Tizenhatodik fejezet - Látogatás

Sziasztok! Először is lenne pár hírem. 

A következő részben lesz Robin szemszög! De... - most nagyon szemét vagyok - nem hozom addig, míg ki nem gyűlik tizenegy megjegyzés ehhez a fejezethez. Köszönöm az előzőkhöz írt kommenteket, és ígérem, nem fogok ilyet csinálni nagyon gyakran, és továbbra sem lesz komment határ, csak most az egyszer... :) 

Callie! Nagyon örülök, hogy visszatértél, és ilyen gyakran hozol frisset ;)

Sajnos úgy látom, hogy páran - remélem, csak ideiglenesen - eltűntek köreinkből... :(
LENNE EGY NAGYON FONTOS KÉRÉSEM!!! Akárhogy keresek, nem találok arcot Henrynek(fekete hajú), Davidnek(világosbarna) és Richardnak(szőke)!!! (Robin haverjai, átneveztem őket, mert ez az igazi nevük a filmben...) Aki tud, lécci küldjön már képet az e-mail-címemre(kérném a színész nevét is)!!!! Ha lehet, ne egész alakos kép legyen, csak az arca a fontos!! Köszönöm!!!!

Nos, nem húzom tovább, jó olvasást!!!

 A katona a karomat durván megragadva vonszolt végig a folyosón, fel a lépcsőn, majd ki a friss levegőre. Nem hagyott időt, hogy kiélvezhessem a forró napsugarak érintését az arcomon, továbbráncigált a főépület irányába. Odabentről hangos zsivaj hallatszott ki, az ünnepség zsivaja. Húztam az orrom, de be kellett mennem. Az ajtón belépve a katona mellett, egy masszív, fa lépcsősor vezetett le. A helyiség óriási volt, és bent tartózkodott a vár apraja-nagyja a középen lévő hosszú asztal mentén ülve - vagy fekve.

 Egy sólyom felvijjogott, s erre mindenki rám emelte tekintetét. Holt csend lett a teremben, senki nem törte meg pár másodpercig. Ebben a csendben az engem idevezető katona levezetett a lépcsőn.

 Ahogy leértünk, vezér felállt az asztalfőről.

- Nahát, megérkezett a díszvendégünk is! Köszönöm, Nicholas, hogy kérésemre idevezetted, leülhetsz, és egyél nyugodtan. - szólalt meg, mire a Nicholasnak nevezett katona odacsörtetett az asztalhoz, és lehuppant mellé.

 Monsieur de Noir odajött hozzám lassú léptekkel. Mindenki kíváncsian várta a fejleményeket. Köztük én is. Fúrta az oldalamat, vajon mit akarhat tőlem. 

- Hercegnő! - szólított meg. Úgy döntöttem, nem hagyom magam, nem figyeltem rá. - Miss Merryweather! - próbálkozott újra.

 Ráemeltem tekintetem és bólintottam egyet, jelezve, hogy hallgatom.

- Azért hívattalak ide, mert szeretnék a tudomásodra hozni néhány fontos dolgot. Gondlom, ismered a régi történetet, ősöd, Wrolf Merryweather gyalázatos tettét, miszerint ellopta magának a gyöngyöket.

- Ez nem igaz! - vágtam közbe. - A maga őse, William de Noir szerezte meg a gyöngyökkel teli dobozt! Maguknál van a ládika, és benne vannak azok az átkozott vackok!

 Erre a vezér szeme villámokat szórt rám, mintha azt mondaná: 'Tudom, hogy tudod, hol vannak a gyöngyök, és ti rejtettétek el, ti galád Merryweatherek!' Kihúzta magát, és gonoszul elmosolyodott.

- Nos, akkor szeretnék neked bemutatni valakit. - mondta fennhangon, s kezemet megragadva odébb húzott, a főfalhoz, ahol a falmélyedésben egy fekvő szobor volt elhelyezve. - Hadd mutassam be Sir William Coeur de Noirt, kinek családját orvul kirabolták.

 Éreztem beszédén, hogy a gyöngyöket minden kétség nélkül a de Noir-klán tulajdonának tekinti. Kezdtem volna ellenkezni, mikor a szobor lábánál megláttam a dobozt. Ugyanazt, amelyet a könyvemben. De Noir észrevette elkerekedő szememet, gúnyosan elmosolyodott, s kezébe fogta a ládikát.

- Itt van az a híres tárgy, mely a gyöngyöket rejti Miss Merryweather szerint! - jelentette ki emelt hangon, mire a termen egy halk nevetéslánc futott végig. - A kulcs nincs nálunk, sajnos, de...

 Legnagyobb meglepetésemre kinyitotta. Ott álltam lefagyva, csodálkozva, aztán elkezdtem magam gondolatban átkozni. Persze, mit is gondoltam, hogy ne feszegették volna fel a ládikát? Mit is gondoltam? Majd várnak pár száz évet, mire a Merryweatherek lesznek olyan kedvesek, és odaadják a kulcsot? De a legrosszabb az volt, hogy a gyöngyök... nem voltak benne. A doboz teljesen üres volt.

- Elrejtették a gyöngyöket. - jelentettem ki. - Kivették és elrejtették. Valahol itt van a várban, magánál.

 Erre a vezér dühösen visszadobta a kis ládát a helyére.

- Bolond lány! Nem Sir William vette ki a gyöngyöket, hanem az a Merryweather-kutya! Nálatok van, tudom! - ordibálta. - De nem engedem, hogy felhasználd őket, és megmentsd velük a völgyedet! Nem hagyom! Meg fogsz halni, mielőtt feljönne az ötezredik telihold, s a völgyre örök sötétség borul, és az ott élőknek vége!

 Elhűlten hallgattam beszédét, minek végén a többi de Noir feléljenzett. 

- Ez nem lehet igaz. - suttogtam magamnak alig hallhatóan.

- Vigyétek vissza! - adta ki a parancsot két katonának a vezér rám mutatva.

 Öt perc elteltével már a cellámban ültem, a priccsen, és gondolkodtam. Azért kell meghalnom, mert ezek a hülyék azt akarják, hogy ne tudjam megmenteni a völgyet? Miért kell a falubelieknek bűnhődnie a több száz évvel ezelőtt történtekért? Miért ilyen kapzsiak az emberek? Pár darab vacak gyöngyért képesek lennének ölni. Azt képzelik, hogyha innen fentről, az északi hegyekről ők végignézik a völgyben lévők halálát, akkor majd minden a helyére kerül? Bár a vezér ezt nem említette, de bizonyosan meg fogják próbálni kiszedni belőlem, hogy hova rejtettem az ékköveket. Tudtam, hogy nem fognak megölni, csak közvetlenül telihold előtt, ha nem árulom el a rejtekhely hollétét. A jó - és egyben rossz - az volt, hogy fogalmam sem volt, hol lehetnek a gyöngyök. 

A sírógörcs kerülgetett. Végre találtam egy helyet, ahol boldog lehetek, erre tessék! Soha nem fogom megtalálni a gyöngyöket, és akkor ez a hely elpusztul. Még ha innen meg is tudok szökni, a völgy akkor is semmivé lesz! A reménytelenség teljesen lesújtott. Hiszen hol találhatnám én meg a több száz évvel ezelőtt elrejtett dolgokat? Ó, Istenem, ha vagy, most segíts!

Egy jó óra múlva, hat óra tájékán, léptek zaját hallottam meg. Valaki jött, végig a folyosó mentén. Azt gondoltam, hogy megint egy katona lehet, így felálltam. Magamban tanakodtam, mit akarhat újra a vezér. Már megint a halálommal kapcsolatban szeretne csöpögtetni egy kis információt a fejembe, vagy most a gyöngyök hollétéről akar faggatni?

- Nyissa ki! - mondta valaki az őrnek a cellám ajtaja előtt. Megdermedtem. Az ismerős hangú férfi volt, akit nemrég hallottam az ablaknál! Még nem láttam a faltól, azonban ahogy kinyílt a rács, belépett hozzám. És mikor felém fordult... felismertem. Magas volt, sötét szemei rosszindulatúan méregettek.

 Ez lehetetlen - gondoltam döbbenten. A sokktól ledermedtem, mozdulni sem tudtam, hitetlenül meredtem a férfire.

 Ez nem létezik. Ez nem lehet Ő. Nem... nem lehet, mégis ő az. A szívem hangosan dobogott a torkomban., egyre gyorsabban és gyorsabban. Szaporábban vettem a levegőt is, testem felkészült a védekezésre és menekülésre. Ugyanis...

 A férfi Michael Smith volt. Az az ember, akit még én lőttem le véletlenül. Most egy sírban kéne feküdnie, koporsóban, halottként. Láttam, ahogy a golyóm ütötte lyukból csorgott le a mellkasán a vér, ahogy elélettelenedett a szeme, láttam, ahogy összeesett. Nem akartam erre gondolni. Nem akartam újra átélni azt a szörny pillanatot. Kérdések ezrei borították el a fejem, de én egyre sem tudtam a választ.

 Nyeltem egy nagyot. Hiába próbáltam elnyomni a bennem egyre inkább eluralkodó pánikot, nem ment. Megbénított, sem szólni, sem mozdulni nem tudtam pár végtelen másodpercig. Szememet ide-oda kapkodtam, kutatva valami kiút után. Sajnos sikertelenül.

 Smith nyugodtan nézett rám, de szemében ott lappangott a rosszindulat, amit nem tudtam nem észrevenni. Éreztem, hogy bosszút akar állni azért, mert majdnem megöltem. Pánikomból nem vett észre semmit, csak belül engedtem elterjedni, de kívül nyugodtságot színleltem. Eldöntöttem, hogy úgy teszek, mintha nem ismerném. 

- Ki maga? - kérdeztem tőle legyőzve a dermedtséget.

 Lassan tett felém néhány lépést, mielőtt válaszolt. Sunyin elmosolyodott, kivillantva sárga fogait.

- A nevem Michael Smith. Mi még nem találkoztunk. - mondta. - De a családodat ismerem.

 Úgy látszik, ő is tetteti a semmit nem tudót.

- Mit akar? - tettem fel hűvösen következő kérdésemet. 

 Rosszat sejtetően összehúzta a szemét, mint a ragadozó, mikor becserkészi áldozatát.

- Tudod te azt nagyon jól. - suttogta felém hajolva. Hát vége a játéknak. Majd' elájultam a szájszagától,olyan közel volt, ezért hátráltam egy kicsit. Rémisztően elvigyorodott. - Hol van a bátyád?

 A bátyám? Milyen bátyám? Hiszen nekem nincs is semmiféle bátyám! Mi folyik itt? - tanakodtam magamban. gy határoztam, hogy nem világosítom fel. Vajon miért keresi a nem létező bátyámat? Mit akarhat tőle? És egyáltalán hogyan juthatott arra a következtetésre, hogy nekem van egy fivérem? És nekem miért kéne tudnom, hogy hol van?

- Nem tudom. Nem tudom, hol van. - válaszoltam a lehető legegyszerűbb módon.

 Láttam az arcán, hogy kezd dühös lenni, ezért gyorsan feltettem egy kérdést, hátha kapok rá választ.

- Miért keresi?

 Kérdésemmel csak még jobban felingereltem.

- Hogy miért keresem?! Hogy miért?! - ordította. - Bosszúért! Véres bosszúért! - lehúzta - vagy inkább rántotta - az ingét a válláról. - Tessék! Nézd! - egy golyó ütötte lyuk beforrt helye volt ott. A lyukat az én golyóm ütötte. Nyeltem egy nagyot. - Meglőtt az a barom! Majdnem meghaltam! És mikor nagy nehezen felgyógyultam, az első gondolatom a bosszú volt!

 Itt tartott egy kis szünetet., hogy eljussanak hozzám a szavai, hogy fel tudjam fogni őket. Úristen! Atyaég! Engem hisz a saját bátyámnak! Jó, jó, férfiruhát viseltem, meg feltűztem a hajam, de azért vannak bizonyos letagadhatatlan és eltüntethetetlen domborulataim! Na meg az arcom sem túl férfias. De ez most nekem csak jól jött.

- Bár őt magát nem leltem sehol, de az apátokat igen. - folytatta, gonoszul elvigyorodott.

 Kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy itt áll előttem apám gyilkosa. Tiszta sor. Nem találta meg a bátyámat, mivelhogy nem létezik, ezért megölte az apámat. Viszont azt akarja, hogy teljes legyen a bosszúja, s emiatt még mindig keresi a fivéremet.

- Maga... maga gyilkolta meg. - suttogtam döbbenten.

- Ja, kinyírtam.

 Látszólag teljesen hidegen hagyta a gondolat, hogy elvette egy ember életét. Bezzeg én hetekig szenvedtem, mikor azt hittem, hogy őt megöltem. Végzett apámmal! Az én édesapámmal!

 A visszatarthatatlan, igazi, vérmes düh áttörte a páncélomat. Gyilkolni akartam, ki akartam nyírni, ezt az alávaló férget, ezt a rohadt Smith-t, azt akartam, hogy szenvedjen! Dühödt, állatias, artikulálatlan ordítás tört ki belőlem. 

- Te... te gyilkos! Elvetted apám életét! Te utolsó seggfej! - ordítottam teljes erőmből. 

 Erre erősen pofonvágott. Ő kipihent volt, hidegfejű, én meg kissé el voltam gémberedve, már rég nem ettem, és csak vérmes dühöm irányított, nem taktikáztam. Amikor ütöttem, kivédte. Még úgy látszott, élvezi is tehetetlen dühömet. Megfogott, is izomból nekivágott a falnak. Hallottam, ahogy reccsen a vállam. Felsikoltottam. A földre érkeztem, térdre estem, s éppen idejében hajoltam félre egy rúgás elől. A következő viszont eltalált. Megint felsikoltottam, és teljesen lerogytam a padlóra.

- Te engem nem szidalmazol, hülye ringyó. - suttogta a fülembe Smith. Elhajolt, és már fordult is, hogy elmenjen.

- Utolsó seggfej. - susogtam utána, hogy meghallja.

 Erre nem válaszolt, csak elvigyorodott. Megfogott, felrántott a kemény talajról, és aztán visszadobott. Akármennyire fájt, már nem sikoltottam fel. Sajnos bevertem a fejem, és kezdtem érezni, ahogy zsibbad. Smith belém rúgott még egyet, nekem pedig erőm sem volt védekezni. Leszorított szemhéjam alól kiszivárgott egy könnycsepp. A Sötétség már nagyon közel járt. A rúgások meg csak jöttek, jöttek, Smith nem akarta abbahagyni. Még utoljára kinyitottam a szemem valami ajtócsapódás zajára, de már alig láttam valamit a szememet elborító könnyek miatt, csak valami feketeséget a cella ajtajánál. Teljesen elvesztettem a reményt, hogy a rugdalásnak valaha is vége szakad. 

 Nem kell engem megölni, Monsieur de Noir! Megteszi maguk helyett Michael Smith is! - ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elvesztettem volna az eszméletem.
-----------------------------------------------
Nos, akkor tizenegy megjegyzés, és jön a következő!!!
Puszi: Orchidée

Novella

 Jaj, istenem, olyan boldog vagyok!!!! Neveztem egy novellapályázatra, amit Regina szervezett... Második helyezést értem el!!! (Igaz, holtversenyben lettünk másodikok Yirumával, de szerintem az is nagyon jó!!!)
Díjam (!!!!!!!!!!!!):

Íme, a novellám, amivel neveztem:

Újjászületés

 Az emberek megbabonázva, megbénulva figyelték, ahogy a madár lezuhan. Gyönyörű, fénylő teste, mely máskor kecsesen szelte a levegőt, most, mint egy falevél, hullott le a földre. Becsapódásakor egy hangot se lehetett hallani, túlságosan könnyű volt ahhoz, hogy puffanjon a talajon. Az emberek felől sem hallatszott zaj, némán és döbbenten, mozdulatlanul álltak, akár a kőszobrok. Arcukon meglepetés tükröződött, ami hamar átváltozott kétségbeeséssé.

- Meghalt a Hírhozó! – kiáltott fel valaki. Mindannyian tudták, mit jelent ez. A Hírhozó volt a völgyben megbúvó csoport informálója a külvilágról. Ő tudott nekik élelmet hozni, leveleket, és hírt a Háborúról. Nélküle végük van, sohasem jutnak ki, nem tudják, mikor lesz odakint biztonságos a világ.

 Kitört a Káosz. Az emberek magukhoz tértek dermedtségükből, jajgattak, sírtak, kiabáltak. A félelem a szívükbe markolt, erős férfiakéba, lágy nőkébe, s gyenge gyermekekébe egyaránt. Gyászolták a Hírhozót, és féltek a jövőtől. Néhány nőt, akik már nem bírták, vagy nem is akarták elviselni ezt a szörnyűséget, s elalélva a földre hulltak volna, izmos férfikarok tartottak meg. Nem néztek rá a Hírhozó testére. Nem akarták látni elveszett reményüket.

 Csak egyvalaki maradt nyugodt. Egy fiatal lány állt a tisztás szélén, egy fa mögött, takarva a többiek szeme elől. Hosszú, fekete haja a derekát verdeste, lágyan lebegtette a szél. Ruházata csupán egy egyszerű, kissé rongyos ruhából, és ékszerekből állt. Cipőt nem viselt. Sűrű, sötét szempillákkal keretezett kék szemét a Hírhozó tehetetlenül fekvő holttestére szegezte, melynek színét, s fényét vesztett, szürke tollazatát meg-megrezgette a szellő.

 A lányban volt valami természetfeletti. Magas, karcsú alakját olyan erő vette körül, amit még egy halandó is érzett. Talán éppen ezért keltette fel az összes ember figyelmét, ahogy előlépett a fa mögül. A hangzavar még nagyobb lett, a kétségbeesett emberek dühe most felé irányult, bántani akarták, fájdalmat akartak neki okozni. El akarták üldözni.

- Boszorkány! – hangzott legtöbb helyről. És ez még csak az enyhébb szavak közül való volt. Néhányan ágakat, köveket emeltek fel a földről, hogy ezekkel kergethessék el a lányt. Hiába tudta mindenki, hogy ártatlan, kellett nekik valaki, akit tudtak okolni, akire rá tudták fogni a történteket, akin le tudták vezetni kétségbeesett dühüket. Viszont ő nem akarta vállalni ezt a szerepet. Ahelyett, hogy menekült volna, intett egyet a kezével, leintette a feldúlt méhrajként zsivajgó embereket, akik ezen meglepődve elcsendesedtek. A törékeny alak elindult egyenesen előre, a földön fekvő Hírhozó teste felé. A tömeg megbabonázva állt, majd szétnyílt előtte, utat engedve neki. A lány hosszú haja minden lépésnél libbent egyet, az embereket a lágyan suhogó selyemre emlékeztette. Azt a személyt, akit pár pillanattal azelőtt még bántani akartak, most csodálták. Csodálták szépségét, pillekönnyű lépteit, járása kecsességét. A nőket máskor elöntötte volna az irigység, de most nem voltak képesek ilyesmit érezni.

 A lány óvatosan, de határozottan ment előre, egyre csökkent a távolság közte és a Hírhozó teste között. Már csupán pár lépésre volt tőle. A madár a hátán feküdt, hatalmas szárnyait kitárta. Gyönyörű fényessége már teljesen eltűnt. A lány letérdelt mellé, lassan, óvatosan, mintha egy törékeny szobor volna. Szívét átjárta a fájdalom. Végignézett az emberek során. Azok gyámoltalanul egymásba kapaszkodtak. Nem volt már reményük, a Hírhozó nélkül örökre itt ragadtak. A lány hidegkék szemébe könnyek tódultak. Tudta, hogy eljött az ő ideje. Nem mosolygott, félt. A tömeg érezte, hogy történni fog valami, mozdulatlanná dermedve várt. A halott madár mellére egy fehér kéz csúszott, mely végigsimította a tollakat. A lány megtartotta a kezét a szívén. Vett egy nagy levegőt, és lehunyta a szemét. És azután…

 Halkan énekelni kezdett. Halkan, nagyon halkan, mégis hallotta a legtávolabb álló ember is. Hangja bátortalan volt, remegett. A dalt nem evilági nyelven énekelte, de érezni lehetett, hogy a témája a veszteség, a fájdalom. Az emberek szemébe könnyek gyűltek. Az ének nem a füleknek szólt, hanem a szíveknek, elviselhetetlen fájdalmat okozva. A lány keze, amely nem a madár testén nyugodott, remegett. Egy kisfiú odalépett hozzá, letérdelt mellé, és megfogta. A lány, megérezve a gyerekkezet, nem tudta visszatartani egy könnycseppjét, mely végigfolyt az arcán, le az álláig. De az éneklést nem hagyta abba. Az érintés erőt adott neki, lehajtott fejét lassan felemelte az ég felé.

 Hangja egyre bátrabb és erőteljesebb lett, s a dal stílusa is megváltozott. Erőt énekelt, reményt. Az emberek szívébe melegség költözött be. Szárnyalni támadt kedvük. A lányra nézve azonban tátva maradt a szájuk. Mert ő minél erőteljesebben, minél hangosabban énekelt, minél több remény, s erő öntötte el az őt körülvevők szívét, ő annál jobban fénylett. Először csak haloványan, majd egyre és egyre erősebben. A mellette ülő kisfiú lehunyta a szemét. A karcsú, térdelő alak úgy fénylett, ahogy a Hírhozó szokott. Könnyei végigfolytak az arcán, apró, vékony csíkokat hagyva maguk után. Erőteljesen és hosszan kitartotta a magas hangokat, s az emberek érezték, hogy már nincs sok a dalból. A hangok szálltak a levegőben, szárnyaltak, mint a madár, egyenesen fel az égbe. Az utolsó szavakat énekelve az olyan erő sugárzott a lányból, hogy remegett. A legutolsó hangot hosszan kitartotta, majd mikor az elhalt, a lány fényessége elkezdett halványodni.

 A Hírhozó szívére tapasztott kezén keresztül átáramlott a fény a madárba. Egy kicsi ideig ott volt a világ központja azon a kis tisztáson. Egy robbanás rázta meg a völgyet, az embereknek be kellett hunyniuk a szemüket pár pillanatra. Mikor kinyitották, egy csodának lettek tanúi.

 A Hírhozó fénylett. Ugyanúgy, mint lezuhanása előtt. Éles fénye reményt és erőt sugárzott. A tisztás közepén állt, kihúzva magát, csőrét felszegve. Az emberek nem merték elhinni, hogy ez igaz. Dörzsölgették szemüket. Nem is láttak mást ezen a csodán kívül. Pedig lett volna még mit nézni.

- Meghalt! – kiabálta valaki a Hírhozó mellett. Egy kisfiú. Egy kisfiú, aki egy lány kezét szorongatta, és zokogott. A tömeg döbbenten meredt rájuk. A karcsú alak mozdulatlanul, erőtlenül feküdt a földön. A fiúcska keservesen sírt, pedig neki a lány nem volt senkije.

 A Hírhozó kitárta méretes szárnyait. Olyan erősen fénylettek, hogy a hozzá közelebb állóknak el kellett takarniuk a szemüket. A tömeg hátrébb húzódott, hogy a hatalmas madár elszállhasson. Kecsesen felemelkedett a földről, a karcsú testet magával ragadva. Lassan szállt az ég felé, s az emberek abban a percben kicsit irigyelték is, hogy ő szabadon száll, végre kijut a völgyből.

 A madár nemsokára a végtelen kék eget hasította. És az emberek, akik lentről figyelték, a földre borultak.

 Nem a Hírhozó előtt, a lány előtt. A lány előtt, aki újra Reményt költöztetett a szívükbe. A lány előtt, akit elítéltek, mégis önzetlenül segített. A lány előtt, aki feláldozta az életét… Értük.

Tizenötödik fejezet - A de Noir-várban

 Sziasztok! A legelső dolog, amit közölni szeretnék, az az, hogy nem vagyok otthon. Emiatt nem az otthoni gépen gépezek, és ezen valami miatt nem tudok kommenteket írni, sem kirakni senki oldalát, de még követőnek sem feliratkozni! :/ Majd bepótolom, ígérem, a jövő héten... ;) Bocsi, hogy ilyen sokat késett a fejezet, de hát, mint mondtam, nem vagyok otthon... :) Köszönöm az előzőhöz írt sok megjegyzést!!! 9 tetszik 2 elolvastam, és... 8 komment érkezett, amiért én nagyon-nagyon hálás vagyok!!! És... megvan a 3000. oldalmegjelenítés is!!! Köszönöm!!!

 Nos, jó olvasást!

 Robin előtt mentem, ő követett, néha tőszavakban megadva az irányt. Elég jól kiismerte magát az erdőben, gondolkodás nélkül vezetett, mindig tudta, merre kell menni. Ha tempómat túl lassúnak találta, taszított rajtam egyet. Persze én ennek következtében többször is megbotlottam, s legszívesebben mindig egyes lökés után lekevertem volna neki egy hatalmas pofont, de nem akartam, hogy ígéretéhez híven a vállára véve vigyen be a várba. A lábam elé sok kiálló ág és gyökér került, nehezítve a haladásomat, nem is beszélve az egyenletlen talajról és a nem-sétára-tervezett ruhámról. Nagy megkönnyebbülésemre - és egyben bosszúságomra is - viszonylag hamar a várhoz értünk, csupán egy óra volt az út. Nyüzsgött bent az élet. Mielőtt már megláttam volna, az emberek moraja elhallattszott hozzám. Robin megmarkolta a kezem, úgy vezetett tovább. Rajtam kissé eluralkodott a félelem, igencsak ideges lettem. 

 A vár maga nem volt túl impozáns, kőfallal körbevett kőépületek és közöttük teraszok alkották az egészet. A kaput őrök őrizték, mindkettő a földön ült, valami üvegből ittak, és látszólag jól szórakoztak. Amint megláttak minket, elismerően végigmértek, majd odabiccentettek Robinnak, aki viszonozta a gesztust. Már annyira részegek voltak, hogy azt hihették, a vezér fia elcsábított engem, mert kéjesen vigyorogva húzogatták a szemöldöküket. Elmosolyodtam, innen nem lehet túl nehéz kiszökni...  Ám mosolyom hamarjában lehervadt, ugyanis volt egy harmadik őr, aki a fal mögül kilépve nyitotta ki a kaput, majd utánunk gondosan be is zárta. Ráadásnak még belül is állt még egy. És ekkor jött a legjava.

 Az eddigi moraj átalakult óriási hangzavarrá körülöttünk, ahogy az emberek megláttak minket. A férfiak kiabáltak és füttyögtek, ezzel is dicsőítve Robint, aki büszkén vigyorgott. "Nézzétek, mit fogtam! Na, ki a legjobb?" - biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmire gondolhatott. Én kihúztam magam, és lenézően méregettem őket, jeges pillantással.

- Megjött a nagy vadász! - kiáltotta valaki.

- Nézzétek csak, mit hozott!

- Robin, hát végre megjöttél! - lépett ki a tömegből három ismerős alak. Velük már találkoztam, az erdőben, mikor megtámadtak. Kezet fogtak, és köszöntek egymásnak, így megtudtam mindnek a nevét.

- Nahát, elhoztad a kis harcias Hercegnőt? - kérdezte a szőke elismerően, akinek Richard volt a neve.

- Milyen kis csinos! - vihogott a világosbarna David.

- Kis elegáns! - kontrázott Henry, akinek ugyanolyan fekete haja volt, mint Robinnak, csak kevésbé göndör.

- Vigyázzatok, igazi kis vadmacska, ha kierszti a karmát - mondta Robin vigyorogva, és erre mind ordináré röhögésben törtek ki.

- Látom, téged meg is karmolt! - gúnyolódott David.

 Utáltam, hogy én vagyok a csúfolódás tárgya, utáltam, hogy mindenki rám figyelt, és utáltam ott lenni is. Legszívesebben elszaladtam volna, ami persze lehetetlen volt, hiszen még nem is teljesítettem a célom. A gyerekekre gondoltam, akiken segítek, így viseltem csak el azoknak a hülyéknek a viccelődését.

 Hirtelen csend lett, mindenki elhallgatott. Kérdő tekintettelnéztem körbe az okot keresve. Egy kis csoport közeledett felénk. Legelöl egy magas, testes, körülbelül ötven éves férfi jött. Látszott rajta, hogy ő a nagyvezér. Neki nem szedett-vedett ruházata volt, mint a többieknek, hanem ezüsttel díszített fekete nadrág és ing, valamint egy hatalmas fekete köpeny. Határozott léptekkel közeledett, majd mikor odaért hozzám, elismerően odabiccentett Robinnak. Nem foglalkoztam velük, inkább éppen az egyik tornyot méregettem.

- Hercegnő! - szólított meg a nagy vezér.

 Nem figyeltem rá. Elengedtem a fülem mellett.

- Hercegnő! - ezt már kissé emeltebb hangon mondta.

 Ránéztem, és lenézően végigmértem.

- Ja, hogy nekem szól. Van nevem is. - jelentettem ki neki unottan. - Catherine Merryweather vagyok. Egyéb változatokra nem hallgatok. - mosolyogtam rá ál-kedvesen. Ezen a szemtelenségen mindenki felháborodott, kivéve Robin és csapata, akik még jól is szórakoztak. Nekem is muszáj volt elfojtanom diadalittas vigyoromat.

- Nos, az én nevem William Coeur de Noir. - jegyezte meg pár pillanatnyi csendszünet után a vezér. - És én vagyok a de Noir-klán vezetője.

- Tudom. - vetettem oda neki ezt a rövid kis szócskát, amitől megint csak felháborodtak páran. A tömeg halk morajából a 'pofátlan' szót véltem hallani több helyről is.

- Nos, drága Miss Merryweather, akkor minek is köszönetjük látogatásodat? - kérdezte, mintha csak kedves vendégként érkeztem volna hozzá.

- Sétálási vágynak, kedves Monsieur de Noir. - feleltem neki ugyazazt, amit a fiának egy órával korábban. Robinékon láttam, hogy csak a vezér iránti tisztelet tartja vissza őket a hangos röhögéstől. Gondolom, a hírhedt de Noir-vezetővel nem sokan beszéltek még így. Nekem nem volt sem vezetőm, sem pedig egy hajlott korú idős ember, tehát nem tartoztam neki egy szemernyi tisztelettel sem. Úgy beszéltem hozzá, ahogy ő velem, a szemébe néztem, nem kerültem a tekintetét, s magamat kihúzva felszegtem a fejem.

- Nagyszerű... nagyszerű - mondogatta. - Nos, akkor örömel látunk. Egy kellemes szobát kapsz szállásul, igaz, kőfalai vannak, rácsos az ablak és az ajtó, no meg egy priccsen kívül nincs benne semmi. - mosolygott rám gúnyosan, majd odafordult a fiáékhoz. - Vigyétek a cellájába. Ott lesz addig, míg el nem döntöm, hogyan fog meghalni. - itt megállt, és rámnézett, várva a reakciómat.

 Nagyszerű. Most már kiderült, hogy ők is megölni akarnak. Csodálatos. - gondoltam magamban. Nem mutathattam ki az érzéseimet, és ez akkor ment igazán, ha tényleg máshogy éreztem. Legbelül természetesen megijedtem, de elhitettem magammal, hogy nincs baj, és majd ráérek később is lelkizni. Unott tekintettel nézelődtem, doboltam a lábammal. Erre de Noir csak felhúzta a szemöldökét, majd megfordult, és elindult vissza, arra, amerről jött.

- Ma ünneplünk! - szólt hátra. Ez volt a végszó, erre a tömeg is szétoszlott. Engem meg Robin erősen karon ragadott, és durván elráncigált az egyik épület felé. A másik három fiú követett minket. Bementünk az ajtón, amin túl egy lépcsősor vezetett lefelé. Igen meredeknek látszott, nem akaródzott rajta lemennem, de sajnos vezetőm nem hagyta, hogy megálljak. Lent pedig igen fülledt volt a levegő. Egy ideig megpróbáltam nem lélegezni, de ez sem tartott túlságosan sokáig. Egy hosszú folyosón mentünk végig, melynek mindkét oldalán cellák sorakoztak. A fiúk hangosan beszélgettek, viccelődtek mögöttem, az én rovásomra.

- Drága, fenséges Hercegnő, nem elég megfelelő a lakosztálya? Nem nyerte el a tetszését? Pedig véleményem szerint pont felségedhez illő... - humorizált Robin, majd egy kicsit meglökött, hogy menjek már gyorsabban. Én sem voltam rest, azonnal megfordultam, és teljes erőmből sípcsonton rúgtam. Most rajta töltöttem ki a haragom, ami összegyűlt az út során, itt, a várban, a kinti jelenetnél, és most, a gúnyolódásuk miatt.

- Ó, hogy az a... - kiáltott fel.

 A többiek persze röhögtek, tetszett nekik ez a kis közjáték. Igazából már nem jártam távol attól, hogy elsírjam magam, így inkább megfordultam, és továbbmasíroztam, tekintetemet a földre szegezve. Számítottam valamiféle megtorlásra Robin részéről, és csodálkoztam, hogy elmarad. Talán neki is van jobb oldala, és érti, hogy mikor nem kell piszkálni az embert? Végül elértük a lehutolsó - és egyben legcsicsásabb - ajtót.

- Nyissa ki! - szólt oda 'elrablóm' a mellette ülő őrnek. Az feltápászkodott a helyéről, és megtette, amire kérték. Én pedig egy lökés segítségével egy másodpercen belül az ajtó túloldalán találtam magam.

- Remélem, otthonosan fogod magad itt érezni.

- Vigyázz a patkányokkal!

- Au revoir! - vetette oda nekem Robin egy színpadias intés közben megjátszott fájdalmas arccal. Azonban még mielőtt elfordult, valami igaz érzelmet, valami sajnálatfélét láttam felvillanni az arcán. Jé, hogy tud egy kicsit együttérezni is?

 A zár nagyot kattant, majd az őr kihúzta belőle a kulcsot. Én pedig egy reményvesztett sóhajtás kíséretében megfordultam, hogy szemügyre vegyem a 'lakosztályomat'. Viszonylag nagy cellát kaptam, két magas ablakkal, melyekre - mint alapos vizsgálat után megállapítottam - fel lehetett mászni. Nem könnyű, de megoldható. Mind a kettő más-más irányba nézett, s ez nekem kémlelés szempontjából tökéletesen megfelelt. Egyetlen keskeny fapriccs volt a helyiségben, fekhelynek.

 Akkor kezdtem csak el érezni hosszúra nyúlt sétám és a Robinnal való dulakodás eredményét, így kimerülten lerogytam rá. Elaludni nem volt szándékomban, és nem is aloudtam el, helyette inkább gondolkodtam.

 Most mit tegyek? - tettem fel magamnak a kérdést. Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy  de Noir-ok a halálomat akarják. Mit ártottam én nekik? Az még rendben lennem ha mindjuk váltságdíjat követelnének értem, na de hogy megöljenek? Ráadásul a vezér igen homályosan fogalmazott, csak annyit említett a fiúknak, hogy itt leszek, amíg döntést nem hoz a halálnemem felől. És az mikor lesz? Ma este? Holnap? Holdtöltekor?

 Tudtam, hogy meg kéne szöknöm, még mielőtt túl késő lenne, de nem akartam visszatérni anélkül, hogy tudnám; hol vannak a gyerekek. Egy kis hang azt súgta belül, hogy maradjak. És én hallgattam rá. De legbelül emésztett az elkeseredettség, a méreg, és a kétségbeesés szörnyű keveréke.

 Miért akar engem mindenki megölni? Mi rosszat tettem én a világnak? Miért büntet engem az Isten ily' szörnyű módon? Elvette a szüleimet, a régi életemet, otthonomat, s bár adott újat, de itt is bántani akarnak. Hát miért nem lehetk már boldog? Miért nme lehet normális, nyugodt életem, mint mároknak? Miért? Miért? - kérdezgettem - jobb híján - magamtól.

 És - nem meglepő módon - nem tudtam rá válaszokat adni.

 Egy jó óra múlva megelégeltema tétlenséget és az önsajnálatot, s ruhámat nme kímélve felkapaszkodtam az egyik ablakhoz. Könnyebben ment, mint gondoltam. Pont a kapura láttam rá, így szemmel tudtam tartani at őrök mozgását, valamint a váltásokat. Három óra nézelődés után rájöttem, hogy kétóránként van csere. Már igencsak untam magam, néha - néha el is bóbiskoltam, így inkább átmentem a másik ablakhoz. Az egy belső udvarra nyílt, a főépületet is látni lehetett, amiből kihallattszott a vidám ünneplés zaja, valamint a lerészegedett emberek hamis éneklése. Az én halálomra koccintottak előre. Egy másodpercre jeges rémület suhant át a gerincemen, de nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam.

 Már éppen másztam volna le, mondva, hogy itt semmi sem történik, de halk beszéd ütötte meg a fülem, így elkezdtem fülelni, hátha hallok valamihasznos információt. Sajnos nem láttam, kik azok, mert pont a falnál álltak, takarva előlem.

- Na végre, egy nyugodt sarok. Mindenhol olyan nagy ricsaj van, nem lehet beszélni. - morgott egy férfi. Esküdni mertem volna rá, hogy én ezt már hallottam valahol, ezt a hangot. Nem most, még régebben, még ideköltözésem előtt. Az életemet tettem volna rá, hogy nem tévedek. Ó, hogy bántam, hogy nem láthatom!

- Mit szerettél volna kérdezni? - kérdezte egy másik.

- Igaz az, hogy elkapták Catherine Merryweathert? Itt van az egyik cellában? - tudakolta kíváncsian az ismerős hangú férfi.

 Nocsak, nocsak. Ez kezd egyre érdekesebb lenni. - gondoltam.

- Igen, itt van, igaz, amit a nép mondogat... Robin fogta el, vele meg a csapatával már szórakozott egy kicsit a lány  már korában is, harcias egy teremtés. - mondta a másik, hallottam a hangján, hogy vigyorgott.

 Nahát, ilyen rövid idő alatt hogy elterjedtek a tetteim!

- Volt kitől örökölnie - jegyezte meg sötéten a mély hangú.

 Ezt meg hogy érti? Talán ismerte az apámat? - csodálkoztam magamban. Hiába hallgatóztam volna tovább, hallottam, ahogy ellökték magukat a faltól, és ahogy távolodó lépteik egyre halkabbak lettek.

 Egy dologban biztos voltam; mégpedig abban, hogy meg kell tudnom, ki ez az ember. Bár volt egy olyan érzésem, hogy rá fogok jönni, hiszen ha utánam érdeklődött, akkor biztosan akarhat valamit tőlem.

 Eddig jutottam gondolatmenetemben, mert valami megszakította. Vagy inkább valaki. Ugyanis erőteljes léptek visszhangoztak a folyosón. Az én cellám előtt állt meg a de Noir-katona, majd kinyittatta az ajtómat az őrrel.

- Kifelé! - utasított engem.

 Ilyen hamar eljött a kivégzésem ideje? Ám mielőtt még igazán pánikba eshettem volna, a katona odaszólt az őrnek:

- Hagyd nyitva, nemsokára jön vissza. Gyere már! - vetette oda nekem.

 Kissé megnyugodva léptem ki az ajtón.

----------------------------------

Na, kezdenek beindulni az események... :) Kérem a komikat!

Puszi: Orchidée

Tizennegyedik fejezet - Újabb találkozás

 Na, itt a fejezet!!! Annyira vártátok már Robint, tessék, itt van!!! :D Köszönetem azoknak, akik írtak megjegyzést az előző fejezethez!!! Akik még nem nézték meg az előző bejegyzést, azok nézzék meg, mert van egy Robinos angol-magyar képsorozat, ami szerintem egész vicces... a visszajelzések alapján ketten látták... :( Nem kell kommentelni, nekem már egy sima 'tetszik' vagy 'nem tetszik' is elég... köszönöm... Ja, az 'elolvastam' az a külön bejegyzésekre vonatkozik, mint például a "Köszönöm:)))"... Nos, nem rizsázok tovább, jó olvasást...

Ott álltam a kastély parkjában, Sir Benjaminra várva. Idegesen toporogtam, de nem tudtam eldönteni, mi lehet az oka: a türelmetlenség, a várakozás, vagy, mert izgultam az előttem álló kaland miatt. Ez az izgulás egyszerre volt kellemes és kellemetlen, vártam már, kíváncsi voltam, milyen lehet a de Noir-vár, ezzel szemben nem tudtam, hogy mi vár ott rám. Ez a tanácstalanság megőrjített.

 Már készültem, hogy bemegyek a házba, és előkeresem a nagybátyámat, mikor végre megjelent. Én gyorsan elrejtettem izzadó kezeimet, és kissé feszült arckifejezésemet felváltotta egy széles mosoly. Nem volt egyszerű bácsikám előtt eltitkolni félelmemet, de nem akartam, hogy még emiatt is aggódjon. Így is, mikor odaért hozzám, csak annyit suttogott:

- Hogy mehettem én ebbe bele? Nem lett volna szabad elengednem téged... ha apád élne, nem mernék a szemébe nézni... - mondta meggyötört arccal. Látszólag még nálam is idegesebb volt. 

- Minden rendben lesz - nyugtatgattam.

 Erre nem válaszolt semmit, csak óvatosan körülnézett, majd előhúzott a mellénye alól egy kést, amit a kezembe nyomott. 

- Ez elég pici ahhoz, hogy el tudd rejteni. Rakd el, még hasznát veheted.

Meghatott, hogy ennyire akar rám vigyázni. Odaléptem hozzá, és átöleltem. Ezen kicsit meglepődött eleinte, de utána viszonozta az ölelést. Úgy éreztem, mintha édesapám karjai közt lennék. Gyorsan letöröltem könnyeimet, mielőtt még észrevette volna, és elhúzódtam. 

- Catherine, nagyon vigyázz magadra! - suttogta a szemembe nézve. 

- Megígérem, megteszek mindent, ami tőlem telik. - feleltem neki kicsit humorizálva. Elmosolyodott, majd kiadta a parancsot: 

- Indulás!

- Igenis, parancsnok! - szalutáltam. - Holnap találkozunk! - kiáltottam neki, majd elindultam szögegyenest az erdő felé. A kést elrejtettem a szoknyám alá, ott biztosan nem fognak kotorászni. Azt próbálná csak meg valaki, olyat lekevernék neki, hogy attól legalább egy hétig koldulna! Elmosolyodtam a verekedés gondolatára.

 Mikor elértem a hatalmas fák tövéhez, még egyszer visszaintettem bácsikámnak, aki még mindig ugyanott állt, ahol hagytam, mint egy cövek, aztán bevágtam magam az erdőbe. Megborzongtam a hűvös erdei levegőtől, karom libabőrös lett, kissé bántam, hogy nem hoztam magammal sálat, de hát úgyse lehetett volna nálam sokáig, ahogy meglátták volna a de Noir-ok, azonnal el is tulajdonították volna. Amint úgy véltem, hogy Sir Benjamin már nem lát, a ruhám övrészéhez nyúltam, ellenőrizve, hogy ott van-e még az a kis tárgy, amit belerejtettem. Kivettem a pirinyó kis kulcsot, ami a Holdhercegnő ládikáját nyitja, azt a ládát, ami a de Noir-várban volt. Nem akartam szegény bácsikámat még azzal is terhelni, hogy meg akarom kaparintani a gyöngyöket, persze nem magamnak. Így két legyet tudtam ütni egy csapásra. Megnyugodva, hogy még nálam van a kulcs, visszatettem, majd folytattam utamat. Mentem tovább, iránytalanul, de nem céltalanul: célom az volt, hogy beleakadjak egy de Noir-ba, aki elvisz a várukba. Bolyongtam a fák közt, a csendben, várva valami zajra, de sajnos emberi élet jeleit sehol nem láttam. Azért megpróbáltam úgy tenni, mintha kétségbe lennék esve, mintha eltévedtem volna, mert lehet, hogy már figyeltek. 

 Csupasz karomat, hajamat, és ruhámat tépdesték az ágak. Szándékosan olyan ruhát vettem, ami alá tudtam venni nadrágot és inget, hogy vész esetén könnyen tudjak mozogni. Ezt a ruhát nem is szerettem annyira, nem állt közel a szívemhez, tudtam, hogy nem az esély rá, hogy nem is fogom hazavinni, vagy ha hazaviszem, dobhatom is ki azonnal. Hosszú, derékig érő hajamat hiába fontam be, az erdő fáinak 'kezei' közül az sem kerülhetett ki épen. A szalag eltűnt belőle, valahol elhagytam, így kibomlott, és összevissza állt az egész. Végül meguntam, hogy beleakad mindenbe, áthúztam a bal vállam felett, és a mellkasomhoz fogtam a kezemmel. Igaz, így csak egy kezem maradt, hogy elhajtsam az ágakat, de sokkal könnyebben haladtam előre, mint előtte.

 Körülbelül egy órával az elindulásom után már-már kezdtem kétségbeesni, hiszen még sehol nem találtam senkit és semmit. Féltem, hogy pont az ellenkező irányba megyek, féltem, hogy már esetleg elhagytam Holdföldét. Már-már ott tartottam, hogy semmivel nem törődve lerogyok a földre, ám ekkor megláttam egy nyulat. Pontosabban egy csapdában vergődő nyulat, és ez reményt adott. Ahol van csapda, ott lesz vadász is. Odamentem hozzá. Szegény kis tapsifüles igencsak meg volt rémülve, kaparászva próbált menekülni. Nem tudom, mi üthetett akkor belém, odaléptem, kivettem, majd szabadon engedtem. Szeretek én is vadászni, még nem volt arra alkalom, hogy megsajnáltam volna egy puskavégre kerülő állatot. Ez az élet rendje, ez így van jól. Viszont most valahogy jó érzés fogott el, ahogy láttam azt a kis pamacsos állatkát elugrándozni. Mosolyogva néztem utána. Meg... talán az is mosolyt csalt az arcomra, hogy ezzel is bosszanthatom a fekete klánt.

 Miután visszafordultam, furcsa érzés kerített hatalmába, megéreztem, hogy valaki figyel, nem vagyok egyedül. Felegyenesedve körülnéztem és rájöttem, hogy  nem tévedtem, ugyanis észrevettem egy fának lazán nekidőlő, sötét férfialakot, tőlem körülbelül harminc lépésre. Egyből felismertem, ki az. Engem bámult lankadatlanul, én pedig viszonoztam viselkedését, és alaposan szemügyre vettem. Magasabb volt nálam, de nem sokkal. Tetőtől talpig fekete ruhát viselt, bőrkabátot, inget, nadrágot, és majdnem a térdéig érő bőrcsizmát. Fején ott díszelgett az elmaradhatatlan kalap, alóla kikunkorodtak sötét, göndör fürtjei. Nyakában tollak és egy piros sál lógott, meg a fekete sála, amit most kivételesen nem kötött az arca elé. Az egész ruházata itt-ott tollakkal, fémcsatokkal, szegecsekkel volt kidekorálva. Külön-külön egyik ruhadarabja sem illett a másikhoz, de az összkép olyan volt, amilyennek lennie kellett, tolvajos. Nem tudtam, honnan lopkodhatta össze ezeket, de őszintén szólva nem is érdekelt túlságosan. 

 Gúnyos, féloldalas vigyorra meredt rám, én ezt hűvös tekintettel viszonoztam. Bár kifelé nem mutattam, de az a picike nyugalmam is tovaszállt, mint egy pillangó, ahogy elröppen a virágról. Éreztem, hogy a mozdulatlanság, a látszólagos nyugalom már nem fog túlságosan sokáig tartani. Nem tévedtem. Pár percig még farkasszemet néztünk, keményen álltam a tekintetét. Azonban ő hamar megunta, és ellökve magát a fa törzsétől, elindult felém. Nem sietett, úgy jött, mint akinek tengernyi ideje van, lassan lépkedett. Ettől kicsit olyan érzésem támadt, mintha ő lenne a vadat becserkésző ragadozó, aki lassan megközelítve áldozatát, elhozza neki a végzetét.
- Nocsak, nocsak. Egy csapdában két zsákmány! - szólalt meg diadalittasan vigyorogva.
 Gúnyosan rámosolyogtam.
- Csak egy. A nyulat szabadon engedtem.
 Egy másodpercre bosszúság suhant át az arcán, de utána visszatért a szokásos öntelt arckifejezése. Nekem már csak azért a kicsi mérgéért megérte elengednem a nyuszit.
- Ilyenek a lányok. Megsajnálnak minden foglyul ejtett állatot - mondta lekezelően. - Egészen pontosan minek is köszönhetem látogatásodat újfent, drága Hercegnő? - kérdezte már nem elég messze tőlem.
- Sétálási vágynak, kedves Robin de Noir - feleltem hasonlóan cinikus stílusban.
 Meglepődött szemtelenségemen.
 Na, mi van, eddig még senki nem beszélt így a főnök pici fiával? Ez van. Hozzá kell szoknod, mert én csak így fogok veled társalogni - gondoltam magamban.
 Még közelebb jött, ez nekem nem volt nagyon ínyemre, így tettem hátrafelé egy-két lépést. Erre Robin elvigyorodott, azt hihette, félek tőle, és ez biztosan tetszett neki. Nem szerettem védtelennek lenni, tudtam, hogy erősebb nálam, hiába tudok én is harcolni és verekedni. A múltkor csak a meglepetés erejével hatottam rá, és most csak reménykedni tudtam, hogy lesz egypár fogás a tarsolyomban, amire nem számít.
- Nagyszerű, hogy ennyire szeretsz sétálni, mert egy kicsit messze vagyunk a híres-nevezetes de Noir-vártól, ahová én most elviszlek - jelentette ki. - Na gyere.
 Felém nyúlt, de én elugrottam előle. Az egy dolog, hogy pont oda akarok, menni, de engem aztán nem fog elvonszolni! Kénytelen voltam egy kicsit játszani, ha azt akartam, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy én szeretném. Sajnos a következő alkalommal már nem voltam elég gyors, és elkapta a karom, majd visszarántott maga felé. Én csapkodtam, ütlegeltem teljes erőmből, de ez nem használt túl sokat. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve az arca felé kaptam szabad kezemmel, megpróbáltam megkarmolni. Sikerült, és ezen nagyon feldühödött. Nem törődve az arcán lévő karmolásnyommal - melyből legnagyobb elégedettségemre kicsordult egy kis vér -, jó erősen megfogta mindkét kezem, és magához ölelt, lefogva engem. Hozzányomódott a mellkasom az övéhez, és ez nekem nagyon nem tetszett. Tisztán éreztem az illatát az orromban, és még a helyzet ellenére is jólesett ez a friss, finom férfiillat egy kis erdőaromával keveredve.
- Látom, még karmolni is tudsz, te kis vadmacska. - suttogta a fülembe, és vigyorgott fölényében.
 Külső szemlélő úgy láthatta volna, mintha egy szerelmespár ölelkezne, és a fiú a lány fülébe susogna halkan. Ez a helyzet nagyon nem volt ínyemre. Támadt egy jó ötletem. Már amennyire tudtam, meglendítettem a lábam, és egy jó nagyot belerúgtam a lábszárába.
- A francos fenébe! - ordított fel meglepetésében és fájdalmában, mikor összegörnyedve a lábához kapott, engem meg elengedett, mire én résen voltam, és azonnal elugrottam.
 Sajnos szinte azonnal utánam kapott, most is magához szorított, de pont fordítva, mint az előző alkalommal.
 Mi van, ez állandóan ölelget? - gondoltam magamban. Mellkasa a hátamhoz simult. Az előző esetből tanulva még erősebben tartott, de én küzdöttem. Kezdtem kimerülni, de keményen tartottam magam. Minél jobban  vergődtem, annál jobban szorított. Csökkent az erőm, és ezt mindketten éreztük, karja, mint két vaspánt, úgy fonódott körém, én pedig nem kaptam levegőt. Erősebb, izmosabb volt, mint gondoltam. Egy idő után már nem azért kellett vergődnöm, mert szabadulni akartam, hanem mert levegőhöz akartam jutni. Zihálásom enyhült, már azt sem tudtam, mert ahhoz is kell levegő, amit Robin kiszorított belőlem, bár azt nem hinném, hogy ez volt a szándéka. Éreztem, hogy nemsokára elveszítem az eszméletem.
- Nem... kapok... levegőt... - suttogtam, de Robin csak azt láthatta, hogy tátogok, és mindjárt összerogyok. Rájöhetett, hogy valami nincs rendben, mert enyhített szorításán. De már késő volt, én erőtlenül és eszméletlenül omlottam le a földre. Elnyelt a Sötétség.

 Nem voltam sokáig ájult, csak pár másodpercig. Hangosan zihálva tértem magamhoz. Mélyeket kortyoltam a tiszta, friss erdei levegőből, szó szerint ittam. Csak pár pillanattal később tudatosult bennem, hogy a földön fekszek, és valaki mellettem ül. Mikor ráfókuszáltam, rájöttem, hogy az a nyamvadt Robin az. Ott ült mellettem, és a karjára támaszkodva figyelt engem. Akkor ötlött belém, hogy ez az idióta kis híján megölt. Irtózatos dühösnek éreztem magam. Mikor elkezdtem feltápászkodni, ő is felugrott. Arra viszont nem számított, hogy azon nyomban nekiesek.
- Te hülye barom! - ordítottam cseppet sem nőiesen. - Majdnem megfojtottál, te eszetlen bolond! Magadnál vagy? Meg akarsz engem ölni?
- Nem, csak elkábítani. Tudod, hogy könnyebb legyen téged elvinni a várba - felelte nagy lezseren, és megrántotta a vállát. Nekitámadtam, vörös köd telepedett a szemem elé. Most már nem mert magához szorítani, de lefogott, lefogta mindkét kezem. Szorosan megmarkolta mindkét csuklómat. Bennem pedig akkor tudatosult, hogy mennyire le vagyok gyengülve.
- Eressz! - sziszegtem az arcába. Vigyorgott, gúnyosan vigyorgott rajtam. Nagyon szívesen letöröltem volna a  képéről a vigyorát egy méretes pofonnal, ha nincs lefogva a kezem. Szerintem ő is megérezhette, hogy mire gondolok, mert kicsit erősebben fogta a csuklóm.
- Na, most szépen elindulunk a várba - jelentette ki váratlanul, és elkezdett húzni maga után.
 Ellenkeztem. Rángattam a kezem, a földbe vetettem a sarkam, és hátradőltem, az egész súlyommal visszahúzva magam. Alig tudott vonszolni. Pár méter megtétele után láttam rajta, hogy kezd igazán dühbe gurulni, el kellett fojtanom a mosolyom.
- Eressz! - kiáltottam, még inkább rátéve a tűzre.
- Na, most már elég legyen! - fordult felém. - Légy jó kislány, és gyere velem ellenkezés nélkül, mert ha nem, a vállamra veszlek, és úgy foglak becipelni a várba! - mondta villámló szemekkel, indulatosan. Nem viccelt. Tudtam, hogy megtette volna. Igazán nem akartam, hogy ez legyen, az csak még megalázóbb lett volna. Elértem a célom. Nekem csak előtte kéne mennem, hozzám sem érne. Diadalittasan elindultam el abba az irányba, amerre mutatott. Elégedett arcomat látva nem érezhette, hogy ő nyert. Ez volt a fő célom. Ő vitt, mégis én voltam az, aki elérte, amit akart.
--------------------------------------------------------
Na, milyen lett? Léccí' jelezzetek vissza, mert ezzel nagyon sokat küzdöttem!!!
Puszi: Orchidée

Köszönöm :)))))

 Nos, ez a bejegyzés kétcélú...
 Az első az annyi lenne, hogy kaptam egy díjat, továbbküldték nekem, de jogtalanul, persze ezt ő nem tudta. A szerkesztő, a díj szerkesztője, tudomást szerzett arról, hogy néhányan azok közül, akiknek ő adta a díjat, továbbküldték, de ezt nem lehetett volna! Tehát írt nekünk, hogy ne haragudjunk meg, de ez jogtalan. Én egyáltalán nem voltam felháborodva, teljes mértékben megértettem, így leszedtem az oldalamról a díjat. De... kaptam tőle egy másikat, vigaszdíjat, aminek nagyon örülök. De ezt én a második díjamnak tudom be, mert Regina pótolta az előző díját!!! Köszönöm neki!!!
 És íme, a díjaim:

A második ok pedig az lenne, hogy megvan a 30. követőm is, aminek én nagyon-nagyon örülök!!!!! Köszönöm, hogy olvassátok a blogom, hogy írtok megjegyzéseket, nagyon boldog vagyok, hogy viszonylag rövid idő alatt elismertetek és befogadtatok, az tudja igazán, milyen érzés ez, aki átélte!!! Ezért én most készültem nektek egy kis ajándékkal... :)

Az eredeti angol és a magyar (amit én fordítottam):

                                  

Remélem, tetszik... :) ;) :) ;) :D
Puszi: Orchidée

Tizenharmadik fejezet - A terv

 Sziasztok!!! Sajnálom, hogy ennyit késtem a fejezettel... 

 Silver Lady! Szerintem a Büszkeség és Balítéletből van a kép, mert úgy hozta be a képet, hogy a Google keresőbe beírt szöveg " Keira Pride and Prejudice" volt, tehát a filmből hozhatott ki képeket. Mellesleg nekem ez a kedvenc filmem, de nem a keira-féle, azt nem szeretem... 

1. Túl rövid, nincs benne minden, hiányos.

2. HOGY NÉZ KI BENNE MR. DARCY?! 

 Én a hatórás változatot imádom, Jennifer Ehle és Colin Firth főszereplésével. Az teljesen visszaadja a könyv világát, és minden benne van... Csak ajánlani tudom... ( Amúgy Catherine szüleinek őket választottam, abból a filmből szedtem le a képet...)

( A képen Catherine látható)

 Másnap délelőtt Mary ígéretéhez híven eljött a találkozóhelyre. Ő már ott várt rám, mikor én odamentem. Vidáman integettünk egymásnak, mosolyogtunk mindketten. A kutyákat is magammal vittem, jöttek utánam, kicsit lemaradva.

- Szia - üdvözöltem, mikor Mary közelébe értem. Ő is visszaköszönt, de szemét a kutyákra meresztette.

- Meg lehet őket simogatni ? - kérdezte tőlem.

- Hát... - tétováztam. - Nem hinném. Nem túl... barátságosak.

 Ismertem Brutust és Dantét, és sejtettem, hogy nem lenne ínyükre, ha egy idegen csak úgy odamenne hozzájuk, és megcirógatná őket. Mary vágott egy apró, keserű grimaszt.

- Pedig olyan aranyosak. - sóhajtotta.

 Nem sokkal indulásunk után Mary megtapasztalhatta, hogy milyen Brutus, ha 'nem aranyos'. Mi haladtunk elöl, a kutyák meg követtek minket. Vidáman csacsogtunk mindenféle jelentéktelen dolgokról, és vígan nevetgéltünk, mikor Mary az egyik pillanatban a nevetés hevében véletlenül kicsit meglökte Brutust. Az a nagy mamlasz pedig azt hitte, hogy rosszat akar, és ínyét mutatva, hangosan morgott.  Igencsak félelmetesen nézett ki, nem csoda hát, ha barátnőm rettenetesen megijedt. Én azonnal odébb parancsoltam az állatot, még mielőtt valami baj lett volna. Szegény Mary szinte egész testében remegett, már azt hittem, sokkot kapott. De szerencsére nem esett baja egy kis egészséges ijedtségen kívül. 

- Látod, okkal mondtam, hogy nem túl barátságosak, főleg Brutus. Ő a vadabb, az erőszakosabb, Dante kissé nyugodtabb, de ez esetben ő is így reagált volna. Ezek a kutyák harcra és őrzésre vannak kitanítva. - mondtam halkan Marynek, aki egész hamar jobban érezte magát. 

- Hát, azt hiszem, most már nagy ívben el fogom őket kerülni - jelentette ki, egy kissé félős pillantást vetve Brutusra, aki pár méterrel lemaradva kullogott mögöttünk, Dantéval az oldalán.

- Ne aggódj, nem fog bántan, legalábbis a közelemben biztosan nem. Jól ki van képezve. - barátnőm arcán látszott, hogy a legkevésbé sem hisz nekem, de azért bólintott. 

 Pár perc múlva azonban már vidáman ecsetelte, hogy mi történt vele aznap reggel:

- Korán eljöttem otthonról, még hajnalban, mert felébredtem valami furcsa zajra. - a 'furcsa' szót elnyújtotta, úgy ejtettem mintha három 'u' lenne benne - Mintha emberek beszéltek volna odakint, és még lépéseket is véltem hallani. De csak képzeltem, mert miután kinéztem, nem láttam senkit, csak a kis árva Sarah-t. Nem kérdeztem meg őt, mert úgyse válaszolt volna.

 Nekem meg hirtelen eszembe ötlött az az elhanyagolt kinézetű gyerek, aki előző nap ott ült egyedül, mikor mindenki más szórakozott.

- Az a Sarah nem az a szakadt ruhájú, hat év körüli kislány? Aki olyan magányos volt...

 Mary bólintott.

- Nagyon magának való. Mióta meghaltak a szülei, csak elvan magának, nem játszik, nem beszél. Többen is akartak segíteni rajta, de ő senkit nem engedett közel magához. Ételt adunk neki, azt megeszi, de mást nem igényel. - mondta értetlen arccal. - Megértem, hogy nagy fájdalom érte, de hát azért mégis csak egy gyerek. Túl kéne tennie magát rajta. Ez nem normális.

 Mary valószínűleg még csak át sem tudta érezni, hogy min mehetett keresztül az a szegény gyerek. Én igen, hiszen ugyanaz történt velem is, de Mary erről látszólag nem tudott. Nem óhajtottam felvilágosítani, mert akkor biztosan nem bírtam volna ki sírás nélkül. Barátnőm kíváncsi lenne, kérdezgetne, és nekem ez legkevésbé sem hiányzott

- Szegény. - jegyeztem meg halkan. - Testvérei nem voltak?

- Nem, hála a jó istennek.

 Csúnyán néztem rá.

- Most meg mi van? Nem hiányzik még több éhenkórász a faluba. Nekem viszont van egy nővérem és egy öcsém. - váltott hirtelen témát. - És neked?

 Megcsóváltam a fejem.

- Egyke vagyok.

- Kár. Nagyon jó dolog ám a testvér. Nekem a nyolcéves öcsém azt szokta csinálni, hogy...

 Nem tudtam meg, mit akart mondani, mert elhallgatott. Éppen elértük a falut, mikor szörnyű látvány tárult a szemünk elé. Néhány falubeli nő zokogott, a többiek jajgattak, a férfiak hangosan szitkozódtak, és néhányan elkószált állatokat terelgettek vissza. Teljes volt a zűrzavar, a baromfiak rikácsoltak, a tehenek bőgtek, a kutyák veszettül ugattak. El nem tudtam képzelni,  mi történhetett.

 Mary szinte azonnal eltűnt mellőlem, biztos megkereste a családját. Én leültettem a kutyáimat, aztán pedig minden félénkségemet sutba vetve odamentem az egyik férfihez. Mikor meglátott, illedelmesen abbahagyta az istenkáromlást.

- Uram, meg tudná nekem mondani, hogy mi történt itt? - kérdeztem tőle kíváncsian.

- Hát... Ma reggel kellemetlen látogatóink érkeztek, kisasszony. - kezdett bele a fejét vakargatva. - A de Noir-klán néhány tagja már megint lejött a faluba, korán reggel, és elvittek egy-két tucat kenyeret a péktől, meg néhány hordó almabort. Ez még nem is annyira rossz, mert pótolható, a péknek van pénze. De sajnos a gyerekek is kint játszottak, és közülük is eltűnt pár. Ezért láthatod a síró anyákat. Eddig még soha nem volt arra példa, hogy embereket is lopjanak, főleg nem gyerekeket. - mondta szomorúan. - Szegény gyerekek, mi lehet most velük?

 A hallottakon mérhetetlenül felháborodtam. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira megdöbbentett ez a hír. Hogy merészelték azokat a szegény gyerekeket elvinni? Ekkor láttam meg Maryt, ahogy engem keres. Odasiettem hozzá, s közben  hátrakiáltottam egy köszönömöt a segítőkész férfinek. Barátnőm szemében könnyeket láttam, egyből tudtam, hogy az ő kisöccse is a játszó kisgyerekek között volt.

- Elvitték... elvitték Simont. - sírta.

 Átöleltem, és úgy vigasztaltam.

- Nyugi, meglesz. Már van egy kész tervem, hogyan szerezzük vissza őket. - suttogtam neki. Ez ugyan hazugság volt, de akkor már tudtam, hogy ki kell eszelnem valamit.

- Kiket vittek még el? Pontosan hány gyereket? - kérdeztem tőle, mikor már szemét törölgette.

- Négyet - felelte szipogva. - Simont, a kis Lucyt, a testvérét, Petert, és Saraht.

 Eltoltam magamtól.

- Mennem kell. Azonnal intézkedek az ügyben. - mondtam neki halálosan komolyan.

- Ugyan, mit tudnál te tenni? - kérdezte tőlem legyintve.

 Mélyen a szemébe néztem.

- Kicsit több bizalmat, ha kérhetném.

 Visszamentem Brutushoz és Dantéhoz, akik ott vártak, ahol hagytam őket.

- Gyertek - adtam ki a parancsot.

 Nem sétáltam, rohantam. Közben járt az agyam, gondolkodtam, és csak úgy tolultak a fejembe a jobbnál jobb ötletek. Persze legtöbbet elvetettem, de mire elértem Holdszállást, már teljesen készen állt a Terv. Pontosan tudtam, mit kell tennem, már csak annyi volt hátra, hogy bácsikámat meg kellett győznöm, hogy engedjen el.

 A kutyákkal a nyomomban bementem a bejáraton. Akkor vettem észre, mennyire elfáradtam, mikor az előtérbe vezető tíz lépcsőfokon alig tudtam felvánszorogni. Hangosan ziháltam, a lábaim fájtak, és úgy éreztem, a szívem annyira dobog, hogy mindjárt kiesik a helyéről. De nem álltam meg pihengetni. Brutust és Dantét otthagyva felmentem a könyvtárba. Mire végre felértem, majd' meghaltam.

 Biztos voltam abban, hogy bácsikámat ott találom. Nem tévedtem. A könyvtárban el voltak húzva a függönyök, félhomály uralkodott a szobában, bácsikám egyetlen gyertya fényénél ott ült szokásos helyén, a nagy karosszékben, és olvasott.

- Bácsikám... - kezdtem bele nagy lihegve. - Bácsikám... huhh...a faluból... huh...négy gyereket... huh... négyet...elloptak a ...huh...a de Noir-ok... - hadartam levegő után kapkodva. 

 Beszív, kifúj, beszív, kifúj. Csak szépen, nyugodtan - emlékeztettem magam.

 Sir Benjamin kimerültségemet látva felugrott.

- Cathreine, jól vagy? Mi történt?

 Nagyszerű. Szóval egy árva kukkot sem értett a mondókámból. Lerogytam egy székbe.

- A faluból négy gyereket elloptak a de Noir-ok - ismételtem el neki egy pohár víz és pár perc pihenés után.

- Micsoda? Az lehetetlen! - kiáltott fel döbbenten.

- Márpedig megtörtént - bólogattam. - Maryvel mentünk a faluba, és ott láttuk, hogy mindenki jajgat, teljes a zűrzavar, és miután Mary megkereste a szüleit, én megkérdeztem egy férfit. Ő készségesen felvilágosított. Azok a hülye, barom útonállók, azok a rohadt tolvajok elvittek négy, tíz év alatti gyermeket a faluból. Mary öccsét, Simont, valami Lucyt, a testvérét, Petert, és a kis Saraht. Nem tudom,  mit akarhatnak, de ki fogom deríteni. - tettem hozzá.

 Bácsikám csendben hallgatta végig beszámolómat, a csúnya szavaknál ugyan összevonta a szemöldökét, de nem szólalt meg, csak mikor elhallgattam.

- És ezt hogyan gondolod? - kérdezte felismervén, hogy kieszeltem valamit.

- Van egy tervem . feleltem neki. Összeráncolt szemöldöke láttán hozzátettem: - Szerintem biztonságos.

 Nem mondott semmit, csak intett, hogy avassam be, és leült velem szemben.

- Nos, úgy gondoltam, ahhoz, hogy ki tudjam szabadítani a gyerekeket, először fel kéne derítenem a terepet. Erre csupán egy mód van: elfogatom magam a de Noir.okkal.

 Bácsikám ezt hallva tiltakozólag felugrott a székből.

- Szó sem lehet róla!

- Üljön le. Még nem fejeztem be. - mondtam neki.

 Dühösen lepuffant a székbe, én pedig zavartalanul folytattam.

- Szóval elfogatom magam a de Noir-okkal. Ők elvisznek a főhadiszállásukra, feltételezem, egy várba - bácsikám itt bólintott egy aprót, jelezve, hogy tényleg vár. - Út közben majd figyelem a terepet, az őröket, a kapukat, az emberek mozgását. Azt nem tudom, mit akarnak tenni velem, de nem hinném, hogy bántódásom fog esni. Reményeim szerint bevágnak egy börtöncellába. Az lenne a legjobb, onnan gyerekjáték kiszökni. Az ablakokból tudnék nézelődni, figyelni. Aztán pár óra elteltével meglógnék. Hazajönnék, és magamhoz véve pár embert, elmennék kiszabadítani a gyerekeket. Mit szól hozzá bácsikám?

 A megszólított még pár percig emésztgette a hallottakat.

- Ez egy jó terv, de mi van, ha rosszul sül el? Ha valami nem úgy lesz, ahogy eltervezted, akkor nem csak a gyerekek, de még te is a kezükben leszel. - mondta kétkedő arccal. 

- Bácsikám értse meg, hogy legalább meg kell próbálni tenni valamit! Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel a csodára várva! Azok a gyerekek tőlünk függnek!

 Sir Benjamin tanácstalanul megvakarta a fejét. Arcát a kezébe temette, és erősen gondolkodott. Természetesen én is tudtam, hogy milyen kockázatos ez a terv, de hát melyik terv nem az? A sok közül, amit kigondoltam, még így is ez volt a legkevésbé veszélyes. Bácsikám végül felemelte a fejét, és a szemembe nézett. 

- Lehet, hogy egy életen át bánni fogom, hogy elengedlek, de tényleg igazad van. Viszont nekem is van ám egy-két kikötésem. Először is beszéld meg ezt a falusiakkal, valamint azt, hogy hány férfire számíthatsz, ha visszajöttél. És... viszel magaddal fegyvert már az elfogatásnál is. Majd ma délután gyakorlunk egy kicsit. - jelentette ki.

- Bácsikám lássa be, hogy az utóbbi lehetetlen. - ingattam a fejem. - A fegyvert észreveszik, azonkívül egy délután nem elég arra, hogy kitanuljam a használatát.

 Nem kellett tudnia arról, hogy már tudok mindenféle harceszközzel bánni. Sir Benjamin lemondóan sóhajtott egyet.

- Megint igazad van. - mondta. - Akkor... irány a falu. Ma délután még pihensz, csak holnap mész el a de Noir.okhoz. Jaj, istenem, hogy mehettem én ebbe bele? - kérdezte magától egy nagyot sóhajtva. 

 A falubeliek tetszését elnyerte a tervem, de mivel nekik is szükségük volt a férfiakra, csupán öt embert kaptam magam mellé, olyanokat, akik tudnak fegyverekkel bánni. Aznap délután táviratozta apám egyik régi barátjának, aki fegyvergyártóként dolgozott, hogy küldjön nekem néhány pisztolyt, hozzá való mennyiségű puskaporral és golyóval. Reméltem, hogy levelem időben megkapja, és tudja teljesíteni kérésemet, miszerint három napon belül küldje el a kért tárgyakat.

--------------------------------------------------

Na, remélem, tetszett. Gondolom, már érzitek, hogy nemsokára jön már Robin is... 

Puszi: Orchidée