Negyvenkilencedik fejezet - Éjjeli kaland

Sziasztok!

Töredelmes bocsánatkérésemet szeretném elétek tárni, nem tudom kifejezni, mennyire sajnálom, hogy cserben hagytalak benneteket ilyen hosszú ideig. Bármilyen kifogást is keresek, a kimaradás oka a lustaság volt. Lusta voltam írni, és kifogásokat találtam, hogy miért ne kelljen.

És azért is bocsánatot kérek, mert nemcsak nem írtam, de nem is olvastam, legalábbis blogokat nem.

Míg nem sokat ténykedtem, kaptam egy díjat, ami kicsit arra is hajaz, hogy az olvasóim jobban megismerjenek.:) Így hát kiteszem, és válaszolok a feltett kérdésekre is. Viszont továbbküldeni azt nem fogom.

Köszönöm Lizának!

Oldala: http://www.holdhercegnodp.blogspot.hu/

11 dolog magamról:

1. Kedvenc könyveim Karl May Winnetou-ja, és Leiner Laura Szent Johanna Gimi-je. 

2. Van jogsim.

3. Már vázlatolom a következő történetemet (egyelőre még csak fejben), ami alakváltókról fog szólni. De nem biztos, hogy felteszem bloggerre.

4. Abba  gimnáziumba járok, amely az országos ranglistán a hatodik helyen áll. (A suli évnyitóján mondták.)

5. A szobámat a kedvenc könyveimről készült mintákkal dekorálom: párnákra, dobozokra, lapokra festek vagy rajzolok jelképeket.

6. Imádok tollasozni, úszni és korcsolyázni.

7. A főhősnőim olyanok, amilyen én szeretnék lenni: bátrak és tettrekészek. 

8. Imádom a kosztümös filmeket. Büszkeség és balítélet, Észak és Dél, stb.
9. Imádok kiegészítőket, cuccokat készíteni magamnak, most például a SzJG-mániámnak köszönhetően van egy új párnám (én festettem), és egy bögrém (szintén az én kezem munkája).
10. Mániákus könyvgyűjtő vagyok.

11. A kedvenc számom a 11.

A kérdések:

1. Van-e állatod, és ha igen, milyen? 

- Igen, van egy kutyám, törpeschnauzer, szuka, és Lizinek hívják. A fajtájától eltérően ő egy kifejezetten lusta kutyus, bár az igaz, hogy nagyon okos.

2. Zenei stílusod alapján hová kategorizálnád magad? 

- Ez elég nehéz kérdés. Szeretek én mindenfajta zenét Mozarttól kezdve Pitbullig, MP3-on hallgatni pop zenét szoktam, CD-n rockot, popot, klasszikust és népzenét, énekelni pedig népzenét. Na jó, énekelni szoktam popot is, de kevéske sikerrel. Ja, és zongorázok, tehát klasszikust még játszok is. Furcsa válasz, nemde?

3. Melyik a kedvenc évszakod és miért? 

- A nyár. Nagyon szeretem a meleget, és persze ekkor nincs suli. Na jó, bevallom, ekkor van a szülinapom is, de ennek tényleg nincs ebben szerepe. Esküszöm.

4. Társaságkedvelő ember vagy? 

- Igen is, meg nem is. Nem vagyok az a társaság központja-típus, inkább sok barátom van, sokfelől, vagyis mindenhonnan egy-kettő. Néha kívánom a társaságot, és akkor megbeszélek valakivel egy találkozót, vagy kimegyek játszani az utcabeli gyerekekkel, de van, mikor kifejezetten szeretek egyedül lenni.

5. Melyik emberi viselkedésformát utálod a legjobban? 

- Őszintén szólva fogalmam sincs.

6. Milyen rossz tulajdonságod van? 

- Lusta vagyok, és félénk. Nem, ez rossz szó, inkább gyáva. Mert ha barátkozásról van szó, akkor nincs gond, idegenekkel is mindenféle feszültség nélkül könnyen társalgok akár idegen nyelven is. De ha hullámvasútról, extrém sportról vagy horrorfilmről van szó, rám nem lehet számítani.

7. Melyik a kedvenc hobbid? Miért? 

- Sok hobbim van (írás, rajzolás, festés, zongorázás, varrás, stb.), de az olvasás az abszolút kedvenc. A húgommal gyűjtjük a könyveket, én mindenfélét, ő csak kortárs ifjúságit, YA-könyveket (Young Adult - fiatal felnőtt). Rengeteg könyvem van, imádom őket rendezgetni a polcon, és állandóan bővítem a gyűjteményt.

8. Hány éves vagy? 

- Biológiailag? Tizenhét. Lélekben? Néha tíz, néha meg húsz. Gyakran a kettő között ingadozok.

9. Szerinted mik a világ legnagyobb problémái?(Min.3.) [Omg, mint egy dolgozat xD], Mit lehetne ezek ellen tenni? 

- A kérdést passzolnám, mert nem gondolkodok ilyesmiken.

10. Melyik barátodban bízol meg a legjobban? 

- Két legjobb barátnőm van, mindkettejükben a végletekig megbízok, ezenfelül anyukámban, az ő anyukájában, és a húgomban. Igen, őket is barátaimnak vallom.

11. Hiszel-e a 'Mennyországban'?[Nevezd bárhogy, nem szeretnék ezzel a kérdéssel vallási nézeteket feszegetni, mindenki eltérő módon reagál erre, csak kíváncsiság] 

- Az újjászületésben hiszek. De ha mégis lenne Mennyország, és úgy képzelném el, mint a szülővárosomat, ahol most élek. Ott minden tökéletes. :)


Kaptam még Killától egy díjat, amit szintén nem küldök tovább. KÖSZÖNÖM.

Öt dolog magamról: (nos, én inkább a történetről csepegtetek el infókat....)

1. Eddigi számításaim szerint 56 fejezet lesz ez a történet, epilógust is beleszámítva.
2. Lesz 18+-os jelenet... nemsokára.
3. Smith fel fog bukkanni.
4. Lesz egy áruló.
5. Kicsit összevisszás lesz az utolsó pár fejezet. :) ;D

Négy szó, amivel magamat jellemzem: nyugodt, türelmes, álmodozós, optimista

Köszönöm a díjat Killának!

A fejezet annyit késett, hogy nem is idézek az előző végéből, szerintem olvassátok el az egészet, ha vissza akartok csöppenni a történet fonalába.

És... itt a fejezet!

Csodáltam, hogy nem kezd forrni körülöttünk a víz. Teljesen hozzásimultam Robinhoz, szorosan átölelve tartottuk egymást, s ő még a falhoz is nyomott. Úgy éreztem, mindjárt lángra lobbanok, mindenhol tüzet láttam.
 Csókunk minden mást kitörölt a fejemből, már nem gondolkodtam, csupán éreztem. Kezemet Robin arcának két oldalára támasztottam, majd beletúrtam a hajába. Ajka a fülemre vándorolt át, megharapta a fülcimpámat, és végigpuszilta-csókolta a vonalát.Anyakamat is hasonló kényeztetésben részesítette, és én majdnem elájultam attól a varázslatosan bizsergető érzéstől. Fejemet hátradöntöttem a sziklának, mikor Robin áttért a vállamra, melyről lesimította a ruhát. A kulcscsontom vonalát végigcirógatva tért vissza az arcomhoz.
 Olyan jó érzés volt az előbb, amit csinált, gondoltam, miért ne lehetne fordítva is. Belepusziltam a fülébe, és lassan haladva a nyakához tértem át. Eleinte megmerevedett, de amikor a fülcimpájába haraptam, felnyögött. Apró csókokkal hintettem a nyakának vonalát, az ádámcsutkáját, miközben ő magában mormogott. Mikor azonban gyengéden oda haraptam, ahová "a vámpírok szoktak", az ütőeréhez, felkiáltott:
- Atyaisten, Rine! - Ez a meglepettség és csodálat édes egyvelegének hangzott. Élveztem, hogy van felette hatalmam, látszólag ő is azt az édes kínt érezte, amit én. A testem sóvárgott valami után, ami ezt elmulasztja, mégis magaslatokba emeli.
 Aztán mikor megéreztem, hogy Robin a másik vállamról is lesimítja a ruhát, rájöttem, mit is csinálunk.
- Ne! - rebegtem elfúlóan, és ő azonnal megtorpant. Abbahagyta, amit csinált, és a szemembe nézett, meglátta a benne tükröződő riadtságot. - Ne, Robin, én ezt nem...
- Ne félj! - eresztett el hirtelen. - Nem fogok semmi olyasmit sem tenni, amit te nem akarsz! Sajnálom, ha megijesztettelek... - El is húzódott váratlanul, arrébb oldalazott a sziklafal mentén.
- Ne, maradj, én nem félek! - kaptam utána. - Csak még nem akarom... most. - Zavartan elhallgattam, és vettem egy nagy levegőt. - Majd... az esküvő után... mert ez így nem helyes.
- Jó - emelte fel a kezét beleegyezőn. - És sajnálom, hogy elvesztettem a fejem.
 Láthatóan ő is zavarban volt, én pedig nem akartam tovább idegeskedni ezen. - Robin, visszamegyünk a várba? Szerintem már várnak.

***

 Amint beléptünk a kapun, mindenki felénk fordult.
- Megtalálta! Itt van a hercegnő!
 Füttyögtek és kiáltoztak, mikor észrevették Robinnal összekulcsolt kezünket. Zavaromban elpirultam, de még szinte magamhoz sem térni sem volt időm, mivel egy apró test nekem csapódott, és két kis kar átölelt.
- Catherine, úgy aggódtunk! - mormogta Sarah, mikor leguggoltam megsimogatni az arcát. - Fú, te csurom víz vagy! - eresztett el hirtelen. - Hol voltál?
- Ezt a kérdést én is feltehetném - hallottam meg egy szigorú férfihangot. Felálltam, hogy szembenézzek bácsikámmal. Mellette ott állt Loveday és Coeur de Noir.
- Én... - kezdtem volna a beszédemet, de Robin kettőnk közé állt, és egy kézmozdulattal belém fojtotta a szót.
- Én tartottam fel ilyen sokáig - jelentette ki. Sir Benjamin várakozón felhúzta a szemöldökét. Robin megragadta a kezem. - Sir Benjamin, szeretném engedélyét kérni, hogy feleségül vehessem az unokahúgát.
 A nagybátyám arca oly' mértékű meglepettséget tükrözött, hogy muszáj volt felkuncognom. Aztán úrrá lett vonásain, és elmosolyodott, vetve egy pillantást saját menyasszonyára, aki elégedetten vigyorgott. - Robin de Noir, az engedélyt megkapod - felelt hivatalosan, majd előrelépett és kezet fogtak. - Üdv a családban, kétszeresen is!
 Loveday cinkosan rám kacsintott, mikor rámosolyogtam. Sarah pedig megütögette a karom, hogy figyeljek rá. - Feleségül mész Robinhoz?
- Igen - válaszoltam boldogan.
 Elgondolkodva meredt maga elé. - Veled fogok lakni?
- Ha szeretnél.
- Igen! - vágta rá sebesen.
- Akkor ez nem is kérdés - mosolyogtam. - Persze, hogy... - De a mondatot nem tudtam befejezni, mert durván félbeszakítottak.
 Brandon színpadiasan tapsolt, gúnyos vigyorral az arcán. Nem tudom, mióta állt már ott a kőfal mellett, mert mikor még bejöttünk, nem láttam, de éppen elég ideje lehetett, hogy levonja a következtetést.
 Azonnal tapinthatóvá vált a feszültség Robin és őközötte. Mindenki elnémult, még a szél is megszűnt fújni, beállt a teljes vihar előtti csend.
- Nocsak, nocsak, úgy látom, hercegnő, jobb híján le kellett alacsonyodnod ehhez... - köpte megvetően a szavakat. - Ha jobbat szeretnél, meggondolhatod magad bármikor.
 Mielőtt erre bárhogyan is reagálhattam volna, Robin heves vérmérséklete megmutatkozott, és nem törődve azzal, hogy Brandon nekem intézte szavait, visszavágott: - Ő az enyém! - És szinte remegett a dühtől. - Ne is ábrándozz!
- Ó, mert majd pont egy olyan vidéki tuskó kell neki, mint te! - gúnyolódott a másik.
- Inkább, mint egy városi ficsúr! - riposztolt vőlegényem. - Ha valaha is hozzá mersz érni, levágom a kezed!
- Igen? Máris verekedésen jár az eszed? Na, majd adok én neked! - Brandon kapva kapott a kihívási lehetőség után. Az övén lógó tőrjéhez kapott, és előhúzta.
 - Elég! - üvöltöttem el magam, és a két fiú közé álltam.
- Rine, ez nem a te dolgod... - morogta Robin összeszorított szájjal, de tudtam, hogy nem rám dühös, és haragját teljesen megértettem. Én sem viselkedtem volna máshogy ha valami szuka szemet vet őrá. De nem akartam, hogy párbaj legyen a vége. Ahhoz túlságosan féltettem.
- Azt hiszed? - kérdeztem szemöldökömet felhúzva. - Rosszul hiszed! Ha nem tűnt volna fel, én vagyok a téma! - A másik felé fordultam. - Mr. Cunningham! Amint látja, már menyasszony vagyok, így felhagyhat a hiábavaló udvarlással.
- Eszem ágában sincs! - nevetett fel. - Miért pont egy ilyet választana? - mutatott Robinra. - Párbajozni is hajlandó vagyok!
 Pont ettől tartottam!
 Legszívesebben elkezdtem volna áradozni Robinról, hogy miért szeretem, és hogy miért tartom jobbnak, de azzal nem csak magamat, hanem őt is közröhej tárgyává tettem volna.
 Hogy lehet valaki ennyire...öntelt? Nem tudja, mikor kell megállni? Mikor reménytelen a helyzet?
- ITT... NEM... LESZ... PÁRBAJ! - ordítottam magamból kikelve. - Vegye tudomásul, hogy szeretem Robint, és nem jobb híján fogadtam el, hogy a felesége legyek! Az ön udvarlása volt mindig is a terhemre, mert tolakodó, és egy öntelt városi paprikajancsi nekem aztán nem kell! - keltem ki magamból.
 Egy percig néma csend honolt. Mindenki engem bámult, döbbenten, lemerevedve. Aztán... kitört az éljenzés. A vár népének tetszett, ahogy kiálltam a jövendőbeli vezetőjük mellett. Brandon leforrázva vonult el, a közhangulat még inkább ellene fordult. De volt egy olyan érzésem, hogy ennek még közel sincs vége.
 Visszafordultam Robinhoz, aki halvány mosollyal az arcán figyelt engem. - Jól megmondtad neki - dicsért meg. - És én még őrá voltam féltékeny...
- Őrá? - kacagtam fel hitetlenül.
 Bólintott, és megcsókolt, ott mindenki előtt. A nagy hurrogásra elöntötte a pír az arcom.
- Robin - néztem rá elkomolyodva. - Ígérd meg, hogy nem fogsz párbajozni, ha elhív.
- Nem fogok - mondta mélyen a szemembe nézve. - Hát persze, hogy nem.

***

 Gyorsan teltek ezek a napok, hetek. Loveday és Sir Bejamin esküvőjének a napja sebesen közeledett, már csupán két nap volt addig. Robinnal megegyeztünk, hogy csak őutánuk, augusztus végén kelünk egybe. Az esküvő szervezésében sokat segítettem a menyasszonynak, ezért a saját vőlegényemmel igen kevés időt tudtam tölteni. Londonba is felutaztunk egy alkalommal, ruhaanyagot kereseni, mivel együtt, ketten varrtuk a ruhát. Én nem akartam belemenni, féltem, hgoy elrontom, de Loveday nagyon könyörgött, így hát végül beleegyeztem.

 A ruha már készen állt, csupán pár utolsó simítás hiányzott, ezért ezen a csütörtök reggelen átlovagoltam a de Noir-várba Lovedayhez, és egészen délig ott is maradtam, mert marasztalt ebédre.

 Kifelé igyekeztem a kapuhoz, hazaindulva, mikor megláttam, hogy Robin egyik barátja, Richard közeledik felém. Odaköszöntem neki, aztán eloldoztam a lovam a faltól. Ám ahelyett, hogy elment volna mellettem, megállt.

- Párbaj lesz ma éjszaka, tíztől - suttogta, mire döbbenten fordultam felé.

- Az lehetetlen.

 Megvonta a vállát. - Brandon kihívta Robint ökölpárbajra. A városi fiú nem olyan nyápic, mint gondolnád, nagyon aljas módszerei vannak, de Robin megtiltotta, hogy bármelyikünk is elkísérje.

- Arra viszont nem számít, hogy én is megtudom - bólintottam. - Ki lesz a segídje?

- Éppen ez a baj. Nincs segédje se neki, se Cunninghamnek. De én nem bízok abban a féregben.

- Én sem - jegyeztem meg. - Hol lesz ez?

- Az erdőben, a hatalmas tölgynél - felelte.

 Megforgattam a szemem. - Richard. Most komolyan, szerinted én tudom, hogy melyik nagy fenyő a sok közül?

 Felnevetett, és útbaigazítást adott.

- Köszönöm - mondtam neki. - És azt is, hogy szóltál.

- Nem - rázta a fejét. - Mi köszönjük, hogy elmész.

- Ti? - kérdeztem vissza.

- Igen, Robin egész csapata. Mi szavaztuk meg, hogy szólni kell neked - közölte.

- És volt, aki ellenem szavazott? - csúszott ki a számon ez az ostoba kérdés, mielőtt meggondolhattam volna, mit is mondok.

  Elnevette magát. - Nem. Senki.

- Ó. - Dagadt a mellem a büszkeségtől. Robin csapata elfogadott! - Nos, jó, hogy így döntöttetek. Garantálom, hogy éjszaka közéjük csapok.

- Bár ott lehetnék! - sóhajtott fel.

 Felpattantam a lovam hátára, és elvágtattam. Csak utólag jöttem rá, hogy el sem köszöntem, de mire hátranéztem, hogy intsek egyet, már eltűnt.

***

- Ezt nem hiszem el! - Már-már elsírtam magam. Pontosan tíz óra volt, és én még ott kóvályogtam az erdőben azt az ösvényt keresve, amiről Richard beszélt. A csavarodott, ferde törzsű fát megtaláltam. De az Észak felé vezető ösvény? Sehol.

 Dante a lábamhoz húzódott. Brutus kicsit messzebb szaglászott. - Gyerünk már, nem érzitek, hol mehettek el a többiek? Keressétek Robin szagát! - parancsoltam bosszankodva rájuk, de csak búsan meredtek rám válasz vagy eredmény helyett, hiszen már legalább negyedórája itt rostokoltunk. 

- Ó, hát persze, én bolond, ő másik irányból közelítette meg a nagy fenyős tisztást! Ő a vár felől mehetett, nem pedig Holdszállás felől! - csaptam a homlokomra, aztán tanácstalanul nekidőltem a mögöttem lévő fának. Azaz, dőltem volna, ugyanis nem volt mögöttem fa, belezuhantam a bozótba.

 A fogamat összeszorítva tápászkodtam fel, magamban morgolódva, mikor észrevette,. hogy megvan az ösvény. Normál esetben bizonyosan nevettem volna az ügyetlenségemen és figyelmetlenségemen, de most túlságosan feldúltnak éreztem magam. Megnéztem a zsebórámat; tíz óra múlt tíz perccel. Az órát a bácsikámtól vettem 'kölcsön', és szándékomban állt reggelig visszacsempészni hozzá.

- Brutus, Dante, erre! - kiáltottam, aztán rájöttem, hogy most már halkabbnak kell lennem, hogyha közel akarok érni a fiúkhoz. Óvatosan haladtam előre a keskeny úton, melyet bizonyára rég használtak, mert néha igen nehéznek bizonyult átverekednem magam egy-két részen. Mikor megláttam a fenyőt, amely tényleg jóval a többi fa felé magaslott, elkezdtem lopakodni, s a kutyák csendes árnyékként suhantak utánam.

 És ahogy odaértem... megláttam, hogy elkéstem. A bunyó már javában tartott, ám két küzdő fél helyett négyet láttam. Robint a másik három a rét szélére szorította. Nem tudtam sokat kivenni a sötétben, de a mozgásáról észrevettem, hogy nem bírja sokáig. Eléggé lanyhán mozgott, és az ütéseiben sem láttam erőt. Jól sejtettem, alighogy elindultam, rohamra, valamelyik halántékon vágta, ő pedig térdre esett. Brandon - biztosra vettem, hogy az csak Brandon lehet - felemelt egy botot, hogy leüsse vele.

- Állj! - ordítottam, és megálltam két méterre tőlük.

- Ki az? - kérdezte hunyorogva a botos  - jól sejtettem, Brandon, a hangjáról teljesen felismertem.

 Megtehettem volna, hogy még otthon férfiruhát veszek, az arcom előtt hagyom a kendőt, és Charles-nak adom ki magam, de eldöntöttem, hogy nem fogom. Túl nagy a lebukás veszélye, és ezt az utolsó titkot még meg akartam tartani magamnak.

 A sál a földre hullott a lábam mellett. - Nem is ismersz fel?

- Miss Merryweather... - döbbent le az aljas féreg.

 Robin felkapta a fejét.

- Mit keres itt? - kérdezte Brandon. Még mindig nem tegezett, tartotta magát azokhoz az eszement illemszabályokhoz. Pedig ez már legkevésbé sem volt illedelmes helyzet. Ő éppen egy bottal készült eszméletlenre verni a vőlegényemet, miután - ahogy a többi alakból kivettem - a testvéreivel legyengítették.

- Szerintem nyilvánvaló, hogy mit keresek itt - jelentettem ki.

- Nem, egyáltalán nem - felelte. - Egy nőnek semmi köze a férfiügyekhez. Önnek otthon lenne a helye.

- Ó, szóval maradjak otthon, míg a vőlegényemet elverik. Teszem hozzá, aljas módon, nem egyenlő küzdelemben. Hát, szerintem pedig mellette a helyem - csattantam fel.

- De hát én teljesen jól vagyok - mosolygott rám.

- Az engem miben érint?

- A vőlegénye teljesen épségben van. Nincs semmi bajom - jegyezte meg. Döbbent arcom láttán még szélesebb lett vigyora. - Ó, hát maga még nem tudja! Én vagyok az új vőlegénye.

 Gúnyosan felvontam a szemöldököm. - Az új...?

- Nem tudta, hogy ön volt a párbaj tárgya? Kiütöttem Robint - tette hozzá önelégülten.

- Nem lehetsz ennyire hülye - csúszott ki a számon, de nem bántam.

 Meglepődött, vagy azon, hogy tegezem, de inkább a jelzőn és a reakciómon.

- Ez a szabály - erősködött. - Aki nyer, mindent nyer.

 Ez volt az a pillanat, mikor elegem lett.

- Először is... nem hinném, hogy szabályos hárman egy ellen fellépni, márpedig amint látom, te eléggé tiszteled a szabályokat. Másodszor pedig - villant meg a szemem - engem senki sem kezelhet nyereményként!!! - üvöltöttem, s előrelépve behúztam neki egy hatalmasat.

 Hátraesett.

- Takarodjatok innen! - ordítottam hármójuknak.

- És ha nem? - lépett előre az egyik fiú fenyegetően, mikor Brandon feltápászkodott, az orrát fogva.

- Brutus, Dante, ide! - kiáltottam, mire a kutyáim kiugrottam a bokor mögül. Aztán mintha őket akarnám uszítani, rámutattam a három aljas gazfickóra. Bevették, hogy a két vicsorgó vadállatot rájuk eresztem, és inkább menekülőre fogták.

 Ahogy kitisztult az út köztem és Robin között, odaszaladtam hozzá. A földön feküdt, a hátán, de magánál volt. A sötétben is ki tudtam venni, hogy felszakadt a szemöldöke és a szája sarka, valamint véraláfutás húzódik az állkapcsán. Legszívesebben gyengéden végigsimítottam volna rajta, de megkeményítettem magam. Megragadtam a karját, és felrántottam. Ha érzékeny területet sértettem is, nem adta jelét fájdalmának.

 Lassan vánszorogtunk a vár felé a sötét éjszakában a két kutyával kísérve, egyetlen szó nélkül. Robin túl gyenge volt, hogy megszólaljon, én pedig túl dühös.

***

 Annak ellenére, hogy mennyire haragudtam rá, ott virrasztottam a vőlegényem ágya mellett, egészen másnap délig, míg fel nem ébredt. Egy szemhunyásnyit sem pihentem egész éjszaka, ezért tudatában voltam, hogy szemem alatt sötét karikák húzódnak, tekintetem lomha - s szigorú a mélyén megbúvó dühtől. Figyeltem az alvó Robint, akinek az arcára nyugodtság, béke költözött, s őriztem az álmát. Néha ellágyultam, kedvem támadt megsimogatni a homlokát, a kezét, beletúrni a hajába. De amint kinyúlt a kezem, azon nyomban visszatettem az ölembe, s szívemet megkeményítve összekulcsoltam ujjaimat - hiszen én most mégis csak haragudtam.

 Aztán dél körül kinyílt végre a szeme. Cserepes ajka közül egyetlen rekedt szócskát nyögött: - Rine! - s ennek a szónak oly könyörgő, bűnbánatos hangzása volt, hogy a szívemig csengett.Ennek ellenére nem feleltem, némasággal büntettem, összeszorított szájjal nyomtam a kezébe az előre kikészített pohár vizet, hogy megnedvesítse száraz ajkát.

- Köszönöm - lehelte, s mohón, nagy kortyokban nyelte a nedűt, szája sarkából pár csepp lecsorgott.

 Amint letette a poharat, komoran rám nézett. - Haragszol?

 Erre sem feleltem, tudtam, hogy ha megszólalnék, annak veszekedés lenne a vége. Egy nedves rongyot vettem a kezembe, az arca fölé hajoltam, az állát megragadva felemeltem a fejét, s lágyan törölgetni kezdtem. Óvatosan tapogattam meg a két sebet - a szemöldökénél és a szájánál.

 Mondd ki, Robin, mondd ki!

- Tudtam én, hogy haragszol! Rine, de kérlek, mondj már valamit! - könyörgött, aztán mikor kátta, hogy hasztalan, összeszűkült a szeme. - Azt szánod büntetésnek, hogy nem szólsz hozzám?

 Nem, csak arra várok, hogy kimondd...

- Rine, de muszáj volt elmennem! - kiáltott fel keservesen.

 Mondd már! Csak azt az egy szót!

- Téged szidott az a marha, rágalmazott, én pedig nem akartam a te becsületedet... hé, te hová mész? Ne hagyj itt! - üvöltött utánam, mikor észrevette, hogy kifelé indulok. Nem törődve az ellenkezésével, bezártam magam mögött az ajtót. Nem akartam a mentségeit hallgatni, még ha igazak is.

 És bár kívül nem látszott, de sajgot a szívem. Azonban inkább nem szóltam egy szót sem, minthogy jelen állapotomban veszekedni kezdjek vele, mert elhangozhatott volna egy-két olyan kifejezés vagy rágalom, melyet sem hallani, sem pedig kimondani nem akart volna egyikünk sem.

 Egyetlen mód lett volna, hogy szóra bírjon, de erre ő nem jött rá. Eszébe sem jutott, hogy esetleg bocsánatot kéne kérnie.

--------------------------------------------------

Még egyszer elmondom, hogy sajnálom a késést...

Remélem, kapok kommenteket, de nem igazán reménykedek. Ekkora kimaradás után vannak még, akik szemmel követik a blogot? Mindegy is, a részt feltettem... :)

Boldog új évet mindenkinek! Orchidée

Negyvennyolcadik fejezet - Gyönyörű

Sziasztok!

 El sem tudom mondani, mennyire szégyellem magam. Nagoyn régen nem hoztam frisset, nem is tudtam, hogy ennyi idő eltelt az utolsó feji óta. Tényleg sajnálom. De nyár van, és én meg KRESZ-re járok, és tanulok, meg angol középfokúra is készülök, amikor meg végre pihenek sem írni, sem pedig gépelni nincs kedvem. Nem ígérem, hogy ez változni fog, de próbálok javítani. Egyet biztosan megígérek.  

A TÖRTÉNETET (EGYIKET SEM) NEM FOGOM FÉLBEHAGYNI. 

 Lehet, hogy ritkán jön friss, lehet, hogy sokáig nem jön, de jönni fog. Köszönöm a türelmeteket.

Killa, a megnyugtatásodra közlöm, hogy lesz 18+-os rész, talán már nem is olyan sokára... És igen, a történet a végéhez kezd közeledni, de azért még van hátra jó pár fejezet - pontosan még én sem tudom, mennyi.

Dianna, szeretném veled közölni, hogy őszinteséged nagyon jól esett, és dicséreted is. Örülök, hogy Maria-rajongásod ellenére idetaláltál, és olvasni kezdtél, és hogy nem csalódtál. Tudom, hogy a sztori eleje elég unalmas, de hát valahogy el kellett kezdeni, és kezdő íróként ugye még nem tudtam valami túl nagyot alkotni - mellesleg még mindig kezdő írónak vallom magam. Remélem, maradsz, és továbbra is figyelemmel követed ezt a történetet.

Annak, aki még nem tudná: van egy másik blogom is, jobb oldalt a modulok közt megtalálható.

Egy kis emlékeztető, mert már igazán régen volt friss:

 Olyan lassan, nyugodtan teltek a percek, minden pillanatot kellően ki tudtam élvezni. Azt is, hogy Robin keze az arcomra csúszik, és lágyan bizsergetni a bőrömet. Azt is, ahogy közelebb hajol. Azt is, ahogy gyengéden megcsókol.

 Lehunytam a szemem. Ez a pillanat mindennél többet ért számomra. Átkaroltam a nyakát, és beletúrtam a hajába. Ezen felbátorodott, még szorosabban vont magához, olyannyira, hogy egy talpalatnyi hely sem maradt köztünk. A kabátjának minden egyes csatját, gombját éreztem, hol nyom.

 A következő pillanatban a gyengéd csók bátrabb lett, nyelvünk, ajkunk összefonódott. Mikor végül nem bírtuk már levegővel, Robin megszakította a csókot, és áttért az arcomra. Végigpuszilta az állam vonalát, egészen a fülemig. Ott megállt, tétovázva pihegett pár pillanatig, aztán belesuttogott; belesuttogta azt a szót, minek hallatára egy dobbanást kihagyott a szívem.

- Szeretlek.

Jó olvasást!

 A torkom megremegett. A belsőmben tűz lángolt, boldog, bódító tűz. Szemem előtt minden elhomályosult, kivéve egyetlen alakot, a fiút, aki előttem ült, engem az ölébe vonva. A szám elnyílt, mégis hosszú másodpercekig nem tudtam megszólalni. A hangszálaim mintha megrekedtek volna, a tudatom mintha lelassult volna a hatalmas adag boldogság hatására.

 Oldalra kaptam az arcom. Lassan felmértem Robin arcának minden egyes pontját, állától kezdve, felfelé haladva. Megálltam a szájánál, a mosolygós gödröcskéinél, az orra nyergén, s végül hagytam, hogy tekintetünk találkozzon. Nyelvemben a láthatatlan béklyó abban a pillanatban feloldódott.

- Én is - suttogtam, nem hangosabban, mint ő az előbb, talán csak a számról olvasta le. - Szeretlek, Robin de Noir - erőltettem meg a hangom, s kijelentésem határozottan, mégis lágyan csengett.

 Robin arcán a halvány mosolyt egy fülig érő széles vigyor váltotta fel. Rövidke mondatomra reagálva egy apró, ám szeretetteljes puszit nyomott a számra, de ez annyira bensőséges volt, hogy belepirultam.

- Meddig akarsz még itt ülni? - kérdezte halkan.

 Elnevettem magam. - Ó, nagyon kényelmes az öledben üldögélni. - Mocorogtam egy kicsit, aztán felállni készülődtem. - De ha van jobb ötleted, csinálhatunk mást is... - A problémám az volt, hogy felemelkedtem valamennyire, aztán majdnem elvágódtam, ugyanis nem tudtam mivel megtámaszkodni.Ha a kezemre támaszkodok, akkor a fenekemet felnyomva tudtam volna csak felemelkedni, ami, valljuk be, kissé megalázó, főleg férfitársaságban. Mielőtt elmerenghettem volna, hogy mit is tegyek, Robin megoldotta a bajomat, ugyanis úgy egyenesedett fel, hogy engem is magával húzott. Gyorsan leporoltam a szoknyámat, bár hiába. Féltem, hogy Loveday meg fog ölni ezért a ruháért. Sőt, ezt már előre tudtam, hogy így lesz, így inkább, nem gondolva az elkerülhetetlenre, Robinra koncentráltam. Magabiztosan állt mellettem, és engem nézett.

 Intett egyet a fejével. - Gyere! Mutatni akarok neked valamit!

- Mit? - kíváncsiskodtam, miközben mellé léptem.

- Majd megtudod - kacsintott vigyorogva, és elindult az erdő sűrűje felé. Óvatosan követtem, vigyázva a ruhámra, ne legyen még ennél is nagyobb baja. Szememet forgatva haladtam a fiú után, aki néha annyira előreszaladt, hogy utána kellett kiabálnom.

- Robin, várj már meg! - üvöltöttem már vagy harmincadjára, mire nagyot - és színpadiasat - sóhajtva kezdte támasztani az egyik fa törzsét.

- Nem tudsz egy kicsit, csak egy icipicit gyorsabban haladni? - tudakolta, mikor mellé értem.

- Hová sietsz ennyire? - csattantam fel, és vágtam egy szemtelen grimaszt, ahogy előre fordult.

- Láttam - jelentette ki gunyorosan, és tovább indult; most már mellettem. Azonban én tudtam, hogy nemsokára megint méterekkel előttem lesz.

 Lenéztem az oldala mellett lógó kezére. Tétováztam. Meg akartam fogni, de valami visszatartott. Nem merem, ismertem be magamnak döbbenten, félek megérinteni a kezét. Ez a felismerés meglepett, és hirtelen jött határozottsággal Robin keze felé nyúltam, s tenyeremet lágyan az ujjai közé csúsztattam. Megilletődötten rám nézett, ahogy megérezte félénk érintésemet, és meglátta óvatos mosolyomat. Szélesen elmosolyodott, majd tovább menetelt, de most már a kezemet szorongatva. Ujjainkat összekulcsolta, és úgy irányított maga mellett. Többet nem is kellett szólnom, ugyanis érezte, hogy nekem mi a kényelmes tempó, és uralkodott türelmetlenségén.

- Hunyd le a szemed! - kérte pár perc múlva, velem szembefordulva. Megtettem, amire kért, nem ellenkeztem. Éreztem, ahogy másik kezemet is megragadja, s lassan, óvatosan, mozdulatokkal és halk szavakkal dirigált, merre menjek. Csak a fülemre hagyatkozhattam, ha ki akartam találni, hova is megyünk. Valahonnan vízcsobogást hallottam, mintha...

 Robin váratlanul megállt. Eleresztett, hallottam a lépteit, ahogy félrehúzódott, mellém.

- Kinyithatod!

 És én megtettem.

- Ó, édes istenem! - szakadt ki belőlem a kiáltás.

 Csak álltam és bámultam. Ott voltunk az erdő fái közt, egy bizonyára jól elrejtett részen, ahol - szó szerint - a madár se jár. Egyetlen csicsergő dallamot sem hallottam, csak a víz csobogását. Ugyanis ott folydogált a folyó, mely a falut is keresztülszelte, s egy nagyobb sziklán vízesésként zubogott alá. egyenesen egy tóba, amit - kövekkel elzárva az útját - felduzzasztottak. A partján színes virágok tömkelege mosolygott rám, kecsesen hajoltak a víz tükre fölé, mintha egy szivárvány venné körbe az aprócska tavat.

- Tetszik? - kérdezte Robin halkan, apró mosollyal a szája sarkában.

- Gyönyörű! - leheltem felé fordulva. Rá mosolyogtam, aztán mellé lépve hirtelen elhatározással átöleltem. - Köszönöm, hogy elhoztál ide! - mondtam hozzábújva, de úgy, hogy jobb arcomat a nyakának támasztottam, s így tudtam csodálni ezt a csodálatos helyet.

 Eleinte mintha meglepődött volna érzelemkitörésemen, ám felnevetett - nem gúnyosan, boldogan.

- Nem akarsz belemenni? - kérdezte váratlanul.

- Bele lehet? - néztem fel az arcába.

 Megforgatta a szemét. - Miért ne lehetne?

 felnevettem, elengedtem, s a vízparthoz rohantam. Ott ledobtam a cipőmet - a ruhámat minek venném le, annak már mindegy -, aztán belegázoltam a vízbe. Nem volt hideg, mint amire számítottam, sőt inkább kellemesen langyosnak neveztem volna. Mikor már combközépig benne álltam, Robin felé fordultam, aki már csizma, mellény, kalap és sálak nélkül állt a parton még szárazon. Hát ezt nem hagyhatjuk, ugye?

 Mikor az én mosolygó, hívogató pillantásom és az ő kedvesen, mégis gunyorosan vidám tekintete találkozott, lassan elindult befelé. Észrevettem, hogy kissé óvatosan mozog, mintha nem szeretne nagyon vizes lenni. Ahogy elém ért, lágyan felnyúlt, és megfogta a hajamat. Lassan kezdte el simogatni. Ekkor támadt egy ötletem. előreléptem, hogy teljesen a közelemben legyen, majd gyengéden megcsókoltam. Mielőtt a csók elmélyülhetett, vagy Robin átkarolhatott volna, kezem a mellkasára tettem, és olyan erősen megtaszítottam, ahogy csak tudtam. 

 Meglepődve felkiáltott, és elborult, bele a vízbe. Nem néztem meg, mennyire merült el, gyorsan bentebb menekültem, hátha megmenekülök a bosszúja elől. Nem sikerült. Amint a mellkasomig ért a víz, elkapott hátulról, és szembefordított magával, úgy ölelt át. Az inge nyakából is folyt a víz, és a hajának egy része is nedvesen a fejéhez tapadt. ezért elégedett voltam a lökésemmel.

- Ha harc, hát legyen harc - jelentette ki fölényes vigyorral az arcán.

- Legyen - bólintottam rá, aztán láttam, hogy vesz egy nagy levegőt, s gyorsan követtem a példáját, mert karjával fogva tartott.

 Lebukott a víz alá - velem együtt. Egészen lentre vitt, szinte az alattunk lévő homokig. Ha azt várta, kapálózni kezdjek... na, azt várhatta. Átkaroltam a nyakát, és kinyitottam a szemem. A víz tiszta volt, annyira, hogy teljesen jól láttam Robin arcát. Nyitott szemmel nézett vissza rám, göndör tincsei csak úgy szálltak mindenfelé. Beletúrtam a hajába, kicsit megborzoltam. Felém hajolt, és megcsókolt, úgy emelkedtünk fel a felszínre. Alighogy lélegzethez jutottam, nekiesett ajkaimnak, vadabbul, mint az előbb, mégis lassan és gyengéden.

- Rine - lépett hátra hirtelen -, mondani akarok valamit.

- Mit? - néztem fel rá, mert kihallottam a hangjából a komolyságot.

 Nem felelt, csak megfogta a kezem, kivezetett a folyóból.

- Másszunk fel oda! - mutatott a sziklára, ahonnan a vízesés folyt lefelé.

- Rendben - egyeztem bele összezavarodottan. Ezt akarta volna mondani? Inkább azonban nem kérdezősködtem, hanem hagytam, hogy segítsen mászni, pedig magamtól is fel tudtam volna menni, de jól esett az érintése. Nem telt bele sok időbe, ott álltam és bámultam, újra megilletődve a táj szépsége miatt.

- Ó, Robin, ez annyira gyönyörű! - sóhajtottam, nekidőlve a mellkasának.

 Elmosolyodott, mikor szembefordított magával. - Szerintem te vagy a gyönyörű. - A szemében látszott, hogy őszinte, látszott, hogy komolyan gondolja. Mélyen elpirultam, de a tekintetem nem sütöttem le.

- Köszönöm - feleltem halkan, aztán visszafordultam a tó és a vízesés felé. Hallottam, hogy Robin mögöttem motoz, ezért kíváncsian odalestem. A zsebében piszkált, keresett valamit. Mikor észrevette, hogy nézem, rám mosolygott, és azonnal abbahagyta. Mintha észre sem vettem volna, úgy tekintettem újra előre, de fülelve hallottam, hogy sokkal óvatosabban folytatja. Aztán a mocorgás hirtelen abbamaradt, ahogy ránéztem megint, láttam, hogy felderült az arca, megtalálta a... hogy mit, azt nem tudtam. Azt azonban észrevettem, hogy a viselkedése megváltozott. mintha ideges lett volna, a mozdulatai kapkodóvá váltak, egyik lábáról a másikra állt.

- Valami baj van, Robin? - kérdeztem halkan, és megsimítottam az arcát.

 Furcsán nézett rám. - Baj? Az nincs - felelte, majd vett egy nagy levegőt, és...

 Szentséges. Szűz. Mária.

 Letérdelt, fél térdre ereszkedett előttem.

 Majdnem elájultam. A szívem óriásit dobbant.

- Rine - szólított meg komolyan -, hozzám jössz feleségül? - És nyújtotta felém a tenyerében az apró, míves karikagyűrűt, melyet annyira keresett az imént.

- Igen - mondta egyszerűen, mert többet nem tudtam mondani. Elszorították a torkomat a feltörő érzések.

 Robin felhúzta a gyűrűt az ujjamra, én pedig elsírtam magam. Megint.

 Felállt, és szorosan magához ölelt.

- Ne sírj! - parancsolta erélyesen. - Azt a vidám mosolyt szeretném látni az arcodon.

 Megtettem, amit kért, könnyeim fátylán keresztül szívem minden boldogságától ragyogó mosolyt vetettem rá.

- Boldog vagy? - kérdezte suttogva.

- Ennyire boldog még sose voltam! - susogtam vissza.

 Felnevetett, és eltolt magától. - Mit szeretnél most csinálni? Hazamenni, vagy sétálni, vagy...

- Leugrani, itt! - mutattam magam mögé. - A vízesésnél.

 Elvigyorodott. - Én benne vagyok!

 Lassan belegázoltunk a legmélyebb helyen is csak térdig érő patakba, és elkezdtünk szaladni. Kacagtunk, s a víz csak úgy fröcskölt lábunk alatt. Robin fogta a kezem, végig, s az elrugaszkodás pillanatában pedig a levegőben átölelt, és úgy zuhantunk bele a mély vízbe, a vízesés alá.

 Kacagva értünk a felszínre. Itt nem ért le a lábunk, Robin mégis átkarolt, alig tudtam a felszínen maradni. Hirtelen ellöktem magamtól, és a mélybe buktam. Jól lesüllyedtem, hogy ne követhessen, és célba vettem a vízesés függönye mögötti részt. Éreztem, ahogy fentről becsapódó víz mélyebbre nyom, de haladtam tovább. Amikor megéreztem, hogy átjutottam, felemelkedtem. Lihegve dugtam ki a fejem a vízből, s ráültem egy sziklára, s a víz nyakamig elborított.

 Próbáltam kukucskálni a vízfüggönyön keresztül, de nem láttam Robint. Füleltem is, de a hangját sem hallottam. Aztán váratlanul kibukott a feje előttem. Felkacagtam.

- Megtaláltalak - jelentette ki. - Milyen jutalom jár érte? - A hajából csöpögött a víz.

- Egy csók - feleltem, mire odahajolt hozzám. nem is, odasimult egész testével.

- Reméltem is - suttogta huncutul, aztán megcsókolt, de minden gyengédség nélkül, amit nem bántam.

 Egyáltalán nem.

---------------------------------------------

Ez is most egy eléggé elhúzott, laza epizód lett, de azért van benne egy-két fontos esemény... Nos, mik a vélemények?

Puszi: Orchidée

Negyvenhetedik fejezet - Az igazi fájdalom

Sziasztok!

Rizsa a fejezet után, jó olvasást! :D

 Úgy éreztem, semmi nem állíthat meg. Amerre haladtam, letaposott növényeket, megtépázott bokrokat hagytam hátra. Legalábbis én úgy éreztem, mintha mindent rombolnék futás közben.

 Zavarodott, őrült száguldásomat végül egy hatalmas kiálló gyökér állította meg. Nem vettem észre időben, és óriásit estem, a tenyeremre és térdemre érkezve. Erős szitokszók szaladtak ki a számon, miközben lassan feltápászkodtam. Lesepertem a tenyerembe mélyedt apró ág- és levéldarabkákat, és levertem a ruhámról is a piszkot. 

 Az arcom lángolt, a hajam kibontva, zabolázatlanul omlott a vállamra, a ruhám is rendesen megtépázott állapotba került, s a szívem őrült ritmusban vert. Lehunytam a szemem, miközben nekitámaszkodtam egy fa törzsének, s vártam, hogy légzésem egyenletessé váljon.

 Mikor végül kinyitottam a szemem, rádöbbentem, hogy az erdőnek egy számomra teljesen ismeretlen részén vagyok. Csend uralkodott, mindenütt némaság, még a szél sem suhogtatta a leveleket, madárhangot sem lehetett hallani. Tetszett ez a csend, mert pont erre volt szükségem. Tudtam, hogy ez egy biztos hely, ahol nem találnak rám. Teljesen egyedül voltam a hatalmas erdő kellős közepén.

 Leültem az egyik fa törzse mellé, nekitámasztottam a hátam, és hagytam, hogy a gondolataim szabadon csapongjanak. Robinon gondolkodtam, Sarah-n, a szüleimen, az életemen. Leginkább apámon. Annyira hiányzott! Belülről marták a szemem a könnyek, de nem hagytam, hogy kibuggyanjanak. Visszaidéztem a vele töltött időt, az ide-oda ingázást, a költözéseket, a menekülést, mindent. És hiába jöttem rá, hogy akkor nekem nem volt jó életem, mégsem cseréltem volna soha az égvilágon senkivel.

 Már sok órája ott ülhettem, magamban gondolkodva, mikor hirtelen egy ág roppanását hallottam meg. Összerezzentem, aztán halkan, óvatosan felálltam. Még a levegővételemre is odafigyeltem, nehogy az buktasson le. Lassan kikukucskáltam az engem takaró fa mögül, arrafelé, amerről a zajt hallottam, de nem láttam senkit. Aztán pont amikor megnyugodva visszahúzódtam volna a rejtekhelyemre, újabb ágreccsenés hangja jutott el a fülemig, és váratlanul egy sötét alak jött ki a bozótból. Nem vett észre, ezért előléptem.

- Robin, te mit keresel itt? - szegeztem neki a kérdést hűvösen, olyan hangsúllyal, melyből kitalálhatta, hogy jelenléte nemhogy felesleges, de még zavaró is.

 Felkapta a fejét, rám bámult. Szemében megkönnyebbülés és egyben düh kavargott.

- Én?! - kiáltotta. - Téged kereslek!

 Gondolom, várt valami reakciót tőlem, ehelyett csak egy szemöldökfelhúzást kapott válaszul.

- Tudod, hogy mennyire megrémült mindenki? A bácsikád halálra aggódja magát! - folytatta. - Azt hittük, valami bajod van, ehelyett látom, csak elvonultál, szólás nélkül! Lehet, hogy otthon, Londonban, megteheted ezt, de nem jöhetsz ide vakációzni és az érted felelős nagybátyádra a frászt hozni! Nem tudom, te miféle szabályok szerint élsz otthon, de itt ezt nem lehet megtenni! Hogy képzelted te ezt?!

 Persze, vakációzni, mi? Tudtam, hogy ezt nem írhatom fel neki a listára, mert nem tudhatja, hogy miért jöttem ide. Viszont abban a pillanatban elhatároztam, hogy most megtudja.

- Hogy hogy képzeltem? - ismételtem meg a kérdést, suttogva. Farkasszemet néztem Robinnal, aki szinte remegett dühében. Tekintetem erősen fogva tartotta az övét, hogy megértse, felfogja, és elhiggye, amit mondani fogok. - Elárulom neked, hogy képzeltem - folytattam egyre hangosabban. - Egyedül akartam lenni.

 Észrevettem, hogy megfeszül az állkapcsom, s ellazult tartásom merevvé válik, tekintetem még keményebb lesz, talán ezért nem szólt közbe.

- Azzal vádoltál meg, hogy soha nem éreztem még igazi fájdalmat. Nagyobbat nem is tévedhettél volna! -  csattantam fel, mire összerezzent. Láttam, hogy a teljes figyelme rám és a mondanivalómra irányul. - Igen, jól érezted a múltkor, hogy valamit nem mondtam el. - Nagy levegőt vettem, mielőtt folytattam volna. - Én nem vakációzok itt, ahogy te mondtad, hanem ez az otthonom. Apám halála után kellett idejönnöm, aki egyedül nevelt, mert anyám hároméves koromban halt meg. - Nem néztem rá a fiúra, a fákat bámultam, oldalra nézve. - És nekik nem jutott békés, kellemes halál! Mindkettejüket meggyilkolták! - A végére már kiabáltam. - Apám harcosnak nevelt, hogy meg tudjam védeni magamat azoktól, akik ártani akarnak nekem, de őt nem tudtam megmenteni! - A hangom remegni kezdett. - Tudod te, mi az igazi fájdalom? Hát ez! - mutattam Robin felé a két kézfejemet, hogy láthassa rendesen. - Látod ezeket az apró hegeket? Ezek mutatják az én fájdalmamat!

- Mit... csináltál? - suttogta közbe.

- Szétvertem apám dolgozószobájában a szekrényt! - feleltem. - Nem is láthattam a holttestét, mert mire megtalálták, már napok óta ott volt, és... - elcsuklott a hangom. - Nem engedték, hogy akár egy búcsúpillantást is vessek rá. Senki nem maradt ott mellettem, teljesen egyedül maradtam. - Üveges szemel meredtem magam elé, ahogy rám törtek az emlékek. - Ott voltam egyedül, a nyakamban egy csomó adóssággal, lakhely, társ nélkül... és el kellett jönnöm, messzire az otthonomtól, egy olyan helyre, ahol senkit nem ismertem... - Újra átéreztem magamban az elveszettséget, a magányt, a félelmet.

- Rine... - hallottam meg Robin suttogását, ami kizökkentett. El is felejtettem, hogy ott van. A kezét nyújtotta felém.

- Tűnj el! - rivalltam rá dühösen, rádöbbenve, hogy végig ott állt mellettem. - Takarodj!

 Láttam rajta, hogy nem érti, mi van velem.

- Hagyj magamra! - ordítottam rá, és egy kicsit meg is löktem a visszaút irányába.

 Elkapta a csuklómat. - Rine...

- Hagyj! - üvöltöttem, és meglendítettem a kezem. - Takarodj!

 A pofon nagyot csattant Robin arcán. Vonásai hirtelen megkeményedtek, aztán villámgyorsan hátat fordított, és egyetlen szó nélkül eltűnt az erdőben.

 Először a diadal érzet öntött el, és csak közvetlenül azután jött a kimerültség. Hirtelen nagyon gyengének éreztem magam, a színek összemosódtak a szemem előtt, a világ forgott körülöttem, a lábaim összecsuklottak, egyszerűen leomlottam a fa tövébe. És amint a földre érkeztem, és a homlokom, a kéregnek támasztottam, kitört belőlem a zokogás. És nem az a nőies, aranyos kis hüppögés, ó, nem. A hónapok óta visszatartott könnyek most sebesen peregtek le az arcomon. A fájdalom, a veszteség mart belülről, s ajkamról csukló hangok törtek fel. Úgy markoltam a fa törzsét, mintha az életem múlna rajta, másik kezem erősen ökölbe szorítva hevert az ölemben. Ott ültem a lábaimon, begörnyedve, remegő vállaimat behúzva, és csak sírtam, úgy, ahogy apám halála óta nem. De most nem csak őmiatta, hanem Robin miatt, Sarah miatt, a düh miatt. Ez a sírás most mindenért volt.

 Egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Annyira régen elfojtottam az érzelmeimet, hogy most, hogy végre kitörtek, nem akartak csitulni. Talán öt-tíz perc telhetett el így, mikor hirtelen megéreztem, hogy valaki átkarol, elhúz a fától, és magához von. Ki sem kellett nyitnom a szemem - bár ha kinyitottam volna, de jutottam volna előbbre a könnyek miatt -, anélkül is tudtam, ki az, éreztem az érintésén, az illatán. Robin a kezével lágyan átölelt, miközben a mellkasához vont. Nem volt sem erőm, sem akaratom tiltakozni, csak hagytam magam. Rázkódó vállakkal dőltem neki, ott kuporogtam az ölében.
 Éreztem, ahogy tétován a hajamhoz ér, és elkezdi simogatni, le, egészen a hátamig. Keze egyre bátrabban  simított végig rajtam csitítóan, nyugtatóan. Nem szólt egyetlen szót sem, nem mentegetőzött, se nem vigasztalt, tudta, hogy most teljesen elég ennyi. Nem fészkelődött, nem siettetett, csak hagyta, hogy kiadjak magamból mindent.
 Hamarabb fogytak el könnyeim - és velük együtt az összes felgyülemlett érzelem, mint a düh is -, mint az ő türelme. Egyre kevesebb és kevesebb csepp folyt végig arcomon, míg végül már csak a halk hüppögés maradt. Csak ültem Robin ölében, és mélyen beszívtam az illatát. Örültem, hogy nem hagyott ott, mikor én elküldtem. Tudta, mire - vagy inkább kire - van szükségem, amikor én nem.
 Nem mertem felnézni az arcába. Talán a szégyen tartott vissza, hogy ilyen kiszolgáltatott állapotban lát. Talán a megilletődöttség, hogy itt maradt velem. Talán a bűntudat, amiért olyan gonoszul viselkedtem. Végül azonban szembenézve az összes félelmemmel, felemeltem a fejem. Szeme az arcomat pásztázta, s én olyan őszinte megbánást láttam benne, mint amilyet még soha senkiében.
- Sajnálom - mondta halkan, és kezével óvatosan az arcom felé nyúlt, és tekintetem el nem eresztve, elkezdte letörölni a könnyeimet. - Igazán, szívből sajnálom.
 Lassan megráztam a fejem. - Nem... Semmi... gond. Én kérek bocsánatot az előzőekért... hogy így... kiborultam - mondtam akadozva -, a fájdalom beszélt belőlem, na harag...
- Nehogy még te kezdj el mentegetőzni! -vágott közbe csendesen, de határozottan. - Még akkor sem mondhattam volna neked azt, amit mondtam, ha nem mentél volna keresztül ilyen nehéz dolgokon. Pláne így... sajnálom, és esküszöm, hogy soha többé nem foglak megbántani - jelentette ki komoly arccal.
 kijelentésére először a szívem reagált, egyre gyorsabban és erőteljesebben dobogva. Gyomrom megremegett, s egy furcsa szorítás a torkomban nem hagyott szóhoz jutni. Lassan elmosolyodtam, mire Robin is követte példámat. Keze újra a hajamba siklott, és elkezdte az ujja köré csavargatni egy tincsemet. Szeme az enyémet fürkészte, mélyen, szinte gondolataimba látva.
 Olyan lassan, nyugodtan teltek a percek, minden pillanatot kellően ki tudtam élvezni. Azt is, hogy Robin keze az arcomra csúszik, és lágyan bizsergetni a bőrömet. Azt is, ahogy közelebb hajol. Azt is, ahogy gyengéden megcsókol.
 Lehunytam a szemem. Ez a pillanat mindennél többet ért számomra. Átkaroltam a nyakát, és beletúrtam a hajába. Ezen felbátorodott, még szorosabban vont magához, olyannyira, hogy egy talpalatnyi hely sem maradt köztünk. A kabátjának minden egyes csatját, gombját éreztem, hol nyom.
 A következő pillanatban a gyengéd csók bátrabb lett, nyelvünk, ajkunk összefonódott. Mikor végül nem bírtuk már levegővel, Robin megszakította a csókot, és áttért az arcomra. Végigpuszilta az állam vonalát, egészen a fülemig. Ott megállt, tétovázva pihegett pár pillanatig, aztán belesuttogott; belesuttogta azt a szót, minek hallatára egy dobbanást kihagyott a szívem.
- Szeretlek.
--------------------------------------------------
Nos, nagyon nagy problémáim voltak a fejezet megírásával kapcsolatban, bétázva sincsen. Sajnálom, hgoy ilyen sokat késett, de tényleg azt akartam, hgoy jó legyen, de nekem valami még mindig nem oké benne, de már nem akartalak tovább váratni titeket.
Na, ki mit szól? Gondolom, a fejlemények mindenkinek a kedvére valóak...;)
Killa, remélem, a múltkori rossz hangulatú fejezet után ez kicsit felvidít:)
Puszi mindenkinek, köszönöm a türelmeteket!!!
Orchidée

Negyvenhatodik fejezet - Rohanás

 Sziasztok!

ÚJRA ÉLEK, ITT VAGYOK!!! :D

A cím nem igazán sokatmondó, csak egy muszáj-volt-valamit-cím, de ez van. Hát, nem tudom, emlékeztek-e, hol tartott a történet, ha nem, itt van az elején egy kis emlékeztető...:)

 Átvágtam az udvaron az épületek között, mikor hirtelen a nevemet kiáltotta valaki. Hátrafordultam, felismervén Sarah hangját.

- Mondd! - szóltam rá kissé türelmetlenül.

 A kislány ott állt velem szemben, és a kezét tördelte.

- Catherine, haza szeretnék menni.

 Sietős léptekkel odamentem hozzá, megveregettem a vállát. - De hát még csak most jöttünk... Még egy kicsit várnod kell, de majd hazamegyünk később, jó? - Kissé szórakozott voltam, sietni akartam, hogy találkozhassak Robinnal. Hátat fordítottam Sarah-nak, és továbbindultam.

- De én most akarok menni! - üvöltötte utánam dacosan a kislány. Megmerevedtem. Hátha most kitör, hátha kiadja az érzelmeit végre. Sarah most fontosabb, mint én.

- Márpedig még maradunk - jelentettem ki vele szembefordulva direkt ingerlő hangon, hetykén félrebillentve a fejem.

- De én nem érzem jól magam! Unatkozok! - Két kis kézfejét ökölbe szorította az oldala mellett. Testtartása egyre növekvő feszültségről árulkodott.

- Akkor is maradunk, mert én jól érzem magam. Eredj játszani, üsd el az időt! - legyintettem felé, és tudtam, hogy ez lesz számára az utolsó csepp a pohárban. Láttam, ahogy vörösödik, elönti a düh a fejét, és imádkoztam, belül kántáltam a "Gyerünk!" szót, várva a kitörést, az ordítást.

 Ám abban a pillanatban, ahogy dacosan lépett egyet előre, ajkát összeszorítva, ahogy már-már kibuggyant pár tehetetlen-dühös könnycsepp, valaki kivetette magát a fák közül, odarohant hozzá, és vigasztalni kezdte. Azonnal felismertem Robint. Nyugtatóan suttogott valamit a kislánynak, míg én tehetetlenül néztem, hogyan zúzza porrá a munkámat. Pár pillanat múlva a kislány hátat fordított és elment, de még egyszer visszanézett Robinra, mintha ígért volna neki valamit.

 Ahogy eltűnt, a fiú végre felém fordult.

 - Mi a szentséges istenért bosszantod fel ezt a gyereket?!

- Mi jogon avatkozol bele, hogyan bánok a fogadott húgommal? - kiáltottam vele egy időben.

- Árva, és te még így meggyötröd? - lépett közelebb, és szeméből csak úgy áradt a düh. - Gyengédségre, szeretetre van szüksége, és arra, hogy foglalkozzanak vele!

- Mégis honnan gondolod, hogy ezeket nem kapja meg tőlem?! - Én sem voltam kevésbé mérges, mint ő, hiszen kezdhettem elölről a dolgomat, Sarah 'gyógyulásának' segítését. - Semmi közöd ahhoz, hogy mit teszek vele, mert én fogadtam magamhoz!

- Igenis van jogom beleszólni, ha látom, hogy rosszul bánnak egy gyerekkel! - háborodott fel. - És akkor is...

- Meg ne merj gyanúsítani azzal, hogy rosszul bánok vele! - kiáltottam közbe, és éreztem, hogy remegni kezdek a dühtől, mintha a harag ki akarna törni a bőröm alól. - Nem tudod az okát, hogy miért tettem, amit tettem, ezért ne szólj bele! Tudom, mit csinálok, és tudom, hogy jól csinálom! Nem fogom hagyni, hogy tönkre tedd a munkámat!

 Kihúzta magát, tett egy lépést, hogy közelebb kerüljön, és felém magasodva felsőbbrendű tekintettel meredt rám, ami engem nagyon idegesített. - Nos, akkor halljuk!

- Mit? - vesztettem el hirtelen a fonalat.

- Az indokot - vonta meg a vállát, de a mozdulat kissé hevesre sikeredett, és ebből tudtam, hogy a hirtelen nyugodttá váló külső mögött még mindig forrong belül. - Hogy mit miért tettél.

 Én is kihúztam magam, karom összefontam, s ellenségesen viszonoztam pillantását. - Semmi közöd hozzá - feleltem pimaszul.

 Megrándult az arca, mintha valamit visszatartott volna, gondolom, egy erős szitokszót. - Az előbb te magad mondtad, hogy úgy ítélkezem, hogy nem is tudok semmit. Akkor mondd, hogy tudjam!

 Annyira, de annyira leereszkedő volt a hangsúlya, a testtartása, az egész kisugárzása, úgy lenézett, hogy legszívesebben jól képen vágtam volna, annak ellenére, hogy teljes szívemből szerettem. Mégis úgy döntöttem, hogy beavatom.

- Egy gyerekkel nem kell porcelánbabaként bánni, mert soha nem tanul meg élni - kezdtem mondani, miközben elfordítottam a tekintetem Robinról, mintha nem is neki beszélnék. - Főleg az árvákat lehet sajnálni, és állandóan babusgatni, de felesleges. Tisztában vagyok vele, hogy Sarah-nak nehéz élete volt, de ettől még nem kell hercegnőként kezelni. Nevelni kell, mint minden más gyereket. Foglalkozok vele, tanítom lovagolni, és mindenre, amit tudnia kell, játszok vele, de érzem azt a falat, amit a lelke köré vont, hogy elrejtse a fájdalmát, az érzelmeit mindenki elől. - tartottam egy lélegzetvételnyi szünetet, és az eget kémleltem. - Ez nem helyes. Kell egy pont, ahol meg lehet törni, hogy kiadja magából, amit bent tart...

- Azt hiszed, ennyi az egész?! - ordított közbe Robin hirtelen, mire megrezzentem, mert megijesztett hevessége és váratlansága. Felé fordultam, és láttam, hogy remeg az indulattól, nyugalma álcája lehullt. - Hogy képzeled, hogy ennyire könnyű?! azt hiszed, egyszer kiadja magából, és kész?

- Nem - feleltem határozottan -, természetesen idő kell neki. de ha kicsikarok tőle végre egy érzelemkitörést, ami teljesen normális egy gyereknél, akkor sokkal könnyebb lesz nyitnia az új felé, és elfogadni a tényeket.

- ez hihetetlen. - Robin szinte levegő után kapkodott felháborodásában. - Én is elvesztettem egy szülőmet, és tudom, hogy ennyivel semmit nem lehet elérni. - Megrázta a fejét, s ahogy rám nézett, szeme izzott, de most nem azért, mert elégedett volt.

- De igen - jelentettem ki határozottan. - Én tudom.

- A nagy francokat! - vesztette el a türelmét. - Semmit nem tudsz az igazi fájdalomról! - üvöltötte el magát.

Ekkor megállt az idő. A gyomrom görcsbe rándult a hirtelen rám törő emlékektől, a szívem összeszorult. Éreztem, hogy a szél feltámad, süvítőbben fúj, a madarak fájdalmas-dühös dala árasztotta el a fejem. A testem megdermedt, vállam beesett, kezem ökölbe szorult. Addig határozottan csillogó szemem elüresedett, s az elrejtett könnyek szúrni kezdték, de még mielőtt Robin bármit észrevehetett volna, visszaszorítottam őket. Egyszerre éreztem magam dühösnek és szomorúnak. Hogy mer ilyet mondani? Még akkor is, ha nem tudja, hogy én is árva vagyok, még akkor sem lehet ilyet mondani! Nem tudhatja, min mehettem keresztül!

 Válaszolni akartam. Akartam mondani valamit, de nem tudtam megszólalni. A torkomat összeszorító érzelmek nem hagytak beszélni. Végül egyetlen szó, bárminemű reakció nélkül, összeszorított foggal hátat fordítottam neki. Határozott léptekkel haladtam, egyre távolabb, minél távolabb tőle. Tudtam, hogy nem értheti, miért teszem ezt, és később talán magyarázatot fog követelni, de abban a pillanatban nem akartam egyetlen további percet sem vele tölteni. Sem vele, sem senki mással.

 Nem sok időbe telt, míg átszeltem a kapuhoz vezető távolságot. Látszólag nyugodtan, határozottan lépkedtem, de bennem örvénylettek az érzelmek. A düh és a szomorúság fojtogatta egymást, és ezzel együtt engem is. Úgy éreztem, szétrobbanok a bennem dúló erőktől.

 A kapuhoz érve hátranéztem még egyszer - Robin ugyanott állt, ugyanolyan pózban, ahogy hagytam. Arcán még mindig ott kavarogtak érzései - leolvastam róla a dühöt, a zavarodottságot, ám megbánást nem. fel sem ismerte, milyen rosszat mondott.

 Ez még jobban felszította a belső háborúmat, és már nem bírtam tovább tartani magam, elkezdtem rohanni, egyenesen be az erdő sűrű fái közé. Egyszer sem néztem többé vissza. A lábaimat villámgyorsan emelgettem, kidőlt fákat, kiálló gyökereket, nagyobb gödröket ugrottam át. A hajam kiengedve, vadul lobogott, bele-belekaptak az ágak, de nem bántam, még ha kicsit fájt is néha. Rombolni akartam, s mikor elém kerültek apró ágak, kegyetlenül megtapostam őket. Nem foglalkoztam azzal, hogy kitaposott úton járjak, sőt, direkt a minél ágas-bogasabb, járatlanabb útvonalon haladtam, hogy bárki, aki utánam ered, a nyomomat veszítse. Amerre mentem, a madarak riadtan szálltak fel a fákról az ég felé - azt hitték, csörtető vad támad rájuk. Persze ha én vad lettem volna, nem csapok akkora zajt, hiszen elkapni akarnám őket. De nem voltam az, csak egy dühös, zavarodott lány, aki teljesen egyedül akart lenni.

/Robin/

- Semmit nem tudsz az igazi fájdalomról! - ordítottam, magamból kikelve. Honnan tudhatja, mit szenvedett el az a szegény kislány?

 Ám ahelyett, hogy felizzó szemekkel nekem támadt volna, hirtelen elüresedett. A tekintette mintha befelé nézett volna, úgy éreztem, hogy bár engem néz, de nem lát. Valami más kép lebegett a szeme előtt. A válla beesett, és talán tudta nélkül hátrált egy lépést. El sem tudtam képzelni, mi zajlhat benne, min mehet éppen keresztül. végül újra kiélesedett a pillantása, ami egyben üresen, mégis érzelmektől csillogva telt meg, úgy bámult rám. Nem értettem a változást, és nem is kaptam alkalmat megérteni, mert a következő pillanatban szó nélkül hátat fordított. Nyugodt, kimért mozdulatai mögött éreztem a felgyülemlett feszültséget, csak ezért nem mentem utána. 

 Mikor a kapuhoz ért, még egyszer visszanézett, aztán egész testében megremegett, és elkezdett rohanni, én pedig addig bámultam távolodó alakját, míg el nem nyelték a fák.

 Mi történhetett?, gondolkodtam magamban. nem értettem, hogy mi üthetett belé a veszekedés kellő közepén. Mi lehet az oka hirtelen távozásának? Amint döbbentségem helyét átvette a bosszúság, sarkon fordultam, és elindultam megkeresni Sarah-t, akinek megígértem, hogy elviszem lovagolni, hogy ne unatkozzon.

***

A kislány nagyon élvezte, hogy velem lovagolhat, vidáman mesélte, hogy most tanítja őt erre Catherine. Úgy látszott, már teljesen elfelejtette a pár órával azelőtti incidenst, máris újra istenítette fogadott nővérét. Amikor belovagoltunk a várkapun, és leszálltunk a lóról, felénk rohanó tömeggel találtuk magunkat szembe.

- Ó, hát itt vagytok! - kiáltott Loveday megkönnyebbülten. - Már az egész várat tűvé tettük értetek!

 Elszégyelltem magam, amiért nem szóltam előre, hogy elviszem Sarah-t, mert tudtam, hogy miatta aggódtak.

- Mi... - kezdtem volna, de Sir Benjamin félbeszakított.

- Catherine-t hol hagytátok? - nézett körbe.

- Ő nem jött velünk - vontam meg a vállam. - Mikor legutoljára láttam, az erdőbe ment.

- Micsoda? - kiáltott a nagybátyja kikerekedő szemmel.

- Miért? - Így a nővérem, vele egy időben.
- Honnan tudjam? - flegmáztam, de enyhe bűntudat támadt bennem hirtelen. Láttam Loveday tekintetén, hogy észrevette az arcomon átsuhanó érzelmeket, és elfordultam tőle.
- Meg kell keresni! - Sir Benjamin nagyon idegesnek látszott. - Ha ilyen hosszú időre eltűnt, akkor biztosan van rá oka. Egyszer már tett ilyet, mikor ideérkezett, és megígérte, hogy soha többé nem tűnik el ennyire hosszú időre! Valami baja lehet!
 A gyomromat rossz előérzet szorította össze. Ám mielőtt bármiféle ijesztő lehetőség képe felderengett volna előttem, Loveday megragadta a karom, és félrehúzott.
- Mi történt? - állt meg velem szemben, mikor elég messzire érkeztünk a többiektől ahhoz, hogy ne hallhassanak. Világos szeme a lelkembe, gondolataimba látva fürkészte az arcom. Száját egyetlen egyenes vonallá préselte, ez árulkodott arról, mennyire ideges.
- Semmi - hazudtam kerülve a tekintetét.
- Tudom, hogy volt valami - jelentette ki határozottan. - Catherine tud magára vigyázni, baja nem eshetett. Én arra gyanakszom, hogy valaki megbánthatta - mondta ki őszintén.
- Nem csináltam semmit! - keltem ki magamból, csak későn jőve rá, hogy most ismertem be igazán, hogy én tettem valami rosszat. - Semmit!
- Akkor...? - tárta szét a kezét. - Akkor miért nincs itt?
- Francba - mormogtam. - Jó, veszekedtünk, de ennyi.
- Mit mondtál neki? - villant meg a szeme. - Mit?!
- Semmi... - elhallgattam. Tényleg nem tudtam, mi lehet. - Te itt engem gyanúsítgatsz, míg lehet, hogy valami baja van, az isten szerelmére!
 Loveday hátrált egy lépést, megriadva hirtelen kitörésemtől.
- Nem akarom bántani semmivel, nem tettem semmit! - folytattam. - Hagyj már, hogy indulhassak keresni!
 A nővérem továbbra sem szólt semmit, csak nézett engem némán, mire én rohanva az erdőbe indultam. A gyomromat összeszorító rossz érzést, a féltést, aggódást elnyomtam, hogy minden energiámat a lány nyomainak követésébe fektethessem.
------------------------------------------
Vélemények? Mit szóltok hozzá?
Orchidée

Szünet

 Sziasztok!

Gondolom, mindenki olvasta már a címet:) Sajnálom, hogy ezt kell tennem, de muszáj. Nincs sem időm, sem energiám írni. Nem tudom, mennyi ideig fog tartani, de igyekszem. Tele vagyok programokkal, minden nap hat után érek haza, és még tanulnom is kell, mert ugye itt vannak a nyakamon az év végi vizsgák, a francia verseny, a zongoraverseny, és persze az év végi hajtás a kitűnőért. Sajnálom.

Negyvenötödik fejezet - Igaz barát

Sziasztok!

Egy napot késtem csak, azért az elég jó...;D Nehéz volt ezt a fejezetet megírni, mert bár már nagyon régen a fejemben van, mégis tökéletesre akartam. Majd ti eldöntitek, milyen lett. Most majd következik pár olyan történés, ami már a legelső fejik írásakor a fejemben volt, szóval elég régen érnek bennem, és próbálom minél jobbra fejleszteni, tökéletesíteni őket. Egyelőre még csak a fejemben léteznek, de nemsokára papírra vetem őket;)

Nos, itt vannak a válaszok a komikra, amiket ritkán megírogatok:

Drága Kedves Killa23! 

Nagyon örülök, hogy sikerült a kedvedre tennem, és "megtalálnom az arany középutat", hogy a Te szavaiddal éljek:) Boldog vagyok, hogy sikerült áthoznom, amit akartam, hogy átéreztem, amit kellett;) Most minden tetszett neked, én pedig a fellegekben repkedek:D

Kedves Ever Sunshine!

Márpedig közlöm veled, hgoy igenis ilyen kegyetlen vagyok:D De már nem szenvedtetem őket sokáig;))) Jó, hog yérzed a szikrát, ezek szerint sikerült átadni:)

Kedves Annaliza!

Az igazságra talán már nem kell olyan sokat várni, mint azt sejtenétek, szóval gondolom, hogy örülni fogtok majd az elkövetkezendő pár fejinek...:D:D:D De ennél többet nem vagyok hajlandó mondani.

Kedves Silivren!

Te vagy eddig az első, aki valami negatívat írt (félre ne értsd, ennek is örülök, hogy szólsz, hogy mi nem tetszik). Nos, igen, kicsit toporgós, de nem lesz sokáig az. Sőt, úgy gondolom, hogy ez a fejezet is eléggé eseménydús... már akinek a lelki fejlődés eseménydús kategóriába tartozik:D És nem baj, hogy kimondod a véleményed a szereplőkről, hogy egy kicsit "érzéketlen" vagy, sőt, kérem,hogy gyakrabban legyél "érzéketlen", hogy mondd ki nyugodtan, mi nem tetszik:) Azt hiszem, Rine Robin-ellenességére ma rájöttök... hogy mi az oka... és hog ytúljut-e rajta:D

Kedves NIna Law!

Te is átérezted azt, amit érzékeltetni akartam, akkor jó vagyok!!! :D Hogy mikor nyit valaki felé? Hát, most... bár nem biztos, hgoy egyből afelé, aki felé ti szeretnétek.. de az sem marad már távol...:)

Kedves Inoue-san, Emcé és (: Viki :)!

Örülök, hogy írtatok, de már szinte miondenre megválaszoltam az eléőző válaszokban, amire lehetett...:) Remélem, ti is írtok legközelebb!!! :D

Bocsi a gépelési hibákért a válaszokban és esetleg a fejiben, de siettem!!!

Jó olvasást, és remélem, ugyanolyan sok komit kapok, mint szoktam!!! :D:D:D:D

- Megjöttek a vendégek! - kiabálta egy őr, mikor beléptettük lovainkat a kapun. Én szokás szerint Periwinkle hátán ültem, kényelmes, de csinos világoszöld lovaglóruhában, balomon a bácsikámmal, kinek másik oldalán Sarah menetelt egy kisebb méretű lovon. Mikor előző délután rájöttem, hogy még életében nem ült lóháton, azonnal elkezdtem az alapokra tanítani.

 Az udvar közepére érve láttam, hogy Brandon felém igyekszik, s mikor a ló megállt, gyorsan lepattantam róla, elkerülvén, hogy a fiú segítsen le. Csak mikor már a földön álltam, akkor vettem észre, hogy Robin is ott van, a hátam mögött. Most is szokásos fekete öltözékét viselte, és láthatóan sokkal kényelmesebben érezte magát, mint a bálon az elegáns ruhában.

- Szia! - mosolyogtam rá kedvesen.

 Viszonozta a mosolyt. - Helló.

 Ám mielőtt bármelyikünk bármit is mondhatott volna, Brandon is megérkezett.

- Jó reggelt, Miss Merryweather! - üdvözölt egy udvarias meghajlás kíséretében. Ő már sokkal ünnepélyesebb, kifinomultabb ruházatot öltött, ami nekem itt, Holdföldén túlságosan nagyzolónak, túlzónak hatott. Sőt, ez a pompa szerintem még Londonban is nevetséges.

- Önnek is, Mr. Cunningham! - pukedliztem kecsesen, de legszívesebben vágtam volna egy csúnya grimaszt az öntelt ficsúrra. El is felejtettem, hogy ő is itt lesz, nem akartam vele lenni egyáltalán.

- Tetszettek a rózsák? - érdeklődött kíváncsian.

 Meghallottam, hogy Robin felhorkan, és Brandon vetett rá egy gúnyos, de egyben sötét pillantást.

- Ó, igen, hogyne - feleltem Brandonnak, akinek elégedetten megvillant a szeme. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy rózsáival együtt az udvarlását is elfogadtam. Legszívesebben fejbe vágtam volna magam, de már nm tehettem semmit. Hivatalosan is az udvarlóm. A fenébe.

 A szemem sarkából észrevettem, hogy Robin elhátrál. Ne!, akartam kiáltani, de mosolyognom kellett helyette a másik fiúra, mert nem akartam jelenetet rendezni.

- Elkísérhetem az étkezőbe? - tudakolta a fiú udvariasan, de közben láttam, hogy ott van a szája sarkában a diadalittas mosoly, ahogy egy pillanatra Robin felé téved pillantása.

- Igen - feleltem mereven, és elfogadtam felém nyújtott karját. Brandonba karolva tettem meg az utat, előttünk bácsikám haladt, oldalán a kis Sarah-val, akivel még mindig idegenkedtek kissé. Mindenki minket bámult, éreztem magamon a fagyos, szúrós pillantásokat, hiszen Brandon itt nem örvendett nagy népszerűségnek, és az előző közjáték után azt gondolhatták, hogy őt 'választottam'. Pedig pont akkor határoztam el, hogy meg fogom neki mondani, hogy nálam hiába próbálkozik.

 Ahogy beléptünk a nagyterembe, azonnal szembetaláltam magam Loveday csodálkozó, Coeur de Noir furcsálló, a Cunningham házaspár elégedett, s Brandon fivéreinek közönyös tekintetével. Loveday-re mosolyogtam, de szememmel azt üzentem neki: "Segíts"". Elvigyorodott, mikor megértette a sugallatomat, s megelőzve, hogy Brandon maga mellé ültethessen, felállt, és megszólalt:

- Catherine, drágám, úgy örülök, hogy eljöttél! Olyan régen tudtam már veled egy igazán jót beszélni! Gyere, mesélj, mi történt veled, mióta utoljára meglátogattál? - kíváncsiskodott, majd kísérőmre nézett. - Brandon, ha most megbocsátasz...

 A fiú azonnal elengedett. - Menj csak, nyugodtan - mondta nekem.

 Biccentettem egyet felé, majd Loveday-hez fordultam. - Ó, és nekem mennyi mesélnivalóm van! - Aztán halkabbra vette a hangom, és gondtalanul csacsogtam, mintha tényleg ez lenne az oka, hogy a nő elhúzott. Ahogy leültetett maga mellé,a többiek azt láthatták, hogy vidáman pletykálunk.

- Köszönöm - jegyeztem meg hálásan.

 Pajkos mosolyra húzta ajkát. - Nincs mit megköszönnöd. Igazán szórakoztató volt lerázni Brandont, de ha már itt tartunk, hogyhogy vele jöttél?

 Röviden elmondtam neki, mi történt pár perccel korábban, mikor megérkeztünk, persze arra gondosan ügyeltem, hogy Robin iránti érzéseim rejtve maradjanak.

- Egyszerre mindkét fiú udvarlását fogadod, ugye tudod? - nézett rám furcsállva.

- Igen, de meg akarom mondani a kuzinodnak, hogy hiába próbálkozik - jelentettem ki.

- És Robinnal mi van? - kacsintott rám.

- Neki meg... - kezdtem, de rájöttem, hogy felesleges Loveday-nek hazudnom. Ittam egy korty teát válaszadás előtt. - Szeretem - böktem ki végül.

- Ó, hát akkor minden rendben van - jegyezte meg.

- Nem, semmi sincs rendben! - fortyantam fel. - Már mi lenne rendben?

- Te szereted, ő szeret, majd megkéri a kezedet egy kis udvarlás után, összeházasodtok, és a többi... - sorolta.

- Egyáltalán nem biztos, hogy ő is szeret - ellenkeztem. - Lehet, hogy csak barátként...

- Ha már megcsókolt, akkor biztos, hogy nem vagy csak barát.

- Honnan tudod? - A kezemben megbillent a pohár, csaknem kiömlött belőle a tea.

- Csak tippeltem, de a reakciód, és az arcod színe alapján helyesen. - Kivette a kezemből a teát, mielőtt még teljesen kiborítottam volna.

- Loveday... ezt nem itt kéne megbeszélni... - utaltam még jobban elvörösödve a minket körülvevő emberekre.

- Igazad van - bólintott elkomolyodva, aztán az apjához fordult. - Apám, Catherine-nel kimegyünk sétálni a friss reggeli levegőre.

- Menjetek, leányom - hagyta rá a vezér, és visszafordult nagybátyámhoz, aki épp minket nézett mosollyal az arcán. Loveday szerelmes tekintetet vetett rá, majd elegánsan felállt, és ahogy én is követtem a példáját, belém karolt, s együtt vonultunk ki a helyiségből. Brandon felé direkt nem néztem, nem akartam, hogy véletlenül félreértse a pillantásomat.

- Nos - szólalt meg a nő, amikor végre kissé távolabb értünk a vártól -, tényleg megcsókolt már az öcsém?

- Ilyenről nem biztos, hogy illik beszélni - feleltem fülig pirulva, zavartan.

- Barátnőknek lehet - mosolyodott el. - És téged meg mióta érdekel az illem? Néha fiúruhában jársz-kelsz, a saját bátyádnak adod ki magad, aztán kurtizánnak öltözöl. Mi ebben az illendő?

- Loveday, honnan tudod? - toltam el magamtól megrémülve.

- Azt, hogy Charles nem létezik? Sok mindent tudok ám, amit mások nem... - kacsintott rám huncutul, de nem tudtam nevetni. Most nem.

- El ne merd mondani senkinek! - figyelmeztettem szigorúan. - Ez titok!

- Természetesen megtartom magamnak. Lakat lesz a számon - ígérte, mégsem oldotta fel bennem a feszültséget.

- Robinnak se! Apádnak se! - nyomatékosítottam.

 Védekezőn maga elé emelte a kezét. - Megígérem, hogy egyikőjük sem fogja tőlem megtudni. De... elmondod, miért játszod ezt a szerepet?

 Nagyot nyeltem. Elmondhatnék neki mindent. A szüleimet, a legyilkolásukat, a vadászatot, a menekülést apám oldalán. Viszont ha elmondom neki, őt is bajba keverem.

- Nem lehet, Loveday - hajtottam le a fejem. - Sajnálom.

 Egy ideig némán tanulmányoztam a földet, s csak azután néztem újra a nő arcára.

- Rendben - bólintott, elfogadva, hogy nem tudja meg a titkomat. - És mi lesz a fiúkkal? - váltott témát.

 Egy pillanatig nem jutott eszembe, mit akar, értetlenül meredtem rá, de aztán rájöttem. - Mi lenne velük?

- Miért nem akarsz megházasodni? Hiszen ha szereted...

- Ez nem olyan egyszerű, Loveday. Én nem mehetek férjhez - mondtam lassan.

- Jó,de miért gondolod ezt?

- Én... - Elcsuklott a hangom. Magam se tudtam a választ.

- Te...?

 Minden egyszerre akart kirobbanni belőlem.

- Én soha nem gondoltam házasságra! Udvarlóim sem voltak soha, az isten szerelmére! - fakadtam ki. Loveday nyugodtan állt, gondolom, érezte, hogy most hallgatnia kell. - Most teljesen a feje tetejére borult a világom, érted? Ez nem az én életem, ez nem én vagyok! - Idegességemben a karommal hadonásztam, a hajamba túrtam, tördeltem a kezemet. - Ez... én... soha nem így képzeltem el az életemet, engem nem arra neveltek, mint más lányokat, hogy jó feleség, anya legyek! Soha nem gondoltam ilyesmire, nem álmodoztam, nem vágytam rá! Úgy érzem, mióta csak idejöttem, hogy valaki más életét élem, és ez... nem az enyém, és...
 Elhallgattam, mert miközben beszéltem, én is csak akkor döbbentem rá ezekre a dolgokra. Hogy tényleg mintha valaki más életét élném. És most, hogy előjött, hogy kimondtam, úgy éreztem, megkönnyebbültem, megszabadultam valami tehertől. Mert rájöttem, hogy ez butaság. Ez is az én életem. Abban a pillanatban valami megváltozott. A madarak hangosabban daloltak, a nap fényesebben sütött, a szellő lágyabban cirógatta bőrömet, lengette hajamat, s a mosolyom egyre szélesebbé vált.
 Loveday közvetlenül elém lépett, és láttam rajta, pontosan tudja, mi megy most végre bennem. - Nem vagy itt idegen. Ez az otthonod - suttogta. - De ezt most már te is tudod...
 Bólintottam. - Csak el kellett fogadnom. Nem is... nem is tudtam, hogy ilyen rigolyákkal küzdök Így utólag már tényleg bolondságnak tűnik az egész.
- A belső gondok sosem butaságok - ellenkezett. - Menj!
- Hova? - fordultam felé értetlenül.
- Menj Robinhoz! Keresd meg! - A fiú gondolatára melegség járt át.
- Most?
- Most!
 Éreztem, hogy mennem kell. Ez az én sorsom, hogy boldog legyek itt, Holdföldén. Kit érdekel Brandon, Michael Smith, kit érdekel a világ?
 Egyre gyorsabban dobogó szívvel néztem fel a nőre. - Köszönöm. - És már indultam is, arra, amerre a fiút sejtettem, amerre a szívem húzott. Siettem a fal tövéhez, tudtam, hogy ott lesz, ahová a bál után menekültem. siettem oda, ahol ő a tudta nélkül várt rám.
 Átvágtam az udvaron az épületek között, mikor hirtelen a nevemet kiáltotta valaki. Hátrafordultam, felismervén Sarah hangját.
- Mondd! - szóltam rá kissé türelmetlenül.
 A kislány ott állt velem szemben, és a kezét tördelte.
- Catherine, haza szeretnék menni.
 Sietős léptekkel odamentem hozzá, megveregettem a vállát. - De hát még csak most jöttünk... Még egy kicsit várnod kell, de majd hazamegyünk később, jó? - Kissé szórakozott voltam, sietni akartam, hogy találkozhassak Robinnal. Hátat fordítottam Sarah-nak, és továbbindultam.
- De én most akarok menni! - üvöltötte utánam dacosan a kislány. Megmerevedtem. Hátha most kitör, hátha kiadja az érzelmeit végre. Sarah most fontosabb, mint én.
- Márpedig még maradunk - jelentettem ki vele szembefordulva direkt ingerlő hangon, hetykén félrebillentve a fejem.
- De én nem érzem jól magam! Unatkozok! - Két kis kézfejét ökölbe szorította az oldala mellett. Testtartása egyre növekvő feszültségről árulkodott.
- Akkor is maradunk, mert én jól érzem magam. Eredj játszani, üsd el az időt! - legyintettem felé, és tudtam, hogy ez lesz számára az utolsó csepp a pohárban. Láttam, ahogy vörösödik, elönti a düh a fejét, és imádkoztam, belül kántáltam a "Gyerünk!" szót, várva a kitörést, az ordítást.
 Ám abban a pillanatban, ahogy dacosan lépett egyet előre, ajkát összeszorítva, ahogy már-már kibuggyant pár tehetetlen-dühös könnycsepp, valaki kivetette magát a fák közül, odarohant hozzá, és vigasztalni kezdte. Azonnal felismertem Robint. Nyugtatóan suttogott valamit a kislánynak, míg én tehetetlenül néztem, hogyan zúzza porrá a munkámat. Pár pillanat múlva a kislány hátat fordított és elment, de még egyszer visszanézett Robinra, mintha ígért volna neki valamit.
 Ahogy eltűnt, a fiú végre felém fordult.
 - Mi a szentséges istenért bosszantod fel ezt a gyereket?!
- Mi jogon avatkozol bele, hogyan bánok a fogadott húgommal? - kiáltottam vele egy időben.
-------------------------------------------------------------
Nos? Vélemények? Kedvenc rész a fejiben? Van, ami esetleg nem tetszett?