Negyvenedik fejezet - Kérés

 Sziasztok!

Lenne egy apró kérésem. 

Emlékeztek, csináltam már egyszer olyat, a harmincadik fejezet után, hogy megkértem az Olvasóimat, Titeket, hogy írjatok egy összefoglaló véleményt a történetemről. Most is ezt tenném. Mivel az előzőhöz CSAK Killa és LillaXD írtak, ezért reménykedtem, hgoy többet kapok most.

Azért nem írtam ezt a fejezet végére, mert a múltkor nemhogy ilyeneket nem kaptam, hanem még rendes komikat sem! Nagyon rosszul esett.

Részletesen írjátok meg a véleményeteket, kritikátokat, tegyetek javaslatokat!!! 

Mit gondoltok a karakterekről? Ki a kedvenc mellékszereplőtök, és miért? Élethűek, vagy sablonosak? (Szerintem nem jók, de majd mikor nyáron átdolgozom a történetet, ezen javítani akarok, és fontos, hogy mit mondtok!)

Van-e kedvenc részetek az egész történetben? Mi az, ha van? Mit gondoltok a cselekményről? Van-e olyan jelenet, amit Ti már elképzeltetek, és gondoltok, hgoy benne lesz? Ha van bármi elképzelésetek, akkor szóljatok nyugodtan, mert emlékszem, hogy mikor Killa írt nekem, akkor az ő kommentje nagy hatással volt a történet folytatására.

Mit gondoltok a stílusomról? Milyen MOST összehasonlítva az egy évvel ezelőttivel? Szerintetek fejlődtem? Ha igen, miben?

Nos, itt van Killa véleménye, amit írt tíz fejezettel ezelőtt:

"Szia!

Nah, én úgy érzem kötelességem teljesíteni a kérésed, bár azt nem ígérhetem, hogy úgy teszem meg, ahogy te azt várod.

Gondolom annyi nem elég, hogy tied a kevés közül, az egyik olyan történet, amit akkor is elolvasok, ha egy perc időm sincs. Volt már, hogy reggel jutottam csak gép elé, suli előtt, és nem tudtam nem elolvasni amit írtál, így aztán jól el is késtem.

A film engem annyira nem érintett meg, nem hagyott mély nyomot, te viszont annál inkább.

Igyekeztem eddig is leírni a véleményem, de megteszem még ezerszer is, ha ezzel segítek neked.

Röviden a szereplőkről annyit, hogy Catherine és Robin nagyon jól meg van formálva, látszik, hogy ők az ihletőid és a kedvenceid, de mindenkit háttérbe szorítanak, így ha megjelenik egyik másik ritkán használt karaktered, azok gyakran felszínesek. Egy szereplő, akit például nem szeretek annyira, az maga Coeur de Noir. Bár őt lehet direktbe is egyszerűnek írni, mivel a film alapján sem egy lángelme.

A történeted minden részét szeretem általában, de néha túl sok hangsúlyt fektetsz jelentéktelen részletekbe és az izgalmas és érdekes dolgok felett gyorsan átsiklasz.

Kedvenc részem minden Robin-Catherine rész, de főleg az, amibe egyszerre tudod belevarázsolni az izgalmat, a még fel sem fedezett, de érezhető szerelmet és vágyat és néha a humoros elemeket is. Ezeket szeretem a legjobban.

Néha lepj meg minket, valami olyannal, ami nem várható! Valami igazán nagy fordulatot, amire nem is gondolnánk! ;) Vagy kelts bennünk bizonytalanságot, hagyj függővégeket, hagyj rágjuk még inkább tövig a körmünk! :D

most például azt nem tudom, mi lesz a vacsora vége, mert lehet az egész őszinte, de átverés/csapda is. Kíváncsi vagyok. De ha van egy harmadik út ezeken kívül és te azt megírod, akkor teljesítetted minden kívánságom.

(kivéve azt, hogy íííííírj már valami 16-18-asat:DDDD de azt persze csak akkor, ha akarsz, ha nem akarsz, az se gond. :))

Huh, nem tudom, mennyire lett értelmes amit írtam, mert gyorsan, azt ami először a számra jött, így talán nem is lehettem volna őszintébb!

Nagyon várom a következőt, a design nekem nagyon tetszik és megtisztelő, hogy kitetted a fejlécet, hát még hogy csináltál mellé egy egész új kinézetet.

Pusssz, köszönöm, hogy te is kommentelsz mindig nálam és továbbra is számíthatsz rám bármiben! <3U."

Köszönöm azoknak, akik veszik a fáradságot, és írnak Nekem, mert ez számomra nagyon sokat jelent! Ezt főleg azok tudják átérezni, akik ugyanúgy blogolnak, történetet írnak, mint én.

Meg fogom hálálni, ha írsz!!! :)

Ja, még valami! Tudom, hgoy gonosz dolog tőlem, hogy úgy tettem közzé, mintha fejezet lenne, de tapasztalatból tudom, hogy ha ez lett volna a címe "Kérés", akkor feleannyian se néznék meg, mint ahányan egy fejezetet szoktak.

Ha jövő hét szombatig nem gyűlik ki a tizenegy komment ehhez a bejegyzéshez, akkor a fejezet MÉG EGY hetet csúszik.

Sajnálom, ha ezzel azokat büntetném, akik írnak, ezért nekik jövő hét végén elküldöm a fejit e-mailben, de remélem, erre nem lesz szükség, mert kigyűlik.

KÖSZÖNÖM, HA ÍRSZ!

Harminckilencedik fejezet - Ajándék

Sziasztok!

Nos, kicsit rágógumi húzós-nyúlós, de ez van... Most amúgy beteg vagyok, nem fog úgy az agyam, mint kéne...:S

Jó olvasást!

/Catherine szemszög/

 Már csak egy ajtó választott el a teremtől. Bentről kihallatszott a beszéd zaja összemosódott morajként, néha megtoldva gyöngyöző kacajokkal, vagy öblös férfinevetés. Türelmetlenül vártam, hogy kinyissák, hogy én is ott lehessek bent Sir Benjaminnal, Loveday-jel, Sarah-val, és Robinnal. No meg persze nagyon kíváncsi voltam örök riválisára, Brandonra. Hogy nyugtalanságomat kissé feloldjam, óvatosan megérintettem a kék ruhám zsebébe rakott gyöngy nyakláncot. Elhatároztam, hogy mindig magamnál tartom, így biztonságban tudhatom.

- Kisasszony - hajolt meg előttem egy férfi, valószínűleg inas, és egy határozott mozdulattal kitárta előttem a hatalmas tölgyfa ajtót.

 Fejemet felszegtem, és átléptem a küszöböt. Egyenes gerinccel, kihúzva álltam meg, miközben az ott tartózkodó összes ember felém fordult. Tudtam, hogy csinos vagyok, hogy jól nézek ki, s büszke mosoly ragyogott fel az arcomon. Élveztem, hogy leplezetlen csodálattal bámulnak rám.

 Ebben a helyiségben még soha nem jártam. Bár a kőfala és a magas mennyezete miatt passzolt a vár többi részéhez, mégis sokban különbözött tőlük. Az otromba, nehéz bútorokat elegánsabbak váltották fel, fehér abroszok díszelegtek az asztalokon, vörös drapéria az ablakokon, ahol a nap fénye tűzött be. A sarokban egy emelvényen egy pár hangszer pihent, mellettük néhány muzsikus, akik a sorukra vártak.

 Körbefuttattam a tekintetem, hogy ismerős arcokat találjak. Elsősorban Robint. Nemsokára meg is láttam, ott ült Loveday mellett, az apja jobbján az egyetlen vörös abroszos asztalnál. Szívem örömteli táncba kezdett, ahogy elkaptam pillantását - lehet, hogy képzelődtem, de mintha csodálat csillogását véltem volna felfedezni sötét szemében. Továbbhaladtam szememmel, de végig éreztem, hogy figyel.

 Miközben elindultam az asztal felé, megakadt a pillantásom egy fiatal, szőke fiún, aki Loveday másik oldalán ült. Jégkék szemében elismerés csillant, ha jól láttam. Bár nem hasonlított senkire a de Noir-családból, mégis tudtam, hogy csak ő lehet Brandon. Minden tekintetben Robin ellentéte. Messziről még csak annyit lehetett látni, hogy az itt oly jellemző fekete szín helyett elegáns sötétkék városi ruházatot visel.

 Mindenki felállt, ahogy az asztalhoz értem.

- Catherine, leányom! - biccentett vidáman bácsikám, és nekem a megszólítás megmelengette a szívemet. - Hadd mutassalak be néhány embernek!

- Rendben - feleltem illedelmesen.

 Lord de Noir egy fekete hajú alacsony, kellemetlennek látszó nőt vezetett hozzám, aki egy cingár, szőke férfival az oldalán jött. A nő díszes, elegáns zöld ruhát viselt, nyakában hozzá illő értékes nyakékkel.

- Lady és Lord Cunningham, ő itt az unokahúgom, Catherine Merryweather - mutatott be. Kecsesen pukedliztem. - Catherine, a hölgy Lord de Noir húga, Lady Emilia Cunningham, és a férje, Lord James Cunningham. - A férfi hűvösen biccentett, de keskeny vágású szemében mohó kíváncsiság tükröződött.

- Maga a Hercegnő? - kérdezte a felesége, miközben kissé lenézően - vagy irigyen - mért végig.

- Igen, hölgyem - válaszoltam, és éreztem, hogy nem fogom őket kedvelni. Nagyzolós londoniak.

- És itt a három fiuk - fordított a másik irányba a bácsikám, és szembetaláltam magam azzal a szőkével, akit Brandonnak hittem.

- Brandon Cunningham vagyok, kisasszony - csókolt kezet, persze ajka nem ért kézfejemhez. - Ők az öcséim - szólt felegyenesedve. - Gerald és Samuel.

 A másik kettőben már több volt a de Noir-vér, a fiúk sötét haja és szeme alapján. Ők azonban egyáltalán nem érdekeltek, csak Robin ellenfele.

- Örülök, hogy megismerhetem, uram - mosolyogtam Brandonra.

- Részemről a szerencse, Miss Merryweather - felelte udvariasan.

 Végigmértem az öltözékét. Mellénye a legújabb divat szerint készült, éppúgy, mint a bricsesze, az inge, és az összes többi ruhadarabja. Elegáns kis vörös kendő díszelgett a nyakában, melytől arcszíne egészségesebbnek tűnt. Szeme fürkészőn meredt rám hosszú, keskeny arcából. Hibátlan ívű, egyenes orrát még egy nő is megirigyelhette volna.

 Bármennyire is jóképűnek találtam - ezt nem tagadhattam, hisz tényleg az volt -, mégis ellenszenvet éreztem iránta. Nem szerettem az ilyen gazdag városi ficsúrokat, akik a szórakozással foglalkoznak a kemény munka helyett. Lerítt róla, hogy pénzes, ahogy láttam az anyja arcán is azt a fensőbbséges arckifejezést, a fiának ez az egész lényében jelent meg, ahogyan tartotta magát, ahogyan mozgott. Ez lenne Robin riválisa? Hiszen Robin klasszisokkal jobb nála! Bár a de Noir-fiú nem rendelkezett ilyen szabályos vonásokkal, mégis sokkal vonzóbbnak találtam. Kemény fizikai munkának köszönhető izmos testét össze sem lehetett hasonlítani Brandon maximum vívás által szerzett izomzatával.

 Igyekeztem, hogy a megvetés ne látsszon arcomon. Kedvesen mosolyogva biccentettem egyet, és a bácsikámhoz fordultam.

- Hova ülhetek le? - kérdeztem tőle, mire odavezetett az ő széke melletti helyhez. Miután én leültem, mindenki elfoglalta a saját helyét.

 Őszinte mosollyal üdvözöltem a velem pont szemben ülő Lovedayt, és a mellette ülő Robint.

- Éhes vagy? - tudakolta a nő.

- Természetesen - feleltem huncut pillantást vetve az öccsére -, ugyanis kimaradt a reggeli.

 Robin vigyorogva viszonozta pillantásom, de valamiért úgy éreztem, mintha bántaná valami

- Nem fogsz a kosztban csalódni - kacsintott rám.

- Remélem is - vontam fel gőgösen a szemöldököm, melyről Robin tudta, hogy tréfa.

- Ó, ne aggódjon, kisasszony, bár Londonnál nem jobb, de azért itt is elég kielégítő a vendéglátás és a fogások - csatlakozott a társalgáshoz Brandon, mihelyt helyet foglalt Loveday mellett.

 Mindenki úgy tett, mintha meg sem hallaná a kijelentésben a sértést, csak Robin ujjai fehéredtek el pohara nyakán.

- Igazán megnyugtatott - feleltem hűvösen biccentve.

 Észrevettem, hogy Lady Cunningham engem méreget, hirtelen úgy éreztem, mintha Londonban lennék, első-bálozó koromban, mikor mindenki ilyen kritikus pillantással figyelte mozdulataimat, hátha valami hibát vétek, melyen pletykálhatnak majd egy darabig. Még jobban kihúztam magam, és felszegtem az állam, elhatározva, hogy nem adom meg ennek a nőnek az alkalmat, hogy rajtam köszörülhesse nyelvét. nem hiába szenvedtek velem nevelőnőim és édesapám, tudok úrinőként viselkedni! Egy időre eltemetem magamban a vadóc Rine-t, és csak Catherine leszek. Bebizonyítom, hogy több vagyok ennél a felszínes, kicsinyes nőnél. Szinte lehetetlen, hogy Lord de Noir húga.

 Miközben én elhatározásra jutottam magamban, a szolgák felszolgálták az ételt. Ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb ételeket pakoltak le elénk, melyeknek már csak a látványára is majdhogynem kicsordult a nyálam.

 Lord de Noir felállt az asztalfőről, és megkocogtatta poharát.

- Beszédet mondok! - kiáltotta, mire minden szem felé fordult. - Ez az ünnepség különleges! Egy évszázadok óta tartó viszályt zárunk most le, mely egyetlen személynek köszönhető, aki most itt ül közöttünk! - Enyhén elpirultam, mert sokan rám emelték a tekintetüket. - Fáradságot és energiát nem kímélve az a talpraesett ifjú hölgy elérte a célját, és békét teremtett. Holdhercegnő, Catherine Merryweather, hálásak vagyunk neked! - Taps hangzott fel mindenfelől. - Ezenfelül - folytatta a vezér - büszke lehetek és vagyok is fiamra, aki józan ítélőképességével apját is túlszárnyalta, és egyszer majd dicső vezetője lesz klánunknak!

- Éljen Robin! - hallatszott a sarokból, ahol a barátai ültek a fiúnak. - A mi hősünk! - Halk nevetés morajlott végig a termen, még az említett is elmosolyodott.

- És leányom, aki sok évvel ezelőtt az én fafejűségem miatt távozott tőlünk, most visszatért köreinkbe, ha rövidke időre is! - jelentette ki, és magasba emelte poharát. - Átadom a szót kedves barátomnak, Sir Benjamin Merryweathernek!

 Ekkor vált számomra teljesen tisztává, hogy egy kicsit be van csiccsentve. Leült, és helyette bácsikám magasodott fel székéből, mire a moraj elhalt. Ő büszkén kihúzta magát.

- Én is sok hibát követtem már el - szólt csengő hangon. - De unokahúgom érkezésének köszönhetően rádöbbentem ostobaságomra. - Hitetlenül bámultam rá. Hova tűnt az én büszke nagybátyám? - Ez a makacs leány nem hagyta meg nekem nyugodt napjaimat, percek alatt felbolydította itt az életet. Kitartóan és elszántan küzdött céljaiért, és végül fáradozásai kifizetődtek. - Szeretetteljes pillantást vetett rám. - Ő a legnagyszerűbb unokahúg a világon, bátyám büszke lehet magára, hogy ilyen lányt nevelt. - Könny szökött a szemembe, de tartottam magam. - Ha lesznek valaha lányaim, kívánom, hogy olyanok legyenek, mint ő. - Óriási tapsvihar tört ki, ahogy magasba emelte a poharát. - Egy pillanat! Még folytatom! - kiáltotta, mikor mindenki enni készült. - Lenne egy örömteli bejelentésem. Vezéretek lánya, Loveday, aki az egyik legcsodálatosabb nő a világon, nem marad soká köreitekben, ugyanis feleségemként Holdszálláson fog élni! - Az említett felemelkedett, és az asztalt megkerülve mellé lépett.

 A kezdeti meglepett némaság után mindenki felpattant a helyéről, ujjongtak, örvendeztek. Ahogy ráemeltem döbbent pillantásomat a bácsikámra és Loveday-re, akik egymásba karolva álltak, tudtam, mit kell tennem. Lassan felálltam én is, mire először csak a közelemben lévők, majd egyre többen elcsendesedtek. megérezték, hogy történni fog valami.

- Nem érdemlem meg a dicsérő szavakat - mondtam normál hangerővel, de mégis mindenki hallotta. - ez a béke nem csupán az én művem, hanem mindenkié! Én csak megpecsételtem, és most véglegesen lezárom. Ugyanis van nálam valami. - Hatásszünetet hagyva a boldog jegyespár elé léptem. - felfedem a legeslegutolsó titkot is. Ezt - emeltem a magasba a láncot, mire áhítatos sóhajok hallatszottak sokfelől -, ma reggel találtam az erdőben. Ez jelképezi az erőt, az átok erejét Holdfölde felett! És most jegyajándékként felajánlom Loveday-nek. Lemondok róla mindörökre. - A gyöngyszemek erőteljesen felfénylettek, majd fényük elszürkült, ahogy a nő kezébe adtam.

 Semmi nem törte meg a néma csendet. Úgy éreztem, megállt az idő. Loveday könnyekkel borított szemmel nézett rám, a bácsikán büszkén, Coeur de Noir elismerőn, Sarah, akit abban a pillanatban fedeztem fel a gyerekek között, csodálón, a mellette lévő Brutus és Dante bambán, és Robin... Robin kifürkészhetetlenül. Valami csillogott a szemében, de hogy düh-e, elismerés, vagy neheztelés, azt nem tudtam eldönteni.

- Köszönöm - csuklott el Loveday hangja, mire újból felé fordultam. - Nagyon, nagyon köszönöm. - Két lépéssel előttem termett, és átölelt.

 Ha tudtam volna válaszolni, vagy egyáltalán megszólalni a torkomat elszorító érzelmektől, akkor sem hallott volna semmit, ugyanis a tömeg hatalmas ujjongásban tört ki, miközben a bácsikám is a karjaiba zárt őutána.

- Nos - jelentettem ki végül minden erőmet összeszedve -, nincs több beszéd, mehet mindenki enni.

 Egyáltalán nem nagy meglepetésemre ez a kijelentés is nagy sikert aratott.

---------------------------------------------------------------

Remélem, tetszett, ha igen, írj komit, ha nem, írj komit!!!! Köszi!!!

Van kedvenc részed??? Mit gondolsz, mi lesz Brandonnal, milyen szerepet kap? Mit vársz a következő fejezettől??? Milyen volt az ajándék??? A cím alapján vártál valamit?

Orchidée

Harmincnyolcadik fejezet - Megbocsátás

Sziasztok!
Nincs rizsa, itt a friss!!!

/Robin szemszög/

 Lépteim visszhangzottak az üres folyosók falai közt, csakúgy, mint ide-oda csapongó, céltalan gondolataim.Nehezemre esett egyre távolabb menni Rine szobájától, mikor legszívesebben visszarohanva eszméletlenre csókoltam volna.

 Régen láttam már valakit oly felhőtlenül boldognak, mint őt a réten. Elhatároztam magamban, hogy nem támadom le újra, hogy összezavarjam - bármekkora is legyen a kísértés -, míg nem nyertem el a bizalmát és barátságát. És ez a kísértés végig ott volt, míg a réten szaladgált, az erdőben baktatott mellettem, s amikor elkapása után a földre zuhantunk. Iszonyú nehéz feladatnak bizonyult a karjaimban tartani, anélkül, hogy közeledhettem volna felé.

 Attól tartottam, hogy megijesztem, elriasztom rámenősségemmel. És lám - csak más módszert kellett alkalmazni, s máris megnyílt előttem. Kimutattam neki a bizalmamat, az édesanyámról meséltem neki, és a fájdalomról, amiről pedig még senkinek nem beszéltem. Mégis, most valahogy azt sem tudtam kihagyni, kötelességemnek éreztem megemlíteni. Nem tudtam, hogy ő mit titkolhat előlem, de a tekintetében láttam, hogy nem a bizalom hiánya miatt nem mondja el, hanem mert valami olyasmi nyomja a lelkét, aminek a kimondására még nincs felkészülve.

 Bízok benned... Köszönöm ezt a csodálatos délelőttöt... - Csak az ő szavai jártak a fejemben. a szavai, a mozdulatai, az enyhén könnybe lábadt szeme, mikor megnyugtattam, hogy megértem, ha nem mond el mindent, csengő nevetése, amelytől nekem is mindig mosolyogni támadt kedvem.

 Kiléptem az épület ajtaján, s a fény a szemembe csapott. Még jó, hogy hordom ezt a kalapot. A díszes londoni kocsira nézve eszembe jutottak a vendégeink. A fenébe is! Ökölbe szorult a kezem. Sok kuzinom volt, de ezek közül a legrosszabb minden kétséget kizáróan Brandon, aki csupán pár hónappal idősebb nálam. Már egészen kicsi korunk óta rivalizálunk, nincs olyan terület, melyben már össze ne mértük volna erőinket. Harc, lovaglás, nők, sportok... minden. De most életemben először éreztem úgy, hogy féltenivalóm van tőle. Nem akartam, hogy találkozzon Rine-nel.
 Nagy döntés előtt álltam. Ha kimutatom, hogy érdeklődök Rine iránt, akkor Brandon-nak még jobban fog tetszeni Rine, hiszen mindenben riválisom, ha pedig nem mutatom ki, vagyis érdektelennek látszódok, akkor is kinézheti magának - és én meg nem szólhatok érte -, és még a lány is megsértődhet.
 Még magamat sem csaptam be azzal, hogy nincs esélye a lánynál, mivel Brandin az úri modorával, udvariasságával, levette a nőket a lábukról. És Rine városi lány, nemesi családból származik, biztos, hogy el lesz ragadtatva tőle. Nekem nem megy az úri modor, kétszínűnek érezném magam, mintha szerepet játszanék.
 Féltem. Brandon tud táncolni, és ha tetszeni fog neki Rine - és tetszeni fog -, akkor felkéri. Én pedig gyatra tánctudásommal, amit évek óta nem gyakoroltam, hogyan is kelhetnék vele versenyre? Kuzinom el fogja kápráztatni, közös ismerőseikről fognak majd beszélgetni, meg Londonról, én pedig kirekedek, és nézhetem őket távolról. Oda minden munkám, elhatározásom.
- Az istenit! - kiáltottam fel elkeseredetten, és jó erősen belerúgtam egy farakásba. Szerencsémre senki sem hallotta meg. Legalábbis majdnem senki, ugyanis alig pár másodperc múlva Brutus ás Dante tűntek fel mellettem. Vagy Dante és Brutus, az isten tudja, melyik melyik.
- Szervusz, haver! - cirógattam meg talán Brutus füle tövét. És nem tévedtem, ugyanis Dante azonnal féltékenykedve utat tört magának. Viselkedés alapján már könnyebben meg lehetett őket különböztetni. Kicsit megpofozgattam a féltékenykedőt, aztán továbbindultam. A kutyák úgy döntöttek, velem tartanak, így hármasban baktattunk tovább.
 Nem messze az étkezőtől megtorpantam.
- Brandon - biccentettem hűvösen az előttem álló személynek "dögölj meg" - hangsúlyban.
- Robin - viszonozta az üdvözlést "te is" - t sugallva.
 Nem változott meg. Ugyanaz a jól fésült haj, elegáns öltözék, büszke testtartás. Dölyfös, lenéző tekintettel mért végig.
- Ugyanolyan csavargó tolvaj kinézeted van, mint eddig - jelentette ki megvetően.
- Tudom - vontam vállat. - Te pedig nyálas seggfej maradtál.
 Mielőtt bármit is mondhatott volna, Rine kutyái mellém álltak, valószínűleg megérezve a sok ellenséges indulatot. Bizalmatlanul méregették Brandont, és ahogy ő tett felém egy dühös lépést, Dante felmordult. Jó kutya! Elvigyorodtam. Rine kutyái nem bíznak benne, ez jó jel.
- Új dögeid vannak? - húzta össze a szemöldökét kuzinom.
- Nem az enyémek, Rine-éi - javítottam automatikusan.
- Rine?
- Ja - feleltem elnyújtva. - A Hercegnő.
- Á! - bólintott. - Apád már mesélt róla. Az ő tiszteletére lesz ez az ünnepség. - Arcán tisztán látszott a kihívás, hogy már hallott afelől, hogy tetszik nekem a lány. Nem sok választott el attól, hogy nekiessek hirtelen támadt dühömben. Nem bírtam nézni az arcán azt az elgondolkodó kifejezést, amin láttam, hogy már tervez.
- Nincs rád több időm - jelentettem ki, és egyetlen további szó nélkül elmentem mellette.
 Pár lépéssel az ajtónál termettem, és még egyszer visszanéztem, de őt már nem láttam. Nehéz napok várnak rám - gondoltam keserűen, és felsóhajtottam.
- Robin? - hallottam bentről egy ismerős női hangot.
- Loveday - biccentettem neki felé fordulva. haragudtam rá. Az istenért is, nem engem kellett volna büntetnie, legalább üzenhetett volna, hogy jól van!
 Láthatólag rosszul esett neki hűvösségem. Lesütötte a szemét.
- Sajnálom. - Ennyit mondott csupán.
- Az nem elég - feleltem szárazon.  Ez a szó nem hoz helyre semmit.
 Újra rám emelte szomorú pillantását.
- Megváltoztál. Sokkal... határozottabb vagy. - Úgy mondta ezt, hogy nem tudtam eldönteni, ez jó-e vagy sem.
- Muszáj volt. Vezér leszek majd valamikor - húztam ki magam még jobban.
- Igen. - Hirtelen mosolyra húzta száját. - Te erre termettél. Emlékszel, mikor az első vadászatodat irányítottad? Mint egy teljesen tapasztalt felnőtt... - Elábrándozva meredt a semmibe. Gyorsan körülnéztem, de szerencsére senki nem tartózkodott ott.
- Igen, tudom. Emlékszem. - Az életem egyik legnagyobb élménye hogy ne maradt volna meg az emlékezetemben?!
- Vagy mikor elkaptad azt a hatalmas szarvast... - folytatta az elbeszélést, nem zavartatva magát. Nem akartam, hogy elmerüljünk az emlékekben, újraélve az összes régi pillanatot.
- Igen, emlékszem az összes rohadt dicsőséges alkalomra és tettemre! - csattantam fel. - Nem kell felemlegetni. Volt azóta is jó pár, hogy elmentél - tettem hozzá szemrehányón.
- Robin, én...
- Nem kell a mentegetőzésed - hárítottam.
- Azt is a dicső tettek közé sorolod, hogy elraboltad Catherine-t? - villant meg a szeme váratlanul.
- Istenemre, dehogyis! - feleltem önérzetesen.
- Sejtettem - mosolyodott el. Akkor meg miért kérdezte? Nők... - Robin, figyelj, azt szeretném mondani...
- Mondtam már, hogy nem kérek a sajnálkozásból! - szakítottam félbe durván.
 Megfeszült a nyakán egy ér, és én már éreztem, hogy ki fog törni.
- Fogd be a szád, Robin de Noir, ha nem akarod, hogy ronggyal tömjem be! - fakadt ki, mint kiskoromban. Úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom a tényt, hogy már nem nagyon tudná ezt megtenni, tekintettel az erőviszonyokra. Furcsa módon dühös arcára pillantva nem támadt kedvem erre felhívni a figyelmét. - Végig fogsz hallgatni, mert nem magamról akarok beszélni! - Szeme mérges villámokat hányt, szőke hajkoronája lobogott heves mozdulataitól.
 Nem feleltem, csak fáradtan nekidőltem a falnak.
- Catherine akkor toppant be hozzám, sérülten, mikor innen menekült. Nem mondta el, mitől vannak a testén véraláfutások, sőt, nem is említette őket, és soha nem lettek volna lekezelve horzsolásai, ha én nem veszem észre - mesélte, miközben én magamban igen csúnya kifejezésekkel illettem Smith-t. - El tudott szökni innen, és volt mersze visszamenni álruhában ezek után.
- Ó, igen - bólogattam bölcsen. - Meglátogatott a szobámban, míg aludtam, és hagyott nekem levelet...
- Ezzel azt akarom mondani - folytatta -, hogy ő nem hátköznapi lány. Más körülmények között nőtt fel, és...
- Igen, ezen átugorhatsz, pont ma beszélgettem vele erről! - szakítottam félbe türelmetlenül. - Mit akarsz igazából mondani?
 Szikrázó szemmel viszonozta látszólag közönyös pillantásomat. - Azt, hogy udvarolj neki, te mamlasz! - fakadt ki.
 Értetlenül meredtem rá. - És mi volt ez a nagy kerítés?
- Hihetetlen vagy! - forgatta a szemét, és tehetetlenül széttárta a karját.
- Te meg nő... - mormoltam az orrom alatt.
- Pont most jelentem be, hogy udvarolnod kéne egy lánynak, erre meg az érdekel, hogy csak szerettem volna felvezetni kicsit a témát...
- Nem vagyok ostoba, hogy ne értsek meg előre dolgokat - kocogtattam meg a homlokom. - Nekem nem kell mázas borítás, Loveday. Csak a lényeg...
- Dehogyisnem vagy az! - csattant fel hevesen. - Hiszen te meg sem hallottad, amit mondtam!
- Á! - legyintettem. - Meg tudom én magamtól is ítélni, hogy kit akarok megkörnyékezni! És biztosíthatlak, hogy ez Rine, és már sokkal régebben eszembe jutott, mint neked! - Fölényes pillantással mértem végig.
- Na végre! - kuncogott fel. - Már vártam, hogy ezt mondd! - jelentette ki elégedetten csillogó szemmel. - Akkor nem haragszol rá! - sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Miért haragudnék rá? - kérdeztem értetlenül.
- Hát mert... - Beharapta az ajkát. - Mert tudott rólam.
- Ó! - mormoltam elnyújtva. - De, ezért mérges voltam rá.
- Robin, ne! - tiltakozott azonnal. - Eleinte nem is tudott arról, hogy de Noir vagyok, csak később jött rá! Kitalálhatta, hogy ha még neki sem akartam említeni, akkor biztosan nektek sem fogom a tudomásotokra hozni, hogy élek! Ha valakire haragszol, az én legyek! - mentegette.
- Ne aggódj, rád vagyok mérges - vontam össze gúnyosan a szemöldököm.
- Robin... - kezdte tétován.
- Rájöttem már korábban, hogy Rine nem hibás - folytattam, mintha észre sem venném enyhén könnybe lábadt szemét.
- Robin, kérlek... ne haragudj - kérlelt szomorúan.
- Furcsa... az előbb pont azt mondtad, hogy rád kell dühösnek lennem - kotyogtam közbe.
- Nem tehettem! - kiáltott fel türelmetlenül. - Robin, én szerettem volna tudtodra hozni, hogy jól vagyok, de nem lehetett! Nem akartam megkockáztatni, hogy téged is kitagadjon, mert te mellém álltál volna! Addig küzdöttél volna, míg téged is ki nem tagad, és nem hagyhattam, hogy az én hibámból neked is el kelljen hagyni az otthonodat! - csuklott el a hangja. - De figyeltelek! Végig itt voltam, csak te nem tudtál róla, és... - Nem hagytam, hogy befejezze. Két lépéssel előtte termettem, és erősen átöleltem. Egy pillanatra megdermedt a meglepetéstől, majd viszonozta. Már nem tudtam a nyakához szorítani az arcom, mint régen, hiszen magasabb lettem, de a fejem a vállára fektettem.
- Hiányoztál - mormoltam őszintén. Újra gyermeknek éreztem magam.
- Te is nekem, öcsikém - suttogta sírós hangon.
 Beszívtam édes virágillatát, aztán hátraléptem. Loveday büszkén csillogó szemmel nézett végig rajtam. Láttam rajta, hogy még mondani akar valamit, már szóra nyitja a száját, de abban a pillanatban kinyílt az ajtó, beviharzott az apánk.
- Robin, már mindenütt kerestelek! Gyere már, az istenért, át kell rendezni a termet, hogy a másik végében elférjen a zenekar, és lehessen táncolni! - utasított a kiabálásból már vörös arccal. Szegény addigra már kidolgozhatta magát rendesen. - Loveday, kérlek, elfoglalnád Emiliáékat az ebédig?
- Persze - bólintott kedvesen a nővérem.
- Hova kell mennem? - egyenesedtem ki.
 Apám hirtelen mintha észrevette volna Loveday kissé könnyes, de boldogan csillogó szemét, és hogy milyen közel állunk egymáshoz, mert büszkén mért végig bennünket.
- Gyertek, gyerekek! - indult el, de mindketten megláttuk a kis mosolyt a szája sarkában. Rákacsintottam a nővéremre, aztán sebes léptekkel apám után eredtem.

***

- Utálom ezt az inget - morogtam bosszúsan, miközben az étkező felé igyekeztem egy kiadós fürdés és átöltözés után. Sajnos kénytelen voltam az ünnepi öltözékemet magamra ölteni. Véleményem szerint igen idétlenül festettem benne.

- Robin, igyekezz, már mindenki itt van! - kezdte Richard felém sietve, és sajnálkozva végigmért. Viszonoztam elkeseredett pillantását, mert ugyanolyan öltözetben pompázott.

- Mindenki? - tértem észhez ijedten.

- Nem, a vendégek még nem - felelte, miközben elmentem mellette. - Nyugi, nem késtél le a Hercegnőd megjelenéséről.

 Horkantottam egyet, aztán bementem. Leültem az egyik székre, apám jobbjára. Láttam, hogy a fiúkat most távolabb ültették, mellettem Loveday foglalt helyet, vele szemben Sir Benjaminnal, őmellette pedig Rine-nek van egy szabadon hagyott hely. Brandon Loveday mellett fog ülni, és utána sorban a családja. Ők nemsokára meg is jöttek. És mikor a következő alkalommal ajtó nyílt, belépett Rine.

 Mindenki felé fordult. Leesett állal, leplezetlenül bámultunk rá. Kék ruhája - mely tökéletesen illett az alkalomhoz -  derékig szorosan hozzásimult, aztán lágy redőkben hullott alá. Ezüst színű hímzés futott végig a szoknyarészen, fel, az ujján, és körbevette keskeny derekát is.

 A ruha színe csak kiemelte szemének kékségét, csillogó tekintete lágyan siklott végig a termen. Haját a feje tetejére tornyozták, csak egy-két tincs szabadult ki, s megszerkesztett véletlenséggel cirógatta az arcát.

 Szinte sugárzott. Senki nem tudta levenni róla pillantását. Vetettem egy lapos oldalpillantást kuzinomra. Határozott tekintettel, szemöldökét magabiztosan felhúzva méregette a lányt. Tetszett neki.

 A fenébe!

-----------------------------------

Remélem tetszett!!! Kedvenc mondat van? Komikat írjatok!!!!

Puszi

Harminchetedik fejezet - Bizalom

Sziasztok!

Késő van, de hoztam a frisset, köszönöm, akik írtak az előzőhöz, de azért lehetne több is!!!! Gyúrjunk rá a tízre!!!

U.i.: Bétázva van!!!

- Brandon Cunningham - sziszegte dühösen mellettem a fiú, mire rákaptam a pillantásom. Mi folyik itt?!

................

- Baj van? - kérdeztem, meglepődve dühe hevességén. - Ki ez?

- Brandon? Ő az apám húgának, Emiliának a fia. Az unokafivérem - morogta olyan hangsúllyal, hogy hallatszott, legszívesebben megtagadná a kuzinját.

- Hm - dünnyögtem. - Mennem kéne akkor átöltözni. Nem akarok így megjelenni a vendégeitek előtt - néztem végig cseppet sem elegáns, de szép kis ruhámon, és kicsit sáros cipőmön.

 Robin is végigmért, de nem fűzött semmit a megjelenésemhez.

- Gyere! - Megfogta a kezem, és elindultunk együtt a szállásom felé.

- Brutus, Dante, ne csatangoljatok el! - kiáltottam vissza félúton a két félnótásnak, akik nagy bizalmatlanul méregették a kocsit. Hangomat meghallva felkapták a fejüket, de tudták, hogy ez nem hívás, csak figyelmeztetés, így a helyükön maradtak.

 Szinte tapintható volt a feszültség. Robinból csak úgy áradt az idegesség, megfagyott körülötte a levegő. Bár tudtam, hogy ez nem nekem szól, mégis vészjósló pillantásától megriadtam, s kerültem a tekintetét. Pár pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy ez amiatt van, mert tudja, hogy nem mondtam el neki valamit, de aztán elvetettem az ötletet. Belülről még mindig marcangolt a bűntudat a titkolózás miatt. Ha akartam volna, se lettem volna képes tréfás megjegyzésekkel feloldani a hangulatot, hogy elfelejtse, ami bosszantja. Vicces látványt nyújthatunk - gondoltam keserűen. Egy dühös - vagy legalábbis ideges - fiú egy fancsali, bűntudatos, arcot vágó lányt vonszol maga után, nem mellesleg nemrég még ellenségek voltak. Kicsit se röhejes.

 Kíváncsi tekintetektől kísérve beléptünk az épület ajtaján.

- Robin, az ég szerelmére, igazán nem kell rángatnod! - fakadtam ki önkéntelenül. Bosszús szavaimat legszívesebben azonnal visszaszívtam volna, hát még mikor megláttam a felém forduló fiú még mindig ideges, de már egyben sajnálkozó arcát.

- Ne haragudj, nem akartam neked támadni - suttogtam, mielőtt bármit is szólhatott volna. - Vezess!

 Megrázta a fejét, jelezve, hogy nem neheztel rám, majd egy szó nélkül, engedelmesen továbbindult. De a változást megéreztem, már nem húzott, ráncigált magam mögött, hanem belém karolva vezetett, udvariasan, óvatosan. Az oldalamnál éreztem izmainak mozgását, s a kezem a bordájához préselődött minden egyes lélegzetvételénél.Végig mosolyogtam.

- Itt vagyunk - mutatott az ajtómra. - Megjegyezted az utat?

- Igen, persze - hazudtam. Már hogy jegyeztem volna meg, mikor ő ott volt mellettem?

 Odament, és kinyitotta előttem az ajtót. Udvariasan félreállt, ás tartotta, míg beléptem. Felnevettem. - A nagy lovagias...

- Ez csak természetes - mosolyodott el. - Bolond lennék ilyen szép hölgyeknek nem tartani az ajtót. - Habozott, hogy bezárja-e. - Magadra hagyjalak?

 Elgondolkodtam. Az egy dolog, hogy van egy titkom, amit nem vagyok kész kimondani, de hogy még nem is bízok benne a gyöngyökkel kapcsolatban?! Úgy éreztem, mintha a titkolózás égetné belülről a lelkemet. Tudtam, hogy a legokosabb az lenne, ha magam döntenék, de ezt nem tehettem meg. Robin megbízott bennem. De én...

 Lehuppantam az ágy szélére, és a zsebemhez kaptam. Megbízok benne.

- Csukd be az ajtót! - mondtam, mire biccentett, és kilépett. - De te maradj bent! - kiáltottam utána, ő pedig egy pillanatig meglepetten bámult rám.

- Rendben - felelte, és engedelmeskedett.

- Robin... - kezdtem, mikor lassan leült mellém. Az ágy besüppedt súlya alatt. - Az erdőben, mikor kavics ment a cipőmbe... nos, igazából nem volt semmiféle kavics - vallottam be -, hanem találtam valamit.

 Robin kíváncsi, oldalra döntött arccal nézett rám. - Mit?

 A zsebembe nyúltam, hogy kiemeljem a nyakláncot. A kezembe fogtam egy kis homokot is, amit még az ékszerrel együtt került oda. Amikor a fiú elé emeltem, először nem ismerte fel, mi az, hiszen por fedte az egészet. Ráfújtam, s a por alól felbukkantak az apró fényes...

- A gyöngyök! - suttogta Robin tágra nyílt szemmel. Egy időre szó szerint lebénult a döbbenettől, aztán felé nyúlt, de végül nem merte sem kérni, sem elvenni.

 A kezébe nyomtam. - Fogd meg nyugodtan!

- Úristen. - Nyelt egyet, s csodálta gyöngyházfényű csillogásukat. - Ezek nagyon szépek!

 Felálltam és elkezdtem fel-alá járkálni. - Nem tudom, mihez kezdjek velük! - tártam szét a karom tanácstalanul.

- Először is ne beszélj róla senki másnak, és mindig tartsd magadnál! - nyomta vissza a kezembe határozottan. - Ez sok emberben felélesztheti a kapzsiságot.

 Visszatettem a zsebembe. - Amilyen szép, olyan veszélyes... - motyogtam.

 Robin hirtelen erősen megragadta a vállamat. - De nem kellett volna csak azért megmutatnod, hogy lenyugtasd háborgó lelkiismeretedet.

 Felkaptam a fejem, és csodálkozva bámultam rá. - Micsoda?!

- Figyelj, én tudom, hogy nem mondtál el nekem valamit, és hogy emiatt bűntudatod van, és úgy érezted, hogy helyette...

- Nem! - vágtam közbe erélyesen.- Mármint tényleg nem mondtam el mindent - vallottam be elpirulva -, de nem azért mutattam meg, hogy helyettesítsem! Azért, mert én... én bízok benned - sütöttem le a szemem szégyenlősen.

 Államnál fogva visszaemelte az arcom. - Mondd, honnan tudtad, hogy még titkolok valamit? - kérdeztem halkan, mielőtt megszólalhatott volna.

- Megérzés - felelte. - Meg... kicsit olyan bűntudatosan viselkedtél a vallomásod után... magadba fordultál.

- Ne haragudj, hogy...

- Várj! - szakított félbe. - Megértem, ha nem akarod elmondani. Nem akarom erőszakkal kiszedni belőled a titkaidat, majd beavatsz, ha készen állsz. Nem kell elsietni semmit. - Belül mosolyogtam azon, hogy biztosra veszi, hogy valamikor el fogom mondani.

 Könnyek gyűltek a szemembe. - Köszönöm.

 Pár másodpercig fogva tartottuk egymás tekintetét. - Robin, ígérd meg, hogy senkinek nem szólsz a gyöngyökről - kértem, hogy eltereljem a témát, pedig mér akkor tudtam, hogy nem fog beszélni róla, hiszen ő mondta nekem, hogy tartsam meg magamnak.

 A szívére tette a kezét. - Megígérem, Rine. Lakat lesz a számon. - S megtörve a helyzet komolyságát, jelképesen lezárta ajkait.

 Elmosolyodtam. Még valami kezdetleges kuncogásféle is elhagyta a számat.

- Mennem kell - mondta, és az ajtó felé indult. - Apámnak biztosan szüksége van rám. - Látszott rajta hogy nem szívesen megy el.

- Várj! - kiáltottam egy erős belső késztetés hatására, mielőtt még kisurranhatott volna.

 Megtorpant és felém fordult. - Igen? - Sötét szemeivel kíváncsian méregetett.

- Robin, én... köszönöm - léptem hozzá. - Köszönöm ezt a csodálatos délelőttöt. - Lábujjhegyre emelkedve odahajoltam az arcához és - isten tudja, honnan szereztem ehhez bátorságot - adtam rá egy puszit. Ajkam csak pár másodpercre érintette bőrét, mégis azonnal elöntött a forróság.

 Tekintetemet lesütve léptem hátra, s addig nem is néztem fel, míg meg nem éreztem lágy érintését az arcomon. Szeme csillogott, s - csodák csodája - az ő arcát is enyhe pír borította, de mosolygott.

- Én köszönöm, hogy eljöttél velem - suttogta. Egy pillanatig azt hittem, meg fog csókolni, ám mégsem tette ezt. Végigsimította az állam vonalát, aztán felsóhajtott.

- Tényleg mennem kell - mondta keserűen. - De nemsokára találkozunk - gérte, majd leejtette a kezét, és elfordult.

- Nemsokára - ismételtem, nekitámaszkodva az íróasztalomnak, és figyeltem, ahogy elmegy. Az ajtó zárja halkan kattant, ahogy becsukta maga után.

 Lassan az ablakhoz mentem, és kibámultam rajta, magamban elmélkedve. Pótcselekvésként, hgoy kezeimet lefoglaljam, a gyöngyszemeket görgettem végig az ujjaim közt. Kezemre átragadt egy kis por. Lefújtam, s az ablakon át besütő nap fényében csodáltam a porszemek levegőben vetett táncát. Aztán figyelmem önkéntelenül is visszakalandozott a nyaklánchoz. Mit tehetek vele? Senki nem tud segíteni - gondoltam keserűen. Aztán hirtelen eszembe ötlött valaki.

- Segítségre van szükségem! - eresztettem ki egy kiáltást belül a fejemben. - Holdanya, segíts, kérlek!

 A válasz csupán pár másodpercet késett. - Már vártam hívásod.

- Akkor tudod, miért szólítottalak - haraptam be az ajkam.

- Mindent tudok. - Kurta megjegyzéséből nem derült ki, hogy ezt a 'mindent' csak a mostani hívásra érti, vagy úgy általában mindenre.

- Nem tudom, mit tegyek - vallottam be. Leültem az ágy szélére, s a gyöngysort még mindig a kezemben forgatva. Észrevettem, hogy enyhén világít, biztos az ereje jelzése.

- A te erődet érzékeli - felelte kimondatlan kérdésemre a hang. - Ne felejtsd el, hogy varázserővel bír.

- Bár el tudnám felejteni - sóhajtottam fel szomorkásan. - Ennek az ereje előhozza azt az átkozott kapzsiságot az emberek szívének mélyéből! - Egy ötlet apró szikrája gyúlt az agyamban. - Nem lehetne valahogy... megszüntetni ezt az erőt?

 Nem kaptam egy ideig választ. Már azt hittem, eltűnt a fejemből, mikor végre megszólalt:

- Könnyebb, mint gondolnád.

- És? - sürgettem. - Mi az?

- Le kell mondanod róla. - A halk feleletre elkezdtek kattogni az agyam vaskerekei.

- Akkor... elég csak oda visszatennem oda, ahol találtam? - kérdeztem megkönnyebbülten.

- Nem, mert attól függetlenül, hogy elrejted, még a tiéd marad. - A válasz nem elégített ki.

- De akkor mit tegyek vele? - estem kétségbe.

- Erre neked kell rájönnöd.

- De azt mondtad, segítesz! - fakadtam ki ingerülten.

- Segítek, de nem oldok meg mindent helyetted - felelte ugyanolyan nyugodtan, mint eddig.

 Nagyot sóhajtottam. Semmi jó nem származik abból, ha dühöngök. Igaza van, nekem kell megoldanom a saját problémáimat. Válaszadás előtt vettem egy nagy levegőt.

- Köszönöm. - De már nem hallotta, mert eltűnt.

 Abban a pillanatban, ahogy lehuppantam a fésülködőasztal melletti székre, kinyílt az ajtó. Egy kerek arcú, kissé gömbölyded, egyszerű ruhát viselő lány lépett be.

- Kisasszony - pukedlizett -, engem Lord de Noir küldött, a szobalány vagyok. Azt mondta az úr, hogy segítenem kell magának a készülődésben - magyarázta.

- Ó, jó, rendben - feleltem meglepetten.

 Biccentve vette tudomásul, aztán félreállt, hogy bejöhessen két fiú, kezükben nehéz vízzel teli vödröket cipelve. A lány kinyitotta a ruhásszekrény melletti ajtót - bekukkantottam, egy fürdőszoba volt -, és beengedte őket. Azok beleöntötték a gőzölgő vizet egy oroszlánlábas kádba, ás aztán el is tűntek.

- Kisasszony, a fürdője készen áll - szólt a lány, amint beleszórta a fürdősót.

- Ó, de csodás! - sóhajtottam elragadtatva, és elkezdtem vetkőzni. Londonban is voltak már szobalányim, tehát nem éreztem furcsának a helyzetet. Ez a lány azonban még igen mereven viselkedett, láthatóan nem érezte jól magát a társaságomban.

- Mondd, kik ezek a Cunningham-ék? - tudakoltam, hogy feloldjam a hangulatot. Tervem bevált. A lány szeme megcsillant, érezvén, hogy most pletykálhat egy jót.

- Londoniak, és igen elegánsak. Amikor jönnek, mindenkinek ki kell öltöznie, mert Emilia Cunningham - Lord de Noir húga - igen előkelő asszony. Brandon, a fia már kicsi kora óta Robin úr vetélytársa mindenben. Mindig versengenek - legyintett.

- Tehát túlteng bennük a bizonyítási vágy, hogy melyikük a férfiasabb - jegyeztem meg, ahogy beleereszkedtem a forró vízbe. Hirtelen kíváncsi lettem erre a fiúra. Robin vetélytársa. Hm.

 A lány önkéntelenül felkacagott, aztán a szája elé kapta kezét és elpirult. - Elnézést - motyogta -, nem magán nevettem.

 Mosolyogva legyintettem, aztán elkomorodtam.

- Tehát azt mondod, mikor jönnek, idehozzák London... hm... előkelőségét? - kérdeztem kíváncsian.

- Ó, igen. Olyankor mindig olyan... merev a hangulat. De ma nem lesz, hála magának, hiszen ünneplünk eleve is.

- Nagyszerű! - csaptam össze a tenyerem. - Akkor ma én is kiöltözök, ugye?

- Igen, hiszen maga a díszvendég - bólintott.

- De régen is volt... - suttogtam, felidézve azt az időt, mikor apám bevezetett a londoni társaságba. Tizenhat éves koromban, azaz egy évvel ezelőtt. - Ó, már tudom is, hogy milyen hajat szeretnék! - Felcsillanó szemmel fordultam a szobalány felé, aki mosolyogva tartotta elém a fürdőköpenyt, miközben kiléptem. Aztán ahogy felsegítette rám, azonnal el is kezdtem sorolni neki az aznap esti kinézetemre való terveimet. És közben egyetlen ember járt a fejemben. Vajon Robin mit fog szólni ahhoz az elegáns Catherine-hez, aki ma este leszek?

--------------------------------------------------

Na, mit szóltok? Szerintetek mi fog viselni? Mit szóltok ehhez a helyzethez, hogy Robin elfogadja a titkát? Mit jelenthet az, hogy le kell mondania róla???

Írjatok, mert véleményetek nagyon sokat számít!!!!!!!!!!!!!!!!