Negyvennyolcadik fejezet - Gyönyörű

Sziasztok!

 El sem tudom mondani, mennyire szégyellem magam. Nagoyn régen nem hoztam frisset, nem is tudtam, hogy ennyi idő eltelt az utolsó feji óta. Tényleg sajnálom. De nyár van, és én meg KRESZ-re járok, és tanulok, meg angol középfokúra is készülök, amikor meg végre pihenek sem írni, sem pedig gépelni nincs kedvem. Nem ígérem, hogy ez változni fog, de próbálok javítani. Egyet biztosan megígérek.  

A TÖRTÉNETET (EGYIKET SEM) NEM FOGOM FÉLBEHAGYNI. 

 Lehet, hogy ritkán jön friss, lehet, hogy sokáig nem jön, de jönni fog. Köszönöm a türelmeteket.

Killa, a megnyugtatásodra közlöm, hogy lesz 18+-os rész, talán már nem is olyan sokára... És igen, a történet a végéhez kezd közeledni, de azért még van hátra jó pár fejezet - pontosan még én sem tudom, mennyi.

Dianna, szeretném veled közölni, hogy őszinteséged nagyon jól esett, és dicséreted is. Örülök, hogy Maria-rajongásod ellenére idetaláltál, és olvasni kezdtél, és hogy nem csalódtál. Tudom, hogy a sztori eleje elég unalmas, de hát valahogy el kellett kezdeni, és kezdő íróként ugye még nem tudtam valami túl nagyot alkotni - mellesleg még mindig kezdő írónak vallom magam. Remélem, maradsz, és továbbra is figyelemmel követed ezt a történetet.

Annak, aki még nem tudná: van egy másik blogom is, jobb oldalt a modulok közt megtalálható.

Egy kis emlékeztető, mert már igazán régen volt friss:

 Olyan lassan, nyugodtan teltek a percek, minden pillanatot kellően ki tudtam élvezni. Azt is, hogy Robin keze az arcomra csúszik, és lágyan bizsergetni a bőrömet. Azt is, ahogy közelebb hajol. Azt is, ahogy gyengéden megcsókol.

 Lehunytam a szemem. Ez a pillanat mindennél többet ért számomra. Átkaroltam a nyakát, és beletúrtam a hajába. Ezen felbátorodott, még szorosabban vont magához, olyannyira, hogy egy talpalatnyi hely sem maradt köztünk. A kabátjának minden egyes csatját, gombját éreztem, hol nyom.

 A következő pillanatban a gyengéd csók bátrabb lett, nyelvünk, ajkunk összefonódott. Mikor végül nem bírtuk már levegővel, Robin megszakította a csókot, és áttért az arcomra. Végigpuszilta az állam vonalát, egészen a fülemig. Ott megállt, tétovázva pihegett pár pillanatig, aztán belesuttogott; belesuttogta azt a szót, minek hallatára egy dobbanást kihagyott a szívem.

- Szeretlek.

Jó olvasást!

 A torkom megremegett. A belsőmben tűz lángolt, boldog, bódító tűz. Szemem előtt minden elhomályosult, kivéve egyetlen alakot, a fiút, aki előttem ült, engem az ölébe vonva. A szám elnyílt, mégis hosszú másodpercekig nem tudtam megszólalni. A hangszálaim mintha megrekedtek volna, a tudatom mintha lelassult volna a hatalmas adag boldogság hatására.

 Oldalra kaptam az arcom. Lassan felmértem Robin arcának minden egyes pontját, állától kezdve, felfelé haladva. Megálltam a szájánál, a mosolygós gödröcskéinél, az orra nyergén, s végül hagytam, hogy tekintetünk találkozzon. Nyelvemben a láthatatlan béklyó abban a pillanatban feloldódott.

- Én is - suttogtam, nem hangosabban, mint ő az előbb, talán csak a számról olvasta le. - Szeretlek, Robin de Noir - erőltettem meg a hangom, s kijelentésem határozottan, mégis lágyan csengett.

 Robin arcán a halvány mosolyt egy fülig érő széles vigyor váltotta fel. Rövidke mondatomra reagálva egy apró, ám szeretetteljes puszit nyomott a számra, de ez annyira bensőséges volt, hogy belepirultam.

- Meddig akarsz még itt ülni? - kérdezte halkan.

 Elnevettem magam. - Ó, nagyon kényelmes az öledben üldögélni. - Mocorogtam egy kicsit, aztán felállni készülődtem. - De ha van jobb ötleted, csinálhatunk mást is... - A problémám az volt, hogy felemelkedtem valamennyire, aztán majdnem elvágódtam, ugyanis nem tudtam mivel megtámaszkodni.Ha a kezemre támaszkodok, akkor a fenekemet felnyomva tudtam volna csak felemelkedni, ami, valljuk be, kissé megalázó, főleg férfitársaságban. Mielőtt elmerenghettem volna, hogy mit is tegyek, Robin megoldotta a bajomat, ugyanis úgy egyenesedett fel, hogy engem is magával húzott. Gyorsan leporoltam a szoknyámat, bár hiába. Féltem, hogy Loveday meg fog ölni ezért a ruháért. Sőt, ezt már előre tudtam, hogy így lesz, így inkább, nem gondolva az elkerülhetetlenre, Robinra koncentráltam. Magabiztosan állt mellettem, és engem nézett.

 Intett egyet a fejével. - Gyere! Mutatni akarok neked valamit!

- Mit? - kíváncsiskodtam, miközben mellé léptem.

- Majd megtudod - kacsintott vigyorogva, és elindult az erdő sűrűje felé. Óvatosan követtem, vigyázva a ruhámra, ne legyen még ennél is nagyobb baja. Szememet forgatva haladtam a fiú után, aki néha annyira előreszaladt, hogy utána kellett kiabálnom.

- Robin, várj már meg! - üvöltöttem már vagy harmincadjára, mire nagyot - és színpadiasat - sóhajtva kezdte támasztani az egyik fa törzsét.

- Nem tudsz egy kicsit, csak egy icipicit gyorsabban haladni? - tudakolta, mikor mellé értem.

- Hová sietsz ennyire? - csattantam fel, és vágtam egy szemtelen grimaszt, ahogy előre fordult.

- Láttam - jelentette ki gunyorosan, és tovább indult; most már mellettem. Azonban én tudtam, hogy nemsokára megint méterekkel előttem lesz.

 Lenéztem az oldala mellett lógó kezére. Tétováztam. Meg akartam fogni, de valami visszatartott. Nem merem, ismertem be magamnak döbbenten, félek megérinteni a kezét. Ez a felismerés meglepett, és hirtelen jött határozottsággal Robin keze felé nyúltam, s tenyeremet lágyan az ujjai közé csúsztattam. Megilletődötten rám nézett, ahogy megérezte félénk érintésemet, és meglátta óvatos mosolyomat. Szélesen elmosolyodott, majd tovább menetelt, de most már a kezemet szorongatva. Ujjainkat összekulcsolta, és úgy irányított maga mellett. Többet nem is kellett szólnom, ugyanis érezte, hogy nekem mi a kényelmes tempó, és uralkodott türelmetlenségén.

- Hunyd le a szemed! - kérte pár perc múlva, velem szembefordulva. Megtettem, amire kért, nem ellenkeztem. Éreztem, ahogy másik kezemet is megragadja, s lassan, óvatosan, mozdulatokkal és halk szavakkal dirigált, merre menjek. Csak a fülemre hagyatkozhattam, ha ki akartam találni, hova is megyünk. Valahonnan vízcsobogást hallottam, mintha...

 Robin váratlanul megállt. Eleresztett, hallottam a lépteit, ahogy félrehúzódott, mellém.

- Kinyithatod!

 És én megtettem.

- Ó, édes istenem! - szakadt ki belőlem a kiáltás.

 Csak álltam és bámultam. Ott voltunk az erdő fái közt, egy bizonyára jól elrejtett részen, ahol - szó szerint - a madár se jár. Egyetlen csicsergő dallamot sem hallottam, csak a víz csobogását. Ugyanis ott folydogált a folyó, mely a falut is keresztülszelte, s egy nagyobb sziklán vízesésként zubogott alá. egyenesen egy tóba, amit - kövekkel elzárva az útját - felduzzasztottak. A partján színes virágok tömkelege mosolygott rám, kecsesen hajoltak a víz tükre fölé, mintha egy szivárvány venné körbe az aprócska tavat.

- Tetszik? - kérdezte Robin halkan, apró mosollyal a szája sarkában.

- Gyönyörű! - leheltem felé fordulva. Rá mosolyogtam, aztán mellé lépve hirtelen elhatározással átöleltem. - Köszönöm, hogy elhoztál ide! - mondtam hozzábújva, de úgy, hogy jobb arcomat a nyakának támasztottam, s így tudtam csodálni ezt a csodálatos helyet.

 Eleinte mintha meglepődött volna érzelemkitörésemen, ám felnevetett - nem gúnyosan, boldogan.

- Nem akarsz belemenni? - kérdezte váratlanul.

- Bele lehet? - néztem fel az arcába.

 Megforgatta a szemét. - Miért ne lehetne?

 felnevettem, elengedtem, s a vízparthoz rohantam. Ott ledobtam a cipőmet - a ruhámat minek venném le, annak már mindegy -, aztán belegázoltam a vízbe. Nem volt hideg, mint amire számítottam, sőt inkább kellemesen langyosnak neveztem volna. Mikor már combközépig benne álltam, Robin felé fordultam, aki már csizma, mellény, kalap és sálak nélkül állt a parton még szárazon. Hát ezt nem hagyhatjuk, ugye?

 Mikor az én mosolygó, hívogató pillantásom és az ő kedvesen, mégis gunyorosan vidám tekintete találkozott, lassan elindult befelé. Észrevettem, hogy kissé óvatosan mozog, mintha nem szeretne nagyon vizes lenni. Ahogy elém ért, lágyan felnyúlt, és megfogta a hajamat. Lassan kezdte el simogatni. Ekkor támadt egy ötletem. előreléptem, hogy teljesen a közelemben legyen, majd gyengéden megcsókoltam. Mielőtt a csók elmélyülhetett, vagy Robin átkarolhatott volna, kezem a mellkasára tettem, és olyan erősen megtaszítottam, ahogy csak tudtam. 

 Meglepődve felkiáltott, és elborult, bele a vízbe. Nem néztem meg, mennyire merült el, gyorsan bentebb menekültem, hátha megmenekülök a bosszúja elől. Nem sikerült. Amint a mellkasomig ért a víz, elkapott hátulról, és szembefordított magával, úgy ölelt át. Az inge nyakából is folyt a víz, és a hajának egy része is nedvesen a fejéhez tapadt. ezért elégedett voltam a lökésemmel.

- Ha harc, hát legyen harc - jelentette ki fölényes vigyorral az arcán.

- Legyen - bólintottam rá, aztán láttam, hogy vesz egy nagy levegőt, s gyorsan követtem a példáját, mert karjával fogva tartott.

 Lebukott a víz alá - velem együtt. Egészen lentre vitt, szinte az alattunk lévő homokig. Ha azt várta, kapálózni kezdjek... na, azt várhatta. Átkaroltam a nyakát, és kinyitottam a szemem. A víz tiszta volt, annyira, hogy teljesen jól láttam Robin arcát. Nyitott szemmel nézett vissza rám, göndör tincsei csak úgy szálltak mindenfelé. Beletúrtam a hajába, kicsit megborzoltam. Felém hajolt, és megcsókolt, úgy emelkedtünk fel a felszínre. Alighogy lélegzethez jutottam, nekiesett ajkaimnak, vadabbul, mint az előbb, mégis lassan és gyengéden.

- Rine - lépett hátra hirtelen -, mondani akarok valamit.

- Mit? - néztem fel rá, mert kihallottam a hangjából a komolyságot.

 Nem felelt, csak megfogta a kezem, kivezetett a folyóból.

- Másszunk fel oda! - mutatott a sziklára, ahonnan a vízesés folyt lefelé.

- Rendben - egyeztem bele összezavarodottan. Ezt akarta volna mondani? Inkább azonban nem kérdezősködtem, hanem hagytam, hogy segítsen mászni, pedig magamtól is fel tudtam volna menni, de jól esett az érintése. Nem telt bele sok időbe, ott álltam és bámultam, újra megilletődve a táj szépsége miatt.

- Ó, Robin, ez annyira gyönyörű! - sóhajtottam, nekidőlve a mellkasának.

 Elmosolyodott, mikor szembefordított magával. - Szerintem te vagy a gyönyörű. - A szemében látszott, hogy őszinte, látszott, hogy komolyan gondolja. Mélyen elpirultam, de a tekintetem nem sütöttem le.

- Köszönöm - feleltem halkan, aztán visszafordultam a tó és a vízesés felé. Hallottam, hogy Robin mögöttem motoz, ezért kíváncsian odalestem. A zsebében piszkált, keresett valamit. Mikor észrevette, hogy nézem, rám mosolygott, és azonnal abbahagyta. Mintha észre sem vettem volna, úgy tekintettem újra előre, de fülelve hallottam, hogy sokkal óvatosabban folytatja. Aztán a mocorgás hirtelen abbamaradt, ahogy ránéztem megint, láttam, hogy felderült az arca, megtalálta a... hogy mit, azt nem tudtam. Azt azonban észrevettem, hogy a viselkedése megváltozott. mintha ideges lett volna, a mozdulatai kapkodóvá váltak, egyik lábáról a másikra állt.

- Valami baj van, Robin? - kérdeztem halkan, és megsimítottam az arcát.

 Furcsán nézett rám. - Baj? Az nincs - felelte, majd vett egy nagy levegőt, és...

 Szentséges. Szűz. Mária.

 Letérdelt, fél térdre ereszkedett előttem.

 Majdnem elájultam. A szívem óriásit dobbant.

- Rine - szólított meg komolyan -, hozzám jössz feleségül? - És nyújtotta felém a tenyerében az apró, míves karikagyűrűt, melyet annyira keresett az imént.

- Igen - mondta egyszerűen, mert többet nem tudtam mondani. Elszorították a torkomat a feltörő érzések.

 Robin felhúzta a gyűrűt az ujjamra, én pedig elsírtam magam. Megint.

 Felállt, és szorosan magához ölelt.

- Ne sírj! - parancsolta erélyesen. - Azt a vidám mosolyt szeretném látni az arcodon.

 Megtettem, amit kért, könnyeim fátylán keresztül szívem minden boldogságától ragyogó mosolyt vetettem rá.

- Boldog vagy? - kérdezte suttogva.

- Ennyire boldog még sose voltam! - susogtam vissza.

 Felnevetett, és eltolt magától. - Mit szeretnél most csinálni? Hazamenni, vagy sétálni, vagy...

- Leugrani, itt! - mutattam magam mögé. - A vízesésnél.

 Elvigyorodott. - Én benne vagyok!

 Lassan belegázoltunk a legmélyebb helyen is csak térdig érő patakba, és elkezdtünk szaladni. Kacagtunk, s a víz csak úgy fröcskölt lábunk alatt. Robin fogta a kezem, végig, s az elrugaszkodás pillanatában pedig a levegőben átölelt, és úgy zuhantunk bele a mély vízbe, a vízesés alá.

 Kacagva értünk a felszínre. Itt nem ért le a lábunk, Robin mégis átkarolt, alig tudtam a felszínen maradni. Hirtelen ellöktem magamtól, és a mélybe buktam. Jól lesüllyedtem, hogy ne követhessen, és célba vettem a vízesés függönye mögötti részt. Éreztem, ahogy fentről becsapódó víz mélyebbre nyom, de haladtam tovább. Amikor megéreztem, hogy átjutottam, felemelkedtem. Lihegve dugtam ki a fejem a vízből, s ráültem egy sziklára, s a víz nyakamig elborított.

 Próbáltam kukucskálni a vízfüggönyön keresztül, de nem láttam Robint. Füleltem is, de a hangját sem hallottam. Aztán váratlanul kibukott a feje előttem. Felkacagtam.

- Megtaláltalak - jelentette ki. - Milyen jutalom jár érte? - A hajából csöpögött a víz.

- Egy csók - feleltem, mire odahajolt hozzám. nem is, odasimult egész testével.

- Reméltem is - suttogta huncutul, aztán megcsókolt, de minden gyengédség nélkül, amit nem bántam.

 Egyáltalán nem.

---------------------------------------------

Ez is most egy eléggé elhúzott, laza epizód lett, de azért van benne egy-két fontos esemény... Nos, mik a vélemények?

Puszi: Orchidée

Negyvenhetedik fejezet - Az igazi fájdalom

Sziasztok!

Rizsa a fejezet után, jó olvasást! :D

 Úgy éreztem, semmi nem állíthat meg. Amerre haladtam, letaposott növényeket, megtépázott bokrokat hagytam hátra. Legalábbis én úgy éreztem, mintha mindent rombolnék futás közben.

 Zavarodott, őrült száguldásomat végül egy hatalmas kiálló gyökér állította meg. Nem vettem észre időben, és óriásit estem, a tenyeremre és térdemre érkezve. Erős szitokszók szaladtak ki a számon, miközben lassan feltápászkodtam. Lesepertem a tenyerembe mélyedt apró ág- és levéldarabkákat, és levertem a ruhámról is a piszkot. 

 Az arcom lángolt, a hajam kibontva, zabolázatlanul omlott a vállamra, a ruhám is rendesen megtépázott állapotba került, s a szívem őrült ritmusban vert. Lehunytam a szemem, miközben nekitámaszkodtam egy fa törzsének, s vártam, hogy légzésem egyenletessé váljon.

 Mikor végül kinyitottam a szemem, rádöbbentem, hogy az erdőnek egy számomra teljesen ismeretlen részén vagyok. Csend uralkodott, mindenütt némaság, még a szél sem suhogtatta a leveleket, madárhangot sem lehetett hallani. Tetszett ez a csend, mert pont erre volt szükségem. Tudtam, hogy ez egy biztos hely, ahol nem találnak rám. Teljesen egyedül voltam a hatalmas erdő kellős közepén.

 Leültem az egyik fa törzse mellé, nekitámasztottam a hátam, és hagytam, hogy a gondolataim szabadon csapongjanak. Robinon gondolkodtam, Sarah-n, a szüleimen, az életemen. Leginkább apámon. Annyira hiányzott! Belülről marták a szemem a könnyek, de nem hagytam, hogy kibuggyanjanak. Visszaidéztem a vele töltött időt, az ide-oda ingázást, a költözéseket, a menekülést, mindent. És hiába jöttem rá, hogy akkor nekem nem volt jó életem, mégsem cseréltem volna soha az égvilágon senkivel.

 Már sok órája ott ülhettem, magamban gondolkodva, mikor hirtelen egy ág roppanását hallottam meg. Összerezzentem, aztán halkan, óvatosan felálltam. Még a levegővételemre is odafigyeltem, nehogy az buktasson le. Lassan kikukucskáltam az engem takaró fa mögül, arrafelé, amerről a zajt hallottam, de nem láttam senkit. Aztán pont amikor megnyugodva visszahúzódtam volna a rejtekhelyemre, újabb ágreccsenés hangja jutott el a fülemig, és váratlanul egy sötét alak jött ki a bozótból. Nem vett észre, ezért előléptem.

- Robin, te mit keresel itt? - szegeztem neki a kérdést hűvösen, olyan hangsúllyal, melyből kitalálhatta, hogy jelenléte nemhogy felesleges, de még zavaró is.

 Felkapta a fejét, rám bámult. Szemében megkönnyebbülés és egyben düh kavargott.

- Én?! - kiáltotta. - Téged kereslek!

 Gondolom, várt valami reakciót tőlem, ehelyett csak egy szemöldökfelhúzást kapott válaszul.

- Tudod, hogy mennyire megrémült mindenki? A bácsikád halálra aggódja magát! - folytatta. - Azt hittük, valami bajod van, ehelyett látom, csak elvonultál, szólás nélkül! Lehet, hogy otthon, Londonban, megteheted ezt, de nem jöhetsz ide vakációzni és az érted felelős nagybátyádra a frászt hozni! Nem tudom, te miféle szabályok szerint élsz otthon, de itt ezt nem lehet megtenni! Hogy képzelted te ezt?!

 Persze, vakációzni, mi? Tudtam, hogy ezt nem írhatom fel neki a listára, mert nem tudhatja, hogy miért jöttem ide. Viszont abban a pillanatban elhatároztam, hogy most megtudja.

- Hogy hogy képzeltem? - ismételtem meg a kérdést, suttogva. Farkasszemet néztem Robinnal, aki szinte remegett dühében. Tekintetem erősen fogva tartotta az övét, hogy megértse, felfogja, és elhiggye, amit mondani fogok. - Elárulom neked, hogy képzeltem - folytattam egyre hangosabban. - Egyedül akartam lenni.

 Észrevettem, hogy megfeszül az állkapcsom, s ellazult tartásom merevvé válik, tekintetem még keményebb lesz, talán ezért nem szólt közbe.

- Azzal vádoltál meg, hogy soha nem éreztem még igazi fájdalmat. Nagyobbat nem is tévedhettél volna! -  csattantam fel, mire összerezzent. Láttam, hogy a teljes figyelme rám és a mondanivalómra irányul. - Igen, jól érezted a múltkor, hogy valamit nem mondtam el. - Nagy levegőt vettem, mielőtt folytattam volna. - Én nem vakációzok itt, ahogy te mondtad, hanem ez az otthonom. Apám halála után kellett idejönnöm, aki egyedül nevelt, mert anyám hároméves koromban halt meg. - Nem néztem rá a fiúra, a fákat bámultam, oldalra nézve. - És nekik nem jutott békés, kellemes halál! Mindkettejüket meggyilkolták! - A végére már kiabáltam. - Apám harcosnak nevelt, hogy meg tudjam védeni magamat azoktól, akik ártani akarnak nekem, de őt nem tudtam megmenteni! - A hangom remegni kezdett. - Tudod te, mi az igazi fájdalom? Hát ez! - mutattam Robin felé a két kézfejemet, hogy láthassa rendesen. - Látod ezeket az apró hegeket? Ezek mutatják az én fájdalmamat!

- Mit... csináltál? - suttogta közbe.

- Szétvertem apám dolgozószobájában a szekrényt! - feleltem. - Nem is láthattam a holttestét, mert mire megtalálták, már napok óta ott volt, és... - elcsuklott a hangom. - Nem engedték, hogy akár egy búcsúpillantást is vessek rá. Senki nem maradt ott mellettem, teljesen egyedül maradtam. - Üveges szemel meredtem magam elé, ahogy rám törtek az emlékek. - Ott voltam egyedül, a nyakamban egy csomó adóssággal, lakhely, társ nélkül... és el kellett jönnöm, messzire az otthonomtól, egy olyan helyre, ahol senkit nem ismertem... - Újra átéreztem magamban az elveszettséget, a magányt, a félelmet.

- Rine... - hallottam meg Robin suttogását, ami kizökkentett. El is felejtettem, hogy ott van. A kezét nyújtotta felém.

- Tűnj el! - rivalltam rá dühösen, rádöbbenve, hogy végig ott állt mellettem. - Takarodj!

 Láttam rajta, hogy nem érti, mi van velem.

- Hagyj magamra! - ordítottam rá, és egy kicsit meg is löktem a visszaút irányába.

 Elkapta a csuklómat. - Rine...

- Hagyj! - üvöltöttem, és meglendítettem a kezem. - Takarodj!

 A pofon nagyot csattant Robin arcán. Vonásai hirtelen megkeményedtek, aztán villámgyorsan hátat fordított, és egyetlen szó nélkül eltűnt az erdőben.

 Először a diadal érzet öntött el, és csak közvetlenül azután jött a kimerültség. Hirtelen nagyon gyengének éreztem magam, a színek összemosódtak a szemem előtt, a világ forgott körülöttem, a lábaim összecsuklottak, egyszerűen leomlottam a fa tövébe. És amint a földre érkeztem, és a homlokom, a kéregnek támasztottam, kitört belőlem a zokogás. És nem az a nőies, aranyos kis hüppögés, ó, nem. A hónapok óta visszatartott könnyek most sebesen peregtek le az arcomon. A fájdalom, a veszteség mart belülről, s ajkamról csukló hangok törtek fel. Úgy markoltam a fa törzsét, mintha az életem múlna rajta, másik kezem erősen ökölbe szorítva hevert az ölemben. Ott ültem a lábaimon, begörnyedve, remegő vállaimat behúzva, és csak sírtam, úgy, ahogy apám halála óta nem. De most nem csak őmiatta, hanem Robin miatt, Sarah miatt, a düh miatt. Ez a sírás most mindenért volt.

 Egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Annyira régen elfojtottam az érzelmeimet, hogy most, hogy végre kitörtek, nem akartak csitulni. Talán öt-tíz perc telhetett el így, mikor hirtelen megéreztem, hogy valaki átkarol, elhúz a fától, és magához von. Ki sem kellett nyitnom a szemem - bár ha kinyitottam volna, de jutottam volna előbbre a könnyek miatt -, anélkül is tudtam, ki az, éreztem az érintésén, az illatán. Robin a kezével lágyan átölelt, miközben a mellkasához vont. Nem volt sem erőm, sem akaratom tiltakozni, csak hagytam magam. Rázkódó vállakkal dőltem neki, ott kuporogtam az ölében.
 Éreztem, ahogy tétován a hajamhoz ér, és elkezdi simogatni, le, egészen a hátamig. Keze egyre bátrabban  simított végig rajtam csitítóan, nyugtatóan. Nem szólt egyetlen szót sem, nem mentegetőzött, se nem vigasztalt, tudta, hogy most teljesen elég ennyi. Nem fészkelődött, nem siettetett, csak hagyta, hogy kiadjak magamból mindent.
 Hamarabb fogytak el könnyeim - és velük együtt az összes felgyülemlett érzelem, mint a düh is -, mint az ő türelme. Egyre kevesebb és kevesebb csepp folyt végig arcomon, míg végül már csak a halk hüppögés maradt. Csak ültem Robin ölében, és mélyen beszívtam az illatát. Örültem, hogy nem hagyott ott, mikor én elküldtem. Tudta, mire - vagy inkább kire - van szükségem, amikor én nem.
 Nem mertem felnézni az arcába. Talán a szégyen tartott vissza, hogy ilyen kiszolgáltatott állapotban lát. Talán a megilletődöttség, hogy itt maradt velem. Talán a bűntudat, amiért olyan gonoszul viselkedtem. Végül azonban szembenézve az összes félelmemmel, felemeltem a fejem. Szeme az arcomat pásztázta, s én olyan őszinte megbánást láttam benne, mint amilyet még soha senkiében.
- Sajnálom - mondta halkan, és kezével óvatosan az arcom felé nyúlt, és tekintetem el nem eresztve, elkezdte letörölni a könnyeimet. - Igazán, szívből sajnálom.
 Lassan megráztam a fejem. - Nem... Semmi... gond. Én kérek bocsánatot az előzőekért... hogy így... kiborultam - mondtam akadozva -, a fájdalom beszélt belőlem, na harag...
- Nehogy még te kezdj el mentegetőzni! -vágott közbe csendesen, de határozottan. - Még akkor sem mondhattam volna neked azt, amit mondtam, ha nem mentél volna keresztül ilyen nehéz dolgokon. Pláne így... sajnálom, és esküszöm, hogy soha többé nem foglak megbántani - jelentette ki komoly arccal.
 kijelentésére először a szívem reagált, egyre gyorsabban és erőteljesebben dobogva. Gyomrom megremegett, s egy furcsa szorítás a torkomban nem hagyott szóhoz jutni. Lassan elmosolyodtam, mire Robin is követte példámat. Keze újra a hajamba siklott, és elkezdte az ujja köré csavargatni egy tincsemet. Szeme az enyémet fürkészte, mélyen, szinte gondolataimba látva.
 Olyan lassan, nyugodtan teltek a percek, minden pillanatot kellően ki tudtam élvezni. Azt is, hogy Robin keze az arcomra csúszik, és lágyan bizsergetni a bőrömet. Azt is, ahogy közelebb hajol. Azt is, ahogy gyengéden megcsókol.
 Lehunytam a szemem. Ez a pillanat mindennél többet ért számomra. Átkaroltam a nyakát, és beletúrtam a hajába. Ezen felbátorodott, még szorosabban vont magához, olyannyira, hogy egy talpalatnyi hely sem maradt köztünk. A kabátjának minden egyes csatját, gombját éreztem, hol nyom.
 A következő pillanatban a gyengéd csók bátrabb lett, nyelvünk, ajkunk összefonódott. Mikor végül nem bírtuk már levegővel, Robin megszakította a csókot, és áttért az arcomra. Végigpuszilta az állam vonalát, egészen a fülemig. Ott megállt, tétovázva pihegett pár pillanatig, aztán belesuttogott; belesuttogta azt a szót, minek hallatára egy dobbanást kihagyott a szívem.
- Szeretlek.
--------------------------------------------------
Nos, nagyon nagy problémáim voltak a fejezet megírásával kapcsolatban, bétázva sincsen. Sajnálom, hgoy ilyen sokat késett, de tényleg azt akartam, hgoy jó legyen, de nekem valami még mindig nem oké benne, de már nem akartalak tovább váratni titeket.
Na, ki mit szól? Gondolom, a fejlemények mindenkinek a kedvére valóak...;)
Killa, remélem, a múltkori rossz hangulatú fejezet után ez kicsit felvidít:)
Puszi mindenkinek, köszönöm a türelmeteket!!!
Orchidée

Negyvenhatodik fejezet - Rohanás

 Sziasztok!

ÚJRA ÉLEK, ITT VAGYOK!!! :D

A cím nem igazán sokatmondó, csak egy muszáj-volt-valamit-cím, de ez van. Hát, nem tudom, emlékeztek-e, hol tartott a történet, ha nem, itt van az elején egy kis emlékeztető...:)

 Átvágtam az udvaron az épületek között, mikor hirtelen a nevemet kiáltotta valaki. Hátrafordultam, felismervén Sarah hangját.

- Mondd! - szóltam rá kissé türelmetlenül.

 A kislány ott állt velem szemben, és a kezét tördelte.

- Catherine, haza szeretnék menni.

 Sietős léptekkel odamentem hozzá, megveregettem a vállát. - De hát még csak most jöttünk... Még egy kicsit várnod kell, de majd hazamegyünk később, jó? - Kissé szórakozott voltam, sietni akartam, hogy találkozhassak Robinnal. Hátat fordítottam Sarah-nak, és továbbindultam.

- De én most akarok menni! - üvöltötte utánam dacosan a kislány. Megmerevedtem. Hátha most kitör, hátha kiadja az érzelmeit végre. Sarah most fontosabb, mint én.

- Márpedig még maradunk - jelentettem ki vele szembefordulva direkt ingerlő hangon, hetykén félrebillentve a fejem.

- De én nem érzem jól magam! Unatkozok! - Két kis kézfejét ökölbe szorította az oldala mellett. Testtartása egyre növekvő feszültségről árulkodott.

- Akkor is maradunk, mert én jól érzem magam. Eredj játszani, üsd el az időt! - legyintettem felé, és tudtam, hogy ez lesz számára az utolsó csepp a pohárban. Láttam, ahogy vörösödik, elönti a düh a fejét, és imádkoztam, belül kántáltam a "Gyerünk!" szót, várva a kitörést, az ordítást.

 Ám abban a pillanatban, ahogy dacosan lépett egyet előre, ajkát összeszorítva, ahogy már-már kibuggyant pár tehetetlen-dühös könnycsepp, valaki kivetette magát a fák közül, odarohant hozzá, és vigasztalni kezdte. Azonnal felismertem Robint. Nyugtatóan suttogott valamit a kislánynak, míg én tehetetlenül néztem, hogyan zúzza porrá a munkámat. Pár pillanat múlva a kislány hátat fordított és elment, de még egyszer visszanézett Robinra, mintha ígért volna neki valamit.

 Ahogy eltűnt, a fiú végre felém fordult.

 - Mi a szentséges istenért bosszantod fel ezt a gyereket?!

- Mi jogon avatkozol bele, hogyan bánok a fogadott húgommal? - kiáltottam vele egy időben.

- Árva, és te még így meggyötröd? - lépett közelebb, és szeméből csak úgy áradt a düh. - Gyengédségre, szeretetre van szüksége, és arra, hogy foglalkozzanak vele!

- Mégis honnan gondolod, hogy ezeket nem kapja meg tőlem?! - Én sem voltam kevésbé mérges, mint ő, hiszen kezdhettem elölről a dolgomat, Sarah 'gyógyulásának' segítését. - Semmi közöd ahhoz, hogy mit teszek vele, mert én fogadtam magamhoz!

- Igenis van jogom beleszólni, ha látom, hogy rosszul bánnak egy gyerekkel! - háborodott fel. - És akkor is...

- Meg ne merj gyanúsítani azzal, hogy rosszul bánok vele! - kiáltottam közbe, és éreztem, hogy remegni kezdek a dühtől, mintha a harag ki akarna törni a bőröm alól. - Nem tudod az okát, hogy miért tettem, amit tettem, ezért ne szólj bele! Tudom, mit csinálok, és tudom, hogy jól csinálom! Nem fogom hagyni, hogy tönkre tedd a munkámat!

 Kihúzta magát, tett egy lépést, hogy közelebb kerüljön, és felém magasodva felsőbbrendű tekintettel meredt rám, ami engem nagyon idegesített. - Nos, akkor halljuk!

- Mit? - vesztettem el hirtelen a fonalat.

- Az indokot - vonta meg a vállát, de a mozdulat kissé hevesre sikeredett, és ebből tudtam, hogy a hirtelen nyugodttá váló külső mögött még mindig forrong belül. - Hogy mit miért tettél.

 Én is kihúztam magam, karom összefontam, s ellenségesen viszonoztam pillantását. - Semmi közöd hozzá - feleltem pimaszul.

 Megrándult az arca, mintha valamit visszatartott volna, gondolom, egy erős szitokszót. - Az előbb te magad mondtad, hogy úgy ítélkezem, hogy nem is tudok semmit. Akkor mondd, hogy tudjam!

 Annyira, de annyira leereszkedő volt a hangsúlya, a testtartása, az egész kisugárzása, úgy lenézett, hogy legszívesebben jól képen vágtam volna, annak ellenére, hogy teljes szívemből szerettem. Mégis úgy döntöttem, hogy beavatom.

- Egy gyerekkel nem kell porcelánbabaként bánni, mert soha nem tanul meg élni - kezdtem mondani, miközben elfordítottam a tekintetem Robinról, mintha nem is neki beszélnék. - Főleg az árvákat lehet sajnálni, és állandóan babusgatni, de felesleges. Tisztában vagyok vele, hogy Sarah-nak nehéz élete volt, de ettől még nem kell hercegnőként kezelni. Nevelni kell, mint minden más gyereket. Foglalkozok vele, tanítom lovagolni, és mindenre, amit tudnia kell, játszok vele, de érzem azt a falat, amit a lelke köré vont, hogy elrejtse a fájdalmát, az érzelmeit mindenki elől. - tartottam egy lélegzetvételnyi szünetet, és az eget kémleltem. - Ez nem helyes. Kell egy pont, ahol meg lehet törni, hogy kiadja magából, amit bent tart...

- Azt hiszed, ennyi az egész?! - ordított közbe Robin hirtelen, mire megrezzentem, mert megijesztett hevessége és váratlansága. Felé fordultam, és láttam, hogy remeg az indulattól, nyugalma álcája lehullt. - Hogy képzeled, hogy ennyire könnyű?! azt hiszed, egyszer kiadja magából, és kész?

- Nem - feleltem határozottan -, természetesen idő kell neki. de ha kicsikarok tőle végre egy érzelemkitörést, ami teljesen normális egy gyereknél, akkor sokkal könnyebb lesz nyitnia az új felé, és elfogadni a tényeket.

- ez hihetetlen. - Robin szinte levegő után kapkodott felháborodásában. - Én is elvesztettem egy szülőmet, és tudom, hogy ennyivel semmit nem lehet elérni. - Megrázta a fejét, s ahogy rám nézett, szeme izzott, de most nem azért, mert elégedett volt.

- De igen - jelentettem ki határozottan. - Én tudom.

- A nagy francokat! - vesztette el a türelmét. - Semmit nem tudsz az igazi fájdalomról! - üvöltötte el magát.

Ekkor megállt az idő. A gyomrom görcsbe rándult a hirtelen rám törő emlékektől, a szívem összeszorult. Éreztem, hogy a szél feltámad, süvítőbben fúj, a madarak fájdalmas-dühös dala árasztotta el a fejem. A testem megdermedt, vállam beesett, kezem ökölbe szorult. Addig határozottan csillogó szemem elüresedett, s az elrejtett könnyek szúrni kezdték, de még mielőtt Robin bármit észrevehetett volna, visszaszorítottam őket. Egyszerre éreztem magam dühösnek és szomorúnak. Hogy mer ilyet mondani? Még akkor is, ha nem tudja, hogy én is árva vagyok, még akkor sem lehet ilyet mondani! Nem tudhatja, min mehettem keresztül!

 Válaszolni akartam. Akartam mondani valamit, de nem tudtam megszólalni. A torkomat összeszorító érzelmek nem hagytak beszélni. Végül egyetlen szó, bárminemű reakció nélkül, összeszorított foggal hátat fordítottam neki. Határozott léptekkel haladtam, egyre távolabb, minél távolabb tőle. Tudtam, hogy nem értheti, miért teszem ezt, és később talán magyarázatot fog követelni, de abban a pillanatban nem akartam egyetlen további percet sem vele tölteni. Sem vele, sem senki mással.

 Nem sok időbe telt, míg átszeltem a kapuhoz vezető távolságot. Látszólag nyugodtan, határozottan lépkedtem, de bennem örvénylettek az érzelmek. A düh és a szomorúság fojtogatta egymást, és ezzel együtt engem is. Úgy éreztem, szétrobbanok a bennem dúló erőktől.

 A kapuhoz érve hátranéztem még egyszer - Robin ugyanott állt, ugyanolyan pózban, ahogy hagytam. Arcán még mindig ott kavarogtak érzései - leolvastam róla a dühöt, a zavarodottságot, ám megbánást nem. fel sem ismerte, milyen rosszat mondott.

 Ez még jobban felszította a belső háborúmat, és már nem bírtam tovább tartani magam, elkezdtem rohanni, egyenesen be az erdő sűrű fái közé. Egyszer sem néztem többé vissza. A lábaimat villámgyorsan emelgettem, kidőlt fákat, kiálló gyökereket, nagyobb gödröket ugrottam át. A hajam kiengedve, vadul lobogott, bele-belekaptak az ágak, de nem bántam, még ha kicsit fájt is néha. Rombolni akartam, s mikor elém kerültek apró ágak, kegyetlenül megtapostam őket. Nem foglalkoztam azzal, hogy kitaposott úton járjak, sőt, direkt a minél ágas-bogasabb, járatlanabb útvonalon haladtam, hogy bárki, aki utánam ered, a nyomomat veszítse. Amerre mentem, a madarak riadtan szálltak fel a fákról az ég felé - azt hitték, csörtető vad támad rájuk. Persze ha én vad lettem volna, nem csapok akkora zajt, hiszen elkapni akarnám őket. De nem voltam az, csak egy dühös, zavarodott lány, aki teljesen egyedül akart lenni.

/Robin/

- Semmit nem tudsz az igazi fájdalomról! - ordítottam, magamból kikelve. Honnan tudhatja, mit szenvedett el az a szegény kislány?

 Ám ahelyett, hogy felizzó szemekkel nekem támadt volna, hirtelen elüresedett. A tekintette mintha befelé nézett volna, úgy éreztem, hogy bár engem néz, de nem lát. Valami más kép lebegett a szeme előtt. A válla beesett, és talán tudta nélkül hátrált egy lépést. El sem tudtam képzelni, mi zajlhat benne, min mehet éppen keresztül. végül újra kiélesedett a pillantása, ami egyben üresen, mégis érzelmektől csillogva telt meg, úgy bámult rám. Nem értettem a változást, és nem is kaptam alkalmat megérteni, mert a következő pillanatban szó nélkül hátat fordított. Nyugodt, kimért mozdulatai mögött éreztem a felgyülemlett feszültséget, csak ezért nem mentem utána. 

 Mikor a kapuhoz ért, még egyszer visszanézett, aztán egész testében megremegett, és elkezdett rohanni, én pedig addig bámultam távolodó alakját, míg el nem nyelték a fák.

 Mi történhetett?, gondolkodtam magamban. nem értettem, hogy mi üthetett belé a veszekedés kellő közepén. Mi lehet az oka hirtelen távozásának? Amint döbbentségem helyét átvette a bosszúság, sarkon fordultam, és elindultam megkeresni Sarah-t, akinek megígértem, hogy elviszem lovagolni, hogy ne unatkozzon.

***

A kislány nagyon élvezte, hogy velem lovagolhat, vidáman mesélte, hogy most tanítja őt erre Catherine. Úgy látszott, már teljesen elfelejtette a pár órával azelőtti incidenst, máris újra istenítette fogadott nővérét. Amikor belovagoltunk a várkapun, és leszálltunk a lóról, felénk rohanó tömeggel találtuk magunkat szembe.

- Ó, hát itt vagytok! - kiáltott Loveday megkönnyebbülten. - Már az egész várat tűvé tettük értetek!

 Elszégyelltem magam, amiért nem szóltam előre, hogy elviszem Sarah-t, mert tudtam, hogy miatta aggódtak.

- Mi... - kezdtem volna, de Sir Benjamin félbeszakított.

- Catherine-t hol hagytátok? - nézett körbe.

- Ő nem jött velünk - vontam meg a vállam. - Mikor legutoljára láttam, az erdőbe ment.

- Micsoda? - kiáltott a nagybátyja kikerekedő szemmel.

- Miért? - Így a nővérem, vele egy időben.
- Honnan tudjam? - flegmáztam, de enyhe bűntudat támadt bennem hirtelen. Láttam Loveday tekintetén, hogy észrevette az arcomon átsuhanó érzelmeket, és elfordultam tőle.
- Meg kell keresni! - Sir Benjamin nagyon idegesnek látszott. - Ha ilyen hosszú időre eltűnt, akkor biztosan van rá oka. Egyszer már tett ilyet, mikor ideérkezett, és megígérte, hogy soha többé nem tűnik el ennyire hosszú időre! Valami baja lehet!
 A gyomromat rossz előérzet szorította össze. Ám mielőtt bármiféle ijesztő lehetőség képe felderengett volna előttem, Loveday megragadta a karom, és félrehúzott.
- Mi történt? - állt meg velem szemben, mikor elég messzire érkeztünk a többiektől ahhoz, hogy ne hallhassanak. Világos szeme a lelkembe, gondolataimba látva fürkészte az arcom. Száját egyetlen egyenes vonallá préselte, ez árulkodott arról, mennyire ideges.
- Semmi - hazudtam kerülve a tekintetét.
- Tudom, hogy volt valami - jelentette ki határozottan. - Catherine tud magára vigyázni, baja nem eshetett. Én arra gyanakszom, hogy valaki megbánthatta - mondta ki őszintén.
- Nem csináltam semmit! - keltem ki magamból, csak későn jőve rá, hogy most ismertem be igazán, hogy én tettem valami rosszat. - Semmit!
- Akkor...? - tárta szét a kezét. - Akkor miért nincs itt?
- Francba - mormogtam. - Jó, veszekedtünk, de ennyi.
- Mit mondtál neki? - villant meg a szeme. - Mit?!
- Semmi... - elhallgattam. Tényleg nem tudtam, mi lehet. - Te itt engem gyanúsítgatsz, míg lehet, hogy valami baja van, az isten szerelmére!
 Loveday hátrált egy lépést, megriadva hirtelen kitörésemtől.
- Nem akarom bántani semmivel, nem tettem semmit! - folytattam. - Hagyj már, hogy indulhassak keresni!
 A nővérem továbbra sem szólt semmit, csak nézett engem némán, mire én rohanva az erdőbe indultam. A gyomromat összeszorító rossz érzést, a féltést, aggódást elnyomtam, hogy minden energiámat a lány nyomainak követésébe fektethessem.
------------------------------------------
Vélemények? Mit szóltok hozzá?
Orchidée

Szünet

 Sziasztok!

Gondolom, mindenki olvasta már a címet:) Sajnálom, hogy ezt kell tennem, de muszáj. Nincs sem időm, sem energiám írni. Nem tudom, mennyi ideig fog tartani, de igyekszem. Tele vagyok programokkal, minden nap hat után érek haza, és még tanulnom is kell, mert ugye itt vannak a nyakamon az év végi vizsgák, a francia verseny, a zongoraverseny, és persze az év végi hajtás a kitűnőért. Sajnálom.

Negyvenötödik fejezet - Igaz barát

Sziasztok!

Egy napot késtem csak, azért az elég jó...;D Nehéz volt ezt a fejezetet megírni, mert bár már nagyon régen a fejemben van, mégis tökéletesre akartam. Majd ti eldöntitek, milyen lett. Most majd következik pár olyan történés, ami már a legelső fejik írásakor a fejemben volt, szóval elég régen érnek bennem, és próbálom minél jobbra fejleszteni, tökéletesíteni őket. Egyelőre még csak a fejemben léteznek, de nemsokára papírra vetem őket;)

Nos, itt vannak a válaszok a komikra, amiket ritkán megírogatok:

Drága Kedves Killa23! 

Nagyon örülök, hogy sikerült a kedvedre tennem, és "megtalálnom az arany középutat", hogy a Te szavaiddal éljek:) Boldog vagyok, hogy sikerült áthoznom, amit akartam, hogy átéreztem, amit kellett;) Most minden tetszett neked, én pedig a fellegekben repkedek:D

Kedves Ever Sunshine!

Márpedig közlöm veled, hgoy igenis ilyen kegyetlen vagyok:D De már nem szenvedtetem őket sokáig;))) Jó, hog yérzed a szikrát, ezek szerint sikerült átadni:)

Kedves Annaliza!

Az igazságra talán már nem kell olyan sokat várni, mint azt sejtenétek, szóval gondolom, hogy örülni fogtok majd az elkövetkezendő pár fejinek...:D:D:D De ennél többet nem vagyok hajlandó mondani.

Kedves Silivren!

Te vagy eddig az első, aki valami negatívat írt (félre ne értsd, ennek is örülök, hogy szólsz, hogy mi nem tetszik). Nos, igen, kicsit toporgós, de nem lesz sokáig az. Sőt, úgy gondolom, hogy ez a fejezet is eléggé eseménydús... már akinek a lelki fejlődés eseménydús kategóriába tartozik:D És nem baj, hogy kimondod a véleményed a szereplőkről, hogy egy kicsit "érzéketlen" vagy, sőt, kérem,hogy gyakrabban legyél "érzéketlen", hogy mondd ki nyugodtan, mi nem tetszik:) Azt hiszem, Rine Robin-ellenességére ma rájöttök... hogy mi az oka... és hog ytúljut-e rajta:D

Kedves NIna Law!

Te is átérezted azt, amit érzékeltetni akartam, akkor jó vagyok!!! :D Hogy mikor nyit valaki felé? Hát, most... bár nem biztos, hgoy egyből afelé, aki felé ti szeretnétek.. de az sem marad már távol...:)

Kedves Inoue-san, Emcé és (: Viki :)!

Örülök, hogy írtatok, de már szinte miondenre megválaszoltam az eléőző válaszokban, amire lehetett...:) Remélem, ti is írtok legközelebb!!! :D

Bocsi a gépelési hibákért a válaszokban és esetleg a fejiben, de siettem!!!

Jó olvasást, és remélem, ugyanolyan sok komit kapok, mint szoktam!!! :D:D:D:D

- Megjöttek a vendégek! - kiabálta egy őr, mikor beléptettük lovainkat a kapun. Én szokás szerint Periwinkle hátán ültem, kényelmes, de csinos világoszöld lovaglóruhában, balomon a bácsikámmal, kinek másik oldalán Sarah menetelt egy kisebb méretű lovon. Mikor előző délután rájöttem, hogy még életében nem ült lóháton, azonnal elkezdtem az alapokra tanítani.

 Az udvar közepére érve láttam, hogy Brandon felém igyekszik, s mikor a ló megállt, gyorsan lepattantam róla, elkerülvén, hogy a fiú segítsen le. Csak mikor már a földön álltam, akkor vettem észre, hogy Robin is ott van, a hátam mögött. Most is szokásos fekete öltözékét viselte, és láthatóan sokkal kényelmesebben érezte magát, mint a bálon az elegáns ruhában.

- Szia! - mosolyogtam rá kedvesen.

 Viszonozta a mosolyt. - Helló.

 Ám mielőtt bármelyikünk bármit is mondhatott volna, Brandon is megérkezett.

- Jó reggelt, Miss Merryweather! - üdvözölt egy udvarias meghajlás kíséretében. Ő már sokkal ünnepélyesebb, kifinomultabb ruházatot öltött, ami nekem itt, Holdföldén túlságosan nagyzolónak, túlzónak hatott. Sőt, ez a pompa szerintem még Londonban is nevetséges.

- Önnek is, Mr. Cunningham! - pukedliztem kecsesen, de legszívesebben vágtam volna egy csúnya grimaszt az öntelt ficsúrra. El is felejtettem, hogy ő is itt lesz, nem akartam vele lenni egyáltalán.

- Tetszettek a rózsák? - érdeklődött kíváncsian.

 Meghallottam, hogy Robin felhorkan, és Brandon vetett rá egy gúnyos, de egyben sötét pillantást.

- Ó, igen, hogyne - feleltem Brandonnak, akinek elégedetten megvillant a szeme. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy rózsáival együtt az udvarlását is elfogadtam. Legszívesebben fejbe vágtam volna magam, de már nm tehettem semmit. Hivatalosan is az udvarlóm. A fenébe.

 A szemem sarkából észrevettem, hogy Robin elhátrál. Ne!, akartam kiáltani, de mosolyognom kellett helyette a másik fiúra, mert nem akartam jelenetet rendezni.

- Elkísérhetem az étkezőbe? - tudakolta a fiú udvariasan, de közben láttam, hogy ott van a szája sarkában a diadalittas mosoly, ahogy egy pillanatra Robin felé téved pillantása.

- Igen - feleltem mereven, és elfogadtam felém nyújtott karját. Brandonba karolva tettem meg az utat, előttünk bácsikám haladt, oldalán a kis Sarah-val, akivel még mindig idegenkedtek kissé. Mindenki minket bámult, éreztem magamon a fagyos, szúrós pillantásokat, hiszen Brandon itt nem örvendett nagy népszerűségnek, és az előző közjáték után azt gondolhatták, hogy őt 'választottam'. Pedig pont akkor határoztam el, hogy meg fogom neki mondani, hogy nálam hiába próbálkozik.

 Ahogy beléptünk a nagyterembe, azonnal szembetaláltam magam Loveday csodálkozó, Coeur de Noir furcsálló, a Cunningham házaspár elégedett, s Brandon fivéreinek közönyös tekintetével. Loveday-re mosolyogtam, de szememmel azt üzentem neki: "Segíts"". Elvigyorodott, mikor megértette a sugallatomat, s megelőzve, hogy Brandon maga mellé ültethessen, felállt, és megszólalt:

- Catherine, drágám, úgy örülök, hogy eljöttél! Olyan régen tudtam már veled egy igazán jót beszélni! Gyere, mesélj, mi történt veled, mióta utoljára meglátogattál? - kíváncsiskodott, majd kísérőmre nézett. - Brandon, ha most megbocsátasz...

 A fiú azonnal elengedett. - Menj csak, nyugodtan - mondta nekem.

 Biccentettem egyet felé, majd Loveday-hez fordultam. - Ó, és nekem mennyi mesélnivalóm van! - Aztán halkabbra vette a hangom, és gondtalanul csacsogtam, mintha tényleg ez lenne az oka, hogy a nő elhúzott. Ahogy leültetett maga mellé,a többiek azt láthatták, hogy vidáman pletykálunk.

- Köszönöm - jegyeztem meg hálásan.

 Pajkos mosolyra húzta ajkát. - Nincs mit megköszönnöd. Igazán szórakoztató volt lerázni Brandont, de ha már itt tartunk, hogyhogy vele jöttél?

 Röviden elmondtam neki, mi történt pár perccel korábban, mikor megérkeztünk, persze arra gondosan ügyeltem, hogy Robin iránti érzéseim rejtve maradjanak.

- Egyszerre mindkét fiú udvarlását fogadod, ugye tudod? - nézett rám furcsállva.

- Igen, de meg akarom mondani a kuzinodnak, hogy hiába próbálkozik - jelentettem ki.

- És Robinnal mi van? - kacsintott rám.

- Neki meg... - kezdtem, de rájöttem, hogy felesleges Loveday-nek hazudnom. Ittam egy korty teát válaszadás előtt. - Szeretem - böktem ki végül.

- Ó, hát akkor minden rendben van - jegyezte meg.

- Nem, semmi sincs rendben! - fortyantam fel. - Már mi lenne rendben?

- Te szereted, ő szeret, majd megkéri a kezedet egy kis udvarlás után, összeházasodtok, és a többi... - sorolta.

- Egyáltalán nem biztos, hogy ő is szeret - ellenkeztem. - Lehet, hogy csak barátként...

- Ha már megcsókolt, akkor biztos, hogy nem vagy csak barát.

- Honnan tudod? - A kezemben megbillent a pohár, csaknem kiömlött belőle a tea.

- Csak tippeltem, de a reakciód, és az arcod színe alapján helyesen. - Kivette a kezemből a teát, mielőtt még teljesen kiborítottam volna.

- Loveday... ezt nem itt kéne megbeszélni... - utaltam még jobban elvörösödve a minket körülvevő emberekre.

- Igazad van - bólintott elkomolyodva, aztán az apjához fordult. - Apám, Catherine-nel kimegyünk sétálni a friss reggeli levegőre.

- Menjetek, leányom - hagyta rá a vezér, és visszafordult nagybátyámhoz, aki épp minket nézett mosollyal az arcán. Loveday szerelmes tekintetet vetett rá, majd elegánsan felállt, és ahogy én is követtem a példáját, belém karolt, s együtt vonultunk ki a helyiségből. Brandon felé direkt nem néztem, nem akartam, hogy véletlenül félreértse a pillantásomat.

- Nos - szólalt meg a nő, amikor végre kissé távolabb értünk a vártól -, tényleg megcsókolt már az öcsém?

- Ilyenről nem biztos, hogy illik beszélni - feleltem fülig pirulva, zavartan.

- Barátnőknek lehet - mosolyodott el. - És téged meg mióta érdekel az illem? Néha fiúruhában jársz-kelsz, a saját bátyádnak adod ki magad, aztán kurtizánnak öltözöl. Mi ebben az illendő?

- Loveday, honnan tudod? - toltam el magamtól megrémülve.

- Azt, hogy Charles nem létezik? Sok mindent tudok ám, amit mások nem... - kacsintott rám huncutul, de nem tudtam nevetni. Most nem.

- El ne merd mondani senkinek! - figyelmeztettem szigorúan. - Ez titok!

- Természetesen megtartom magamnak. Lakat lesz a számon - ígérte, mégsem oldotta fel bennem a feszültséget.

- Robinnak se! Apádnak se! - nyomatékosítottam.

 Védekezőn maga elé emelte a kezét. - Megígérem, hogy egyikőjük sem fogja tőlem megtudni. De... elmondod, miért játszod ezt a szerepet?

 Nagyot nyeltem. Elmondhatnék neki mindent. A szüleimet, a legyilkolásukat, a vadászatot, a menekülést apám oldalán. Viszont ha elmondom neki, őt is bajba keverem.

- Nem lehet, Loveday - hajtottam le a fejem. - Sajnálom.

 Egy ideig némán tanulmányoztam a földet, s csak azután néztem újra a nő arcára.

- Rendben - bólintott, elfogadva, hogy nem tudja meg a titkomat. - És mi lesz a fiúkkal? - váltott témát.

 Egy pillanatig nem jutott eszembe, mit akar, értetlenül meredtem rá, de aztán rájöttem. - Mi lenne velük?

- Miért nem akarsz megházasodni? Hiszen ha szereted...

- Ez nem olyan egyszerű, Loveday. Én nem mehetek férjhez - mondtam lassan.

- Jó,de miért gondolod ezt?

- Én... - Elcsuklott a hangom. Magam se tudtam a választ.

- Te...?

 Minden egyszerre akart kirobbanni belőlem.

- Én soha nem gondoltam házasságra! Udvarlóim sem voltak soha, az isten szerelmére! - fakadtam ki. Loveday nyugodtan állt, gondolom, érezte, hogy most hallgatnia kell. - Most teljesen a feje tetejére borult a világom, érted? Ez nem az én életem, ez nem én vagyok! - Idegességemben a karommal hadonásztam, a hajamba túrtam, tördeltem a kezemet. - Ez... én... soha nem így képzeltem el az életemet, engem nem arra neveltek, mint más lányokat, hogy jó feleség, anya legyek! Soha nem gondoltam ilyesmire, nem álmodoztam, nem vágytam rá! Úgy érzem, mióta csak idejöttem, hogy valaki más életét élem, és ez... nem az enyém, és...
 Elhallgattam, mert miközben beszéltem, én is csak akkor döbbentem rá ezekre a dolgokra. Hogy tényleg mintha valaki más életét élném. És most, hogy előjött, hogy kimondtam, úgy éreztem, megkönnyebbültem, megszabadultam valami tehertől. Mert rájöttem, hogy ez butaság. Ez is az én életem. Abban a pillanatban valami megváltozott. A madarak hangosabban daloltak, a nap fényesebben sütött, a szellő lágyabban cirógatta bőrömet, lengette hajamat, s a mosolyom egyre szélesebbé vált.
 Loveday közvetlenül elém lépett, és láttam rajta, pontosan tudja, mi megy most végre bennem. - Nem vagy itt idegen. Ez az otthonod - suttogta. - De ezt most már te is tudod...
 Bólintottam. - Csak el kellett fogadnom. Nem is... nem is tudtam, hogy ilyen rigolyákkal küzdök Így utólag már tényleg bolondságnak tűnik az egész.
- A belső gondok sosem butaságok - ellenkezett. - Menj!
- Hova? - fordultam felé értetlenül.
- Menj Robinhoz! Keresd meg! - A fiú gondolatára melegség járt át.
- Most?
- Most!
 Éreztem, hogy mennem kell. Ez az én sorsom, hogy boldog legyek itt, Holdföldén. Kit érdekel Brandon, Michael Smith, kit érdekel a világ?
 Egyre gyorsabban dobogó szívvel néztem fel a nőre. - Köszönöm. - És már indultam is, arra, amerre a fiút sejtettem, amerre a szívem húzott. Siettem a fal tövéhez, tudtam, hogy ott lesz, ahová a bál után menekültem. siettem oda, ahol ő a tudta nélkül várt rám.
 Átvágtam az udvaron az épületek között, mikor hirtelen a nevemet kiáltotta valaki. Hátrafordultam, felismervén Sarah hangját.
- Mondd! - szóltam rá kissé türelmetlenül.
 A kislány ott állt velem szemben, és a kezét tördelte.
- Catherine, haza szeretnék menni.
 Sietős léptekkel odamentem hozzá, megveregettem a vállát. - De hát még csak most jöttünk... Még egy kicsit várnod kell, de majd hazamegyünk később, jó? - Kissé szórakozott voltam, sietni akartam, hogy találkozhassak Robinnal. Hátat fordítottam Sarah-nak, és továbbindultam.
- De én most akarok menni! - üvöltötte utánam dacosan a kislány. Megmerevedtem. Hátha most kitör, hátha kiadja az érzelmeit végre. Sarah most fontosabb, mint én.
- Márpedig még maradunk - jelentettem ki vele szembefordulva direkt ingerlő hangon, hetykén félrebillentve a fejem.
- De én nem érzem jól magam! Unatkozok! - Két kis kézfejét ökölbe szorította az oldala mellett. Testtartása egyre növekvő feszültségről árulkodott.
- Akkor is maradunk, mert én jól érzem magam. Eredj játszani, üsd el az időt! - legyintettem felé, és tudtam, hogy ez lesz számára az utolsó csepp a pohárban. Láttam, ahogy vörösödik, elönti a düh a fejét, és imádkoztam, belül kántáltam a "Gyerünk!" szót, várva a kitörést, az ordítást.
 Ám abban a pillanatban, ahogy dacosan lépett egyet előre, ajkát összeszorítva, ahogy már-már kibuggyant pár tehetetlen-dühös könnycsepp, valaki kivetette magát a fák közül, odarohant hozzá, és vigasztalni kezdte. Azonnal felismertem Robint. Nyugtatóan suttogott valamit a kislánynak, míg én tehetetlenül néztem, hogyan zúzza porrá a munkámat. Pár pillanat múlva a kislány hátat fordított és elment, de még egyszer visszanézett Robinra, mintha ígért volna neki valamit.
 Ahogy eltűnt, a fiú végre felém fordult.
 - Mi a szentséges istenért bosszantod fel ezt a gyereket?!
- Mi jogon avatkozol bele, hogyan bánok a fogadott húgommal? - kiáltottam vele egy időben.
-------------------------------------------------------------
Nos? Vélemények? Kedvenc rész a fejiben? Van, ami esetleg nem tetszett?

Negyvennegyedik fejezet - Szabadság

Sziasztok!
Hozzáfűznivaló nicns, jó olvasást!!! (Fáradt vagyok!!!)

 Lassan poroszkált Periwinkle, én pedig nem siettettem. Élveztem a táj nyugalmát, és próbáltam elnyomni magamban a rossz előérzetet. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, miért, de kicsit tartottam a Robinnal való találkozástól.

 Brutus és Dante, mint két testőr, vettek közre jobb és bal oldalról, s a nyelvüket kilógatva baktattak mellettem. Izgatottan csóválták a farkukat, tudták, ha lovon ülök, akkor lehet számítani egy jó kis vágtára. Ám egyelőre még hiába reménykedtek, mert nem szándékoztam gyorsítani a tempón.

 Az ódon kapu, mely a birtok határát jelezte, tárva-nyitva állt, én pedig átmentem alatta. Brutus kicsit előresietett, és körbekémlelt, hogy nincs-e senki veszélyes arra, de nem talált semmit. Letértem az útról, a tisztásra, amely ott húzódott a kőfal mentén.

 Szemellenzőként felemeltem a kezem, és körbevezettem a tekintetem a környezetemen. És végre észrevettem az erdő szélén álló, félig a félhomályba olvadó fekete lovat és lovasát.

 Rezzenéstelenül viszonozta a tekintetem a lovas. Nem tudtam, mióta figyelhet, talán ő is pont abban a pillanatban vett észre, de az is lehetséges, hogy már régebb óta szemmel tartott. Felé indultam, s ő is felénk léptette lovát.

- Szia! - köszöntem.

- Szia - viszonozta, és elmosolyodott.

 Tudtam, hogy most mondani kéne valamit, hogy megtörjem a némaságot, de semmi nem jött ki a számon. Nem tudtam mit mondani. Nem volt mit mondanom. Pedig szörnyűnek és kellemetlennek találtam a csendet. Az a tegnapi csók teljesen megzavarta a kapcsolatunkat. Féltem, hogy a barátságunkat, azt a törékeny bizalmat lerombolta az előző napi merészségem és Robin viselkedése.

- Tegnap... - kezdte halkan.

 Talán kicsit éles hangon kérdeztem vissza. - Igen?

- Amikor lemondtál a gyöngyökről, az jó döntés volt. - mondta, legnagyobb meglepetésemre. nem azon lepődtem meg, hogy helyesnek tartotta, amit tettem, hanem azon, hogy úgy tett, mintha semmi nem történt volna a várudvarban.

- Tudom - feleltem, és próbáltam elnyomni magamban a csalódottságot, ami ugyanúgy váratlanul ért. Miért lennék csalódott, csak mert úgy tesz, mintha semmi nem történt volna? Hiszen pont azt tette, amit szerettem volna.

 Bár Robin próbálkozása, a dicséret jó ötlet volt a beszélgetés beindítására, mégsem tudtam elkapni a fonalat. Csak álltunk - vagyis ültünk lovunk hátán - egymással szemben, némán, ami bármilyen témánál kellemetlenebb volt.

- Nem indulunk? - kérdeztem zavarodva.

 Bólintott, és válasz helyett a mező túlsó vége felé indította lovát.

- Mit csináltál ma? - tudakolta kíváncsian érdeklődve, megtörve a még mindig uralkodó csendet, mikor melléértem, miután rászóltam a kutyákra, hogy indulunk.

- Hát, először is, reggel gyönyörű virágcsokrot kaptam, amit most meg is köszönök - mosolyogtam rá kedvesen, mire felderült az arca. - Kicsit tanultunk Sarah-val, aztán meglátogatott Mary.

- Az meg kicsoda?

- Egy ismerősöm a faluból. Mikor a múltkor jártam arra, összebarátkoztam vele. És most felajánlottam neki, hogy lehet a szobalányom - tájékoztattam.

- Minek neked szobalány? - értetlenkedett.

- Nekem semminek. Igazából nincs rá szükségem, de Mary-nek kell ez a munka. Úgy megörült, mikor szóba hoztam...

 Robin szája mosolyra húzódott.

- Min vigyorogsz? - kérdeztem rá pikírten.

 Pár pillanatig elmélázott, és aztán mondta csak:

- Tudod, eddig senkit nem ismertem, aki ennyire jószívű lett volna. - Elpirultam, és válaszra nyitottam a szám, de folytatta: - Először befogadod Sarah-t, és húgodként neveled, mert erre van szüksége. Most meg Mary-t látod el. Törődsz a körülötted lévő emberekkel, teljesen önzetlenül segítesz annak, akinek szüksége van rád.

- Én nem... - Soha nem gondoltam magamra jó emberként, ezért is lepett meg, amit mondott.

-És még nem is tértem ki arra, mikor a falusiaknak segítve kiszabadítottad a gyerekeket a de Noir-várból!

- Az a bátyám volt - javítottam ki.

- Neked is közöd volt hozzá, elvégre ott voltál a szobámban is, mikor kurtizánnak álcázva magad, bejöttél a várba. Aztán meg azzal az íjjal megmentetted az életem... az ellenséged voltam, miért tetted? - nézett rám csillogó szemmel. - Miért vagy ilyen jó?

 Elhajtottam egy fa ágát az arcom elől, mielőtt válaszoltam. - Azért, amiért te megmentettél a börtönben Smith-től, amiért te elvittél Holdszállásra, miután elájultam. Azért, mert nem vagyok Rossz.

 Láthatóan meghökkent, mikor saját szavait idéztem. Ahogy engem nézett, rájöttem, hogy megint túl messzire mentem. Az érzelmekről beszélni veszélyes téma. Ezért aztán hirtelen előreugrattam lovammal, és ügetésre fogtam.

- Na, mi van, be tudsz érni? - kérdeztem visszanézve.

 A leplezetlen kihívásra megcsillant a szeme, de a reakcióját nem vártam meg, vágtára ösztökéltem lovam. A kutyáimmal az oldalamon kegyetlenül taposva a füvet, s az apró virágokat, száguldottunk előre, élvezve a szabadságot. Periwinkle nyaka felé dőlve hagytam, hogy hajfonatomat vadul dobálja a szél, s ruhám ujját díszítő szalagok libegve lobogjanak. Egy le is hullott, miután táncot járt a levegőben. Utánakaptam a tekintetem, s pont láttam, ahogy Robin kinyúl, és elkapja. Aztán behúzódott mellém. Vetettem rá egy gyors mosolyt, s újra előre fordultam. Célnak kitűztem a mező messzi végén díszelgő fenyőfát.

 Combommal kicsit erősebben szorítottam lovam oldalát, még gyorsabb iramra sarkallva. Szegény pára mindent beleadott, de Robin lova még így is könnyedén mellettünk maradt. Hirtelen észrevettem félúton a fenyő felé egy kidőlt óriás fát, melyet addig a domboldal elrejtett előlem. Előrehajoltam a nyeregben még jobban.

- Rine, vigyázz, ott egy fa! - kiáltott Robin, s láttam, hogy letér mellőlem, hosszabb úton kikerülve a fát. - Rine!

 Nem hallgattam félelemből dermedt hangjára. Egyre gyorsabban és gyorsabban hajtottam a lovat. És végül a fához érve Periwinkle elrugaszkodott. Úgy éreztem, mintha nem is egy másodpercig, hanem több percig a levegőben lettünk volna. Győzedelmes ordítás szakadt ki a mellkasomból, olyan szabadnak éreztem magam. Olyan érzésem támadt, mintha repülnék.
 Puhán érkeztünk földre, és újra felvéve az iszonyatosan gyors iramot, megcéloztuk a fenyőt. Alig pár pillanat múlva a fa árnyékában leállítottam a lovat. Legalább annyira lihegtem, mint ő, a szívem őrült tempóban dörömbölt a mellkasomban.
 Robin és a kutyáim jó pár másodperccel később érkeztek, mikor én már le is szálltam a földre. A fiú dühösen ugrott le a nyeregből. Szeme az indulatoktól.
- Ezt a mutatványt még egyszer meg ne ismételd! - ordította magából kikelve, az ugrást érzékeltetve hadonászó kezével. Ujjai közt ott fogta kék szalagomat.
- Miért ne? - kérdeztem vissza zihálva.
- Mert veszélyes! - indulatoskodott. - Le is eshettél volna!
- Robin, teljesen ura voltam a helyzetnek! - győzködtem.
- De ha sár van a fa mögött, a lovad megcsúszhatott volna, te meg kitöröd a nyakad, vagy...
 Ekkor jöttem rá, hogy észérvekkel nem fogom meggyőzni.
- Á, tudom már! - kiáltottam fel, félbeszakítva szóáradatát. - Nem tetszik neked, hogy sokkal jobban lovagolok! - A butaságot csak valami más butasággal lehet kiütni, ezt tapasztalatból tudom.
 Reakcióját nem várva meg, megfogtam a lovam kantárját, és arra vezettem, amerről patakcsobogást véltem hallani. Jó pár pillanat múlva hallottam csak meg, hogy az észhez térő és döbbentségből felengedett Robin utánam ered.
 Amint megláttam a vizet, tudtam, hogy nem fogok tudni ellenállni a kísértésnek, hogy belemenjek. Periwinkle-t elengedtem, hadd menjen, hadd igyon, én pedig cipőmet ledobva belegázoltam bokáig. A patak pont elválasztotta a rétet az erdőtől, mint egy választóvonal, folyt végig a fák mentén. Nem volt széles, csupán négy-öt ölnyi.
 Leültem egy - a vízből félig kiálló - sziklára, amikor meghallottam, hogy valaki más is a vízbe jön. Hátranéztem - Robin csizmája a parton árválkodott, elhajítva, ő maga pedig öles léptekkel haladt felém. Mielőtt észbe kaphattam volna, már ott is állt mellettem, aztán hirtelen lehajolt, és vizet vett tálkát formáló kezébe. Felegyenesedve elém tartotta.
 A kezéről értetlenül az arcára emeltem tekintetem. Mosolygott.
- Igyál, tiszta a víz! - nógatott.
 Egy belső hang azt kántálta, hogy utasítsam vissza, de ahogy a szemébe néztem, nem tudtam nemet mondani. Átfogtam kezét az enyémmel, és a hüvelykujjához illesztve ajkam, kortyolni kezdtem. A szemem végig az övét fürkészte, egy pillanatra sem néztem volna másfelé. Mikor végül elfogyott a víz, lassan leeresztettük a kezünket, de ő közben fogva tartotta balomat.
 Közelebb hajolt, mire eszemhez tértem. Felpattantam, és elindultam kifelé a vízből. Villámgyorsan bújtam bele a cipőmbe.
- Rine! - szólt Robin, mikor visszaértünk a fenyőhöz.
- Igen? - fordultam felé.
- Meg vagytok hívva nagybátyáddal és Sarah-val együtt holnapra tízóraira a várba - jelentette be.
- Megint? - szaladt ki a számon, mire elszégyelltem magam.
- Ez nem bál lesz - nevetett fel. - Csal egy kis séta, borozgatás, teázgatás.
- Ó!- lepődtem meg. - Ez nem vall a... de Noir-okra.
- Visszatért Loveday - magyarázta, mire én nevettem el magam.
- Ott leszünk - biztosítottam.
- Nagyszerű! - derült fel az arca.
 Rámosolyogtam, mert én is így gondoltam.
- Akkor holnap találkozunk - jegyeztem meg búcsúzásképpen, és hátat fordítottam neki, hogy felülhessek a lovamra.
 Azonban Robin utánam kapott, és visszafordított.
- Máris mész? - kérdezte sajnálkozón.
- Hát... igen. Holnap úgyis találkozunk - vontam meg a vállam.
- Tényleg - felelte, hirtelen közönyössé váló hangon.
 Szótlanul nézte, ahogy felülök a lovamra. Intettem neki egyet, és lábam gyengéd szorításával indulásra ösztökéltem lovamat. Brutus és Dante abban a pillanatban értek a fel a folyótól, és szégyenszemre nekem addig eszembe sem jutottak. Pár pillanat múlva azonban már az oldalamon száguldottak hazafelé. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy Robin ott állt, és engem figyelt, míg el nem tűntem a látószögéből. Éreztem hátamba fúródó sötét tekintetét.
----------------------------------------------
Nos, kcsi húzás, ez van... milyen lett?

Negyvenharmadik fejezet - Csomag

Sziasztok!

Sajnálom a késést, de most is alig volt időm, egyszerűen nincs időm semmire, mindig van valami program, ami miatt nem tudok írni, vagy dolgozat, vagy valami egyéb, ami megakadályoz. Bocsi.

Köszönöm a türelmeteket.

Jó olvasást!

 A külső világ látványa lassan hatolt el a tudatomig, mikor kinyitottam a szemem.  A nyitott ablakon át behallatszott a zajos madárdal, és a ragyogó nap sugara beborította a szobát. Hallottam Brutus és Dante lassú szuszogását, ahogy az ágyam lábánál fekve aludtak.  A párnám kék-fehér mintáját nézegettem, az apró virágok körvonalait rajzoltam körbe a tekintetemmel, és ekkor jöttem rá, hogy hol is vagyok.

- Végre itthon! – nyöszörögtem elégedetten. Az oldalamra fordulva szívtam be a reggeli levegő csodálatos illatát, majd egy hatalmas nyújtózkodás után felültem. Az ágyamat sokkal kényelmesebbnek találtam, mint amire emlékeztem, tehát jólesőn begubózva a takaróba, a fejtámlának dőltem. A gondolataim szabadon csapongtak, ahogy visszajátszottam magam előtt az előző pár nap eseményeit, azokat az eseményeket, amik a legjobban megviseltek. Mekkorát fordult az életem az alatt a két nap alatt, amit nem itthon töltöttem! Robin jutott az eszembe.

 Hogy lehettem ilyen szégyentelen, hogy megcsókoltam? Tudtam, hogy baj lesz, ha ottmaradok! Vajon hányszor fogja az orrom alá dörgölni ezt? Elpirult arcomat – bár nem láthatta senki – a tenyerembe rejtettem, és hangosan felnyögtem. Hogy fogok így újra a szemébe nézni?

 Áldottam az eget, hogy azóta még nem láttam. Előző este az estélyre sem jött vissza, egyetlen egyszer sem tűnt fel. Igaz, én is alig három Brandon-nal töltött tánc után bácsikámhoz menve engedélyt kértem a végleges távozásra. Megkerestem Sarah-t, míg ő a nevemben is elbúcsúzott, majd hazatértünk.

 Csak hajnalban sikerült elaludnom, mert az éjszaka sötétjében nem bírtam fegyelmezni a gondolataimat. Folyton az a vad csók játszódott le előttem, és Robin arca, ahogy előtte rám nézett. Régen, mindig undorodtam a gondolattól is, hogy valaki nyitott szájjal megcsókoljon. Talán azért, mert senki nem volt, hogy elmagyarázza, hogy ez nem is rossz.

 Nagyot sóhajtva kinyitottam a nyakamban lógó lánc medálját, és meredten bámultam a szüleim apró portréját.

- Apám, apám… miért is hagyott itt ilyen tudatlanul?

 Nem hagytam több időt magamnak elmélkedésre és önsajnálatra. Felkeltem az ágyból, megmosdottam, rövid tétovázás után felvettem a kék lovaglóruhámat, majd kilibbentem a szobából. Lesiettem az étkezőbe, ahol bácsikám az asztalfőn már várt rám.

- Jó reggelt, Catherine! – üdvözölt.

 Viszonoztam a köszönést, és leültem. Tükörtojást kezdtem el enni, füstölt sonkával. Számban összefolytak az ízek.

 Bácsikám halkan megköszörülte a torkát, mire ránéztem.

- Leányom,  nem gondolod, hogy valami probléma van ezzel a kislánnyal? – kérdezte óvatosan. – Olyan… nagyon komoly.

- Sarah-ra gondolsz? – Nagyot sóhajtottam. – Nem tudom, mi a normális egy hat éves gyerek esetében, de biztosan nem ez. Annyira visszafogott, nem kacag, nem huncutkodik, nem játszik… és még mikor a tanulást felvetettem, sem volt kifogása, csak beletörődött. – Elmosolyodtam. – De már van egy tervem a kizökkentésére.

 Sir Benjamin megrágta a szájában lévő falatot, és csak azután kérdezett: - Mi lenne az?

- Feldühítem. Azt akarom, hogy hisztizzen - jelentettem ki. - Tapasztalatból tudom, hogy jó, ha az ember kiadja az érzelmeit... - Elcsuklott a hangom, mikor erről beszéltem, hiszem rájöttem, hogy én is pont ezt teszem. Ha a szüleim jönnek szóba, főleg apám, visszafojtom az érzéseimet, nem engedem, hogy bárki más tudja, mit érzek. De egy hatéves helyzete merőben más - bizonygattam magamnak. A temetés óta egyetlen könnycseppet sem ejtettem, sírtam én már addigra eleget. Nem lesz még olyan dolog, ami rábírjon, hogy zokogjak. Szörnyű volt olyan kiszolgáltatottnak, magányosnak érezni magam. Nem, nekem nem szabad sírni, mert elragadna az önsajnálat.
 Rámosolyogtam kétkedő arcot vágó nagybátyámra. - Ne aggódjon, megoldom! Tudom, mire van szüksége egy árvának!
 Szomorú mosolyra húzta ajkát. - Ó, igen, te tudod...
 Nem akartam szánakozó szemébe nézni, inkább minden figyelmem az előttem lévő ételre fordítottam. Azonban bármilyen finomnak is találtam, nem tudta lefoglalni szabadon csapongó gondolataimat. Hirtelen eszembe jutott egy nagyon fontos téma.
- Bácsikám, az esküvő mikor lesz? - fordultam újra felé vidáman csillogó szemmel.
 Azonnal felderült az arca. - Azt hiszem, talán pár hét múlva. Ezt Loveday dönti el - vonta meg a vállát. - És téged nem bánt? Mármint, hogy nemrég jöttél ide, és szinte azonnal...
 Hangos kacagással szakítottam félbe. - Hogy bánt? Dehogyis, bácsikám, én örülök a legjobban! Szeretem Loveadyt, és boldogok lesznek együtt. És boldogságnál többet senki nem kívánhat.
 Sir Benjamin elmosolyodott.
- Kisasszony! - hallatszott az inas, Digweed hangja az ajtó felől. - Csomagja érkezett! - jelentette be, mikor odafordultam.
- Ó! - Azonnal felálltam. - Hova tette?
- Az előtérben találja meg.
- Bácsikám, ha megengedi, távoznék. - A választ meg nem várva, a kíváncsiságtól hajtva indultam el kifelé, hiszem még csak ötletem sem volt, mi lehet a csomagban, és egyáltalán kitől kaphattam. Alighogy kiléptem az étkezőből, szembetaláltam magam Sarah-val.
- Jó reggelt! - köszöntöttem.
- Neked is. Hova mész? - kíváncsiskodott.
- Csomagot kaptam - mondtam, és folytattam az utat. - Mindjárt jövök vissza, menj be reggelizni! - kiáltottam vissza neki, bár tudtam, mi fog következni.
- Várj, én is jövök! - szegődött a nyomomba, ahogy számítottam rá. Mióta otthont adtam neki, folyton velem akart lenni, amit persze nem is csodálok. Mindenki mástól tartózkodott, de első lépésként megtett nekem egy nagyon fontos feladatot: elment Lovedayért, mikor a bálba mentünk, és ezért hálás lehettem neki.
- Gyere csak! - jegyeztem meg mosolyogva, amikor mellém ért.
 Az előtérbe megérkezve megakadt a szemem egy dobozon. Viszonylag nagy volt, vagy fél méret hosszú, és két kisarasz széles. A barna csomagolópapíron az én nevem díszelgett cikornyás betűkkel. Nem ismertem fel az írást. Óvatosan kezdtem el bontogatni, dobogó szível lesve, mi lehet benne. A csomagolást hajtogatva erős édes illat csapta meg az orrom. Kinyitottam - s egy hatalmas vörös rózsacsokrot emeltem ki belőle. Mielőtt megnéztem volna a kísérőkártyát, már akkor bizonyosodott bennem, hogy ki lehet a küldő.
 Közönyös arccal olvastam el a rövid szöveget.

 "Miss Merryweather, bár az Ön szépsége jelentősen túlszárnyalja ezen rózsákét, mégis vettem a bátorságot, hogy elküldjem őket csodálatom jeléül.

Hódolattal, Brandon Cunningham"

 Még egyszer szemügyre vettem a méregdrága, tenyésztett, messziről szállított virágokat. Nem mondhatni, hogy el lettem volna ragadtatva, ahogy Mr. Cunningham számított rá. Nem tudta, hogy engem nem lehet a lábamról levenni sablonos bókokkal, melyekből csöpög a hamisság.
- Digweed, ezt tegye vázába, kérem! - adtam a kezébe a dobozt, és megfordulva el is távoztam volna.
- És a másik, kisasszony?
 Csodálkozva perdültem felé. - Milyen másik?
 Egy apró borítékra mutatott az asztalkán, amely alatt valami rejtőzködött. Ha a kézírás felismerésével nem vált volna világossá, ki a feladója, a feliratból azonnal tudtam volna. Ugyanis egyetlen szó szerepelt a borítékon - Rine. Dobogó szívvel emeltem fel a papírt, és megláttam alatta az apró virágcsokrot. Nem volt nagyobb a tenyeremnél, de a pirinyó fehér virágok arról a rétről származtak, ahol előző délelőtt beszélgettünk.
- Ó, Robin... - suttogtam némán, és kezembe vettem a gondosan összeszíjazott szálakat. - Ezt én teszem vázába - jelentettem ki, és a kibontatlan levelet a zsebembe téve kisiettem.
- Miért? - tudakolta kíváncsian Sarah, aki persze mellettem kajtatott. - Miért örülsz jobban annak?
- Mert Robint jobban kedvelem - jegyeztem meg egyszerűen.
- Ó! - Sarah szája arra a mindentudó gyermekmosolyra görbült.
- Menj reggelizni! - utasítottam.
- De én...
- Nem, menj el enni! - mondtam határozottan.
 Megtorpant, az alsó ajkát kissé előretolta. Vártam a kitörést, reménykedtem, de hiába.
- Jó - felelte végül színtelen hangon, és elmasírozott.
 Nagyot sóhajtva felmentem a szobámba. Gyorsan vízbe tettem a virágaimat, aztán lesiettem a kertbe. Kiültem a fal melletti padra, hagytam, hogy a napsugár késő nyári melege simogasson, és kibontottam a borítékot.

 "Délután háromkor várlak a Merryweather-birtok kapujánál! Lóháton gyere!

Robin"

 Szélesen elvigyorodtam a tömör, lényegre törő és a fiúra oly jellemző stílusban megírt üzenetet nézve. A papír szélét söndörgetve ábrándoztam, elképzeltem, ahogy Robin az asztala felé görnyedve leírja ezt a pár szót, ugyanis az látszott, hogy lassan, gondosan írták. a betűk nem mosódtak el, még csak el sem görbült a sor, egyedül a Robinosan összenyomott betűk árulkodtak az író kilétéről. Szinte már nálam is szebben ír, csodálkoztam rá, de persze ez nem csoda, hisz az édesanyja tanította.
 Egy gyengébb szélroham megcsapott - kezemben megrezzent a papír, s ezzel kizökkentett gondolataimból. Lassan felálltam, és azon kezdtem el törni a fejem, mit is csinálhatnék három óráig, hiszen addig még igen sok időm volt. Támadt egy ötletem, mire az étkezőbe siettem.
- Sarah! - szólítottam meg a kislányt, aki épp az asztaltól állt fel, befejezve a reggelijét. Talán egy kicsit túl határozottan szóltam, mivel észrevettem, hogy összerezzen. - Elkezdhetnénk a tanulást már ma - folytattam kedvesebb hangon.
- Rendben - bólintott, de láttam rajta, hogy nincs elragadtatva az ötletemtől.

***

 Nem tudom, hogyan gondolhattam arra, hogy Sarah-nak bármiféle kapcsolata lett volna ezelőtt a tanulással. Furcsa módon, a lelkem mélyén erre számítottam, talán gyors felfogása és éles esze miatt. Ám sajnálatos módon kiderült, hogy - egyszerű földművelő falusiak gyermeke lévén - se írni, se olvasni, se számolni nem tud. Sőt, még nem is nagyon látott betűt vagy számjegyet életében.

 Két óra tanulás után jobban kimerültem, mint ő maga. Szinte hálás voltam Digweednek, aki bejött hozzánk a könyvtárba, és ünnepélyes hangon bejelentette:

- Miss Merryweather, látogatója érkezett.

--------------------------------------------------------------------

Na, ki lehet az a látogató? Ötlet? Milyen lett? Remélem, nem nagyon unalmas...

Orchidée

Negyvenkettedik fejezet - Érzelmek fogságában

Sziasztok!

Csak egy napot késett a feji, az még nem világvége, legalább most itt van;)

Kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá...:)

Köszi a komikat!!!

 Rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rám. - Követtelek. - Pár percig csak hallgattuk a tengert, s én a fülemben zubogó vér hangját. - De ezt a kérdést én is feltehetném neked - tette hozzá. - Szóval, mit is keresel itt?

 Enyhén elpirultam, és örültem a kora délutáni sötétedésnek.

- Kijöttem levegőzni - füllentettem.

 Robin ellökte magát a faltól, és lassú léptekkel közeledett. Reméltem, hogy nem veszi észre gyorsuló légzésemet, mellkasom sebes hullámzó mozgását. Tudtam, hogy tudta, hogy hazudok, ennek ellenére álltam a tekintetét.

- Ki elől? - tudakolta kedvesen, amint a közvetlen közelembe ért. Gyorsan eltávolodtam a szakadék szélétől, és a fal felé araszoltam.

- Hogyhogy ki elől? - kérdeztem vissza alig egy méterrel állva tőle.

- Ki elől jöttél ki? - ismételte magát pontosítva. - Vagy inkább nevezzem menekülésnek?

- Nem menekültem - ragaszkodtam az igazamhoz, de talán vékony vonallá húzott szám árulhatott el neki.

- De igen - bólintott nyomatékosan. - Szerintem az, ha valaki a zene véget értével a tömegen áttörve kiszáguld a teremből, az menekülés. - Meglazította az inge nyakát, hogy levegőhöz jusson, de olyan vehemensen, hogy az anyag recsegve szétszakadt, s a felső gombok lepattantak róla. - Végre! - morogta magának.

- Tévedsz - makacskodtam.

- Szerintem nem - rázta meg a fejét.

 Ökölbe szorult a kezem. - Megint tévedsz. - Úgysem mondhatom meg neki, hogy "bocs, rájöttem, hogy szeretlek". Ki nem szedi belőlem.

- Rine. - Hangja metszőn hasított, s láttam, hogy egyre jobban feszül az állkapcsa.

- Menj innen - kértem. Nem akartam olyasmit tenni, amit később megbánhattam volna. Egy ilyen nagy horderejű felismerés után erős hatással volt rám jelenléte. - Hagyj most magamra, kérlek. - Hátat fordítottam neki, egyenesen a tengerre nézve, és éreztem, hogy a körmeim erősen a tenyerembe vájnak.

- Rine - szólalt meg hirtelen teljesen más hangon, gyengédség és aggódás csendült ki belőle. Erre volt legkevésbé szükségem, mondhatni, ez volt a legrosszabb számomra. Nem akartam elgyengülni. - Rine, én bántottalak meg? - A fájdalmat tisztán kihallottam kérdéséből. Ahogyan egészen mögém lépett, szinte éreztem a testéből áradó hőt.

 Szembefordultam vele, és közvetlenül magam előtt találtam. felnéztem az orráról a szemébe, ahonnan félelem sugárzott felém. Tehetetlenül megráztam a fejem, de nem tudtam megszólalni, annyira túlszárnyalták önuralmamat a saját érzéseim. Elvesztem.

- Rine, mi a baj? - Robin lágyan a karomra tette a kezét, s aggodalma nem csökkent. Behajlította térdét, hogy szemünk egy magasságban lehessen.

 Megint fejemet ráztam. - semmi - suttogtam alig hallhatóan. Észre sem vettem, hogy elfordítottam az arcom, míg kezének gyengéd mozdulatával vissza nem húzta az államat. Érintése hatására azon a ponton kellemesen pattogó szikrák gyúltak, s elöntötték testem a szerelem forró érzésével.

- Robin - suttogtam megadva magam az önuralmamnál sokkal nagyobb hatalmaknak, és kezemet felemelve megcirógattam az arcát.

 Szeme szikrázott egyet. - Igen?

 Felelet helyett előrehajoltam, és ajkam az övéhez érintettem. Meglepetten megrándult, de erős zihálásából sejtettem, hogy jól esik neki. Mindkét kezemet az arcára szorítottam, hagyva, hogy átkarolja a derekamat. Pár pillanat elteltével óvatosan hátraléptem, hogy kikerüljek a bűvöletből. Robin engem nézett, s arcán furcsán zavarodott, de boldog kifejezést láttam. Úgy bámult rám, mintha csak én lennék a világon, s gyengéd tekintetétől, melyben izzó tüzet fedeztem fel, megriadtam, mert a lelkemig hatolt, a szívemet megdobogtatva.

 Nem hagyott időt, hogy magamhoz térjek. Újra közvetlenül elém lépett, s ahogy átölelt, annyit mondott halkan:

- Mondtam a múltkor, hogy legközelebb nem érem be ennyivel.

 Mielőtt még időm lett volna felháborodni, elsimított az arcomból egy odafésült tincset, s tekintete láttán azt is elfeledtem, ki vagyok. Ő sem segített eszembe juttatni, ahogy száját az enyémre helyezte, minden kirepült a fejemből, ami még esetleg ottmaradt. Aztán legnagyobb meglepetésemre ajkaival megnyitotta az enyémeket. Annyira meglepődtem, hogy ellenkezni sem volt időm. Robin megérezte ezt, s hogy dermedtségemet csökkentse, karomat felemelte, és a nyaka köré fonta. Nyelve besiklott a számba, s kutatón végigsimogatta belül. Furcsának találtam, de élveztem. Óvatosan és kíváncsian megérintettem a nyelvemmel az övét. Halkan felnyögött, ettől még merészebb lettem, és elkezdtem felfedezni a száját, utánozva ajkának mozgását. Olyan csodálatos érzés volt, hogy ha tudtam volna, ott olvadok el. Teljesen megadóan simultam izmos karjába, miközben nyelvünk vad táncot járt. Kóstolgattuk, ízlelgettük egymást, vérpezsdítően, mégis gyengéden. Olyan érzések árasztották el a testem, amelyeket még soha nem éreztem, és olyan helyeken, ahol a legkevésbé számítottam volna rá.

 Végtelennek érzett idő után Robin elszakította ajkát az enyémtől, levegő után kapkodva. Még mindig átölelve tartott, mellkasának szorított, és mosolygott.

- Na, ez már egy igazi csók volt - vigyorgott rám elégedetten.

 Elpirultam, és zavartan félrekaptam a tekintetem. Egész testem égett, tombolt bennem a boldogság, és egy ismeretlen, de kellemes érzés, egy bódulat. a csóktól még mindig zavartan hátráltam egy lépést, de Robin - mivel még mindig átkarolt - ugyanúgy velem jött. Kissé kábán ráztam le magamról karját.

 Ahogy tisztult a fejem, miután kikerültem Robin közvetlen vonzásköréből, eszembe jutott apám egy régi intelme. Azt mondta, mindig tartsak magamnál egy rézpénzt, és abban az esetben, hogyha egy fiú - aki nem a férjem - nyitott szájjal megcsókolna, szorítsam a két térdem közé, hogy ki ne essen onnan semmiképpen. Persze, tudom, hogy csak tréfált, mert hiszen mi köze lehetne ennek a csókhoz? Abban a pillanatban sajnáltam, hogy olyan tudatlan vagyok, és az esetleges lehetőségektől megriadtam.

 Robin felém lépett, én pedig mellkasának támasztva a kezem, távol tartottam magamtól. Kezdtem visszanyerni a lelkiismeretem, és rádöbbentem, hogy elkövettem azt, amit a legkevésbé akartam.

- Ne - mondtam eltántoríthatatlanul.

- Rine... - suttogta vissza.

- Ne - ismételtem makacsul.

- Mit ne? - fonta össze a karját, más taktikához folyamodva.

- Ne gyere közelebb - nyomatékosítottam kezemmel gesztikulálva, vonalat húzva közénk.

- Miért? - tudakolta. Jaj, most muszáj erre rákérdezni?

- Mert... mert az hiba volt - magyaráztam. Értetlen tekintete láttán úgy éreztem, folytatnom kell. - Most én... fokozott érzelmi állapotban vagyok, és te ezt tudtad kiélvezni. Megígérem, nem fog megtörténni többé.

- És miért is vagy fokozott érzelmi állapotban? - tette fel azt a kérdést, amit a legkevésbé szerettem volna hallani. Felvont szemöldökkel, irritálóan pimasz vigyorral az arcán várta válaszomat.

- Csak. semmi közöd hozzá - feleltem szemtelenül. Láttam, hogy először megrökönyödés, majd bosszúság suhan át az arcán.

- Rine, az istenért... - morgott gorombán. Örültem, hogy mérgesedik, addig sem gyengéd, és kedves, könnyebb lesz elküldeni.

- Kérlek - intettem nyomatékosan az erdő felé -, hagyj magamra.

- Előbb el kell árulnod, hogy mi zaklatott fel. Gondolom, ugyanaz, ami miatt kimenekültél a teremből - találgatott.

 Rájöttem, hogy nem szabadulok tőle, míg meg nem tudja, amit akar.

- Csupán... kissé meglepődtem, hogy... ööö... a bácsikám feleségül veszi Lovedayt - vágtam ki magam. És még csak nem is hazudtam, mivel tényleg meglepett a dolog.

- Ezért menekültél ki a levegőre. - Nem tudtam megállapítani, hogy ez kérdés-e, vagy kijelentés.

- Nem, a meglepettség amiatt volt, de csak friss levegőt akartam szívni - hazudtam a szemébe ártatlanul mosolyogva.

- És ezért csókoltál meg - mondta ugyanolyan találgató hangsúllyal, mire lefagyott az arcomról a mosoly.

- Te... te jöttél hozzám! - támadtam neki védekezésül. Hogy elkerüljem a további hazudozást, és vádaskodást, biztonságos távolságban megkerültem, és el akartam menni.

 Nem számítottam arra, hogy előreugrik, és elkapja a karom. Szembeperdültem vele.

- Mit akarsz? - Még volt képe ezen vigyorogni!

 Pimaszul csillogó szemmel megrázta a fejét. - Nem tudsz te hazudni.

- Tudok, ha ér annyit valaki, hogy hihetően hazudjak neki - vágtam vissza.

- Szóval én nem érek annyit - vonta fel a szemöldökét.

- Nem - toltam előre makacsul az állam, és fagyos tekintettel viszonoztam pillantását.

- Furcsa, az előbb még... - Nem hagytam, hogy befejezze, tenyeremet a szájára tapasztottam. Legnagyobb meglepetésemre kidugta a nyelvét, és megnyalta az ujjam, mire visszarántottam.

- Fúj!

 Úgy kacagott, hogy nehezemre esett visszafojtani egy mosolyt, pedig mérges voltam rá, így inkább hátat fordítottam, s magára hagytam.

- Hülye öntelt hólyag -szidtam gondolatban, de furcsa módon mosolyogtam. Robin hangos nevetésének hangja még sokáig elkísért.

 /Robin szemszög/

 A fejemet rázva bámultam a távozó lány után. A nevetést alig bírtam abbahagyni, és az effajta erős érzelmi megnyilvánulás elég ritka nálam. Mégis - ez a lány teljesen kiforgat magamból. Hihetetlen, milyen hatással van rám.

 Lassan odasétáltam a szakadék szélére, és leültem, lábaimat lelógatva. A közelemben lévő kavicsokat dobálva elmerültem a gondolataimban.

 Nem tudtam, mi vonzott rá, hogy kövessem Rine-t, miután elviharzott a táncunk végén. Míg rohantam a nyomában, arra gondoltam, milyen jó érzés volt a karomban tartani. amikor megláttam a szirten, nekem háttal állva, átszellemülten, boldogan, a szívroham kerülgetett egy másodpercig. Azt hittem, le akar ugrani. Szinte azonnal rájöttem, hogy csupán a szelet élvezi, és lebilincselve bámultam.

 Valószínűleg megérezte jelenlétem, mert mikor meglátott, nem árult el meglepetést az arca. Egy pillanatra sebezhetőség suhant át rajta, s ebből bizonyosodtam meg teljesen, hogy valami elől menekült. Makacskodásával egyáltalán nem lepett meg, sem azzal, hogy nem árult el semmit. Pár pillanatra megriadtam, mikor azt hittem, és tettem valamit, de a meglepetés ezután jött. Amikor megcsókolt, úgy éreztem, mintha belém csapott volna a villám. Ártatlan, óvatos csókjának gyengédsége átjárta a testem, s melegséget költöztetett a szívembe.

 Akkor jöttem rá a saját viselkedésemnek okára, hogy miért akarok a kedvében járni, miért aggódok érte, miért félek, ha Brandon közelébe megy. Meg akarom védeni minden rossztól, távol tartani az összes többi fiútól - különös tekintette unokafivéremre -, és boldoggá tenni. Ekkor ismertem be, amit igazából már régen tudtam; szeretem. Érzéseimet szavak helyett egy vadabb csókban fejeztem ki. Éreztem eleinte a meglepődését, hogy idegen számára aez a fajta érintkezés. A karomban tartottam a testét, lágyan játszva a szájával, de tudtam, hogy eljön majd az idő, mikor még ennél is többet fogok kérni.

 Az meg már végképp nem lepett meg, mikor a csók után elutasított. Viccesnek találtam összezavarodottságát, és szégyenérzetét, és ahogy tagadással védekezett. Hagytam, hogy hazudjon nekem, és csupán mosolyogtam gyenge füllentésein. Szinte minden érzelme az arcára volt írva, anélkül, hogy ő maga tudott volna erről. Szórakoztatott a reakciója, és neki az sem tetszett, hogy ezt kinyilvánítottam.

 Karom lendült, ahogy elhajítottam egy követ. Ha Rine azt hiszi, hogy hagyni fogom mindig elmenni, akkor nagyot téved. Küzdeni fogok érte!

 Előnyben vagyok, Brandon!

------------------------------------------------------------------

Na? Milyen lett?

Voltak, akik arra szavaztak, hogy jöjjenek már össze, ezt még gyorsnak találtam volna, kicist húzom még, de már nem nagoyn sokáig. Véleményem szerint ez a fejezt jól sikerült, jó volt írni, élveztem, gondolom, ez látszik is... ;) Kicsit szappanoperás beütéssel, de hát néha erre is szükség van. Jó,. mondjuk, én már eleget szappanoperáztam, meg húztam-vontam a történet szálát, de ez van;)

Na, kíváncsi vagoyk a véleményetekre... ötletek vannak? Tippek a folytatással kapcsolatban?

Mit gondoltok Robin és Rine kapcsolatáról?

Orchidée

Ja... és milyen lett az új design?