Negyvenharmadik fejezet - Csomag

Sziasztok!

Sajnálom a késést, de most is alig volt időm, egyszerűen nincs időm semmire, mindig van valami program, ami miatt nem tudok írni, vagy dolgozat, vagy valami egyéb, ami megakadályoz. Bocsi.

Köszönöm a türelmeteket.

Jó olvasást!

 A külső világ látványa lassan hatolt el a tudatomig, mikor kinyitottam a szemem.  A nyitott ablakon át behallatszott a zajos madárdal, és a ragyogó nap sugara beborította a szobát. Hallottam Brutus és Dante lassú szuszogását, ahogy az ágyam lábánál fekve aludtak.  A párnám kék-fehér mintáját nézegettem, az apró virágok körvonalait rajzoltam körbe a tekintetemmel, és ekkor jöttem rá, hogy hol is vagyok.

- Végre itthon! – nyöszörögtem elégedetten. Az oldalamra fordulva szívtam be a reggeli levegő csodálatos illatát, majd egy hatalmas nyújtózkodás után felültem. Az ágyamat sokkal kényelmesebbnek találtam, mint amire emlékeztem, tehát jólesőn begubózva a takaróba, a fejtámlának dőltem. A gondolataim szabadon csapongtak, ahogy visszajátszottam magam előtt az előző pár nap eseményeit, azokat az eseményeket, amik a legjobban megviseltek. Mekkorát fordult az életem az alatt a két nap alatt, amit nem itthon töltöttem! Robin jutott az eszembe.

 Hogy lehettem ilyen szégyentelen, hogy megcsókoltam? Tudtam, hogy baj lesz, ha ottmaradok! Vajon hányszor fogja az orrom alá dörgölni ezt? Elpirult arcomat – bár nem láthatta senki – a tenyerembe rejtettem, és hangosan felnyögtem. Hogy fogok így újra a szemébe nézni?

 Áldottam az eget, hogy azóta még nem láttam. Előző este az estélyre sem jött vissza, egyetlen egyszer sem tűnt fel. Igaz, én is alig három Brandon-nal töltött tánc után bácsikámhoz menve engedélyt kértem a végleges távozásra. Megkerestem Sarah-t, míg ő a nevemben is elbúcsúzott, majd hazatértünk.

 Csak hajnalban sikerült elaludnom, mert az éjszaka sötétjében nem bírtam fegyelmezni a gondolataimat. Folyton az a vad csók játszódott le előttem, és Robin arca, ahogy előtte rám nézett. Régen, mindig undorodtam a gondolattól is, hogy valaki nyitott szájjal megcsókoljon. Talán azért, mert senki nem volt, hogy elmagyarázza, hogy ez nem is rossz.

 Nagyot sóhajtva kinyitottam a nyakamban lógó lánc medálját, és meredten bámultam a szüleim apró portréját.

- Apám, apám… miért is hagyott itt ilyen tudatlanul?

 Nem hagytam több időt magamnak elmélkedésre és önsajnálatra. Felkeltem az ágyból, megmosdottam, rövid tétovázás után felvettem a kék lovaglóruhámat, majd kilibbentem a szobából. Lesiettem az étkezőbe, ahol bácsikám az asztalfőn már várt rám.

- Jó reggelt, Catherine! – üdvözölt.

 Viszonoztam a köszönést, és leültem. Tükörtojást kezdtem el enni, füstölt sonkával. Számban összefolytak az ízek.

 Bácsikám halkan megköszörülte a torkát, mire ránéztem.

- Leányom,  nem gondolod, hogy valami probléma van ezzel a kislánnyal? – kérdezte óvatosan. – Olyan… nagyon komoly.

- Sarah-ra gondolsz? – Nagyot sóhajtottam. – Nem tudom, mi a normális egy hat éves gyerek esetében, de biztosan nem ez. Annyira visszafogott, nem kacag, nem huncutkodik, nem játszik… és még mikor a tanulást felvetettem, sem volt kifogása, csak beletörődött. – Elmosolyodtam. – De már van egy tervem a kizökkentésére.

 Sir Benjamin megrágta a szájában lévő falatot, és csak azután kérdezett: - Mi lenne az?

- Feldühítem. Azt akarom, hogy hisztizzen - jelentettem ki. - Tapasztalatból tudom, hogy jó, ha az ember kiadja az érzelmeit... - Elcsuklott a hangom, mikor erről beszéltem, hiszem rájöttem, hogy én is pont ezt teszem. Ha a szüleim jönnek szóba, főleg apám, visszafojtom az érzéseimet, nem engedem, hogy bárki más tudja, mit érzek. De egy hatéves helyzete merőben más - bizonygattam magamnak. A temetés óta egyetlen könnycseppet sem ejtettem, sírtam én már addigra eleget. Nem lesz még olyan dolog, ami rábírjon, hogy zokogjak. Szörnyű volt olyan kiszolgáltatottnak, magányosnak érezni magam. Nem, nekem nem szabad sírni, mert elragadna az önsajnálat.
 Rámosolyogtam kétkedő arcot vágó nagybátyámra. - Ne aggódjon, megoldom! Tudom, mire van szüksége egy árvának!
 Szomorú mosolyra húzta ajkát. - Ó, igen, te tudod...
 Nem akartam szánakozó szemébe nézni, inkább minden figyelmem az előttem lévő ételre fordítottam. Azonban bármilyen finomnak is találtam, nem tudta lefoglalni szabadon csapongó gondolataimat. Hirtelen eszembe jutott egy nagyon fontos téma.
- Bácsikám, az esküvő mikor lesz? - fordultam újra felé vidáman csillogó szemmel.
 Azonnal felderült az arca. - Azt hiszem, talán pár hét múlva. Ezt Loveday dönti el - vonta meg a vállát. - És téged nem bánt? Mármint, hogy nemrég jöttél ide, és szinte azonnal...
 Hangos kacagással szakítottam félbe. - Hogy bánt? Dehogyis, bácsikám, én örülök a legjobban! Szeretem Loveadyt, és boldogok lesznek együtt. És boldogságnál többet senki nem kívánhat.
 Sir Benjamin elmosolyodott.
- Kisasszony! - hallatszott az inas, Digweed hangja az ajtó felől. - Csomagja érkezett! - jelentette be, mikor odafordultam.
- Ó! - Azonnal felálltam. - Hova tette?
- Az előtérben találja meg.
- Bácsikám, ha megengedi, távoznék. - A választ meg nem várva, a kíváncsiságtól hajtva indultam el kifelé, hiszem még csak ötletem sem volt, mi lehet a csomagban, és egyáltalán kitől kaphattam. Alighogy kiléptem az étkezőből, szembetaláltam magam Sarah-val.
- Jó reggelt! - köszöntöttem.
- Neked is. Hova mész? - kíváncsiskodott.
- Csomagot kaptam - mondtam, és folytattam az utat. - Mindjárt jövök vissza, menj be reggelizni! - kiáltottam vissza neki, bár tudtam, mi fog következni.
- Várj, én is jövök! - szegődött a nyomomba, ahogy számítottam rá. Mióta otthont adtam neki, folyton velem akart lenni, amit persze nem is csodálok. Mindenki mástól tartózkodott, de első lépésként megtett nekem egy nagyon fontos feladatot: elment Lovedayért, mikor a bálba mentünk, és ezért hálás lehettem neki.
- Gyere csak! - jegyeztem meg mosolyogva, amikor mellém ért.
 Az előtérbe megérkezve megakadt a szemem egy dobozon. Viszonylag nagy volt, vagy fél méret hosszú, és két kisarasz széles. A barna csomagolópapíron az én nevem díszelgett cikornyás betűkkel. Nem ismertem fel az írást. Óvatosan kezdtem el bontogatni, dobogó szível lesve, mi lehet benne. A csomagolást hajtogatva erős édes illat csapta meg az orrom. Kinyitottam - s egy hatalmas vörös rózsacsokrot emeltem ki belőle. Mielőtt megnéztem volna a kísérőkártyát, már akkor bizonyosodott bennem, hogy ki lehet a küldő.
 Közönyös arccal olvastam el a rövid szöveget.

 "Miss Merryweather, bár az Ön szépsége jelentősen túlszárnyalja ezen rózsákét, mégis vettem a bátorságot, hogy elküldjem őket csodálatom jeléül.

Hódolattal, Brandon Cunningham"

 Még egyszer szemügyre vettem a méregdrága, tenyésztett, messziről szállított virágokat. Nem mondhatni, hogy el lettem volna ragadtatva, ahogy Mr. Cunningham számított rá. Nem tudta, hogy engem nem lehet a lábamról levenni sablonos bókokkal, melyekből csöpög a hamisság.
- Digweed, ezt tegye vázába, kérem! - adtam a kezébe a dobozt, és megfordulva el is távoztam volna.
- És a másik, kisasszony?
 Csodálkozva perdültem felé. - Milyen másik?
 Egy apró borítékra mutatott az asztalkán, amely alatt valami rejtőzködött. Ha a kézírás felismerésével nem vált volna világossá, ki a feladója, a feliratból azonnal tudtam volna. Ugyanis egyetlen szó szerepelt a borítékon - Rine. Dobogó szívvel emeltem fel a papírt, és megláttam alatta az apró virágcsokrot. Nem volt nagyobb a tenyeremnél, de a pirinyó fehér virágok arról a rétről származtak, ahol előző délelőtt beszélgettünk.
- Ó, Robin... - suttogtam némán, és kezembe vettem a gondosan összeszíjazott szálakat. - Ezt én teszem vázába - jelentettem ki, és a kibontatlan levelet a zsebembe téve kisiettem.
- Miért? - tudakolta kíváncsian Sarah, aki persze mellettem kajtatott. - Miért örülsz jobban annak?
- Mert Robint jobban kedvelem - jegyeztem meg egyszerűen.
- Ó! - Sarah szája arra a mindentudó gyermekmosolyra görbült.
- Menj reggelizni! - utasítottam.
- De én...
- Nem, menj el enni! - mondtam határozottan.
 Megtorpant, az alsó ajkát kissé előretolta. Vártam a kitörést, reménykedtem, de hiába.
- Jó - felelte végül színtelen hangon, és elmasírozott.
 Nagyot sóhajtva felmentem a szobámba. Gyorsan vízbe tettem a virágaimat, aztán lesiettem a kertbe. Kiültem a fal melletti padra, hagytam, hogy a napsugár késő nyári melege simogasson, és kibontottam a borítékot.

 "Délután háromkor várlak a Merryweather-birtok kapujánál! Lóháton gyere!

Robin"

 Szélesen elvigyorodtam a tömör, lényegre törő és a fiúra oly jellemző stílusban megírt üzenetet nézve. A papír szélét söndörgetve ábrándoztam, elképzeltem, ahogy Robin az asztala felé görnyedve leírja ezt a pár szót, ugyanis az látszott, hogy lassan, gondosan írták. a betűk nem mosódtak el, még csak el sem görbült a sor, egyedül a Robinosan összenyomott betűk árulkodtak az író kilétéről. Szinte már nálam is szebben ír, csodálkoztam rá, de persze ez nem csoda, hisz az édesanyja tanította.
 Egy gyengébb szélroham megcsapott - kezemben megrezzent a papír, s ezzel kizökkentett gondolataimból. Lassan felálltam, és azon kezdtem el törni a fejem, mit is csinálhatnék három óráig, hiszen addig még igen sok időm volt. Támadt egy ötletem, mire az étkezőbe siettem.
- Sarah! - szólítottam meg a kislányt, aki épp az asztaltól állt fel, befejezve a reggelijét. Talán egy kicsit túl határozottan szóltam, mivel észrevettem, hogy összerezzen. - Elkezdhetnénk a tanulást már ma - folytattam kedvesebb hangon.
- Rendben - bólintott, de láttam rajta, hogy nincs elragadtatva az ötletemtől.

***

 Nem tudom, hogyan gondolhattam arra, hogy Sarah-nak bármiféle kapcsolata lett volna ezelőtt a tanulással. Furcsa módon, a lelkem mélyén erre számítottam, talán gyors felfogása és éles esze miatt. Ám sajnálatos módon kiderült, hogy - egyszerű földművelő falusiak gyermeke lévén - se írni, se olvasni, se számolni nem tud. Sőt, még nem is nagyon látott betűt vagy számjegyet életében.

 Két óra tanulás után jobban kimerültem, mint ő maga. Szinte hálás voltam Digweednek, aki bejött hozzánk a könyvtárba, és ünnepélyes hangon bejelentette:

- Miss Merryweather, látogatója érkezett.

--------------------------------------------------------------------

Na, ki lehet az a látogató? Ötlet? Milyen lett? Remélem, nem nagyon unalmas...

Orchidée