Sziasztok!
ÚJRA ÉLEK, ITT VAGYOK!!! :D
ÚJRA ÉLEK, ITT VAGYOK!!! :D
A cím nem igazán sokatmondó, csak egy muszáj-volt-valamit-cím, de ez van. Hát, nem tudom, emlékeztek-e, hol tartott a történet, ha nem, itt van az elején egy kis emlékeztető...:)
Átvágtam az udvaron az épületek között, mikor hirtelen a nevemet kiáltotta valaki. Hátrafordultam, felismervén Sarah hangját.
- Mondd! - szóltam rá kissé türelmetlenül.
A kislány ott állt velem szemben, és a kezét tördelte.
- Catherine, haza szeretnék menni.
Sietős léptekkel odamentem hozzá, megveregettem a vállát. - De hát még csak most jöttünk... Még egy kicsit várnod kell, de majd hazamegyünk később, jó? - Kissé szórakozott voltam, sietni akartam, hogy találkozhassak Robinnal. Hátat fordítottam Sarah-nak, és továbbindultam.
- De én most akarok menni! - üvöltötte utánam dacosan a kislány. Megmerevedtem. Hátha most kitör, hátha kiadja az érzelmeit végre. Sarah most fontosabb, mint én.
- Márpedig még maradunk - jelentettem ki vele szembefordulva direkt ingerlő hangon, hetykén félrebillentve a fejem.
- De én nem érzem jól magam! Unatkozok! - Két kis kézfejét ökölbe szorította az oldala mellett. Testtartása egyre növekvő feszültségről árulkodott.
- Akkor is maradunk, mert én jól érzem magam. Eredj játszani, üsd el az időt! - legyintettem felé, és tudtam, hogy ez lesz számára az utolsó csepp a pohárban. Láttam, ahogy vörösödik, elönti a düh a fejét, és imádkoztam, belül kántáltam a "Gyerünk!" szót, várva a kitörést, az ordítást.
Ám abban a pillanatban, ahogy dacosan lépett egyet előre, ajkát összeszorítva, ahogy már-már kibuggyant pár tehetetlen-dühös könnycsepp, valaki kivetette magát a fák közül, odarohant hozzá, és vigasztalni kezdte. Azonnal felismertem Robint. Nyugtatóan suttogott valamit a kislánynak, míg én tehetetlenül néztem, hogyan zúzza porrá a munkámat. Pár pillanat múlva a kislány hátat fordított és elment, de még egyszer visszanézett Robinra, mintha ígért volna neki valamit.
Ahogy eltűnt, a fiú végre felém fordult.
- Mi a szentséges istenért bosszantod fel ezt a gyereket?!
- Mi jogon avatkozol bele, hogyan bánok a fogadott húgommal? - kiáltottam vele egy időben.
- Árva, és te még így meggyötröd? - lépett közelebb, és szeméből csak úgy áradt a düh. - Gyengédségre, szeretetre van szüksége, és arra, hogy foglalkozzanak vele!
- Mégis honnan gondolod, hogy ezeket nem kapja meg tőlem?! - Én sem voltam kevésbé mérges, mint ő, hiszen kezdhettem elölről a dolgomat, Sarah 'gyógyulásának' segítését. - Semmi közöd ahhoz, hogy mit teszek vele, mert én fogadtam magamhoz!
- Igenis van jogom beleszólni, ha látom, hogy rosszul bánnak egy gyerekkel! - háborodott fel. - És akkor is...
- Meg ne merj gyanúsítani azzal, hogy rosszul bánok vele! - kiáltottam közbe, és éreztem, hogy remegni kezdek a dühtől, mintha a harag ki akarna törni a bőröm alól. - Nem tudod az okát, hogy miért tettem, amit tettem, ezért ne szólj bele! Tudom, mit csinálok, és tudom, hogy jól csinálom! Nem fogom hagyni, hogy tönkre tedd a munkámat!
Kihúzta magát, tett egy lépést, hogy közelebb kerüljön, és felém magasodva felsőbbrendű tekintettel meredt rám, ami engem nagyon idegesített. - Nos, akkor halljuk!
- Mit? - vesztettem el hirtelen a fonalat.
- Az indokot - vonta meg a vállát, de a mozdulat kissé hevesre sikeredett, és ebből tudtam, hogy a hirtelen nyugodttá váló külső mögött még mindig forrong belül. - Hogy mit miért tettél.
Én is kihúztam magam, karom összefontam, s ellenségesen viszonoztam pillantását. - Semmi közöd hozzá - feleltem pimaszul.
Megrándult az arca, mintha valamit visszatartott volna, gondolom, egy erős szitokszót. - Az előbb te magad mondtad, hogy úgy ítélkezem, hogy nem is tudok semmit. Akkor mondd, hogy tudjam!
Annyira, de annyira leereszkedő volt a hangsúlya, a testtartása, az egész kisugárzása, úgy lenézett, hogy legszívesebben jól képen vágtam volna, annak ellenére, hogy teljes szívemből szerettem. Mégis úgy döntöttem, hogy beavatom.
- Egy gyerekkel nem kell porcelánbabaként bánni, mert soha nem tanul meg élni - kezdtem mondani, miközben elfordítottam a tekintetem Robinról, mintha nem is neki beszélnék. - Főleg az árvákat lehet sajnálni, és állandóan babusgatni, de felesleges. Tisztában vagyok vele, hogy Sarah-nak nehéz élete volt, de ettől még nem kell hercegnőként kezelni. Nevelni kell, mint minden más gyereket. Foglalkozok vele, tanítom lovagolni, és mindenre, amit tudnia kell, játszok vele, de érzem azt a falat, amit a lelke köré vont, hogy elrejtse a fájdalmát, az érzelmeit mindenki elől. - tartottam egy lélegzetvételnyi szünetet, és az eget kémleltem. - Ez nem helyes. Kell egy pont, ahol meg lehet törni, hogy kiadja magából, amit bent tart...
- Azt hiszed, ennyi az egész?! - ordított közbe Robin hirtelen, mire megrezzentem, mert megijesztett hevessége és váratlansága. Felé fordultam, és láttam, hogy remeg az indulattól, nyugalma álcája lehullt. - Hogy képzeled, hogy ennyire könnyű?! azt hiszed, egyszer kiadja magából, és kész?
- Nem - feleltem határozottan -, természetesen idő kell neki. de ha kicsikarok tőle végre egy érzelemkitörést, ami teljesen normális egy gyereknél, akkor sokkal könnyebb lesz nyitnia az új felé, és elfogadni a tényeket.
- ez hihetetlen. - Robin szinte levegő után kapkodott felháborodásában. - Én is elvesztettem egy szülőmet, és tudom, hogy ennyivel semmit nem lehet elérni. - Megrázta a fejét, s ahogy rám nézett, szeme izzott, de most nem azért, mert elégedett volt.
- De igen - jelentettem ki határozottan. - Én tudom.
- A nagy francokat! - vesztette el a türelmét. - Semmit nem tudsz az igazi fájdalomról! - üvöltötte el magát.
Ekkor megállt az idő. A gyomrom görcsbe rándult a hirtelen rám törő emlékektől, a szívem összeszorult. Éreztem, hogy a szél feltámad, süvítőbben fúj, a madarak fájdalmas-dühös dala árasztotta el a fejem. A testem megdermedt, vállam beesett, kezem ökölbe szorult. Addig határozottan csillogó szemem elüresedett, s az elrejtett könnyek szúrni kezdték, de még mielőtt Robin bármit észrevehetett volna, visszaszorítottam őket. Egyszerre éreztem magam dühösnek és szomorúnak. Hogy mer ilyet mondani? Még akkor is, ha nem tudja, hogy én is árva vagyok, még akkor sem lehet ilyet mondani! Nem tudhatja, min mehettem keresztül!
Válaszolni akartam. Akartam mondani valamit, de nem tudtam megszólalni. A torkomat összeszorító érzelmek nem hagytak beszélni. Végül egyetlen szó, bárminemű reakció nélkül, összeszorított foggal hátat fordítottam neki. Határozott léptekkel haladtam, egyre távolabb, minél távolabb tőle. Tudtam, hogy nem értheti, miért teszem ezt, és később talán magyarázatot fog követelni, de abban a pillanatban nem akartam egyetlen további percet sem vele tölteni. Sem vele, sem senki mással.
Nem sok időbe telt, míg átszeltem a kapuhoz vezető távolságot. Látszólag nyugodtan, határozottan lépkedtem, de bennem örvénylettek az érzelmek. A düh és a szomorúság fojtogatta egymást, és ezzel együtt engem is. Úgy éreztem, szétrobbanok a bennem dúló erőktől.
A kapuhoz érve hátranéztem még egyszer - Robin ugyanott állt, ugyanolyan pózban, ahogy hagytam. Arcán még mindig ott kavarogtak érzései - leolvastam róla a dühöt, a zavarodottságot, ám megbánást nem. fel sem ismerte, milyen rosszat mondott.
Ez még jobban felszította a belső háborúmat, és már nem bírtam tovább tartani magam, elkezdtem rohanni, egyenesen be az erdő sűrű fái közé. Egyszer sem néztem többé vissza. A lábaimat villámgyorsan emelgettem, kidőlt fákat, kiálló gyökereket, nagyobb gödröket ugrottam át. A hajam kiengedve, vadul lobogott, bele-belekaptak az ágak, de nem bántam, még ha kicsit fájt is néha. Rombolni akartam, s mikor elém kerültek apró ágak, kegyetlenül megtapostam őket. Nem foglalkoztam azzal, hogy kitaposott úton járjak, sőt, direkt a minél ágas-bogasabb, járatlanabb útvonalon haladtam, hogy bárki, aki utánam ered, a nyomomat veszítse. Amerre mentem, a madarak riadtan szálltak fel a fákról az ég felé - azt hitték, csörtető vad támad rájuk. Persze ha én vad lettem volna, nem csapok akkora zajt, hiszen elkapni akarnám őket. De nem voltam az, csak egy dühös, zavarodott lány, aki teljesen egyedül akart lenni.
/Robin/
- Semmit nem tudsz az igazi fájdalomról! - ordítottam, magamból kikelve. Honnan tudhatja, mit szenvedett el az a szegény kislány?
Ám ahelyett, hogy felizzó szemekkel nekem támadt volna, hirtelen elüresedett. A tekintette mintha befelé nézett volna, úgy éreztem, hogy bár engem néz, de nem lát. Valami más kép lebegett a szeme előtt. A válla beesett, és talán tudta nélkül hátrált egy lépést. El sem tudtam képzelni, mi zajlhat benne, min mehet éppen keresztül. végül újra kiélesedett a pillantása, ami egyben üresen, mégis érzelmektől csillogva telt meg, úgy bámult rám. Nem értettem a változást, és nem is kaptam alkalmat megérteni, mert a következő pillanatban szó nélkül hátat fordított. Nyugodt, kimért mozdulatai mögött éreztem a felgyülemlett feszültséget, csak ezért nem mentem utána.
Mikor a kapuhoz ért, még egyszer visszanézett, aztán egész testében megremegett, és elkezdett rohanni, én pedig addig bámultam távolodó alakját, míg el nem nyelték a fák.
Mi történhetett?, gondolkodtam magamban. nem értettem, hogy mi üthetett belé a veszekedés kellő közepén. Mi lehet az oka hirtelen távozásának? Amint döbbentségem helyét átvette a bosszúság, sarkon fordultam, és elindultam megkeresni Sarah-t, akinek megígértem, hogy elviszem lovagolni, hogy ne unatkozzon.
***
A kislány nagyon élvezte, hogy velem lovagolhat, vidáman mesélte, hogy most tanítja őt erre Catherine. Úgy látszott, már teljesen elfelejtette a pár órával azelőtti incidenst, máris újra istenítette fogadott nővérét. Amikor belovagoltunk a várkapun, és leszálltunk a lóról, felénk rohanó tömeggel találtuk magunkat szembe.
- Ó, hát itt vagytok! - kiáltott Loveday megkönnyebbülten. - Már az egész várat tűvé tettük értetek!
Elszégyelltem magam, amiért nem szóltam előre, hogy elviszem Sarah-t, mert tudtam, hogy miatta aggódtak.
- Mi... - kezdtem volna, de Sir Benjamin félbeszakított.
- Catherine-t hol hagytátok? - nézett körbe.
- Ő nem jött velünk - vontam meg a vállam. - Mikor legutoljára láttam, az erdőbe ment.
- Micsoda? - kiáltott a nagybátyja kikerekedő szemmel.
- Miért? - Így a nővérem, vele egy időben.
- Honnan tudjam? - flegmáztam, de enyhe bűntudat támadt bennem hirtelen. Láttam Loveday tekintetén, hogy észrevette az arcomon átsuhanó érzelmeket, és elfordultam tőle.
- Meg kell keresni! - Sir Benjamin nagyon idegesnek látszott. - Ha ilyen hosszú időre eltűnt, akkor biztosan van rá oka. Egyszer már tett ilyet, mikor ideérkezett, és megígérte, hogy soha többé nem tűnik el ennyire hosszú időre! Valami baja lehet!
A gyomromat rossz előérzet szorította össze. Ám mielőtt bármiféle ijesztő lehetőség képe felderengett volna előttem, Loveday megragadta a karom, és félrehúzott.
- Mi történt? - állt meg velem szemben, mikor elég messzire érkeztünk a többiektől ahhoz, hogy ne hallhassanak. Világos szeme a lelkembe, gondolataimba látva fürkészte az arcom. Száját egyetlen egyenes vonallá préselte, ez árulkodott arról, mennyire ideges.
- Semmi - hazudtam kerülve a tekintetét.
- Tudom, hogy volt valami - jelentette ki határozottan. - Catherine tud magára vigyázni, baja nem eshetett. Én arra gyanakszom, hogy valaki megbánthatta - mondta ki őszintén.
- Nem csináltam semmit! - keltem ki magamból, csak későn jőve rá, hogy most ismertem be igazán, hogy én tettem valami rosszat. - Semmit!
- Akkor...? - tárta szét a kezét. - Akkor miért nincs itt?
- Francba - mormogtam. - Jó, veszekedtünk, de ennyi.
- Mit mondtál neki? - villant meg a szeme. - Mit?!
- Semmi... - elhallgattam. Tényleg nem tudtam, mi lehet. - Te itt engem gyanúsítgatsz, míg lehet, hogy valami baja van, az isten szerelmére!
Loveday hátrált egy lépést, megriadva hirtelen kitörésemtől.
- Nem akarom bántani semmivel, nem tettem semmit! - folytattam. - Hagyj már, hogy indulhassak keresni!
A nővérem továbbra sem szólt semmit, csak nézett engem némán, mire én rohanva az erdőbe indultam. A gyomromat összeszorító rossz érzést, a féltést, aggódást elnyomtam, hogy minden energiámat a lány nyomainak követésébe fektethessem.
------------------------------------------
Vélemények? Mit szóltok hozzá?
Orchidée
- Honnan tudjam? - flegmáztam, de enyhe bűntudat támadt bennem hirtelen. Láttam Loveday tekintetén, hogy észrevette az arcomon átsuhanó érzelmeket, és elfordultam tőle.
- Meg kell keresni! - Sir Benjamin nagyon idegesnek látszott. - Ha ilyen hosszú időre eltűnt, akkor biztosan van rá oka. Egyszer már tett ilyet, mikor ideérkezett, és megígérte, hogy soha többé nem tűnik el ennyire hosszú időre! Valami baja lehet!
A gyomromat rossz előérzet szorította össze. Ám mielőtt bármiféle ijesztő lehetőség képe felderengett volna előttem, Loveday megragadta a karom, és félrehúzott.
- Mi történt? - állt meg velem szemben, mikor elég messzire érkeztünk a többiektől ahhoz, hogy ne hallhassanak. Világos szeme a lelkembe, gondolataimba látva fürkészte az arcom. Száját egyetlen egyenes vonallá préselte, ez árulkodott arról, mennyire ideges.
- Semmi - hazudtam kerülve a tekintetét.
- Tudom, hogy volt valami - jelentette ki határozottan. - Catherine tud magára vigyázni, baja nem eshetett. Én arra gyanakszom, hogy valaki megbánthatta - mondta ki őszintén.
- Nem csináltam semmit! - keltem ki magamból, csak későn jőve rá, hogy most ismertem be igazán, hogy én tettem valami rosszat. - Semmit!
- Akkor...? - tárta szét a kezét. - Akkor miért nincs itt?
- Francba - mormogtam. - Jó, veszekedtünk, de ennyi.
- Mit mondtál neki? - villant meg a szeme. - Mit?!
- Semmi... - elhallgattam. Tényleg nem tudtam, mi lehet. - Te itt engem gyanúsítgatsz, míg lehet, hogy valami baja van, az isten szerelmére!
Loveday hátrált egy lépést, megriadva hirtelen kitörésemtől.
- Nem akarom bántani semmivel, nem tettem semmit! - folytattam. - Hagyj már, hogy indulhassak keresni!
A nővérem továbbra sem szólt semmit, csak nézett engem némán, mire én rohanva az erdőbe indultam. A gyomromat összeszorító rossz érzést, a féltést, aggódást elnyomtam, hogy minden energiámat a lány nyomainak követésébe fektethessem.
------------------------------------------
Vélemények? Mit szóltok hozzá?
Orchidée
