Negyvennegyedik fejezet - Szabadság

Sziasztok!
Hozzáfűznivaló nicns, jó olvasást!!! (Fáradt vagyok!!!)

 Lassan poroszkált Periwinkle, én pedig nem siettettem. Élveztem a táj nyugalmát, és próbáltam elnyomni magamban a rossz előérzetet. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, miért, de kicsit tartottam a Robinnal való találkozástól.

 Brutus és Dante, mint két testőr, vettek közre jobb és bal oldalról, s a nyelvüket kilógatva baktattak mellettem. Izgatottan csóválták a farkukat, tudták, ha lovon ülök, akkor lehet számítani egy jó kis vágtára. Ám egyelőre még hiába reménykedtek, mert nem szándékoztam gyorsítani a tempón.

 Az ódon kapu, mely a birtok határát jelezte, tárva-nyitva állt, én pedig átmentem alatta. Brutus kicsit előresietett, és körbekémlelt, hogy nincs-e senki veszélyes arra, de nem talált semmit. Letértem az útról, a tisztásra, amely ott húzódott a kőfal mentén.

 Szemellenzőként felemeltem a kezem, és körbevezettem a tekintetem a környezetemen. És végre észrevettem az erdő szélén álló, félig a félhomályba olvadó fekete lovat és lovasát.

 Rezzenéstelenül viszonozta a tekintetem a lovas. Nem tudtam, mióta figyelhet, talán ő is pont abban a pillanatban vett észre, de az is lehetséges, hogy már régebb óta szemmel tartott. Felé indultam, s ő is felénk léptette lovát.

- Szia! - köszöntem.

- Szia - viszonozta, és elmosolyodott.

 Tudtam, hogy most mondani kéne valamit, hogy megtörjem a némaságot, de semmi nem jött ki a számon. Nem tudtam mit mondani. Nem volt mit mondanom. Pedig szörnyűnek és kellemetlennek találtam a csendet. Az a tegnapi csók teljesen megzavarta a kapcsolatunkat. Féltem, hogy a barátságunkat, azt a törékeny bizalmat lerombolta az előző napi merészségem és Robin viselkedése.

- Tegnap... - kezdte halkan.

 Talán kicsit éles hangon kérdeztem vissza. - Igen?

- Amikor lemondtál a gyöngyökről, az jó döntés volt. - mondta, legnagyobb meglepetésemre. nem azon lepődtem meg, hogy helyesnek tartotta, amit tettem, hanem azon, hogy úgy tett, mintha semmi nem történt volna a várudvarban.

- Tudom - feleltem, és próbáltam elnyomni magamban a csalódottságot, ami ugyanúgy váratlanul ért. Miért lennék csalódott, csak mert úgy tesz, mintha semmi nem történt volna? Hiszen pont azt tette, amit szerettem volna.

 Bár Robin próbálkozása, a dicséret jó ötlet volt a beszélgetés beindítására, mégsem tudtam elkapni a fonalat. Csak álltunk - vagyis ültünk lovunk hátán - egymással szemben, némán, ami bármilyen témánál kellemetlenebb volt.

- Nem indulunk? - kérdeztem zavarodva.

 Bólintott, és válasz helyett a mező túlsó vége felé indította lovát.

- Mit csináltál ma? - tudakolta kíváncsian érdeklődve, megtörve a még mindig uralkodó csendet, mikor melléértem, miután rászóltam a kutyákra, hogy indulunk.

- Hát, először is, reggel gyönyörű virágcsokrot kaptam, amit most meg is köszönök - mosolyogtam rá kedvesen, mire felderült az arca. - Kicsit tanultunk Sarah-val, aztán meglátogatott Mary.

- Az meg kicsoda?

- Egy ismerősöm a faluból. Mikor a múltkor jártam arra, összebarátkoztam vele. És most felajánlottam neki, hogy lehet a szobalányom - tájékoztattam.

- Minek neked szobalány? - értetlenkedett.

- Nekem semminek. Igazából nincs rá szükségem, de Mary-nek kell ez a munka. Úgy megörült, mikor szóba hoztam...

 Robin szája mosolyra húzódott.

- Min vigyorogsz? - kérdeztem rá pikírten.

 Pár pillanatig elmélázott, és aztán mondta csak:

- Tudod, eddig senkit nem ismertem, aki ennyire jószívű lett volna. - Elpirultam, és válaszra nyitottam a szám, de folytatta: - Először befogadod Sarah-t, és húgodként neveled, mert erre van szüksége. Most meg Mary-t látod el. Törődsz a körülötted lévő emberekkel, teljesen önzetlenül segítesz annak, akinek szüksége van rád.

- Én nem... - Soha nem gondoltam magamra jó emberként, ezért is lepett meg, amit mondott.

-És még nem is tértem ki arra, mikor a falusiaknak segítve kiszabadítottad a gyerekeket a de Noir-várból!

- Az a bátyám volt - javítottam ki.

- Neked is közöd volt hozzá, elvégre ott voltál a szobámban is, mikor kurtizánnak álcázva magad, bejöttél a várba. Aztán meg azzal az íjjal megmentetted az életem... az ellenséged voltam, miért tetted? - nézett rám csillogó szemmel. - Miért vagy ilyen jó?

 Elhajtottam egy fa ágát az arcom elől, mielőtt válaszoltam. - Azért, amiért te megmentettél a börtönben Smith-től, amiért te elvittél Holdszállásra, miután elájultam. Azért, mert nem vagyok Rossz.

 Láthatóan meghökkent, mikor saját szavait idéztem. Ahogy engem nézett, rájöttem, hogy megint túl messzire mentem. Az érzelmekről beszélni veszélyes téma. Ezért aztán hirtelen előreugrattam lovammal, és ügetésre fogtam.

- Na, mi van, be tudsz érni? - kérdeztem visszanézve.

 A leplezetlen kihívásra megcsillant a szeme, de a reakcióját nem vártam meg, vágtára ösztökéltem lovam. A kutyáimmal az oldalamon kegyetlenül taposva a füvet, s az apró virágokat, száguldottunk előre, élvezve a szabadságot. Periwinkle nyaka felé dőlve hagytam, hogy hajfonatomat vadul dobálja a szél, s ruhám ujját díszítő szalagok libegve lobogjanak. Egy le is hullott, miután táncot járt a levegőben. Utánakaptam a tekintetem, s pont láttam, ahogy Robin kinyúl, és elkapja. Aztán behúzódott mellém. Vetettem rá egy gyors mosolyt, s újra előre fordultam. Célnak kitűztem a mező messzi végén díszelgő fenyőfát.

 Combommal kicsit erősebben szorítottam lovam oldalát, még gyorsabb iramra sarkallva. Szegény pára mindent beleadott, de Robin lova még így is könnyedén mellettünk maradt. Hirtelen észrevettem félúton a fenyő felé egy kidőlt óriás fát, melyet addig a domboldal elrejtett előlem. Előrehajoltam a nyeregben még jobban.

- Rine, vigyázz, ott egy fa! - kiáltott Robin, s láttam, hogy letér mellőlem, hosszabb úton kikerülve a fát. - Rine!

 Nem hallgattam félelemből dermedt hangjára. Egyre gyorsabban és gyorsabban hajtottam a lovat. És végül a fához érve Periwinkle elrugaszkodott. Úgy éreztem, mintha nem is egy másodpercig, hanem több percig a levegőben lettünk volna. Győzedelmes ordítás szakadt ki a mellkasomból, olyan szabadnak éreztem magam. Olyan érzésem támadt, mintha repülnék.
 Puhán érkeztünk földre, és újra felvéve az iszonyatosan gyors iramot, megcéloztuk a fenyőt. Alig pár pillanat múlva a fa árnyékában leállítottam a lovat. Legalább annyira lihegtem, mint ő, a szívem őrült tempóban dörömbölt a mellkasomban.
 Robin és a kutyáim jó pár másodperccel később érkeztek, mikor én már le is szálltam a földre. A fiú dühösen ugrott le a nyeregből. Szeme az indulatoktól.
- Ezt a mutatványt még egyszer meg ne ismételd! - ordította magából kikelve, az ugrást érzékeltetve hadonászó kezével. Ujjai közt ott fogta kék szalagomat.
- Miért ne? - kérdeztem vissza zihálva.
- Mert veszélyes! - indulatoskodott. - Le is eshettél volna!
- Robin, teljesen ura voltam a helyzetnek! - győzködtem.
- De ha sár van a fa mögött, a lovad megcsúszhatott volna, te meg kitöröd a nyakad, vagy...
 Ekkor jöttem rá, hogy észérvekkel nem fogom meggyőzni.
- Á, tudom már! - kiáltottam fel, félbeszakítva szóáradatát. - Nem tetszik neked, hogy sokkal jobban lovagolok! - A butaságot csak valami más butasággal lehet kiütni, ezt tapasztalatból tudom.
 Reakcióját nem várva meg, megfogtam a lovam kantárját, és arra vezettem, amerről patakcsobogást véltem hallani. Jó pár pillanat múlva hallottam csak meg, hogy az észhez térő és döbbentségből felengedett Robin utánam ered.
 Amint megláttam a vizet, tudtam, hogy nem fogok tudni ellenállni a kísértésnek, hogy belemenjek. Periwinkle-t elengedtem, hadd menjen, hadd igyon, én pedig cipőmet ledobva belegázoltam bokáig. A patak pont elválasztotta a rétet az erdőtől, mint egy választóvonal, folyt végig a fák mentén. Nem volt széles, csupán négy-öt ölnyi.
 Leültem egy - a vízből félig kiálló - sziklára, amikor meghallottam, hogy valaki más is a vízbe jön. Hátranéztem - Robin csizmája a parton árválkodott, elhajítva, ő maga pedig öles léptekkel haladt felém. Mielőtt észbe kaphattam volna, már ott is állt mellettem, aztán hirtelen lehajolt, és vizet vett tálkát formáló kezébe. Felegyenesedve elém tartotta.
 A kezéről értetlenül az arcára emeltem tekintetem. Mosolygott.
- Igyál, tiszta a víz! - nógatott.
 Egy belső hang azt kántálta, hogy utasítsam vissza, de ahogy a szemébe néztem, nem tudtam nemet mondani. Átfogtam kezét az enyémmel, és a hüvelykujjához illesztve ajkam, kortyolni kezdtem. A szemem végig az övét fürkészte, egy pillanatra sem néztem volna másfelé. Mikor végül elfogyott a víz, lassan leeresztettük a kezünket, de ő közben fogva tartotta balomat.
 Közelebb hajolt, mire eszemhez tértem. Felpattantam, és elindultam kifelé a vízből. Villámgyorsan bújtam bele a cipőmbe.
- Rine! - szólt Robin, mikor visszaértünk a fenyőhöz.
- Igen? - fordultam felé.
- Meg vagytok hívva nagybátyáddal és Sarah-val együtt holnapra tízóraira a várba - jelentette be.
- Megint? - szaladt ki a számon, mire elszégyelltem magam.
- Ez nem bál lesz - nevetett fel. - Csal egy kis séta, borozgatás, teázgatás.
- Ó!- lepődtem meg. - Ez nem vall a... de Noir-okra.
- Visszatért Loveday - magyarázta, mire én nevettem el magam.
- Ott leszünk - biztosítottam.
- Nagyszerű! - derült fel az arca.
 Rámosolyogtam, mert én is így gondoltam.
- Akkor holnap találkozunk - jegyeztem meg búcsúzásképpen, és hátat fordítottam neki, hogy felülhessek a lovamra.
 Azonban Robin utánam kapott, és visszafordított.
- Máris mész? - kérdezte sajnálkozón.
- Hát... igen. Holnap úgyis találkozunk - vontam meg a vállam.
- Tényleg - felelte, hirtelen közönyössé váló hangon.
 Szótlanul nézte, ahogy felülök a lovamra. Intettem neki egyet, és lábam gyengéd szorításával indulásra ösztökéltem lovamat. Brutus és Dante abban a pillanatban értek a fel a folyótól, és szégyenszemre nekem addig eszembe sem jutottak. Pár pillanat múlva azonban már az oldalamon száguldottak hazafelé. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy Robin ott állt, és engem figyelt, míg el nem tűntem a látószögéből. Éreztem hátamba fúródó sötét tekintetét.
----------------------------------------------
Nos, kcsi húzás, ez van... milyen lett?