutyáim nem voltak ínyére, nem mutatta.

- Gyere velem, megmutatom a szobádat- mondta végül, és elindult egy irányba, én pedig, kutyáimmal a sarkamban, követtem. A ház többi része is úgy nézett ki, mint az előtér.

- Nyugati szárny, zárva.- mutatott bácsikám az egyik ajtóra.- Keleti szárny, úgyszintén.- nagyon nem tetszett nekem ez a stílus, de hát nem tehettem semmit. Hosszú folyosókon mentünk végig, míg végül elértünk egy csigalépcsőhöz.

- A toronyszoba a tiéd, a csomagjaidat Digweed már felvitte.- jelentette ki, majd ment volna el.

- Egy toronyszoba?! Na, de bácsikám, miért nem kaphatok egy...

- Először nézd meg, és csak utána finnyáskodj!- vágott a szavamba dühösen. Úgy látszik, ő is hirtelen haragú, mint apám, vagy én.

 Felmentem hát a lépcsőn, és végül kissé szédelegve bár, de felértem. A fal itt is dísztelen, üres volt, végigsimítottam rajta, s éreztem, hogy vastag porréteg fedi. Mivel csak egy ajtót láttam, odamentem és benyitottam a szobába. Mikor beléptem, szájtátva néztem körül. A világ leggyönyörűbb szobájában álltam. Mivel a torony henger alakú, a szoba kerek volt, nagy ablakokkal, sok fénnyel, és mennyezetre festett csillagokkal. A bútorokon látszott, hogy kézzel készítették, valaki keményen dolgozott rajtuk, fából készültek, ezáltal a szoba egyik uralkodó színe a sötétbarna lett. A másik pedig a világoskék. Olyan színben pompázott az ágynemű, a fal, a függönyök, és a kandalló. Az utóbbit kevés fával is díszítették. Az ágy hatalmas volt, kétszemélyes, és gyönyörű baldachin lógott róla. És mi az, ami a legjobban tetszett? A földön fekvő állatszőrmék. Olyan pihe-puhának látszottak, hogy legszívesebben abban a pillanatban rájuk feküdtem volna. Az egyik falon könyvespolc, rajta néhány könyv,  és még az enyémek is odafértek volna melléjük. Az utazóládámat az ágy lábához tette le az a Digweed, elkezdtem hát kipakolni. Közben a kutyák leheveredtek a kandalló elé, és aznap már fel sem keltek onnan. A ruhák bekerültem a ruhásszekrénybe, a könyvek a polcra. A fegyvereknek nem találtam rejtekhelyet, így otthagytam őket a ládában. A szobához járt kulcs, ott volt a kulcslyukban, úgy döntöttem, hogy magamnál fogom tartani, és a szobát kulcsra fogom zárni.

 Lementem vacsorázni, csak az volt a probléma, hogy nem tudtam, merre van az étkező. Körbejártam az egész épületet, de nem találtam. Végül aztán- szerencsémre- belebotlottam Dogweedbe, a kocsisba, és ő készségesen elvezetett. Odamentünk az előtérhez, és abból nyílt a keresett helyiség. Megköszöntem segítségét, majd bementem. Ez volt az első otthonos szoba a házban az én szobám után. A falak sárgák voltak, középen egy hosszú étkezőasztal, végében ott ült bácsikám, az övén kívül pedig csak egy terítéket láttam az asztalon, így nem volt kétségem afelől, hogy hova kell ülnöm.
 Szótlanul ettünk, nem kérdezte, miért késtem. Az ablakból ki lehetett látni a kertre, így elhatároztam, hogy másnap kimegyek. Brutusnak és Dantenak, annak a két lustaságnak sem fog ártani egy kis séta. Azonkívül nagyon kíváncsi voltam, hogy vannak-e lovak. Bár lovagolni úgysem tudok majd, hiszen 'úrinő' vagyok. Sajnos.

 Úgy tűnt illendőnek, hogy engedélyt kérjek az elmenetelre. Mikor befejeztük a vacsorát, megszólaltam:

- Bácsikám, holnap kimehetek sétálni a környékre? Szeretném megismerni a környéket.

Sir Benjamin pár pillanatig váratott a válasszal.

- Persze, kimehetsz, de az erdőt kerüld el.

- Miért?- ez nagyon kíváncsivá tett. Hirtelen eszembe jutott támadóm a kapunál.- A feketeruhás miatt?- látszólag meglepte, amit mondtam.- Mikor jöttünk, megtámadt a kőfalnál.- világosítottam fel.

- Nincs egyedül. A de Noir-klán az erdő túloldalán tanyázik, az erdő az övék, kerüld el messziről. Megértetted?- most rajtam volt a meglepődés sora. Sir Benjaminnal egy egész klánnyi ellensége van? Nem csoda hát, hogy ilyen morcos.

- Megértettem, bácsikám.  Megyek aludni. Jó éjt.

- Jó éjszakát.

Elindultam szobám felé, de az ajtóban még visszafordultam.

- És... köszönöm.- mondtam, majd elmentem. Én is csodálkoztam magamon, ezt meg minek csináltam?

 A szobámba visszaérve rájöttem, hogy nincs sem kedvem, sem hangulatom még aludni. Apám nagyon szerette, ha énekeltem neki, így úgy döntöttem, ezt teszem. A kutyák édesdeden szunyókáltak, nem volt szívem felébreszteni őket, így halkan kilopózkodtam az erkélyre. Azt a dalt kezdtem el énekelni, amit édesapám annyira szeretett. Most is őt juttatta eszembe a dal, éneklése közben megtelt a szemem könnyel. Úgy hiányzott apám! Ezt is neki szántam, hátha odafent hallgatják anyámmal, és büszkék rám. Az utolsó szavaknál már az eget néztem, majd miután hangomat elnyelte az éjszaka sötétje, sokkal jobban éreztem magam. Valahogy éreztem, hogy a szüleim figyelnek, és vigyáznak rám. Igen, ez biztos. Küldtem nekik egy csókot fel az égre, majd becsuktam az ajtót magam mögött.
---------------------------------
Bocsi, a lantos részt kitöröltem... :/ Nem tetszett...

Második fejezet - Az utazás

Nos, ez egy nagyon elnyújtott, és merengős fejezet lett, ne haragudjatok...
Csak szólok, hogy van előszó is, aki esetleg nem olvasta, az tegye meg, mert sok mindent megérthet belőle!
A kutyák neve megváltozott! Bruno->Brutus, Mars->Dante
Végül pedig köszönet a komikért Lisette-nek, Mariana-nak, és Eperkének!!!
Jó olvasást!

 Kivágtam a szobám ajtaját, és kikiabáltam rajta:

- Thomas!

Mivel senki sem felelt, lementem a lépcsőn, és elkezdtem keresni. Lent sem találtam senkit, csak a szobalányt.

- Kisasszony, Thomas a hátsókertben tartózkodik.- világosított fel. Hát akkor ezért nem hallotta, mikor hívtam.

- Rendben, akkor szólnál neki, hogy hozza le a szobámban lévő csomagjaimat? Mindjárt itt lesz értem a kocsi.

- Igenis, kisasszony.- válaszolta, és már ment is. Én meg egy nagyot sóhajtva lerogytam a szalon egyik karosszékébe. Egész reggel csak pakoltam, meg készülődtem, azt sem tudtam, hol áll a fejem. Dantet nem találtam sehol, pedig már az egész házat tűvé tettem érte. Az utazóládámat legalább hatszor pakoltam ki, és be, mindig kimaradt valami, vagy rájöttem, hogy eltettem dolgokat, amiket mégsem akarok elvinni. A bőrnadrágjaimat, az ingeimet, a fekete sálamat, amivel az arcomat szoktam takarni, és a fegyvereket egy rejtett rekeszbe raktam, arra az esetre, hogyha bárki belenézne. Soha nem lehetek eléggé óvatos. Egy félóra múlva láttam a szalon ablakából, hogy megérkezik a kocsi. A csomagjaim már az előtérben vártak, mellettük Thomas, hogy a kocsihoz vigye őket. Kinyitotta előttem az ajtót, így kiléptem. Tavaszhoz képest hűvös volt az idő, fújt a szél, örültem, hogy felvetem a kabátomat.

 A kocsis leszállt a bakról, hogy segítsen csomagokat pakolni. Alacsony, vicces kinézetű emberke volt. A lépcsőn szolgák sorfala állt, ahogy lementem, mindenkitől elköszöntem. A szakácsnő még egy kis sütit is adott nekem az útra.

- Gyertek már, hülye dögök! Gyertek már, elmegy a kocsi! Segítsen már valaki!- kiabálta egy kétségbeesett hang a ház belsejéből. Gondoltam, segítek neki, ha már előkerítette azt a két rosszcsontot.

- Brutus, Dante! Ide, hozzám!- kiáltottam. A dulakodás hangja szinte azonnal megszűnt, és a két kutya már jött is lefelé a lépcsőn. A kocsis, ahogy meglátta őket, elsápadt.

- A kisasszony ezeket is magával akarja hozni?- kérdezte elképedt arccal.

- Természetesen. Miért, nem lehet?- kérdeztem vissza talán kissé túl élesen.

- Dehogynem, dehogynem, csak a kocsit nem a kisasszonynak kell majd utánuk kitakarítania.- a mondat végét már csak az orra alatt mormogta, de én hallottam, és elmosolyodtam elkeseredett arckifejezésén.

- Ne aggódjon, nem piszkítanak be.- nyugtattam, nem túl sok eredménnyel.

- Azt soha nem lehet tudni...- ezt már nagyon halkan suttogta, inkább nem is reagáltam rá. Látszott rajta, hogy nem nagy kutyabarát. Nem vártam meg, hogy kinyissák nekem az ajtót, megtettem én, aztán a kutyáim után beszálltam a kocsiba. Vetettem még egy pillantást a házra, láttam, hogy mindenki integet, sőt egyesek még meg is könnyezték elmenetelemet. Meghatódtam, s egy halvány mosollyal az arcomon búcsút intettem nekik, majd a kocsi elindult. Szemeimet nedvesnek éreztem. Soha életemben nem sírtam annyit, mint akkoriban. Nem néztem hátra, de fájó szívvel hagytam el a helyet, melyet tizenhat évig otthonomnak mondhattam.

 Az út hosszú volt, de legalább szép tájak mellett haladtunk el, miután elhagytuk London zsúfolt utcáit. Ablakom mellett mezők, dombok, erdők, s hegyek suhantak el, mindent ellepett a Természet. Sehol egy ember, egy ház, egy tanya, csak állatok és fák. Nagyon elhagyatott földutakon mentünk, a kocsi nagyon zötykölődött, majd' leharaptam a nyelvem. A kutyáim viszonylag jól viselték az utazást, persze néhányszor ők is nyöszörögtek párat, mikor nagyobbat döccentünk. Ha nem lettek volna csomagjaim, akkor akár lóháton is mehettem volna, sokkal kényelmesebben. Persze ez nem volt lehetséges. Így gondolataimba merülve néztem ki az ablakon. Vajon Sir Benjamin hasonlítani fog édesapámra? Vajon majd szeretni fogom? Remélem, igen. Elábrándoztam kicsit arról is, hogy milyen lenne majd a nadrágomat felvéve a végtelen mezőkön rohangálni Brunoval és Marssal, de egy úrinő ezt nem teheti meg. Vajon ki fogom bírni egész nap csak olvasgatva, hímezgetve, meg zongorázgatva? Nem akartam halálra unni magam az új otthonomban. Olyan nehéz volt a biztonságos, kényelmes kocsiban ülve elhinni, hogy életveszély fenyeget. Végre szerettem volna igazán jól érezni magam, szerettem volna boldog lenni. Nem tudtam, mi lesz, de volt egy olyan megérzésem, hogy nem fogok unatkozni. Elmosolyodtam. Majd gondoskodok én arról, hogy jól érezzem magam. Úgyis mindig kitalálok valamit. Biztos lesz majd lehetőség arra, hogy néha észrevétlenül ki tudjak szökni valami csendes helyre, ahol teljesen egyedül lehetek. Amúgy meg egy úrinő is tudja magát jól érezni, nemde? Főleg, ha van egy olyan hangszere, mint nekem...- gondoltam, és végigsimítottam a mellettem fekvő táskán, egy széles mosollyal az arcomon. A kutyák megérezték hangulatváltozásomat, és farkukat csóválva meredtek rám. Rózsaszínű nyelvük kilógott a szájukból, biztos melegük volt. Hirtelen ú felmelegedett a levegő, hogy le kellett vennem vékonyka kabátomat. Furcsa. Fél órával azelőtt még fáztam. A nap is kisütött, és bevilágított az ablakon. A kutyák persze erre is nyöszörögni kezdtek, mert a szemükbe tűzött. Olyan vicces pofát vágtak, hogy azon nem lehetett nem nevetni.

- Hát nektek már semmi sem jó, kis nyafogósok?

Nevettem, úgy nevettem, ahogy már rég. Olyan jól esett! Ez mintha a kutyáknak is tetszett volna. Brutus végül belátta, hogy nem fogok leülni mellé, hogy megsimogassam, így inkább úgy döntött, hogy alszik. Alig tudott elaludni, annyira zötykölődött a kocsi, de végül sikerült neki. Ekkor kezdett el horkolni. Na, szépen állunk! Most már hallgathatom ezt is. Dante csak nézett nagyokat, hogy egyik pillanatban még kacagok, a másikban meg mérgelődök Brutus horkolása miatt. Mintha még nem szokta volna meg a hirtelen hangulatváltozásaimat. Ez van.

A kocsi meg csak ment, és ment, és ment, nem nagyon akart megállni. Azt tudtam, hogy Londontól igen messzire van Holdfölde- a tenger mellett-, de hogy ennyire? Én már halálra untam magam. Már legalább három órája mentünk, de lehet, hogy több is volt, nem vittem magammal órát.
 Már- már rászántam magam, hogy előrehajolok, és megkérdezem a kocsist, hogy mikor érkezünk már meg, de ne volt rá szükség, mert a kocsi lassított, majd megállt. Kihajoltam az ablakon, és pont láttam, hogy a kocsis lemászik a bakról. A lovak egy nagy vaskapu előtt álltak, amely egy magas, hosszú kőfalba volt beépítve.

- Uram! Megérkeztünk?- kérdeztem a kocsistól, de az legnagyobb meglepődésemre zavartalanul folytatta a dolgát. Odament a kapuhoz, hogy kinyissa, kereste a kulcsot.- Jóember! Hall egyáltalán? Hahó! Maga süket?- erre sem reagált. Sóhajtottam egyet, és pont visszaültem volna, mikor valaki megfogta felülről a vállam, és hallottam, hogy a kocsi teteje benehezedik. Ösztönösen nyúltam a derekam felé, kés után kutatva, de aztán rájöttem, hogy nincs rajtam, így megpróbáltam lerázni magamról a kezeit. A kutyák hangosan ugattak odabentről.

- Ide a pénzt, és az ékszereket!- kiáltotta, a nyakamat és a füleimet tapogatta, majd zsebeimet kereste, ékszerek után kutatva, de én sem hagytam magam. Először beleharaptam a kezébe, melyet egy kiáltással vissza is húzott, de azonnal újrakezdte a motozást. Ekkor támadt egy jó ötletem. Felnyúltam, jól megragadtam, és teljes erőmből lerántottam. Mikor rájött, mit akarok, meglepetten felkiáltott, és megpróbált valamibe belekapaszkodni, de már késő volt. Már zuhant. Szerencséjére nem a fejére esett, az én szerencsémre pedig a kocsi abban a pillanatban megindult. Még láttam, hogy támadóm feltápászkodik, és öklét rázva, káromkodva, fut utánunk, de a kapu lecsukódott előtte. Sajnos az arcát kendő fedte, így arcát nem láthattam, de dühödt ordítását odáig lehetett hallani.
Vigyorogva dőltem hátra az ülésen. A kutyáim, akikről teljesen megfeledkeztem, vinnyogtak. Ki akartak menni, rohangálni, birkózni. Én most teljesen elégedett voltam magammal. Ez a kis 'bunyó' helyrehozta a hangulatomat. Megint jó kedvem lett.
 Nem sokára feltűnt egy kis tisztás az ablakomnál, és én majd' kiestem a kocsiból. Nem a tisztás miatt, hanem, amit ott láttam. Ugyanis a kellős közepén ott legelt egy fehér ló, aminek a homlokán egy szarv díszelgett. Hiába dörgöltem meg a szemeimet, mindig ott volt, de én nem tudtam hinni nekik. Sajnos a tisztást az unikornissal együtt hamar elhagytuk, így nem tudtam rendesen megfigyelni, de megegyeztem magammal, hogy a szarvat csak odaképzeltem, vagy csak érzékcsalódás volt. Akárhogy is nézzük, unikornisok nem léteznek. Vagy mégis?

Pár perc múlva már nem ezen agyaltam, ugyanis megláttam a házat. Biztos, hogy Holdszállás volt az, hiszen van róla egy képem. Pontosan olyan volt, mint álmaimban. A gyomrom elkezdett fel, s alá ugrándozni, kezem remegett. A szám kiszáradt, idegesen megnyaltam. A kutyák is megérezték, hogy valami történik, feltápászkodtak, kinyújtózkodtak volna, de arra már nem volt elég hely. Éreztem, hogy szívem úgy dobog, mintha több mérföldet lefutottam volna. A kocsi lassított, majd megállt. Halottam, hogy a kocsit lemászik a bakról, és odacsoszog az ajtómhoz. Csossz. Csossz. Csossz. Csossz. Minden egyes lépést hallva egyre idegesebb lettem. Hát még mikor meghallottam, hogy kattan a zár, és nyílik az ajtó. Felegyenesedtem, vettem egy nagy levegőt, és kiléptem a fényre.

-------------------------------------

Várom a kommenteket!!! :) 

Puszi

Első fejezet - Változások

Köszönöm az előszóhoz írt kommenteket Lisette- nek és Reginának!!!!

Sok sikert Lady-nek az érettségihez!!
És itt van az első fejezet:

- Gyászoló gyermeket hagyott maga után, mikor eltávozott hitveséhez a túlvilágra. Enyhítenünk kell bánatán.- fejezte be félórás monoton beszédét az atya. A temetésen a katonaság is jelen volt, és legalább háromszázan kinyilvánították nekem együttérzésüket, és sajnálatukat. Nem sírtam, megfogadtam, hogy tartom magam. Én maradtam ott legtovább, csak térdeltem a kétszemélyes sír előtt.

- Hiányoztok, ugye tudjátok? Vigyázzatok rám onnan fentről, ha már itt hagytatok egyedül. De miért hagytatok? Édesapa, te miért hagytál itt? Miért nem maradtál velem? Istenem, miért vetted el őt is tőlem? Miért nem fejezhettük be, amit elkezdtünk? Istenem, miért? Mi lesz most velem? Mihez fogok én most kezdeni? A gyilkos rám vadászik, segítsen valaki! Miért hagytatok itt egyedül, mikor ekkora veszélyben vagyok? Miért tettétek ezt...- nem tudtam tovább mondani, elcsuklott a hangom, elkezdtem sírni. A sokáig visszatartott könnyek előtörtek. Nem tudtam tovább mutatni, hogy erős vagyok, miközben belül teljesen össze voltam törve. Apám halála eltörölte az összes reményemet, hogy valaha boldog életem lehet. Mivel pénzem nem volt, sőt, otthonom sem sokáig, mert apám tartozott pár fejesnek, így nagy esélyem volt, hogy utcára kerülök, miközben szüleim gyilkosa engem akar megölni. Apámat már elintézte, de én még éltem. Azért akart velem végezni, mert egy 'akciónk' alkalmával egy botlás miatt nem őt lőttem le, hanem a bátyját. Ő elmenekült, és bosszút esküdött. Én persze hetekig magamba voltam zuhanva, hiszen megöltem egy ártatlan embert. De akkor már nem tudtam mit tenni. Azon már nem lehetett változtatni.Apám vissza is akart lépni, de én nem akartam. Vissza kellett volna. Tudtuk, hogy bosszúja nem fog késni. Nem is késett, és még nem is volt vége. Mert rám még vadászott. Ezért kellett sürgősen egy biztonságos helyet keresnem, ahol nem találhatott rám, ahol eléldegélhettem egy ideig, hogy aztán erőt és társakat gyűjtve bosszút állhassak. Mert abban biztos voltam, ha én nem keresem meg a gyilkost, akkor ő talál rám. Tehát visszatérek, ha addig élek is. De egyelőre még fogalmam sem volt, hova mehetnék, és mit tehetnék.

A szobámban ültem, az ágyamon, arcom könnymaszatos. Kezemben apám levelét tartottam, melyet egy inasra bízva hagyott hátra nekem. A borítékon lévő dátumozásból láttam, hogy pont azelőtt a végzetes éjszaka előtt írta.

Nekem is mondta, hogy ez az út nagyon kockázatos és veszélyes lesz, semmiképen nem tarthatok vele. Hiába könyörögtem, hiába mondtam, hogy tudok vigyázni magamra, nem engedte. Megígértette velem, hogy nem követem. Ő pedig megfogadta, hogy megpróbál minél hamarabb végezni, hogy hazajöhessen hozzám.

Az ablakból integettem utána, mikor elment. Nagyon hiányzott, vártam, hogy hazaérjen. Nem kellett soká várnom. Két nap elteltével kopogtak a bejárati ajtón. Egy férfi állt ott, rendőr, gyászos arccal. Akkor már tudtam, hogy mit akar mondani.

- Kegyed Catherine Merryweather?- nem válaszoltam, csak feltettem a kérdésemet:

- Apám meghalt?

Lassan bólintott. Még mondott pár sajnálkozó szót, majd megmondta, hol és hogy találtak rá apám testére. A külvárosban, átlőtt mellkassal. Nem akartam többet hallani, elbúcsúztam, majd bezártam az ajtót. Egy ideig megbénulva álltam ott, mozdulni sem bírtam. Megpróbáltam felfogni a felfoghatatlant. A düh hirtelen elöntötte a testemet. Már nem is gondolkoztam azon, hogy mit teszek, felrohantam a lépcsőn, egyenesen be apám dolgozószobájába.

- Hogy tehetted ezt velem?!- ordítottam teljes hangerővel. Rombolni akartam, így nekiestem az üveges vitrinnek ököllel. Az üveg az első ütés után betört, de a fát még öklözni kellett egy kicsit, hogy eredményes legyen rombolásom. Akkor már nem számított az sem, hogy mindkét kezem sajog és véres. Egy idő után vak dühöm enyhült, és én erőtlenül rogytam le az üvegszilánkok közé. Ott zokogtam a tönkretett szekrénynek nekidőlve órákig. Azt az érzést soha nem fogom elfelejteni. Mintha egy vaspánt szorította volna össze a szívemet.

Apám levelét a kezemben tartva ugyanúgy éreztem magam, mint akkor. Csak simogattam a borítót, melyen apám betűivel ott állt a felirat: " Catherine Merryweathernek". Megfordítottam a borítékot, majd egy gyors késmozdulattal felnyitottam, és kivettem belőle a levelet. Sorait olvasva rápotyogtak könnyeim.

" Édes Kislányom!

Mikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek veled, de tudnod kell, hogy nagyon szeretlek. Te vagy az én kis fénysugaram. Viszont egyre jobban félek a jövőtől, és kezdem bánni, hogy az üldözésbe téged is bevontalak. Féltelek. Nincs Londonban senki, aki gondod viselhetné, ha én már nem vagyok, így úgy intézkedtem, hogy ha ez megtörténne, te a nagybátyádhoz kerülsz, Holdszállásra. Mostanában rossz előérzetem van, ezért is vettem kezembe a dolgokat. Holdföldén biztonságban leszel, minél hamarabb utazz oda, mert Londonban veszélyben vagy! Mr. Smith ( az ügyvédem) halálom esetén azonnal küld egy levelet öcsémnek, hogy hozzá fogsz kerülni. Remélem, boldog leszel, hiszen mindig is oda vágytál. Ott kerüld a feltűnést, ne harcolj, ha fegyvereidet viszed (vidd!), rejtsd el őket! Viselkedj úrinőként, nehogy bárki is gyanút foghasson, és anyád gyilkosa megtaláljon! Vigyázz magadra, Egyetlenem, és légy boldog!

Szeret: Édesapád

Utóirat: Majd kapsz egy könyvet az ügyvédemtől, Holdfölde történetét tartalmazza, izgalmas, és érdekes olvasmány, igazi érték, mert nagyon régi! Tartsd meg, és olvasgasd! 

Valamint Brutust és Dantet is vidd magaddal!

A két említett pont akkor jött be a szobámba. Odajöttek hozzám, és leültek velem szemben. Mind a kettő fajtatiszta rottweiler volt, színük is ugyanolyan, csak én tudtam őket megkülönböztetni. Valahogy láttam rajtuk, hogy melyik ki. Nagyon sokat segítettek 'akcióink' során is, jól beidomított kutyák voltak, és csak nekem fogadtak szót.
 Nem is tudtam, mihez kezdtem volna nélkülük, ha apám nem írta volna bele a levélbe, akkor is magammal vittem volna őket. Bár azt nem tudtam, hogy gondolta apám, hogy tegyek úgy, mintha egy udvarias, elegáns úrinő lennék, két óriási rottweilerrel. A kutyák megunták, hogy nem foglalkozok velük, és elkezdtek nyöszörögni. Elmosolyodtam, aznap először, letöröltem ruhaujjammal könnyeimet az arcomról, és odaültem hozzájuk a földre.

- Na, mit gondoltok, mihez kezdünk most?- kérdeztem tőlük, miközben a fülük tövét cirógattam.- Megyünk együtt Holdföldére?

Az ügyvéd irodájában ültem, egy kényelmes karosszékben, velem szemben egy szemüveges, hivatalos kinézetű férfi ült íróasztala mögött.

- Nos, azt hiszem, ennyiből állt Sir George Merryweather végrendelete.- mondta, befejezve a végrendelet felolvasását. Nem közölt olyat, amit már ne tudtam volna. Pénzem alig maradt, a ház már nem az enyém, és megyek a nagybátyámhoz, ő lesz a gyámom.

- Köszönöm.- válaszoltam, és felállni készülődtem. Dolgomat nem sokban könnyítette meg fekete ruhám, melyet aznap délelőtt viseltem a temetésen. Mr. Smith hirtelen olyan arcot vágott, mintha eszébe jutott volna valami. Benyúlt az asztala alá, és elővett egy óriási könyvet. El is feledkeztem róla.

- Ez is a magáé...- mondta, felém nyújtva. Apám nem említette a levélben, hogy ilyen nagy lenne. Bár az igaz, hogy nem a mérete a lényeg, hanem a tartalma. Átvettem, majd kimentem az irodából.

----------------------------------------
Várom a komikat!!! :D