Szünet

 Sziasztok!

Gondolom, mindenki olvasta már a címet:) Sajnálom, hogy ezt kell tennem, de muszáj. Nincs sem időm, sem energiám írni. Nem tudom, mennyi ideig fog tartani, de igyekszem. Tele vagyok programokkal, minden nap hat után érek haza, és még tanulnom is kell, mert ugye itt vannak a nyakamon az év végi vizsgák, a francia verseny, a zongoraverseny, és persze az év végi hajtás a kitűnőért. Sajnálom.

Negyvenötödik fejezet - Igaz barát

Sziasztok!

Egy napot késtem csak, azért az elég jó...;D Nehéz volt ezt a fejezetet megírni, mert bár már nagyon régen a fejemben van, mégis tökéletesre akartam. Majd ti eldöntitek, milyen lett. Most majd következik pár olyan történés, ami már a legelső fejik írásakor a fejemben volt, szóval elég régen érnek bennem, és próbálom minél jobbra fejleszteni, tökéletesíteni őket. Egyelőre még csak a fejemben léteznek, de nemsokára papírra vetem őket;)

Nos, itt vannak a válaszok a komikra, amiket ritkán megírogatok:

Drága Kedves Killa23! 

Nagyon örülök, hogy sikerült a kedvedre tennem, és "megtalálnom az arany középutat", hogy a Te szavaiddal éljek:) Boldog vagyok, hogy sikerült áthoznom, amit akartam, hogy átéreztem, amit kellett;) Most minden tetszett neked, én pedig a fellegekben repkedek:D

Kedves Ever Sunshine!

Márpedig közlöm veled, hgoy igenis ilyen kegyetlen vagyok:D De már nem szenvedtetem őket sokáig;))) Jó, hog yérzed a szikrát, ezek szerint sikerült átadni:)

Kedves Annaliza!

Az igazságra talán már nem kell olyan sokat várni, mint azt sejtenétek, szóval gondolom, hogy örülni fogtok majd az elkövetkezendő pár fejinek...:D:D:D De ennél többet nem vagyok hajlandó mondani.

Kedves Silivren!

Te vagy eddig az első, aki valami negatívat írt (félre ne értsd, ennek is örülök, hogy szólsz, hogy mi nem tetszik). Nos, igen, kicsit toporgós, de nem lesz sokáig az. Sőt, úgy gondolom, hogy ez a fejezet is eléggé eseménydús... már akinek a lelki fejlődés eseménydús kategóriába tartozik:D És nem baj, hogy kimondod a véleményed a szereplőkről, hogy egy kicsit "érzéketlen" vagy, sőt, kérem,hogy gyakrabban legyél "érzéketlen", hogy mondd ki nyugodtan, mi nem tetszik:) Azt hiszem, Rine Robin-ellenességére ma rájöttök... hogy mi az oka... és hog ytúljut-e rajta:D

Kedves NIna Law!

Te is átérezted azt, amit érzékeltetni akartam, akkor jó vagyok!!! :D Hogy mikor nyit valaki felé? Hát, most... bár nem biztos, hgoy egyből afelé, aki felé ti szeretnétek.. de az sem marad már távol...:)

Kedves Inoue-san, Emcé és (: Viki :)!

Örülök, hogy írtatok, de már szinte miondenre megválaszoltam az eléőző válaszokban, amire lehetett...:) Remélem, ti is írtok legközelebb!!! :D

Bocsi a gépelési hibákért a válaszokban és esetleg a fejiben, de siettem!!!

Jó olvasást, és remélem, ugyanolyan sok komit kapok, mint szoktam!!! :D:D:D:D

- Megjöttek a vendégek! - kiabálta egy őr, mikor beléptettük lovainkat a kapun. Én szokás szerint Periwinkle hátán ültem, kényelmes, de csinos világoszöld lovaglóruhában, balomon a bácsikámmal, kinek másik oldalán Sarah menetelt egy kisebb méretű lovon. Mikor előző délután rájöttem, hogy még életében nem ült lóháton, azonnal elkezdtem az alapokra tanítani.

 Az udvar közepére érve láttam, hogy Brandon felém igyekszik, s mikor a ló megállt, gyorsan lepattantam róla, elkerülvén, hogy a fiú segítsen le. Csak mikor már a földön álltam, akkor vettem észre, hogy Robin is ott van, a hátam mögött. Most is szokásos fekete öltözékét viselte, és láthatóan sokkal kényelmesebben érezte magát, mint a bálon az elegáns ruhában.

- Szia! - mosolyogtam rá kedvesen.

 Viszonozta a mosolyt. - Helló.

 Ám mielőtt bármelyikünk bármit is mondhatott volna, Brandon is megérkezett.

- Jó reggelt, Miss Merryweather! - üdvözölt egy udvarias meghajlás kíséretében. Ő már sokkal ünnepélyesebb, kifinomultabb ruházatot öltött, ami nekem itt, Holdföldén túlságosan nagyzolónak, túlzónak hatott. Sőt, ez a pompa szerintem még Londonban is nevetséges.

- Önnek is, Mr. Cunningham! - pukedliztem kecsesen, de legszívesebben vágtam volna egy csúnya grimaszt az öntelt ficsúrra. El is felejtettem, hogy ő is itt lesz, nem akartam vele lenni egyáltalán.

- Tetszettek a rózsák? - érdeklődött kíváncsian.

 Meghallottam, hogy Robin felhorkan, és Brandon vetett rá egy gúnyos, de egyben sötét pillantást.

- Ó, igen, hogyne - feleltem Brandonnak, akinek elégedetten megvillant a szeme. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy rózsáival együtt az udvarlását is elfogadtam. Legszívesebben fejbe vágtam volna magam, de már nm tehettem semmit. Hivatalosan is az udvarlóm. A fenébe.

 A szemem sarkából észrevettem, hogy Robin elhátrál. Ne!, akartam kiáltani, de mosolyognom kellett helyette a másik fiúra, mert nem akartam jelenetet rendezni.

- Elkísérhetem az étkezőbe? - tudakolta a fiú udvariasan, de közben láttam, hogy ott van a szája sarkában a diadalittas mosoly, ahogy egy pillanatra Robin felé téved pillantása.

- Igen - feleltem mereven, és elfogadtam felém nyújtott karját. Brandonba karolva tettem meg az utat, előttünk bácsikám haladt, oldalán a kis Sarah-val, akivel még mindig idegenkedtek kissé. Mindenki minket bámult, éreztem magamon a fagyos, szúrós pillantásokat, hiszen Brandon itt nem örvendett nagy népszerűségnek, és az előző közjáték után azt gondolhatták, hogy őt 'választottam'. Pedig pont akkor határoztam el, hogy meg fogom neki mondani, hogy nálam hiába próbálkozik.

 Ahogy beléptünk a nagyterembe, azonnal szembetaláltam magam Loveday csodálkozó, Coeur de Noir furcsálló, a Cunningham házaspár elégedett, s Brandon fivéreinek közönyös tekintetével. Loveday-re mosolyogtam, de szememmel azt üzentem neki: "Segíts"". Elvigyorodott, mikor megértette a sugallatomat, s megelőzve, hogy Brandon maga mellé ültethessen, felállt, és megszólalt:

- Catherine, drágám, úgy örülök, hogy eljöttél! Olyan régen tudtam már veled egy igazán jót beszélni! Gyere, mesélj, mi történt veled, mióta utoljára meglátogattál? - kíváncsiskodott, majd kísérőmre nézett. - Brandon, ha most megbocsátasz...

 A fiú azonnal elengedett. - Menj csak, nyugodtan - mondta nekem.

 Biccentettem egyet felé, majd Loveday-hez fordultam. - Ó, és nekem mennyi mesélnivalóm van! - Aztán halkabbra vette a hangom, és gondtalanul csacsogtam, mintha tényleg ez lenne az oka, hogy a nő elhúzott. Ahogy leültetett maga mellé,a többiek azt láthatták, hogy vidáman pletykálunk.

- Köszönöm - jegyeztem meg hálásan.

 Pajkos mosolyra húzta ajkát. - Nincs mit megköszönnöd. Igazán szórakoztató volt lerázni Brandont, de ha már itt tartunk, hogyhogy vele jöttél?

 Röviden elmondtam neki, mi történt pár perccel korábban, mikor megérkeztünk, persze arra gondosan ügyeltem, hogy Robin iránti érzéseim rejtve maradjanak.

- Egyszerre mindkét fiú udvarlását fogadod, ugye tudod? - nézett rám furcsállva.

- Igen, de meg akarom mondani a kuzinodnak, hogy hiába próbálkozik - jelentettem ki.

- És Robinnal mi van? - kacsintott rám.

- Neki meg... - kezdtem, de rájöttem, hogy felesleges Loveday-nek hazudnom. Ittam egy korty teát válaszadás előtt. - Szeretem - böktem ki végül.

- Ó, hát akkor minden rendben van - jegyezte meg.

- Nem, semmi sincs rendben! - fortyantam fel. - Már mi lenne rendben?

- Te szereted, ő szeret, majd megkéri a kezedet egy kis udvarlás után, összeházasodtok, és a többi... - sorolta.

- Egyáltalán nem biztos, hogy ő is szeret - ellenkeztem. - Lehet, hogy csak barátként...

- Ha már megcsókolt, akkor biztos, hogy nem vagy csak barát.

- Honnan tudod? - A kezemben megbillent a pohár, csaknem kiömlött belőle a tea.

- Csak tippeltem, de a reakciód, és az arcod színe alapján helyesen. - Kivette a kezemből a teát, mielőtt még teljesen kiborítottam volna.

- Loveday... ezt nem itt kéne megbeszélni... - utaltam még jobban elvörösödve a minket körülvevő emberekre.

- Igazad van - bólintott elkomolyodva, aztán az apjához fordult. - Apám, Catherine-nel kimegyünk sétálni a friss reggeli levegőre.

- Menjetek, leányom - hagyta rá a vezér, és visszafordult nagybátyámhoz, aki épp minket nézett mosollyal az arcán. Loveday szerelmes tekintetet vetett rá, majd elegánsan felállt, és ahogy én is követtem a példáját, belém karolt, s együtt vonultunk ki a helyiségből. Brandon felé direkt nem néztem, nem akartam, hogy véletlenül félreértse a pillantásomat.

- Nos - szólalt meg a nő, amikor végre kissé távolabb értünk a vártól -, tényleg megcsókolt már az öcsém?

- Ilyenről nem biztos, hogy illik beszélni - feleltem fülig pirulva, zavartan.

- Barátnőknek lehet - mosolyodott el. - És téged meg mióta érdekel az illem? Néha fiúruhában jársz-kelsz, a saját bátyádnak adod ki magad, aztán kurtizánnak öltözöl. Mi ebben az illendő?

- Loveday, honnan tudod? - toltam el magamtól megrémülve.

- Azt, hogy Charles nem létezik? Sok mindent tudok ám, amit mások nem... - kacsintott rám huncutul, de nem tudtam nevetni. Most nem.

- El ne merd mondani senkinek! - figyelmeztettem szigorúan. - Ez titok!

- Természetesen megtartom magamnak. Lakat lesz a számon - ígérte, mégsem oldotta fel bennem a feszültséget.

- Robinnak se! Apádnak se! - nyomatékosítottam.

 Védekezőn maga elé emelte a kezét. - Megígérem, hogy egyikőjük sem fogja tőlem megtudni. De... elmondod, miért játszod ezt a szerepet?

 Nagyot nyeltem. Elmondhatnék neki mindent. A szüleimet, a legyilkolásukat, a vadászatot, a menekülést apám oldalán. Viszont ha elmondom neki, őt is bajba keverem.

- Nem lehet, Loveday - hajtottam le a fejem. - Sajnálom.

 Egy ideig némán tanulmányoztam a földet, s csak azután néztem újra a nő arcára.

- Rendben - bólintott, elfogadva, hogy nem tudja meg a titkomat. - És mi lesz a fiúkkal? - váltott témát.

 Egy pillanatig nem jutott eszembe, mit akar, értetlenül meredtem rá, de aztán rájöttem. - Mi lenne velük?

- Miért nem akarsz megházasodni? Hiszen ha szereted...

- Ez nem olyan egyszerű, Loveday. Én nem mehetek férjhez - mondtam lassan.

- Jó,de miért gondolod ezt?

- Én... - Elcsuklott a hangom. Magam se tudtam a választ.

- Te...?

 Minden egyszerre akart kirobbanni belőlem.

- Én soha nem gondoltam házasságra! Udvarlóim sem voltak soha, az isten szerelmére! - fakadtam ki. Loveday nyugodtan állt, gondolom, érezte, hogy most hallgatnia kell. - Most teljesen a feje tetejére borult a világom, érted? Ez nem az én életem, ez nem én vagyok! - Idegességemben a karommal hadonásztam, a hajamba túrtam, tördeltem a kezemet. - Ez... én... soha nem így képzeltem el az életemet, engem nem arra neveltek, mint más lányokat, hogy jó feleség, anya legyek! Soha nem gondoltam ilyesmire, nem álmodoztam, nem vágytam rá! Úgy érzem, mióta csak idejöttem, hogy valaki más életét élem, és ez... nem az enyém, és...
 Elhallgattam, mert miközben beszéltem, én is csak akkor döbbentem rá ezekre a dolgokra. Hogy tényleg mintha valaki más életét élném. És most, hogy előjött, hogy kimondtam, úgy éreztem, megkönnyebbültem, megszabadultam valami tehertől. Mert rájöttem, hogy ez butaság. Ez is az én életem. Abban a pillanatban valami megváltozott. A madarak hangosabban daloltak, a nap fényesebben sütött, a szellő lágyabban cirógatta bőrömet, lengette hajamat, s a mosolyom egyre szélesebbé vált.
 Loveday közvetlenül elém lépett, és láttam rajta, pontosan tudja, mi megy most végre bennem. - Nem vagy itt idegen. Ez az otthonod - suttogta. - De ezt most már te is tudod...
 Bólintottam. - Csak el kellett fogadnom. Nem is... nem is tudtam, hogy ilyen rigolyákkal küzdök Így utólag már tényleg bolondságnak tűnik az egész.
- A belső gondok sosem butaságok - ellenkezett. - Menj!
- Hova? - fordultam felé értetlenül.
- Menj Robinhoz! Keresd meg! - A fiú gondolatára melegség járt át.
- Most?
- Most!
 Éreztem, hogy mennem kell. Ez az én sorsom, hogy boldog legyek itt, Holdföldén. Kit érdekel Brandon, Michael Smith, kit érdekel a világ?
 Egyre gyorsabban dobogó szívvel néztem fel a nőre. - Köszönöm. - És már indultam is, arra, amerre a fiút sejtettem, amerre a szívem húzott. Siettem a fal tövéhez, tudtam, hogy ott lesz, ahová a bál után menekültem. siettem oda, ahol ő a tudta nélkül várt rám.
 Átvágtam az udvaron az épületek között, mikor hirtelen a nevemet kiáltotta valaki. Hátrafordultam, felismervén Sarah hangját.
- Mondd! - szóltam rá kissé türelmetlenül.
 A kislány ott állt velem szemben, és a kezét tördelte.
- Catherine, haza szeretnék menni.
 Sietős léptekkel odamentem hozzá, megveregettem a vállát. - De hát még csak most jöttünk... Még egy kicsit várnod kell, de majd hazamegyünk később, jó? - Kissé szórakozott voltam, sietni akartam, hogy találkozhassak Robinnal. Hátat fordítottam Sarah-nak, és továbbindultam.
- De én most akarok menni! - üvöltötte utánam dacosan a kislány. Megmerevedtem. Hátha most kitör, hátha kiadja az érzelmeit végre. Sarah most fontosabb, mint én.
- Márpedig még maradunk - jelentettem ki vele szembefordulva direkt ingerlő hangon, hetykén félrebillentve a fejem.
- De én nem érzem jól magam! Unatkozok! - Két kis kézfejét ökölbe szorította az oldala mellett. Testtartása egyre növekvő feszültségről árulkodott.
- Akkor is maradunk, mert én jól érzem magam. Eredj játszani, üsd el az időt! - legyintettem felé, és tudtam, hogy ez lesz számára az utolsó csepp a pohárban. Láttam, ahogy vörösödik, elönti a düh a fejét, és imádkoztam, belül kántáltam a "Gyerünk!" szót, várva a kitörést, az ordítást.
 Ám abban a pillanatban, ahogy dacosan lépett egyet előre, ajkát összeszorítva, ahogy már-már kibuggyant pár tehetetlen-dühös könnycsepp, valaki kivetette magát a fák közül, odarohant hozzá, és vigasztalni kezdte. Azonnal felismertem Robint. Nyugtatóan suttogott valamit a kislánynak, míg én tehetetlenül néztem, hogyan zúzza porrá a munkámat. Pár pillanat múlva a kislány hátat fordított és elment, de még egyszer visszanézett Robinra, mintha ígért volna neki valamit.
 Ahogy eltűnt, a fiú végre felém fordult.
 - Mi a szentséges istenért bosszantod fel ezt a gyereket?!
- Mi jogon avatkozol bele, hogyan bánok a fogadott húgommal? - kiáltottam vele egy időben.
-------------------------------------------------------------
Nos? Vélemények? Kedvenc rész a fejiben? Van, ami esetleg nem tetszett?

Negyvennegyedik fejezet - Szabadság

Sziasztok!
Hozzáfűznivaló nicns, jó olvasást!!! (Fáradt vagyok!!!)

 Lassan poroszkált Periwinkle, én pedig nem siettettem. Élveztem a táj nyugalmát, és próbáltam elnyomni magamban a rossz előérzetet. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, miért, de kicsit tartottam a Robinnal való találkozástól.

 Brutus és Dante, mint két testőr, vettek közre jobb és bal oldalról, s a nyelvüket kilógatva baktattak mellettem. Izgatottan csóválták a farkukat, tudták, ha lovon ülök, akkor lehet számítani egy jó kis vágtára. Ám egyelőre még hiába reménykedtek, mert nem szándékoztam gyorsítani a tempón.

 Az ódon kapu, mely a birtok határát jelezte, tárva-nyitva állt, én pedig átmentem alatta. Brutus kicsit előresietett, és körbekémlelt, hogy nincs-e senki veszélyes arra, de nem talált semmit. Letértem az útról, a tisztásra, amely ott húzódott a kőfal mentén.

 Szemellenzőként felemeltem a kezem, és körbevezettem a tekintetem a környezetemen. És végre észrevettem az erdő szélén álló, félig a félhomályba olvadó fekete lovat és lovasát.

 Rezzenéstelenül viszonozta a tekintetem a lovas. Nem tudtam, mióta figyelhet, talán ő is pont abban a pillanatban vett észre, de az is lehetséges, hogy már régebb óta szemmel tartott. Felé indultam, s ő is felénk léptette lovát.

- Szia! - köszöntem.

- Szia - viszonozta, és elmosolyodott.

 Tudtam, hogy most mondani kéne valamit, hogy megtörjem a némaságot, de semmi nem jött ki a számon. Nem tudtam mit mondani. Nem volt mit mondanom. Pedig szörnyűnek és kellemetlennek találtam a csendet. Az a tegnapi csók teljesen megzavarta a kapcsolatunkat. Féltem, hogy a barátságunkat, azt a törékeny bizalmat lerombolta az előző napi merészségem és Robin viselkedése.

- Tegnap... - kezdte halkan.

 Talán kicsit éles hangon kérdeztem vissza. - Igen?

- Amikor lemondtál a gyöngyökről, az jó döntés volt. - mondta, legnagyobb meglepetésemre. nem azon lepődtem meg, hogy helyesnek tartotta, amit tettem, hanem azon, hogy úgy tett, mintha semmi nem történt volna a várudvarban.

- Tudom - feleltem, és próbáltam elnyomni magamban a csalódottságot, ami ugyanúgy váratlanul ért. Miért lennék csalódott, csak mert úgy tesz, mintha semmi nem történt volna? Hiszen pont azt tette, amit szerettem volna.

 Bár Robin próbálkozása, a dicséret jó ötlet volt a beszélgetés beindítására, mégsem tudtam elkapni a fonalat. Csak álltunk - vagyis ültünk lovunk hátán - egymással szemben, némán, ami bármilyen témánál kellemetlenebb volt.

- Nem indulunk? - kérdeztem zavarodva.

 Bólintott, és válasz helyett a mező túlsó vége felé indította lovát.

- Mit csináltál ma? - tudakolta kíváncsian érdeklődve, megtörve a még mindig uralkodó csendet, mikor melléértem, miután rászóltam a kutyákra, hogy indulunk.

- Hát, először is, reggel gyönyörű virágcsokrot kaptam, amit most meg is köszönök - mosolyogtam rá kedvesen, mire felderült az arca. - Kicsit tanultunk Sarah-val, aztán meglátogatott Mary.

- Az meg kicsoda?

- Egy ismerősöm a faluból. Mikor a múltkor jártam arra, összebarátkoztam vele. És most felajánlottam neki, hogy lehet a szobalányom - tájékoztattam.

- Minek neked szobalány? - értetlenkedett.

- Nekem semminek. Igazából nincs rá szükségem, de Mary-nek kell ez a munka. Úgy megörült, mikor szóba hoztam...

 Robin szája mosolyra húzódott.

- Min vigyorogsz? - kérdeztem rá pikírten.

 Pár pillanatig elmélázott, és aztán mondta csak:

- Tudod, eddig senkit nem ismertem, aki ennyire jószívű lett volna. - Elpirultam, és válaszra nyitottam a szám, de folytatta: - Először befogadod Sarah-t, és húgodként neveled, mert erre van szüksége. Most meg Mary-t látod el. Törődsz a körülötted lévő emberekkel, teljesen önzetlenül segítesz annak, akinek szüksége van rád.

- Én nem... - Soha nem gondoltam magamra jó emberként, ezért is lepett meg, amit mondott.

-És még nem is tértem ki arra, mikor a falusiaknak segítve kiszabadítottad a gyerekeket a de Noir-várból!

- Az a bátyám volt - javítottam ki.

- Neked is közöd volt hozzá, elvégre ott voltál a szobámban is, mikor kurtizánnak álcázva magad, bejöttél a várba. Aztán meg azzal az íjjal megmentetted az életem... az ellenséged voltam, miért tetted? - nézett rám csillogó szemmel. - Miért vagy ilyen jó?

 Elhajtottam egy fa ágát az arcom elől, mielőtt válaszoltam. - Azért, amiért te megmentettél a börtönben Smith-től, amiért te elvittél Holdszállásra, miután elájultam. Azért, mert nem vagyok Rossz.

 Láthatóan meghökkent, mikor saját szavait idéztem. Ahogy engem nézett, rájöttem, hogy megint túl messzire mentem. Az érzelmekről beszélni veszélyes téma. Ezért aztán hirtelen előreugrattam lovammal, és ügetésre fogtam.

- Na, mi van, be tudsz érni? - kérdeztem visszanézve.

 A leplezetlen kihívásra megcsillant a szeme, de a reakcióját nem vártam meg, vágtára ösztökéltem lovam. A kutyáimmal az oldalamon kegyetlenül taposva a füvet, s az apró virágokat, száguldottunk előre, élvezve a szabadságot. Periwinkle nyaka felé dőlve hagytam, hogy hajfonatomat vadul dobálja a szél, s ruhám ujját díszítő szalagok libegve lobogjanak. Egy le is hullott, miután táncot járt a levegőben. Utánakaptam a tekintetem, s pont láttam, ahogy Robin kinyúl, és elkapja. Aztán behúzódott mellém. Vetettem rá egy gyors mosolyt, s újra előre fordultam. Célnak kitűztem a mező messzi végén díszelgő fenyőfát.

 Combommal kicsit erősebben szorítottam lovam oldalát, még gyorsabb iramra sarkallva. Szegény pára mindent beleadott, de Robin lova még így is könnyedén mellettünk maradt. Hirtelen észrevettem félúton a fenyő felé egy kidőlt óriás fát, melyet addig a domboldal elrejtett előlem. Előrehajoltam a nyeregben még jobban.

- Rine, vigyázz, ott egy fa! - kiáltott Robin, s láttam, hogy letér mellőlem, hosszabb úton kikerülve a fát. - Rine!

 Nem hallgattam félelemből dermedt hangjára. Egyre gyorsabban és gyorsabban hajtottam a lovat. És végül a fához érve Periwinkle elrugaszkodott. Úgy éreztem, mintha nem is egy másodpercig, hanem több percig a levegőben lettünk volna. Győzedelmes ordítás szakadt ki a mellkasomból, olyan szabadnak éreztem magam. Olyan érzésem támadt, mintha repülnék.
 Puhán érkeztünk földre, és újra felvéve az iszonyatosan gyors iramot, megcéloztuk a fenyőt. Alig pár pillanat múlva a fa árnyékában leállítottam a lovat. Legalább annyira lihegtem, mint ő, a szívem őrült tempóban dörömbölt a mellkasomban.
 Robin és a kutyáim jó pár másodperccel később érkeztek, mikor én már le is szálltam a földre. A fiú dühösen ugrott le a nyeregből. Szeme az indulatoktól.
- Ezt a mutatványt még egyszer meg ne ismételd! - ordította magából kikelve, az ugrást érzékeltetve hadonászó kezével. Ujjai közt ott fogta kék szalagomat.
- Miért ne? - kérdeztem vissza zihálva.
- Mert veszélyes! - indulatoskodott. - Le is eshettél volna!
- Robin, teljesen ura voltam a helyzetnek! - győzködtem.
- De ha sár van a fa mögött, a lovad megcsúszhatott volna, te meg kitöröd a nyakad, vagy...
 Ekkor jöttem rá, hogy észérvekkel nem fogom meggyőzni.
- Á, tudom már! - kiáltottam fel, félbeszakítva szóáradatát. - Nem tetszik neked, hogy sokkal jobban lovagolok! - A butaságot csak valami más butasággal lehet kiütni, ezt tapasztalatból tudom.
 Reakcióját nem várva meg, megfogtam a lovam kantárját, és arra vezettem, amerről patakcsobogást véltem hallani. Jó pár pillanat múlva hallottam csak meg, hogy az észhez térő és döbbentségből felengedett Robin utánam ered.
 Amint megláttam a vizet, tudtam, hogy nem fogok tudni ellenállni a kísértésnek, hogy belemenjek. Periwinkle-t elengedtem, hadd menjen, hadd igyon, én pedig cipőmet ledobva belegázoltam bokáig. A patak pont elválasztotta a rétet az erdőtől, mint egy választóvonal, folyt végig a fák mentén. Nem volt széles, csupán négy-öt ölnyi.
 Leültem egy - a vízből félig kiálló - sziklára, amikor meghallottam, hogy valaki más is a vízbe jön. Hátranéztem - Robin csizmája a parton árválkodott, elhajítva, ő maga pedig öles léptekkel haladt felém. Mielőtt észbe kaphattam volna, már ott is állt mellettem, aztán hirtelen lehajolt, és vizet vett tálkát formáló kezébe. Felegyenesedve elém tartotta.
 A kezéről értetlenül az arcára emeltem tekintetem. Mosolygott.
- Igyál, tiszta a víz! - nógatott.
 Egy belső hang azt kántálta, hogy utasítsam vissza, de ahogy a szemébe néztem, nem tudtam nemet mondani. Átfogtam kezét az enyémmel, és a hüvelykujjához illesztve ajkam, kortyolni kezdtem. A szemem végig az övét fürkészte, egy pillanatra sem néztem volna másfelé. Mikor végül elfogyott a víz, lassan leeresztettük a kezünket, de ő közben fogva tartotta balomat.
 Közelebb hajolt, mire eszemhez tértem. Felpattantam, és elindultam kifelé a vízből. Villámgyorsan bújtam bele a cipőmbe.
- Rine! - szólt Robin, mikor visszaértünk a fenyőhöz.
- Igen? - fordultam felé.
- Meg vagytok hívva nagybátyáddal és Sarah-val együtt holnapra tízóraira a várba - jelentette be.
- Megint? - szaladt ki a számon, mire elszégyelltem magam.
- Ez nem bál lesz - nevetett fel. - Csal egy kis séta, borozgatás, teázgatás.
- Ó!- lepődtem meg. - Ez nem vall a... de Noir-okra.
- Visszatért Loveday - magyarázta, mire én nevettem el magam.
- Ott leszünk - biztosítottam.
- Nagyszerű! - derült fel az arca.
 Rámosolyogtam, mert én is így gondoltam.
- Akkor holnap találkozunk - jegyeztem meg búcsúzásképpen, és hátat fordítottam neki, hogy felülhessek a lovamra.
 Azonban Robin utánam kapott, és visszafordított.
- Máris mész? - kérdezte sajnálkozón.
- Hát... igen. Holnap úgyis találkozunk - vontam meg a vállam.
- Tényleg - felelte, hirtelen közönyössé váló hangon.
 Szótlanul nézte, ahogy felülök a lovamra. Intettem neki egyet, és lábam gyengéd szorításával indulásra ösztökéltem lovamat. Brutus és Dante abban a pillanatban értek a fel a folyótól, és szégyenszemre nekem addig eszembe sem jutottak. Pár pillanat múlva azonban már az oldalamon száguldottak hazafelé. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy Robin ott állt, és engem figyelt, míg el nem tűntem a látószögéből. Éreztem hátamba fúródó sötét tekintetét.
----------------------------------------------
Nos, kcsi húzás, ez van... milyen lett?

Negyvenharmadik fejezet - Csomag

Sziasztok!

Sajnálom a késést, de most is alig volt időm, egyszerűen nincs időm semmire, mindig van valami program, ami miatt nem tudok írni, vagy dolgozat, vagy valami egyéb, ami megakadályoz. Bocsi.

Köszönöm a türelmeteket.

Jó olvasást!

 A külső világ látványa lassan hatolt el a tudatomig, mikor kinyitottam a szemem.  A nyitott ablakon át behallatszott a zajos madárdal, és a ragyogó nap sugara beborította a szobát. Hallottam Brutus és Dante lassú szuszogását, ahogy az ágyam lábánál fekve aludtak.  A párnám kék-fehér mintáját nézegettem, az apró virágok körvonalait rajzoltam körbe a tekintetemmel, és ekkor jöttem rá, hogy hol is vagyok.

- Végre itthon! – nyöszörögtem elégedetten. Az oldalamra fordulva szívtam be a reggeli levegő csodálatos illatát, majd egy hatalmas nyújtózkodás után felültem. Az ágyamat sokkal kényelmesebbnek találtam, mint amire emlékeztem, tehát jólesőn begubózva a takaróba, a fejtámlának dőltem. A gondolataim szabadon csapongtak, ahogy visszajátszottam magam előtt az előző pár nap eseményeit, azokat az eseményeket, amik a legjobban megviseltek. Mekkorát fordult az életem az alatt a két nap alatt, amit nem itthon töltöttem! Robin jutott az eszembe.

 Hogy lehettem ilyen szégyentelen, hogy megcsókoltam? Tudtam, hogy baj lesz, ha ottmaradok! Vajon hányszor fogja az orrom alá dörgölni ezt? Elpirult arcomat – bár nem láthatta senki – a tenyerembe rejtettem, és hangosan felnyögtem. Hogy fogok így újra a szemébe nézni?

 Áldottam az eget, hogy azóta még nem láttam. Előző este az estélyre sem jött vissza, egyetlen egyszer sem tűnt fel. Igaz, én is alig három Brandon-nal töltött tánc után bácsikámhoz menve engedélyt kértem a végleges távozásra. Megkerestem Sarah-t, míg ő a nevemben is elbúcsúzott, majd hazatértünk.

 Csak hajnalban sikerült elaludnom, mert az éjszaka sötétjében nem bírtam fegyelmezni a gondolataimat. Folyton az a vad csók játszódott le előttem, és Robin arca, ahogy előtte rám nézett. Régen, mindig undorodtam a gondolattól is, hogy valaki nyitott szájjal megcsókoljon. Talán azért, mert senki nem volt, hogy elmagyarázza, hogy ez nem is rossz.

 Nagyot sóhajtva kinyitottam a nyakamban lógó lánc medálját, és meredten bámultam a szüleim apró portréját.

- Apám, apám… miért is hagyott itt ilyen tudatlanul?

 Nem hagytam több időt magamnak elmélkedésre és önsajnálatra. Felkeltem az ágyból, megmosdottam, rövid tétovázás után felvettem a kék lovaglóruhámat, majd kilibbentem a szobából. Lesiettem az étkezőbe, ahol bácsikám az asztalfőn már várt rám.

- Jó reggelt, Catherine! – üdvözölt.

 Viszonoztam a köszönést, és leültem. Tükörtojást kezdtem el enni, füstölt sonkával. Számban összefolytak az ízek.

 Bácsikám halkan megköszörülte a torkát, mire ránéztem.

- Leányom,  nem gondolod, hogy valami probléma van ezzel a kislánnyal? – kérdezte óvatosan. – Olyan… nagyon komoly.

- Sarah-ra gondolsz? – Nagyot sóhajtottam. – Nem tudom, mi a normális egy hat éves gyerek esetében, de biztosan nem ez. Annyira visszafogott, nem kacag, nem huncutkodik, nem játszik… és még mikor a tanulást felvetettem, sem volt kifogása, csak beletörődött. – Elmosolyodtam. – De már van egy tervem a kizökkentésére.

 Sir Benjamin megrágta a szájában lévő falatot, és csak azután kérdezett: - Mi lenne az?

- Feldühítem. Azt akarom, hogy hisztizzen - jelentettem ki. - Tapasztalatból tudom, hogy jó, ha az ember kiadja az érzelmeit... - Elcsuklott a hangom, mikor erről beszéltem, hiszem rájöttem, hogy én is pont ezt teszem. Ha a szüleim jönnek szóba, főleg apám, visszafojtom az érzéseimet, nem engedem, hogy bárki más tudja, mit érzek. De egy hatéves helyzete merőben más - bizonygattam magamnak. A temetés óta egyetlen könnycseppet sem ejtettem, sírtam én már addigra eleget. Nem lesz még olyan dolog, ami rábírjon, hogy zokogjak. Szörnyű volt olyan kiszolgáltatottnak, magányosnak érezni magam. Nem, nekem nem szabad sírni, mert elragadna az önsajnálat.
 Rámosolyogtam kétkedő arcot vágó nagybátyámra. - Ne aggódjon, megoldom! Tudom, mire van szüksége egy árvának!
 Szomorú mosolyra húzta ajkát. - Ó, igen, te tudod...
 Nem akartam szánakozó szemébe nézni, inkább minden figyelmem az előttem lévő ételre fordítottam. Azonban bármilyen finomnak is találtam, nem tudta lefoglalni szabadon csapongó gondolataimat. Hirtelen eszembe jutott egy nagyon fontos téma.
- Bácsikám, az esküvő mikor lesz? - fordultam újra felé vidáman csillogó szemmel.
 Azonnal felderült az arca. - Azt hiszem, talán pár hét múlva. Ezt Loveday dönti el - vonta meg a vállát. - És téged nem bánt? Mármint, hogy nemrég jöttél ide, és szinte azonnal...
 Hangos kacagással szakítottam félbe. - Hogy bánt? Dehogyis, bácsikám, én örülök a legjobban! Szeretem Loveadyt, és boldogok lesznek együtt. És boldogságnál többet senki nem kívánhat.
 Sir Benjamin elmosolyodott.
- Kisasszony! - hallatszott az inas, Digweed hangja az ajtó felől. - Csomagja érkezett! - jelentette be, mikor odafordultam.
- Ó! - Azonnal felálltam. - Hova tette?
- Az előtérben találja meg.
- Bácsikám, ha megengedi, távoznék. - A választ meg nem várva, a kíváncsiságtól hajtva indultam el kifelé, hiszem még csak ötletem sem volt, mi lehet a csomagban, és egyáltalán kitől kaphattam. Alighogy kiléptem az étkezőből, szembetaláltam magam Sarah-val.
- Jó reggelt! - köszöntöttem.
- Neked is. Hova mész? - kíváncsiskodott.
- Csomagot kaptam - mondtam, és folytattam az utat. - Mindjárt jövök vissza, menj be reggelizni! - kiáltottam vissza neki, bár tudtam, mi fog következni.
- Várj, én is jövök! - szegődött a nyomomba, ahogy számítottam rá. Mióta otthont adtam neki, folyton velem akart lenni, amit persze nem is csodálok. Mindenki mástól tartózkodott, de első lépésként megtett nekem egy nagyon fontos feladatot: elment Lovedayért, mikor a bálba mentünk, és ezért hálás lehettem neki.
- Gyere csak! - jegyeztem meg mosolyogva, amikor mellém ért.
 Az előtérbe megérkezve megakadt a szemem egy dobozon. Viszonylag nagy volt, vagy fél méret hosszú, és két kisarasz széles. A barna csomagolópapíron az én nevem díszelgett cikornyás betűkkel. Nem ismertem fel az írást. Óvatosan kezdtem el bontogatni, dobogó szível lesve, mi lehet benne. A csomagolást hajtogatva erős édes illat csapta meg az orrom. Kinyitottam - s egy hatalmas vörös rózsacsokrot emeltem ki belőle. Mielőtt megnéztem volna a kísérőkártyát, már akkor bizonyosodott bennem, hogy ki lehet a küldő.
 Közönyös arccal olvastam el a rövid szöveget.

 "Miss Merryweather, bár az Ön szépsége jelentősen túlszárnyalja ezen rózsákét, mégis vettem a bátorságot, hogy elküldjem őket csodálatom jeléül.

Hódolattal, Brandon Cunningham"

 Még egyszer szemügyre vettem a méregdrága, tenyésztett, messziről szállított virágokat. Nem mondhatni, hogy el lettem volna ragadtatva, ahogy Mr. Cunningham számított rá. Nem tudta, hogy engem nem lehet a lábamról levenni sablonos bókokkal, melyekből csöpög a hamisság.
- Digweed, ezt tegye vázába, kérem! - adtam a kezébe a dobozt, és megfordulva el is távoztam volna.
- És a másik, kisasszony?
 Csodálkozva perdültem felé. - Milyen másik?
 Egy apró borítékra mutatott az asztalkán, amely alatt valami rejtőzködött. Ha a kézírás felismerésével nem vált volna világossá, ki a feladója, a feliratból azonnal tudtam volna. Ugyanis egyetlen szó szerepelt a borítékon - Rine. Dobogó szívvel emeltem fel a papírt, és megláttam alatta az apró virágcsokrot. Nem volt nagyobb a tenyeremnél, de a pirinyó fehér virágok arról a rétről származtak, ahol előző délelőtt beszélgettünk.
- Ó, Robin... - suttogtam némán, és kezembe vettem a gondosan összeszíjazott szálakat. - Ezt én teszem vázába - jelentettem ki, és a kibontatlan levelet a zsebembe téve kisiettem.
- Miért? - tudakolta kíváncsian Sarah, aki persze mellettem kajtatott. - Miért örülsz jobban annak?
- Mert Robint jobban kedvelem - jegyeztem meg egyszerűen.
- Ó! - Sarah szája arra a mindentudó gyermekmosolyra görbült.
- Menj reggelizni! - utasítottam.
- De én...
- Nem, menj el enni! - mondtam határozottan.
 Megtorpant, az alsó ajkát kissé előretolta. Vártam a kitörést, reménykedtem, de hiába.
- Jó - felelte végül színtelen hangon, és elmasírozott.
 Nagyot sóhajtva felmentem a szobámba. Gyorsan vízbe tettem a virágaimat, aztán lesiettem a kertbe. Kiültem a fal melletti padra, hagytam, hogy a napsugár késő nyári melege simogasson, és kibontottam a borítékot.

 "Délután háromkor várlak a Merryweather-birtok kapujánál! Lóháton gyere!

Robin"

 Szélesen elvigyorodtam a tömör, lényegre törő és a fiúra oly jellemző stílusban megírt üzenetet nézve. A papír szélét söndörgetve ábrándoztam, elképzeltem, ahogy Robin az asztala felé görnyedve leírja ezt a pár szót, ugyanis az látszott, hogy lassan, gondosan írták. a betűk nem mosódtak el, még csak el sem görbült a sor, egyedül a Robinosan összenyomott betűk árulkodtak az író kilétéről. Szinte már nálam is szebben ír, csodálkoztam rá, de persze ez nem csoda, hisz az édesanyja tanította.
 Egy gyengébb szélroham megcsapott - kezemben megrezzent a papír, s ezzel kizökkentett gondolataimból. Lassan felálltam, és azon kezdtem el törni a fejem, mit is csinálhatnék három óráig, hiszen addig még igen sok időm volt. Támadt egy ötletem, mire az étkezőbe siettem.
- Sarah! - szólítottam meg a kislányt, aki épp az asztaltól állt fel, befejezve a reggelijét. Talán egy kicsit túl határozottan szóltam, mivel észrevettem, hogy összerezzen. - Elkezdhetnénk a tanulást már ma - folytattam kedvesebb hangon.
- Rendben - bólintott, de láttam rajta, hogy nincs elragadtatva az ötletemtől.

***

 Nem tudom, hogyan gondolhattam arra, hogy Sarah-nak bármiféle kapcsolata lett volna ezelőtt a tanulással. Furcsa módon, a lelkem mélyén erre számítottam, talán gyors felfogása és éles esze miatt. Ám sajnálatos módon kiderült, hogy - egyszerű földművelő falusiak gyermeke lévén - se írni, se olvasni, se számolni nem tud. Sőt, még nem is nagyon látott betűt vagy számjegyet életében.

 Két óra tanulás után jobban kimerültem, mint ő maga. Szinte hálás voltam Digweednek, aki bejött hozzánk a könyvtárba, és ünnepélyes hangon bejelentette:

- Miss Merryweather, látogatója érkezett.

--------------------------------------------------------------------

Na, ki lehet az a látogató? Ötlet? Milyen lett? Remélem, nem nagyon unalmas...

Orchidée