Negyvenhetedik fejezet - Az igazi fájdalom

Sziasztok!

Rizsa a fejezet után, jó olvasást! :D

 Úgy éreztem, semmi nem állíthat meg. Amerre haladtam, letaposott növényeket, megtépázott bokrokat hagytam hátra. Legalábbis én úgy éreztem, mintha mindent rombolnék futás közben.

 Zavarodott, őrült száguldásomat végül egy hatalmas kiálló gyökér állította meg. Nem vettem észre időben, és óriásit estem, a tenyeremre és térdemre érkezve. Erős szitokszók szaladtak ki a számon, miközben lassan feltápászkodtam. Lesepertem a tenyerembe mélyedt apró ág- és levéldarabkákat, és levertem a ruhámról is a piszkot. 

 Az arcom lángolt, a hajam kibontva, zabolázatlanul omlott a vállamra, a ruhám is rendesen megtépázott állapotba került, s a szívem őrült ritmusban vert. Lehunytam a szemem, miközben nekitámaszkodtam egy fa törzsének, s vártam, hogy légzésem egyenletessé váljon.

 Mikor végül kinyitottam a szemem, rádöbbentem, hogy az erdőnek egy számomra teljesen ismeretlen részén vagyok. Csend uralkodott, mindenütt némaság, még a szél sem suhogtatta a leveleket, madárhangot sem lehetett hallani. Tetszett ez a csend, mert pont erre volt szükségem. Tudtam, hogy ez egy biztos hely, ahol nem találnak rám. Teljesen egyedül voltam a hatalmas erdő kellős közepén.

 Leültem az egyik fa törzse mellé, nekitámasztottam a hátam, és hagytam, hogy a gondolataim szabadon csapongjanak. Robinon gondolkodtam, Sarah-n, a szüleimen, az életemen. Leginkább apámon. Annyira hiányzott! Belülről marták a szemem a könnyek, de nem hagytam, hogy kibuggyanjanak. Visszaidéztem a vele töltött időt, az ide-oda ingázást, a költözéseket, a menekülést, mindent. És hiába jöttem rá, hogy akkor nekem nem volt jó életem, mégsem cseréltem volna soha az égvilágon senkivel.

 Már sok órája ott ülhettem, magamban gondolkodva, mikor hirtelen egy ág roppanását hallottam meg. Összerezzentem, aztán halkan, óvatosan felálltam. Még a levegővételemre is odafigyeltem, nehogy az buktasson le. Lassan kikukucskáltam az engem takaró fa mögül, arrafelé, amerről a zajt hallottam, de nem láttam senkit. Aztán pont amikor megnyugodva visszahúzódtam volna a rejtekhelyemre, újabb ágreccsenés hangja jutott el a fülemig, és váratlanul egy sötét alak jött ki a bozótból. Nem vett észre, ezért előléptem.

- Robin, te mit keresel itt? - szegeztem neki a kérdést hűvösen, olyan hangsúllyal, melyből kitalálhatta, hogy jelenléte nemhogy felesleges, de még zavaró is.

 Felkapta a fejét, rám bámult. Szemében megkönnyebbülés és egyben düh kavargott.

- Én?! - kiáltotta. - Téged kereslek!

 Gondolom, várt valami reakciót tőlem, ehelyett csak egy szemöldökfelhúzást kapott válaszul.

- Tudod, hogy mennyire megrémült mindenki? A bácsikád halálra aggódja magát! - folytatta. - Azt hittük, valami bajod van, ehelyett látom, csak elvonultál, szólás nélkül! Lehet, hogy otthon, Londonban, megteheted ezt, de nem jöhetsz ide vakációzni és az érted felelős nagybátyádra a frászt hozni! Nem tudom, te miféle szabályok szerint élsz otthon, de itt ezt nem lehet megtenni! Hogy képzelted te ezt?!

 Persze, vakációzni, mi? Tudtam, hogy ezt nem írhatom fel neki a listára, mert nem tudhatja, hogy miért jöttem ide. Viszont abban a pillanatban elhatároztam, hogy most megtudja.

- Hogy hogy képzeltem? - ismételtem meg a kérdést, suttogva. Farkasszemet néztem Robinnal, aki szinte remegett dühében. Tekintetem erősen fogva tartotta az övét, hogy megértse, felfogja, és elhiggye, amit mondani fogok. - Elárulom neked, hogy képzeltem - folytattam egyre hangosabban. - Egyedül akartam lenni.

 Észrevettem, hogy megfeszül az állkapcsom, s ellazult tartásom merevvé válik, tekintetem még keményebb lesz, talán ezért nem szólt közbe.

- Azzal vádoltál meg, hogy soha nem éreztem még igazi fájdalmat. Nagyobbat nem is tévedhettél volna! -  csattantam fel, mire összerezzent. Láttam, hogy a teljes figyelme rám és a mondanivalómra irányul. - Igen, jól érezted a múltkor, hogy valamit nem mondtam el. - Nagy levegőt vettem, mielőtt folytattam volna. - Én nem vakációzok itt, ahogy te mondtad, hanem ez az otthonom. Apám halála után kellett idejönnöm, aki egyedül nevelt, mert anyám hároméves koromban halt meg. - Nem néztem rá a fiúra, a fákat bámultam, oldalra nézve. - És nekik nem jutott békés, kellemes halál! Mindkettejüket meggyilkolták! - A végére már kiabáltam. - Apám harcosnak nevelt, hogy meg tudjam védeni magamat azoktól, akik ártani akarnak nekem, de őt nem tudtam megmenteni! - A hangom remegni kezdett. - Tudod te, mi az igazi fájdalom? Hát ez! - mutattam Robin felé a két kézfejemet, hogy láthassa rendesen. - Látod ezeket az apró hegeket? Ezek mutatják az én fájdalmamat!

- Mit... csináltál? - suttogta közbe.

- Szétvertem apám dolgozószobájában a szekrényt! - feleltem. - Nem is láthattam a holttestét, mert mire megtalálták, már napok óta ott volt, és... - elcsuklott a hangom. - Nem engedték, hogy akár egy búcsúpillantást is vessek rá. Senki nem maradt ott mellettem, teljesen egyedül maradtam. - Üveges szemel meredtem magam elé, ahogy rám törtek az emlékek. - Ott voltam egyedül, a nyakamban egy csomó adóssággal, lakhely, társ nélkül... és el kellett jönnöm, messzire az otthonomtól, egy olyan helyre, ahol senkit nem ismertem... - Újra átéreztem magamban az elveszettséget, a magányt, a félelmet.

- Rine... - hallottam meg Robin suttogását, ami kizökkentett. El is felejtettem, hogy ott van. A kezét nyújtotta felém.

- Tűnj el! - rivalltam rá dühösen, rádöbbenve, hogy végig ott állt mellettem. - Takarodj!

 Láttam rajta, hogy nem érti, mi van velem.

- Hagyj magamra! - ordítottam rá, és egy kicsit meg is löktem a visszaút irányába.

 Elkapta a csuklómat. - Rine...

- Hagyj! - üvöltöttem, és meglendítettem a kezem. - Takarodj!

 A pofon nagyot csattant Robin arcán. Vonásai hirtelen megkeményedtek, aztán villámgyorsan hátat fordított, és egyetlen szó nélkül eltűnt az erdőben.

 Először a diadal érzet öntött el, és csak közvetlenül azután jött a kimerültség. Hirtelen nagyon gyengének éreztem magam, a színek összemosódtak a szemem előtt, a világ forgott körülöttem, a lábaim összecsuklottak, egyszerűen leomlottam a fa tövébe. És amint a földre érkeztem, és a homlokom, a kéregnek támasztottam, kitört belőlem a zokogás. És nem az a nőies, aranyos kis hüppögés, ó, nem. A hónapok óta visszatartott könnyek most sebesen peregtek le az arcomon. A fájdalom, a veszteség mart belülről, s ajkamról csukló hangok törtek fel. Úgy markoltam a fa törzsét, mintha az életem múlna rajta, másik kezem erősen ökölbe szorítva hevert az ölemben. Ott ültem a lábaimon, begörnyedve, remegő vállaimat behúzva, és csak sírtam, úgy, ahogy apám halála óta nem. De most nem csak őmiatta, hanem Robin miatt, Sarah miatt, a düh miatt. Ez a sírás most mindenért volt.

 Egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Annyira régen elfojtottam az érzelmeimet, hogy most, hogy végre kitörtek, nem akartak csitulni. Talán öt-tíz perc telhetett el így, mikor hirtelen megéreztem, hogy valaki átkarol, elhúz a fától, és magához von. Ki sem kellett nyitnom a szemem - bár ha kinyitottam volna, de jutottam volna előbbre a könnyek miatt -, anélkül is tudtam, ki az, éreztem az érintésén, az illatán. Robin a kezével lágyan átölelt, miközben a mellkasához vont. Nem volt sem erőm, sem akaratom tiltakozni, csak hagytam magam. Rázkódó vállakkal dőltem neki, ott kuporogtam az ölében.
 Éreztem, ahogy tétován a hajamhoz ér, és elkezdi simogatni, le, egészen a hátamig. Keze egyre bátrabban  simított végig rajtam csitítóan, nyugtatóan. Nem szólt egyetlen szót sem, nem mentegetőzött, se nem vigasztalt, tudta, hogy most teljesen elég ennyi. Nem fészkelődött, nem siettetett, csak hagyta, hogy kiadjak magamból mindent.
 Hamarabb fogytak el könnyeim - és velük együtt az összes felgyülemlett érzelem, mint a düh is -, mint az ő türelme. Egyre kevesebb és kevesebb csepp folyt végig arcomon, míg végül már csak a halk hüppögés maradt. Csak ültem Robin ölében, és mélyen beszívtam az illatát. Örültem, hogy nem hagyott ott, mikor én elküldtem. Tudta, mire - vagy inkább kire - van szükségem, amikor én nem.
 Nem mertem felnézni az arcába. Talán a szégyen tartott vissza, hogy ilyen kiszolgáltatott állapotban lát. Talán a megilletődöttség, hogy itt maradt velem. Talán a bűntudat, amiért olyan gonoszul viselkedtem. Végül azonban szembenézve az összes félelmemmel, felemeltem a fejem. Szeme az arcomat pásztázta, s én olyan őszinte megbánást láttam benne, mint amilyet még soha senkiében.
- Sajnálom - mondta halkan, és kezével óvatosan az arcom felé nyúlt, és tekintetem el nem eresztve, elkezdte letörölni a könnyeimet. - Igazán, szívből sajnálom.
 Lassan megráztam a fejem. - Nem... Semmi... gond. Én kérek bocsánatot az előzőekért... hogy így... kiborultam - mondtam akadozva -, a fájdalom beszélt belőlem, na harag...
- Nehogy még te kezdj el mentegetőzni! -vágott közbe csendesen, de határozottan. - Még akkor sem mondhattam volna neked azt, amit mondtam, ha nem mentél volna keresztül ilyen nehéz dolgokon. Pláne így... sajnálom, és esküszöm, hogy soha többé nem foglak megbántani - jelentette ki komoly arccal.
 kijelentésére először a szívem reagált, egyre gyorsabban és erőteljesebben dobogva. Gyomrom megremegett, s egy furcsa szorítás a torkomban nem hagyott szóhoz jutni. Lassan elmosolyodtam, mire Robin is követte példámat. Keze újra a hajamba siklott, és elkezdte az ujja köré csavargatni egy tincsemet. Szeme az enyémet fürkészte, mélyen, szinte gondolataimba látva.
 Olyan lassan, nyugodtan teltek a percek, minden pillanatot kellően ki tudtam élvezni. Azt is, hogy Robin keze az arcomra csúszik, és lágyan bizsergetni a bőrömet. Azt is, ahogy közelebb hajol. Azt is, ahogy gyengéden megcsókol.
 Lehunytam a szemem. Ez a pillanat mindennél többet ért számomra. Átkaroltam a nyakát, és beletúrtam a hajába. Ezen felbátorodott, még szorosabban vont magához, olyannyira, hogy egy talpalatnyi hely sem maradt köztünk. A kabátjának minden egyes csatját, gombját éreztem, hol nyom.
 A következő pillanatban a gyengéd csók bátrabb lett, nyelvünk, ajkunk összefonódott. Mikor végül nem bírtuk már levegővel, Robin megszakította a csókot, és áttért az arcomra. Végigpuszilta az állam vonalát, egészen a fülemig. Ott megállt, tétovázva pihegett pár pillanatig, aztán belesuttogott; belesuttogta azt a szót, minek hallatára egy dobbanást kihagyott a szívem.
- Szeretlek.
--------------------------------------------------
Nos, nagyon nagy problémáim voltak a fejezet megírásával kapcsolatban, bétázva sincsen. Sajnálom, hgoy ilyen sokat késett, de tényleg azt akartam, hgoy jó legyen, de nekem valami még mindig nem oké benne, de már nem akartalak tovább váratni titeket.
Na, ki mit szól? Gondolom, a fejlemények mindenkinek a kedvére valóak...;)
Killa, remélem, a múltkori rossz hangulatú fejezet után ez kicsit felvidít:)
Puszi mindenkinek, köszönöm a türelmeteket!!!
Orchidée