Negyvennyolcadik fejezet - Gyönyörű

Sziasztok!

 El sem tudom mondani, mennyire szégyellem magam. Nagoyn régen nem hoztam frisset, nem is tudtam, hogy ennyi idő eltelt az utolsó feji óta. Tényleg sajnálom. De nyár van, és én meg KRESZ-re járok, és tanulok, meg angol középfokúra is készülök, amikor meg végre pihenek sem írni, sem pedig gépelni nincs kedvem. Nem ígérem, hogy ez változni fog, de próbálok javítani. Egyet biztosan megígérek.  

A TÖRTÉNETET (EGYIKET SEM) NEM FOGOM FÉLBEHAGYNI. 

 Lehet, hogy ritkán jön friss, lehet, hogy sokáig nem jön, de jönni fog. Köszönöm a türelmeteket.

Killa, a megnyugtatásodra közlöm, hogy lesz 18+-os rész, talán már nem is olyan sokára... És igen, a történet a végéhez kezd közeledni, de azért még van hátra jó pár fejezet - pontosan még én sem tudom, mennyi.

Dianna, szeretném veled közölni, hogy őszinteséged nagyon jól esett, és dicséreted is. Örülök, hogy Maria-rajongásod ellenére idetaláltál, és olvasni kezdtél, és hogy nem csalódtál. Tudom, hogy a sztori eleje elég unalmas, de hát valahogy el kellett kezdeni, és kezdő íróként ugye még nem tudtam valami túl nagyot alkotni - mellesleg még mindig kezdő írónak vallom magam. Remélem, maradsz, és továbbra is figyelemmel követed ezt a történetet.

Annak, aki még nem tudná: van egy másik blogom is, jobb oldalt a modulok közt megtalálható.

Egy kis emlékeztető, mert már igazán régen volt friss:

 Olyan lassan, nyugodtan teltek a percek, minden pillanatot kellően ki tudtam élvezni. Azt is, hogy Robin keze az arcomra csúszik, és lágyan bizsergetni a bőrömet. Azt is, ahogy közelebb hajol. Azt is, ahogy gyengéden megcsókol.

 Lehunytam a szemem. Ez a pillanat mindennél többet ért számomra. Átkaroltam a nyakát, és beletúrtam a hajába. Ezen felbátorodott, még szorosabban vont magához, olyannyira, hogy egy talpalatnyi hely sem maradt köztünk. A kabátjának minden egyes csatját, gombját éreztem, hol nyom.

 A következő pillanatban a gyengéd csók bátrabb lett, nyelvünk, ajkunk összefonódott. Mikor végül nem bírtuk már levegővel, Robin megszakította a csókot, és áttért az arcomra. Végigpuszilta az állam vonalát, egészen a fülemig. Ott megállt, tétovázva pihegett pár pillanatig, aztán belesuttogott; belesuttogta azt a szót, minek hallatára egy dobbanást kihagyott a szívem.

- Szeretlek.

Jó olvasást!

 A torkom megremegett. A belsőmben tűz lángolt, boldog, bódító tűz. Szemem előtt minden elhomályosult, kivéve egyetlen alakot, a fiút, aki előttem ült, engem az ölébe vonva. A szám elnyílt, mégis hosszú másodpercekig nem tudtam megszólalni. A hangszálaim mintha megrekedtek volna, a tudatom mintha lelassult volna a hatalmas adag boldogság hatására.

 Oldalra kaptam az arcom. Lassan felmértem Robin arcának minden egyes pontját, állától kezdve, felfelé haladva. Megálltam a szájánál, a mosolygós gödröcskéinél, az orra nyergén, s végül hagytam, hogy tekintetünk találkozzon. Nyelvemben a láthatatlan béklyó abban a pillanatban feloldódott.

- Én is - suttogtam, nem hangosabban, mint ő az előbb, talán csak a számról olvasta le. - Szeretlek, Robin de Noir - erőltettem meg a hangom, s kijelentésem határozottan, mégis lágyan csengett.

 Robin arcán a halvány mosolyt egy fülig érő széles vigyor váltotta fel. Rövidke mondatomra reagálva egy apró, ám szeretetteljes puszit nyomott a számra, de ez annyira bensőséges volt, hogy belepirultam.

- Meddig akarsz még itt ülni? - kérdezte halkan.

 Elnevettem magam. - Ó, nagyon kényelmes az öledben üldögélni. - Mocorogtam egy kicsit, aztán felállni készülődtem. - De ha van jobb ötleted, csinálhatunk mást is... - A problémám az volt, hogy felemelkedtem valamennyire, aztán majdnem elvágódtam, ugyanis nem tudtam mivel megtámaszkodni.Ha a kezemre támaszkodok, akkor a fenekemet felnyomva tudtam volna csak felemelkedni, ami, valljuk be, kissé megalázó, főleg férfitársaságban. Mielőtt elmerenghettem volna, hogy mit is tegyek, Robin megoldotta a bajomat, ugyanis úgy egyenesedett fel, hogy engem is magával húzott. Gyorsan leporoltam a szoknyámat, bár hiába. Féltem, hogy Loveday meg fog ölni ezért a ruháért. Sőt, ezt már előre tudtam, hogy így lesz, így inkább, nem gondolva az elkerülhetetlenre, Robinra koncentráltam. Magabiztosan állt mellettem, és engem nézett.

 Intett egyet a fejével. - Gyere! Mutatni akarok neked valamit!

- Mit? - kíváncsiskodtam, miközben mellé léptem.

- Majd megtudod - kacsintott vigyorogva, és elindult az erdő sűrűje felé. Óvatosan követtem, vigyázva a ruhámra, ne legyen még ennél is nagyobb baja. Szememet forgatva haladtam a fiú után, aki néha annyira előreszaladt, hogy utána kellett kiabálnom.

- Robin, várj már meg! - üvöltöttem már vagy harmincadjára, mire nagyot - és színpadiasat - sóhajtva kezdte támasztani az egyik fa törzsét.

- Nem tudsz egy kicsit, csak egy icipicit gyorsabban haladni? - tudakolta, mikor mellé értem.

- Hová sietsz ennyire? - csattantam fel, és vágtam egy szemtelen grimaszt, ahogy előre fordult.

- Láttam - jelentette ki gunyorosan, és tovább indult; most már mellettem. Azonban én tudtam, hogy nemsokára megint méterekkel előttem lesz.

 Lenéztem az oldala mellett lógó kezére. Tétováztam. Meg akartam fogni, de valami visszatartott. Nem merem, ismertem be magamnak döbbenten, félek megérinteni a kezét. Ez a felismerés meglepett, és hirtelen jött határozottsággal Robin keze felé nyúltam, s tenyeremet lágyan az ujjai közé csúsztattam. Megilletődötten rám nézett, ahogy megérezte félénk érintésemet, és meglátta óvatos mosolyomat. Szélesen elmosolyodott, majd tovább menetelt, de most már a kezemet szorongatva. Ujjainkat összekulcsolta, és úgy irányított maga mellett. Többet nem is kellett szólnom, ugyanis érezte, hogy nekem mi a kényelmes tempó, és uralkodott türelmetlenségén.

- Hunyd le a szemed! - kérte pár perc múlva, velem szembefordulva. Megtettem, amire kért, nem ellenkeztem. Éreztem, ahogy másik kezemet is megragadja, s lassan, óvatosan, mozdulatokkal és halk szavakkal dirigált, merre menjek. Csak a fülemre hagyatkozhattam, ha ki akartam találni, hova is megyünk. Valahonnan vízcsobogást hallottam, mintha...

 Robin váratlanul megállt. Eleresztett, hallottam a lépteit, ahogy félrehúzódott, mellém.

- Kinyithatod!

 És én megtettem.

- Ó, édes istenem! - szakadt ki belőlem a kiáltás.

 Csak álltam és bámultam. Ott voltunk az erdő fái közt, egy bizonyára jól elrejtett részen, ahol - szó szerint - a madár se jár. Egyetlen csicsergő dallamot sem hallottam, csak a víz csobogását. Ugyanis ott folydogált a folyó, mely a falut is keresztülszelte, s egy nagyobb sziklán vízesésként zubogott alá. egyenesen egy tóba, amit - kövekkel elzárva az útját - felduzzasztottak. A partján színes virágok tömkelege mosolygott rám, kecsesen hajoltak a víz tükre fölé, mintha egy szivárvány venné körbe az aprócska tavat.

- Tetszik? - kérdezte Robin halkan, apró mosollyal a szája sarkában.

- Gyönyörű! - leheltem felé fordulva. Rá mosolyogtam, aztán mellé lépve hirtelen elhatározással átöleltem. - Köszönöm, hogy elhoztál ide! - mondtam hozzábújva, de úgy, hogy jobb arcomat a nyakának támasztottam, s így tudtam csodálni ezt a csodálatos helyet.

 Eleinte mintha meglepődött volna érzelemkitörésemen, ám felnevetett - nem gúnyosan, boldogan.

- Nem akarsz belemenni? - kérdezte váratlanul.

- Bele lehet? - néztem fel az arcába.

 Megforgatta a szemét. - Miért ne lehetne?

 felnevettem, elengedtem, s a vízparthoz rohantam. Ott ledobtam a cipőmet - a ruhámat minek venném le, annak már mindegy -, aztán belegázoltam a vízbe. Nem volt hideg, mint amire számítottam, sőt inkább kellemesen langyosnak neveztem volna. Mikor már combközépig benne álltam, Robin felé fordultam, aki már csizma, mellény, kalap és sálak nélkül állt a parton még szárazon. Hát ezt nem hagyhatjuk, ugye?

 Mikor az én mosolygó, hívogató pillantásom és az ő kedvesen, mégis gunyorosan vidám tekintete találkozott, lassan elindult befelé. Észrevettem, hogy kissé óvatosan mozog, mintha nem szeretne nagyon vizes lenni. Ahogy elém ért, lágyan felnyúlt, és megfogta a hajamat. Lassan kezdte el simogatni. Ekkor támadt egy ötletem. előreléptem, hogy teljesen a közelemben legyen, majd gyengéden megcsókoltam. Mielőtt a csók elmélyülhetett, vagy Robin átkarolhatott volna, kezem a mellkasára tettem, és olyan erősen megtaszítottam, ahogy csak tudtam. 

 Meglepődve felkiáltott, és elborult, bele a vízbe. Nem néztem meg, mennyire merült el, gyorsan bentebb menekültem, hátha megmenekülök a bosszúja elől. Nem sikerült. Amint a mellkasomig ért a víz, elkapott hátulról, és szembefordított magával, úgy ölelt át. Az inge nyakából is folyt a víz, és a hajának egy része is nedvesen a fejéhez tapadt. ezért elégedett voltam a lökésemmel.

- Ha harc, hát legyen harc - jelentette ki fölényes vigyorral az arcán.

- Legyen - bólintottam rá, aztán láttam, hogy vesz egy nagy levegőt, s gyorsan követtem a példáját, mert karjával fogva tartott.

 Lebukott a víz alá - velem együtt. Egészen lentre vitt, szinte az alattunk lévő homokig. Ha azt várta, kapálózni kezdjek... na, azt várhatta. Átkaroltam a nyakát, és kinyitottam a szemem. A víz tiszta volt, annyira, hogy teljesen jól láttam Robin arcát. Nyitott szemmel nézett vissza rám, göndör tincsei csak úgy szálltak mindenfelé. Beletúrtam a hajába, kicsit megborzoltam. Felém hajolt, és megcsókolt, úgy emelkedtünk fel a felszínre. Alighogy lélegzethez jutottam, nekiesett ajkaimnak, vadabbul, mint az előbb, mégis lassan és gyengéden.

- Rine - lépett hátra hirtelen -, mondani akarok valamit.

- Mit? - néztem fel rá, mert kihallottam a hangjából a komolyságot.

 Nem felelt, csak megfogta a kezem, kivezetett a folyóból.

- Másszunk fel oda! - mutatott a sziklára, ahonnan a vízesés folyt lefelé.

- Rendben - egyeztem bele összezavarodottan. Ezt akarta volna mondani? Inkább azonban nem kérdezősködtem, hanem hagytam, hogy segítsen mászni, pedig magamtól is fel tudtam volna menni, de jól esett az érintése. Nem telt bele sok időbe, ott álltam és bámultam, újra megilletődve a táj szépsége miatt.

- Ó, Robin, ez annyira gyönyörű! - sóhajtottam, nekidőlve a mellkasának.

 Elmosolyodott, mikor szembefordított magával. - Szerintem te vagy a gyönyörű. - A szemében látszott, hogy őszinte, látszott, hogy komolyan gondolja. Mélyen elpirultam, de a tekintetem nem sütöttem le.

- Köszönöm - feleltem halkan, aztán visszafordultam a tó és a vízesés felé. Hallottam, hogy Robin mögöttem motoz, ezért kíváncsian odalestem. A zsebében piszkált, keresett valamit. Mikor észrevette, hogy nézem, rám mosolygott, és azonnal abbahagyta. Mintha észre sem vettem volna, úgy tekintettem újra előre, de fülelve hallottam, hogy sokkal óvatosabban folytatja. Aztán a mocorgás hirtelen abbamaradt, ahogy ránéztem megint, láttam, hogy felderült az arca, megtalálta a... hogy mit, azt nem tudtam. Azt azonban észrevettem, hogy a viselkedése megváltozott. mintha ideges lett volna, a mozdulatai kapkodóvá váltak, egyik lábáról a másikra állt.

- Valami baj van, Robin? - kérdeztem halkan, és megsimítottam az arcát.

 Furcsán nézett rám. - Baj? Az nincs - felelte, majd vett egy nagy levegőt, és...

 Szentséges. Szűz. Mária.

 Letérdelt, fél térdre ereszkedett előttem.

 Majdnem elájultam. A szívem óriásit dobbant.

- Rine - szólított meg komolyan -, hozzám jössz feleségül? - És nyújtotta felém a tenyerében az apró, míves karikagyűrűt, melyet annyira keresett az imént.

- Igen - mondta egyszerűen, mert többet nem tudtam mondani. Elszorították a torkomat a feltörő érzések.

 Robin felhúzta a gyűrűt az ujjamra, én pedig elsírtam magam. Megint.

 Felállt, és szorosan magához ölelt.

- Ne sírj! - parancsolta erélyesen. - Azt a vidám mosolyt szeretném látni az arcodon.

 Megtettem, amit kért, könnyeim fátylán keresztül szívem minden boldogságától ragyogó mosolyt vetettem rá.

- Boldog vagy? - kérdezte suttogva.

- Ennyire boldog még sose voltam! - susogtam vissza.

 Felnevetett, és eltolt magától. - Mit szeretnél most csinálni? Hazamenni, vagy sétálni, vagy...

- Leugrani, itt! - mutattam magam mögé. - A vízesésnél.

 Elvigyorodott. - Én benne vagyok!

 Lassan belegázoltunk a legmélyebb helyen is csak térdig érő patakba, és elkezdtünk szaladni. Kacagtunk, s a víz csak úgy fröcskölt lábunk alatt. Robin fogta a kezem, végig, s az elrugaszkodás pillanatában pedig a levegőben átölelt, és úgy zuhantunk bele a mély vízbe, a vízesés alá.

 Kacagva értünk a felszínre. Itt nem ért le a lábunk, Robin mégis átkarolt, alig tudtam a felszínen maradni. Hirtelen ellöktem magamtól, és a mélybe buktam. Jól lesüllyedtem, hogy ne követhessen, és célba vettem a vízesés függönye mögötti részt. Éreztem, ahogy fentről becsapódó víz mélyebbre nyom, de haladtam tovább. Amikor megéreztem, hogy átjutottam, felemelkedtem. Lihegve dugtam ki a fejem a vízből, s ráültem egy sziklára, s a víz nyakamig elborított.

 Próbáltam kukucskálni a vízfüggönyön keresztül, de nem láttam Robint. Füleltem is, de a hangját sem hallottam. Aztán váratlanul kibukott a feje előttem. Felkacagtam.

- Megtaláltalak - jelentette ki. - Milyen jutalom jár érte? - A hajából csöpögött a víz.

- Egy csók - feleltem, mire odahajolt hozzám. nem is, odasimult egész testével.

- Reméltem is - suttogta huncutul, aztán megcsókolt, de minden gyengédség nélkül, amit nem bántam.

 Egyáltalán nem.

---------------------------------------------

Ez is most egy eléggé elhúzott, laza epizód lett, de azért van benne egy-két fontos esemény... Nos, mik a vélemények?

Puszi: Orchidée