Negyvenötödik fejezet - Igaz barát

Sziasztok!

Egy napot késtem csak, azért az elég jó...;D Nehéz volt ezt a fejezetet megírni, mert bár már nagyon régen a fejemben van, mégis tökéletesre akartam. Majd ti eldöntitek, milyen lett. Most majd következik pár olyan történés, ami már a legelső fejik írásakor a fejemben volt, szóval elég régen érnek bennem, és próbálom minél jobbra fejleszteni, tökéletesíteni őket. Egyelőre még csak a fejemben léteznek, de nemsokára papírra vetem őket;)

Nos, itt vannak a válaszok a komikra, amiket ritkán megírogatok:

Drága Kedves Killa23! 

Nagyon örülök, hogy sikerült a kedvedre tennem, és "megtalálnom az arany középutat", hogy a Te szavaiddal éljek:) Boldog vagyok, hogy sikerült áthoznom, amit akartam, hogy átéreztem, amit kellett;) Most minden tetszett neked, én pedig a fellegekben repkedek:D

Kedves Ever Sunshine!

Márpedig közlöm veled, hgoy igenis ilyen kegyetlen vagyok:D De már nem szenvedtetem őket sokáig;))) Jó, hog yérzed a szikrát, ezek szerint sikerült átadni:)

Kedves Annaliza!

Az igazságra talán már nem kell olyan sokat várni, mint azt sejtenétek, szóval gondolom, hogy örülni fogtok majd az elkövetkezendő pár fejinek...:D:D:D De ennél többet nem vagyok hajlandó mondani.

Kedves Silivren!

Te vagy eddig az első, aki valami negatívat írt (félre ne értsd, ennek is örülök, hogy szólsz, hogy mi nem tetszik). Nos, igen, kicsit toporgós, de nem lesz sokáig az. Sőt, úgy gondolom, hogy ez a fejezet is eléggé eseménydús... már akinek a lelki fejlődés eseménydús kategóriába tartozik:D És nem baj, hogy kimondod a véleményed a szereplőkről, hogy egy kicsit "érzéketlen" vagy, sőt, kérem,hogy gyakrabban legyél "érzéketlen", hogy mondd ki nyugodtan, mi nem tetszik:) Azt hiszem, Rine Robin-ellenességére ma rájöttök... hogy mi az oka... és hog ytúljut-e rajta:D

Kedves NIna Law!

Te is átérezted azt, amit érzékeltetni akartam, akkor jó vagyok!!! :D Hogy mikor nyit valaki felé? Hát, most... bár nem biztos, hgoy egyből afelé, aki felé ti szeretnétek.. de az sem marad már távol...:)

Kedves Inoue-san, Emcé és (: Viki :)!

Örülök, hogy írtatok, de már szinte miondenre megválaszoltam az eléőző válaszokban, amire lehetett...:) Remélem, ti is írtok legközelebb!!! :D

Bocsi a gépelési hibákért a válaszokban és esetleg a fejiben, de siettem!!!

Jó olvasást, és remélem, ugyanolyan sok komit kapok, mint szoktam!!! :D:D:D:D

- Megjöttek a vendégek! - kiabálta egy őr, mikor beléptettük lovainkat a kapun. Én szokás szerint Periwinkle hátán ültem, kényelmes, de csinos világoszöld lovaglóruhában, balomon a bácsikámmal, kinek másik oldalán Sarah menetelt egy kisebb méretű lovon. Mikor előző délután rájöttem, hogy még életében nem ült lóháton, azonnal elkezdtem az alapokra tanítani.

 Az udvar közepére érve láttam, hogy Brandon felém igyekszik, s mikor a ló megállt, gyorsan lepattantam róla, elkerülvén, hogy a fiú segítsen le. Csak mikor már a földön álltam, akkor vettem észre, hogy Robin is ott van, a hátam mögött. Most is szokásos fekete öltözékét viselte, és láthatóan sokkal kényelmesebben érezte magát, mint a bálon az elegáns ruhában.

- Szia! - mosolyogtam rá kedvesen.

 Viszonozta a mosolyt. - Helló.

 Ám mielőtt bármelyikünk bármit is mondhatott volna, Brandon is megérkezett.

- Jó reggelt, Miss Merryweather! - üdvözölt egy udvarias meghajlás kíséretében. Ő már sokkal ünnepélyesebb, kifinomultabb ruházatot öltött, ami nekem itt, Holdföldén túlságosan nagyzolónak, túlzónak hatott. Sőt, ez a pompa szerintem még Londonban is nevetséges.

- Önnek is, Mr. Cunningham! - pukedliztem kecsesen, de legszívesebben vágtam volna egy csúnya grimaszt az öntelt ficsúrra. El is felejtettem, hogy ő is itt lesz, nem akartam vele lenni egyáltalán.

- Tetszettek a rózsák? - érdeklődött kíváncsian.

 Meghallottam, hogy Robin felhorkan, és Brandon vetett rá egy gúnyos, de egyben sötét pillantást.

- Ó, igen, hogyne - feleltem Brandonnak, akinek elégedetten megvillant a szeme. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy rózsáival együtt az udvarlását is elfogadtam. Legszívesebben fejbe vágtam volna magam, de már nm tehettem semmit. Hivatalosan is az udvarlóm. A fenébe.

 A szemem sarkából észrevettem, hogy Robin elhátrál. Ne!, akartam kiáltani, de mosolyognom kellett helyette a másik fiúra, mert nem akartam jelenetet rendezni.

- Elkísérhetem az étkezőbe? - tudakolta a fiú udvariasan, de közben láttam, hogy ott van a szája sarkában a diadalittas mosoly, ahogy egy pillanatra Robin felé téved pillantása.

- Igen - feleltem mereven, és elfogadtam felém nyújtott karját. Brandonba karolva tettem meg az utat, előttünk bácsikám haladt, oldalán a kis Sarah-val, akivel még mindig idegenkedtek kissé. Mindenki minket bámult, éreztem magamon a fagyos, szúrós pillantásokat, hiszen Brandon itt nem örvendett nagy népszerűségnek, és az előző közjáték után azt gondolhatták, hogy őt 'választottam'. Pedig pont akkor határoztam el, hogy meg fogom neki mondani, hogy nálam hiába próbálkozik.

 Ahogy beléptünk a nagyterembe, azonnal szembetaláltam magam Loveday csodálkozó, Coeur de Noir furcsálló, a Cunningham házaspár elégedett, s Brandon fivéreinek közönyös tekintetével. Loveday-re mosolyogtam, de szememmel azt üzentem neki: "Segíts"". Elvigyorodott, mikor megértette a sugallatomat, s megelőzve, hogy Brandon maga mellé ültethessen, felállt, és megszólalt:

- Catherine, drágám, úgy örülök, hogy eljöttél! Olyan régen tudtam már veled egy igazán jót beszélni! Gyere, mesélj, mi történt veled, mióta utoljára meglátogattál? - kíváncsiskodott, majd kísérőmre nézett. - Brandon, ha most megbocsátasz...

 A fiú azonnal elengedett. - Menj csak, nyugodtan - mondta nekem.

 Biccentettem egyet felé, majd Loveday-hez fordultam. - Ó, és nekem mennyi mesélnivalóm van! - Aztán halkabbra vette a hangom, és gondtalanul csacsogtam, mintha tényleg ez lenne az oka, hogy a nő elhúzott. Ahogy leültetett maga mellé,a többiek azt láthatták, hogy vidáman pletykálunk.

- Köszönöm - jegyeztem meg hálásan.

 Pajkos mosolyra húzta ajkát. - Nincs mit megköszönnöd. Igazán szórakoztató volt lerázni Brandont, de ha már itt tartunk, hogyhogy vele jöttél?

 Röviden elmondtam neki, mi történt pár perccel korábban, mikor megérkeztünk, persze arra gondosan ügyeltem, hogy Robin iránti érzéseim rejtve maradjanak.

- Egyszerre mindkét fiú udvarlását fogadod, ugye tudod? - nézett rám furcsállva.

- Igen, de meg akarom mondani a kuzinodnak, hogy hiába próbálkozik - jelentettem ki.

- És Robinnal mi van? - kacsintott rám.

- Neki meg... - kezdtem, de rájöttem, hogy felesleges Loveday-nek hazudnom. Ittam egy korty teát válaszadás előtt. - Szeretem - böktem ki végül.

- Ó, hát akkor minden rendben van - jegyezte meg.

- Nem, semmi sincs rendben! - fortyantam fel. - Már mi lenne rendben?

- Te szereted, ő szeret, majd megkéri a kezedet egy kis udvarlás után, összeházasodtok, és a többi... - sorolta.

- Egyáltalán nem biztos, hogy ő is szeret - ellenkeztem. - Lehet, hogy csak barátként...

- Ha már megcsókolt, akkor biztos, hogy nem vagy csak barát.

- Honnan tudod? - A kezemben megbillent a pohár, csaknem kiömlött belőle a tea.

- Csak tippeltem, de a reakciód, és az arcod színe alapján helyesen. - Kivette a kezemből a teát, mielőtt még teljesen kiborítottam volna.

- Loveday... ezt nem itt kéne megbeszélni... - utaltam még jobban elvörösödve a minket körülvevő emberekre.

- Igazad van - bólintott elkomolyodva, aztán az apjához fordult. - Apám, Catherine-nel kimegyünk sétálni a friss reggeli levegőre.

- Menjetek, leányom - hagyta rá a vezér, és visszafordult nagybátyámhoz, aki épp minket nézett mosollyal az arcán. Loveday szerelmes tekintetet vetett rá, majd elegánsan felállt, és ahogy én is követtem a példáját, belém karolt, s együtt vonultunk ki a helyiségből. Brandon felé direkt nem néztem, nem akartam, hogy véletlenül félreértse a pillantásomat.

- Nos - szólalt meg a nő, amikor végre kissé távolabb értünk a vártól -, tényleg megcsókolt már az öcsém?

- Ilyenről nem biztos, hogy illik beszélni - feleltem fülig pirulva, zavartan.

- Barátnőknek lehet - mosolyodott el. - És téged meg mióta érdekel az illem? Néha fiúruhában jársz-kelsz, a saját bátyádnak adod ki magad, aztán kurtizánnak öltözöl. Mi ebben az illendő?

- Loveday, honnan tudod? - toltam el magamtól megrémülve.

- Azt, hogy Charles nem létezik? Sok mindent tudok ám, amit mások nem... - kacsintott rám huncutul, de nem tudtam nevetni. Most nem.

- El ne merd mondani senkinek! - figyelmeztettem szigorúan. - Ez titok!

- Természetesen megtartom magamnak. Lakat lesz a számon - ígérte, mégsem oldotta fel bennem a feszültséget.

- Robinnak se! Apádnak se! - nyomatékosítottam.

 Védekezőn maga elé emelte a kezét. - Megígérem, hogy egyikőjük sem fogja tőlem megtudni. De... elmondod, miért játszod ezt a szerepet?

 Nagyot nyeltem. Elmondhatnék neki mindent. A szüleimet, a legyilkolásukat, a vadászatot, a menekülést apám oldalán. Viszont ha elmondom neki, őt is bajba keverem.

- Nem lehet, Loveday - hajtottam le a fejem. - Sajnálom.

 Egy ideig némán tanulmányoztam a földet, s csak azután néztem újra a nő arcára.

- Rendben - bólintott, elfogadva, hogy nem tudja meg a titkomat. - És mi lesz a fiúkkal? - váltott témát.

 Egy pillanatig nem jutott eszembe, mit akar, értetlenül meredtem rá, de aztán rájöttem. - Mi lenne velük?

- Miért nem akarsz megházasodni? Hiszen ha szereted...

- Ez nem olyan egyszerű, Loveday. Én nem mehetek férjhez - mondtam lassan.

- Jó,de miért gondolod ezt?

- Én... - Elcsuklott a hangom. Magam se tudtam a választ.

- Te...?

 Minden egyszerre akart kirobbanni belőlem.

- Én soha nem gondoltam házasságra! Udvarlóim sem voltak soha, az isten szerelmére! - fakadtam ki. Loveday nyugodtan állt, gondolom, érezte, hogy most hallgatnia kell. - Most teljesen a feje tetejére borult a világom, érted? Ez nem az én életem, ez nem én vagyok! - Idegességemben a karommal hadonásztam, a hajamba túrtam, tördeltem a kezemet. - Ez... én... soha nem így képzeltem el az életemet, engem nem arra neveltek, mint más lányokat, hogy jó feleség, anya legyek! Soha nem gondoltam ilyesmire, nem álmodoztam, nem vágytam rá! Úgy érzem, mióta csak idejöttem, hogy valaki más életét élem, és ez... nem az enyém, és...
 Elhallgattam, mert miközben beszéltem, én is csak akkor döbbentem rá ezekre a dolgokra. Hogy tényleg mintha valaki más életét élném. És most, hogy előjött, hogy kimondtam, úgy éreztem, megkönnyebbültem, megszabadultam valami tehertől. Mert rájöttem, hogy ez butaság. Ez is az én életem. Abban a pillanatban valami megváltozott. A madarak hangosabban daloltak, a nap fényesebben sütött, a szellő lágyabban cirógatta bőrömet, lengette hajamat, s a mosolyom egyre szélesebbé vált.
 Loveday közvetlenül elém lépett, és láttam rajta, pontosan tudja, mi megy most végre bennem. - Nem vagy itt idegen. Ez az otthonod - suttogta. - De ezt most már te is tudod...
 Bólintottam. - Csak el kellett fogadnom. Nem is... nem is tudtam, hogy ilyen rigolyákkal küzdök Így utólag már tényleg bolondságnak tűnik az egész.
- A belső gondok sosem butaságok - ellenkezett. - Menj!
- Hova? - fordultam felé értetlenül.
- Menj Robinhoz! Keresd meg! - A fiú gondolatára melegség járt át.
- Most?
- Most!
 Éreztem, hogy mennem kell. Ez az én sorsom, hogy boldog legyek itt, Holdföldén. Kit érdekel Brandon, Michael Smith, kit érdekel a világ?
 Egyre gyorsabban dobogó szívvel néztem fel a nőre. - Köszönöm. - És már indultam is, arra, amerre a fiút sejtettem, amerre a szívem húzott. Siettem a fal tövéhez, tudtam, hogy ott lesz, ahová a bál után menekültem. siettem oda, ahol ő a tudta nélkül várt rám.
 Átvágtam az udvaron az épületek között, mikor hirtelen a nevemet kiáltotta valaki. Hátrafordultam, felismervén Sarah hangját.
- Mondd! - szóltam rá kissé türelmetlenül.
 A kislány ott állt velem szemben, és a kezét tördelte.
- Catherine, haza szeretnék menni.
 Sietős léptekkel odamentem hozzá, megveregettem a vállát. - De hát még csak most jöttünk... Még egy kicsit várnod kell, de majd hazamegyünk később, jó? - Kissé szórakozott voltam, sietni akartam, hogy találkozhassak Robinnal. Hátat fordítottam Sarah-nak, és továbbindultam.
- De én most akarok menni! - üvöltötte utánam dacosan a kislány. Megmerevedtem. Hátha most kitör, hátha kiadja az érzelmeit végre. Sarah most fontosabb, mint én.
- Márpedig még maradunk - jelentettem ki vele szembefordulva direkt ingerlő hangon, hetykén félrebillentve a fejem.
- De én nem érzem jól magam! Unatkozok! - Két kis kézfejét ökölbe szorította az oldala mellett. Testtartása egyre növekvő feszültségről árulkodott.
- Akkor is maradunk, mert én jól érzem magam. Eredj játszani, üsd el az időt! - legyintettem felé, és tudtam, hogy ez lesz számára az utolsó csepp a pohárban. Láttam, ahogy vörösödik, elönti a düh a fejét, és imádkoztam, belül kántáltam a "Gyerünk!" szót, várva a kitörést, az ordítást.
 Ám abban a pillanatban, ahogy dacosan lépett egyet előre, ajkát összeszorítva, ahogy már-már kibuggyant pár tehetetlen-dühös könnycsepp, valaki kivetette magát a fák közül, odarohant hozzá, és vigasztalni kezdte. Azonnal felismertem Robint. Nyugtatóan suttogott valamit a kislánynak, míg én tehetetlenül néztem, hogyan zúzza porrá a munkámat. Pár pillanat múlva a kislány hátat fordított és elment, de még egyszer visszanézett Robinra, mintha ígért volna neki valamit.
 Ahogy eltűnt, a fiú végre felém fordult.
 - Mi a szentséges istenért bosszantod fel ezt a gyereket?!
- Mi jogon avatkozol bele, hogyan bánok a fogadott húgommal? - kiáltottam vele egy időben.
-------------------------------------------------------------
Nos? Vélemények? Kedvenc rész a fejiben? Van, ami esetleg nem tetszett?