Huszonhetedik fejezet - A rét

Sziasztok!

Mielőtt a fejezetet elolvasnátok, egyvalamit szeretnék, ha tudnátok: Kaptam egy igen különleges díjat.

Egy hatalmas, gigantikus KÖSZÖNET-tel tartozom Nina Lawnak. Hogy miért? Elárulom...:)

 Egy díj miatt, ami nem egy közönséges díj... Nina Law ugyanis minden hónapban ad egy díjat egy-egy bloggernek, akiknek olvassa és szereti a blogját. És ez volt az első díj, amit adott, és én kaptam meg:)

Köszönöm!

Kedves Orchidée!

Tulajdonképpen tudnom kéne pontosan, hogy mit fogok írni, ha már kitaláltam ezt a díjat, nemde bár? De be kell valljam mikor neki álltam, hogy megfogalmazzam milyen érzés is kerít hatalmába, mikor téged olvaslak, hogy mit is gondolok mikor a fejezet végére érek, nem tudtam mit fogok írni.

Sokszor elgondolkozom, hogy az emberek mi alapján értékelik a másik munkáját, sőt hogy veszik a bátorságot, hogy értékeljék más munkáját, miközben ők csak a végeredményét látják, és szerintem nagyon sokan nem is tudják, eszükbe sem jut az a sok munka, ami a végkifejlet mögött van.

Nagyon sok olyan blog van, amelyek sokkal több figyelmet is megérdemelnének, mint, amit kapnak, és sok olyan blog van, amik meg egyáltalán nem érdemelnék meg azt, amit kapnak, vagy csak egy csekély részét. Viszont, ha nem túl nagy figyelem övezi a blogod, a történeted, akkor biztos lehetsz benne, hogy aki mégis olvassa, és véleményírásra is adja a fejét, az hű olvasód, imádja a történeted, és ő az, aki soha nem fogja elengedni azt, és a te kezed is addig fogja, amíg végül el nem érsz az utolsó bejegyzéshez.

Először még amikor az első fanfictionöm írtam hozott minket össze a blogger, és akkor kezdtem olvasni a történeted, ami a Holdhercegnős volt. Én azért imádtam/imádom, mert mivel műveletlen vagyok nem láttam a filmet, úgyhogy teljes egészében rád bíztam magam, te alakítottad ki bennem a képet a karaktereket illetően, a történések hitelét, és mondhatni az egész történetet.

Hihetetlen, hogy milyen élethűen meg tudtad formázni a régi kor Catherine-jét, a kapcsolatát Robinnal, mindezt úgy, hogy bele is tudtam magam élni abba a korba. Imádtam a lányt a talpraesettsége miatt, aki sosem adta magát könnyen, vicces volt, mégis ha kellett keményen kiállt a férfiak ellen, harcolt úgy, amit bármelyik másik a történetedben szereplő negatív szereplő megirigyelhette volna.

Igazi olyan nő, aki nem szorul senki segítségére nő létére, olyan, amilyen nagyon sok lány szeretne lenni, olyan, akire egy férfi sem tisztelet nélkül.

Szóval egyszerűen fantasztikus, ahogy azt a karaktert alakítod, ahogy a történet halad tovább, gratulálok hozzá!

Aztán jött a Lány az álarc mögött, és én ámultam – bámultam. Amikor megláttam, hogy te is Eric történetbe kezdesz egyből felbukkantam oda, nem hagyhattam ki, és úristen!

Elolvastam a címet, és utána egyből éhes kíváncsisággal vetettem magam a bevezetőre, a történetismertetőre, hogy kiderüljön miről is fog szólni a történet, és aztán jött a második úristen.

Az, ahogy összekötötted a címet, és a történetet, valami fantasztikus. Már elmondtam régebben is, hogy mennyire nagyon jó ötletnek tartottam, és bárcsak én is lehettem volna ennyire nagyon – nagyon okos, de nem voltam.

Szóval már az elején imádtam, hát még akkor, amikor elkezdtek jönni a fejezetek. A hétfő nekem egyet jelent Orchidée új fejezetével, éppen úgy, mint a csütörtök az új Vampire Diaries-el.

Szinte óránként lesem, hogy mikor olvashatom már újra Lizzie kalandját Erickel, és amikor fent van, épp hogy nem kiáltom el magam. :D

Imádom, ahogy megformálod mindkettőjüket, a beszélgetéseiket, a Lizzievel történteket, gondolok itt például a legutóbb pórul járt lányra, aki a földön végezte vérző orral.

Azt hiszem, ahogyan a női alakokat formálod, megismerünk téged, egy kicsit belőled, hogy valójában te milyen vagy, és/vagy, hogy milyen szeret lenni.

Alig várom, hogy sor kerüljön a táncversenyre, és a további kalandokra!

Egy szó, mint száz fantasztikusan alakítod a történeteid, várom, mindig várom a frisset, és amikor csak tehetem kommentelek, és mint említettem fogom a kezed végig, és ott leszek minden friss fejezetednél. Örülök, hogy olvashatlak, és ne add fel az írás, nagyon sokáig, hogy olvashassunk! :D

Remélem elfogadod ezt a kis díjat, meg szöveget, és akkor a frissednél találkozunk! :)

További sok – sok ihletet!   

      

                                                                              Kinga

A válaszom: 

Nagyon-nagyon köszönöm, nem tudom leírni most, hogy mit is érzek pontosan, de nagyon boldog vagyok. Nekem adtad először ezt a díjat, ami nekem nagyon jól esik!

Ahogy olvastam a szöveget, esküszöm, könnyek szöktek a szemembe. Pont most lábaltam ki egy 'kis írói válságból', aminek az apukám az oka, mert rendesen lekritizálta a történeteimet. Vagyis csak a 'Lány az álarc mögött' előszavát, mert a többit nem voltam utána hajlandó odaadni neki. De eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni, hogy egyetlen nagyon rossz vélemény elrontsa a kedvem, és ebben az elhatározásomban most megerősítettél Te is. Nem fogom abbahagyni, eszem ágában sincs. Ezt megígérhetem.

Nagyon boldog vagyok - azt hiszem az, hogy "örülök", nem fejezné ki igazán az érzelmeimet. Boldog vagyok, hogy szeretitek annyira olvasni a történetemet, mint amennyire én írni. Boldog vagyok, mert meghatottak szavaid. Boldog vagyok, és köszönöm. 

KÖSZÖNÖM. :)

Nos, itt a fejezet, jó olvasást! Jaj, és még annyit, hogy a friss péntek helyett szombaton fog jönni, mert szinte mindig kések vele (hétköznap nincs időm begépelni).

/Robin szemszöge/

 Rohantam. Rohantam, ahogy csak tudtam, olyan sebesen, mint még soha. Éreztem, hogy valami szörnyű dolog van készülőben, és ez az érzés hajtott előre. Felvertem az avart, elriasztottam az állatokat, de nem érdekelt. Az lebegett a szemem előtt, hogy minél hamarabb odaérjek a mezőhöz. Ahhoz a mezőhöz, ahol elkaptam Catherine-t, hogy elvigyem a várba.

 Ahogy odaértem, megfagyott a vér az ereimben. Két ember állt egymással szemben - egy férfi és egy nő. Smith szemében veszedelmes láng égett, gyilkos dühvel meredt rá Catherine-re. A lány kifejezéstelen arcán könnyek csorogtak le, az álla vonalán. Farkasszemet nézett a férfi kezében tartott pisztollyal, amit az ráfogott. Haját és hófehér ruháját lágyan lebegtette a szél, s csak akkor vettem észre, hogy nincs rajta cipő. Úgy nézett ki, mint egy angyal. És nemsokára az is lesz - gondoltam magamban -, ha nem teszek semmit.

- Ne! - kiáltottam, és kiléptem a fák közül. Smith tekintete egy pillanatra rám siklott, s gonosz kacaj hagyta el az ajkát. Catherine is rám nézett, s könnyáztatta szemében érzelmek hada csillogott. Öröm, meglepettség, remény, csalódottság, elkeseredettség, beletörődés. Megrázta a fejét.

- Menj - intett kecses mozdulattal az erdő felé. - Menj, te már úgysem tehetsz semmit - mondta szomorúan. Nem engedelmeskedtem. 

- Maradhat! - vigyorodott el gúnyosan a férfi, mire mind a ketten visszanéztünk rá. - Legalább lesz tanú, aki lássa a Hercegnő bukását.

 Catherine könyörgőn rám emelte tekintetét, "Menj!" - sugallta. Mélyen összekapcsolódott a pillantásunk, ő kérlelt a szemével, én ellenálltam. Aztán Smith felől egy kísértetiesen gonosz kacaj kíséretében egy hatalmas dörrenés hallatszott. A lány érzelmekkel teli szeme elüresedett, s teste ernyedten omlott le a földre.

- Ne! - üvöltöttem kétségbeesetten. Az nem lehet, hogy Ő meghaljon! Mindjárt felkel, és rám mosolyog. De amikor nem tette ezt, letérdeltem mellé, nem foglalkozva Smith-tel, teljesen kizártam a külvilágot. Kezembe vettem Catherine karcsú kezét.

- Menj - suttogta. - Nekem már mindegy. Hagyj itt, az erdőben. Olyan szép itt. - Tekintete végig siklott a feje felett lévő lombkoronákon, aztán újra az arcomhoz ért. - Légy boldog - suttogta utoljára, majd lehunyta szemét, és többé nem nyitotta ki.

 Éreztem, ahogy egyre lassul szíve dobogása. Aztán megállt - meghalt. 

 Hirtelen valami lágy simítást éreztem az arcomon, női érintést.

- Css - susogta egy angyal Catherine hangján. Minden eltűnt. Eltűnt az erdő, a fák körülöttem, a fű alólam, a lány gyenge teste kezeim közül. Megszállt a földöntúli nyugalom, egy érzés, hogy most minden rendben van. Elnyelt a megnyugtató feketeség.

***

- Robin! - ordította valaki az ágyam mellett. Mormogtam egyet, és átfordultam a másik oldalamra, hátha békén hagy, és én újra elmerülhetek édes, mély álmomban. Aludni akartam.

- Robin! Kifelé! - üvöltötte megint, és el kezdett rángatni.

- Mi van? - meredtem rá dühösen.

- A gyerekeket megszöktették! - világosított fel Richard. - Ki az ágyból, álomszuszék, utánuk kell menni! Apád nemsokára indul, már csak rád vár a csapat.

- Ó, a francba! - másztam ki az ágyból. - Miért nem lehet hagyni elmenni azokat a gyerekeket? - dühöngtem. Barátom igen furcsán nézett rám.

- Menjél kifelé, megyek én is mindjárt! - mordultam rá, miközben elkezdtem összeszedegetni a földön heverő ruháimat. Richard bólintott egyet, és már kint is volt. Álmosan megdörgöltem a szemem, aztán felvettem a csizmámat, a kabátomat, és a fejembe nyomtam a kalapot. Már mentem volna ki az ajtón, mikor az asztalomra tévedt a pillantásom, amin egy összehajtott papírlap díszelgett "Robin" felirattal rajta, két határozott vonallal aláhúzva. Ez nem volt itt, mikor még bejöttem. Lassan odanyúltam, és a kezembe fogtam. Óvatosan kinyitottam, és akkor láttam, hogy valaki pár sort firkantott rá.

"Robin!

Elvittem a nyakláncomat, ne hiányold! Egy kalapot is kölcsönvettem, a bátyámnak szüksége lehet rá, majd visszaszolgáltatom!

Aludtál, mikor itt jártam, de figyelmeztetlek, készülj fel a barátaid ugratására, mert álruhában jöttem, és rád hivatkoztam, hogy hozzád tartok. Majd ha emlegetnek egy nőt... nos, az én voltam.

Catherine"

 Sietve írta, ez tisztán látszott, mert egy-egy szót alig tudtam kiolvasni. Kicsit eldőltek a betűi, és a sorok is emelkedtek. Mosolyogva olvastam végig. A kis tolvaj! - gondoltam magamban vigyorogva.

 Felkeltette kíváncsiságomat, hogy vajon milyen 'nőről' is lehet szó. Miféle álruháról írhat? Zsebre vágtam a levelet, mert tudtam, hogy ha nem megyek időben, az apám leszedi a fejem. Levágtattam az udvarra, ahol már vártak. A fiúk azonnal odajöttek hozzám. Kevin és Richard feltűnően vidámak voltak, David arca pedig vörösbe borult, de azért ő is vigyorgott.

- Na, milyen volt? - kérdezte kíváncsian.

- Mi? - értetlenkedtem, de már kezdtem sejteni, hogy ez az, amit emlegetett a levelében.

- Hát... a vendéged - vigyorgott. Zavartan megvakartam a fejem. Erre most mit mondhatnék? Látva értetlenségemet, David még inkább elvörösödött.

- Az a nő, aki felment hozzád - segített Richard is. - Tudod, a... kurtizán - súgta oda.

- Mi van?

- Tudod... hát egy félórával ezelőtt bejött a várba, aztán leszólította Davidet, aki azt hitte, megfogta az Isten lábát, de persze nem őt kereste - röhögött -, hanem téged. Megkérdezte tőle, hogy hol van a te szobád, aztán elmondta neki, hogy...

- Hogy van egy kis meglepetése a számodra! -vágott közbe David. - Ú, és az a dekoltázs... - ábrándozott.

 Ekkor minden megvilágosodott számomra. Olyan röhögésben törtem ki, hogy a többiek csak néztek. nem semmi lány ez a Catherine! Beöltözni lotyónak, és úgy eljönni egy férfiakkal teli helyre! Nem mondom, nem rossz módszer, de nem sok lánynak lenne ezt mersze végrehajtani. Bátor nő, az biztos. Szegény David! Tudom, hogy néz ki Catherine, hát még ha rá is játszik, hogy csábító legyen! Szegény barátom helyében én is csak nyeldekelni tudtam volna.

- Mi ilyen vicces? - tudakolta David frusztráltan.

 Mikor végre abba bírtam hagyni a nevetést, láttam, hogy a fiúk furcsán néznek rám. Elgondolkodtam, vajon megmutassam-e nekik a lány levelét, de végül úgy döntöttem, hogy inkább megtartom ezt a titkot magamnak.

- A nő átvert téged - vigyorogtam Davidre. - Nálam nem járt senki. Én végig aludtam. - Megvontam a vállam. Kevinnek széles vigyor ült ki az arcára. Tudtam, hogy ebből semmi jóra nem számíthatok.

- Fú, akkor lehet, hogy alvás közben... - A mondatot nem tudta befejezni, mert erősen tarkón csaptam.

- Idióta!

 Mielőtt reagálhatott volna, meghallottuk az indulást jelző sólyomvijjogást. Apám a csapat elején lovagolt ki a kapun.

- Menjünk! - szóltam a fiúknak, és már mentünk is.Igazából nem akartam elkapni sem a gyerekeket, sem Catherine-t, mert biztos, hogy ő szöktette meg őket. Azért mentem, mert féltettem őket. Tudtam, hogy Smith is elmegy, és abból semmi jó nem származhat. Főleg ha hasonló történik, mint álmomban.

 Apám csapata gyorsabban haladt, mint az miénk. A falu felé igyekeztek, a lehető legrövidebb úton. Mi lassabban haladtunk, úgysem tudtuk volna felvenni a tempót a lovasokkal.

- Mi van ott? - kérdezte Kevin, mikor észrevette, hogy lemaradt pár ember. Odasiettünk, aztán megláttuk, hogy éppen fához kötözött embereket oldoznak el.

- Mi történt veletek, Gary? - léptem oda az egyikhez. - Ki tette ezt?

- Hát a falusiak! - kiáltotta dühösen. - Járőröztünk, ezek meg jöttek, és leütöttek. De vót velük egy nő is, bizony ám!

- Jól van - nevettem. - Menjetek vissza a várba. -  Úgy gondoltam, hogy Catherine csapatával találkozhattak, ahogy azok jöttek a várhoz. Gary tovább bosszankodott, szidott mindenkit, sorstársa, James pedig magába roskadva hallgatta. Gary szóáradatát hirtelen kiabálás szakította félbe. A hangok alapján apámék ráleltek a szökevények nyomára.

- Gyertek, fiúk! - adtam ki a parancsot, és már rohantam is az üvöltözés irányába. Teljes fejvesztettség uralkodott mindenütt. A katonák eszeveszetten ordítoztak, rohantak össze-vissza.

 Aztán hirtelen csend lett. Olyan csend, hogy még azt is hallani lehetett,. ahogy a fák lombkoronái zizegnek a széltől. Összezavarodottan megtorpantam, és hátranéztem a fiúkra, akik ugyanolyan értetlen arccal viszonozták tekintetemet. Mi történhetett, tán valaki eltüntette apámékat?

 Végül megvontam a vállam, aztán elindultam egyenesen előre. Mentem a nyomok után, amit a lovak patái után maradtak. Nemsokára meg is leltem a csapatot. Ott álltak ijedten, és csak néztek egymásra zavarodottan. Apámat nem láttam sehol, csak a lova állt ott árván, a tömeg elején.

- Itt meg mi történt? - Vádló hangomra felkapták tekintetüket. A vezér fia voltam, meg is volt a hatalmam. - Dulac! - léptem apám jobbkezéhez. - Mi folyik itt?

- Charles Merryweather itt járt! - jelentette ki. - Kiszabadította a gyerekeket, aztán...

- Charles? Nem Catherine? - értetlenkedtem.

- A bátyja. Elvitte az apádat. - Kijelentésére elképedtem.

- A lehetetlen. Hogyan?

- Pisztollyal. Elvezette - tájékoztatott.

- Smith? - kérdeztem gyanakodva.

- Már a várból is korábban indult - felelte vigyorogva.

- Nagyszerű - morogtam bosszúsan. - Apám után megyek - jelentettem ki határozottan, s választ nem várva elszeleltem. Nem az apám miatt aggódtam, hanem tudtam, hogy Smith Charles-t keresi. És ha erre a fiú esetleg nem számít, abból bajok származhatnak. Na meg féltettem a húgát is. Emlékszem, mit tett vele a börtönben Smith.

 Tudtam, hová kell mennem. Egyenesen arra a rétre tartottam, ahol álmomban láttam Catherine-t.

----------------------------------------

Ugye kicsit lebuktatott az a dőlt betű, hogy álom lesz, és nem valóság? Vagy nem? Azt hittétek, tényleg meghal Catherine? Kérlek, írjátok meg, mit gondoltok!!!!

Orchidée :)

Huszonhatodik fejezet - Álruhában

Sziasztok!
Sajnálom, hogy késtem a fejezettel, ráadásul két napot, bocsi^^ A héten tele voltam programmal, nem volt időm begépelni a fejezetet. :S Tegnap végre sikerült, ám mire közzé akartam volna tenni, elment a net. Gyorsan lementettem Word-be a szöveget, szóval megmaradt.
De most itt vagyok, és hozom:)

Viszont előtte... egy kis rizsa!
Én foglalkozok minden fejezettel legalább öt órát egyenként... megírnom, átolvasom ezerszer, begépelem, még akkor is olvasgatom, és utána felteszem. Ötven (!) rendszeres olvasóm van, ami azért elég szép. Ehhez képest kapok tizenöt tetszik-et, ami jelzi, hogy ennyien olvasták el, és átlag hét-nyolc kommentet. És mi most a bajom? Hogy négy megjegyzést kaptam a legutolsó fejezetemhez! Négyet! Ötven rendszeres olvasóból!
Ne értsétek félre, eszembe nem jut, hogy kommenthatárt vezessek be, vagy ne adj isten bezárjam a blogot... nem, eszem ágában sincs... de azért jólesne, ha írnátok kicsit többen.
Én szeretem ezt a blogot, ugyanannyira, mint a másikat, bár annak sokkal nagyobb sikere van. Én mind a kettőbe mindent beleadok, de talán ez egy kicsit kezdőbb... na jó, sokkal kezdőbb. De örülnék, ha kapnék kicsivel több visszajelzést.
Köszönöm azoknak, akik eddig írtak:) <3

U.i.: Sajnos ez is egy Robin-mentes fejezet, de majd a következő már nem lesz az...;)

(A fejezethez nem találtam megfelelő képet)

Egyenesen haladtam az üldözőink felé, hogy nyerjek egy kis időt a falubelieknek. Lábaim alatt hangosan recsegtek a gallyak, de a de Noir-ok nem hallották a saját zajuktól. Irtózatos hangerővel ordibáltak egymásnak, lovaik hangos nyerítése visszhangzott az erdőben. A hangok alapján sokan lehettek, legalább a fél vár népe ott rohant a kiszabadított gyerekek után.

 Felmásztam az egyik fának az ágára, úgy két méterre voltam a földtől, és ahogy óvatosan felegyenesedtem, végre meg is láttam a csapatot, melynek élén a vezér, Coeur de Noir lovagolt felbőszülve. Egyenesen felém tartottak, a fám mellett lévő ösvényen akarhattak elmenni. Engem nem vettek észre, mert az ágak takarásában álltam. Homlokomat ráncolva törtem a fejem, hogy hogyan is állíthatnám meg őket. Alig voltak már csupán húsz lépésre, mire megszületett a fejemben a nagyszerű ötlet. Ledobtam a táskámat a földre, pont az ösvény közepére, úgy, hogy ha aki arra megy, biztosan észrevegye. És vártam. Minden izmomat megfeszítettem, és próbáltam felülkerekedni egyre erősödő idegességemen. Éreztem, hogy a szívem ezerrel ver, a vérem csak úgy száguldozott az ereimben.

 Mikor Coeur mellém ért, ahogy számítottam, azonnal megsarkantyúzta a lovát, mielőtt az átgázolt volna a táskán. A mögötte haladó emberek is megtorpantak, megvárták, míg leszáll a lóról, és odalépked a földön fekvő rongyhoz, hogy megvizsgálja. Amint lehajolt hozzá, hogy megfogja, tudtam, hogy eljött az én időm. Megfeszítettem izmaimat, elrugaszkodtam, és leugrottam mellé. Még meglepődni sem volt ideje, már odatartottam a halántékához a pisztolyomat. Nem láthatott, csak érezhette a cső jeges hidegét, és hallhatta, ahogy földet érek, mert a háta mögött álltam, szemben az embereivel, akik hüledezve figyelték a jelenetet. Gyorsan elszedtem a fegyvereit fél kézzel. Láttam rajta, hogy ez nem tetszik neki, de sejthette, hogy ha ellenkezik, a fejébe repül a golyóm. Azt azonban nem tudhatta, hogy eszem ágában sem áll bárkit is megölni. Főleg azért, mert a pisztolyom meg sem volt töltve, de erről neki nem kellett tudnia.

- Maga az a hírhedt Coeur de Noir? - kérdeztem kissé elmélyítve a hangomat, hogy férfiasabbnak tűnjön.

- Biztosan tudja, ha pont az én fejemhez tartja a pisztolyát - felelte hidegvérrel. - Nekem viszont fogalmam sincs, ki maga. - Furcsa volt, hogy magázott.

- Az a két szerencsétlen nem adta át a szívélyes üzenetemet? - tudakoltam, utalva a két, gyerekeket őrző katonára.

- Charles Merryweather - köpte ki a szavakat a szájából, mintha meg akarna szabadulni tőle.

- Bizony ám - válaszoltam hűvösen. - Mellesleg hol hagyta azt a férget?

- Férget? - kérdezett vissza.

- Smith-t - mondtam undorral.

 Bár nem láttam az arcát, de éreztem, hogy elvigyorodik.

- Biztosan szeretné azt tudni, Merryweather? - Igen, kétségtelenül vigyorgott, hallottam a hangján. Azt hitte, szórakozhat velem.

- Igen - feleltem hidegvérrel, és kibiztosítottam a fegyverem. Élesen kattant egyet, amire a nagy vezér hatalmasat nyelt.

- Előrement - válaszolta, s egy izzadságcsepp legurult a homlokán. Nagyon zavarhatta, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben van. - A gyerekek után ment. - A vér is megfagyott az ereimben. Akkor sietnem kell!

- Hm - gondolkodtam.  - Nos - szólaltam meg egy kis idő után - , maga velem jön, de Noir! A többiek pedig szépen, csendben itt maradnak, és várakoznak, amíg visszajön a vezérük. Megértve? - Kérdésemre összenéztek, haboztak. Végül tanácstalanul Coeur-re emelték a tekinteteket.

- Itt maradtok! - üvöltötte a vezér idegesen. Nagyon felidegesíthette tény, hogy a dolgok nem az ő akarata szerint történnek. Na meg biztosan zavarta a pisztolyom jelenléte is.

- Jól van - jelentettem ki elégedetten, gyorsan felkaptam a földről a táskámat, átvetettem a vállamon, és elkezdtem hátrálni, Coeur-t magam után húzva. A katonák pedig összezavarodva néztek hol a vezérre, hol rám hol egymásra.

- Ha bárki is követni mer, lelövöm őt magát, és a vezéreteket is! - fenyegettem meg őket utoljára, és láttam rajtuk, hogy nem fognak utánunk jönni. Ahhoz túlságosan gyávák voltak, féltették az életüket.

 Egy másodpercre elgondolkodtam, visszaemlékeztem, hogy én hányszor, de hányszor hallottam már ezt a fenyegetést, és egyetlenegyszer sem hagytam magam. Mások talán sokk-ként fogták volna fel, én viszont mindig sikerélménynek tekintettem. Büszke voltam arra, hogy meg merek tenni olyan dolgokat, amihez másnak nem lenne mersze, még némelyik meglett férfinek sem. Apámra ütöttem.

 Coeur nem ellenkezett sem tettel, sem szóval, jött arra, amerre én húztam, s eltűntünk az emberei szeme elől, elnyelt a fák sűrűje. Mikor már biztos voltam abban, hogy nem láthatnak, megfordultunk, és ahelyett, hogy továbbra is hátrálva haladtunk volna, toltam magam előtt a vezért. Mentünk így egy darabig, aztán végül a túszom nem bírta tovább a tudatlanságot.

- Pontosan hová is tartunk?

 Válaszadás előtt haboztam egy kicsit. Eszem ágában sem volt elvinni egészen Holdszállásig, de azt sem tudtam, hol kéne elengednem, hogy mire visszaér az embereihez, én elérjem a falut. Vagy Smith-t. Attól függ, melyiket találom meg előbb.

- Majd megtudja - feleltem. Hadd gondolkodjon még magában! Szerettem volna, ha kicsit átérzi azt, amit én a börtöncellában, miután elárulta, hogy meg akar öletni. Azt szerettem volna, hogy legalább egy kicsit átérezze azt a kétségbeesést, azt a tehetetlenséget!

 Újabb pár perc elteltével felismertem a tájat. Körülbelül félúton járhattunk Coeur otthagyott emberei és a falu között. Úgy döntöttem, hogy itt már szabadon ereszthetem a vezért, és én pedig a többiek után megyek. Aggódtam, mert fennállt a lehetőség, hogy Smith már beérte őket.

- Megérkeztünk – feleltem nyugodtan.

- Miért pont ide? – kérdezte a túszom összeráncolt homlokkal.

- Azért, mert magával nem tudok gyorsan haladni. – Már éppen szabadon akartam engedni, mikor eszembe jutott egy nagyszerű ötlet. A táskám mélyéről előkotortam egy kötelet. A pisztolyt átraktam a bal kezembe, de közben végig Coeur halántékához tartottam.

- Tartsa a kezét! – parancsoltam. Összeérintette a csuklóját, és maga elé nyújtotta. – Hátra, ne előre! – Újabb utasításomra morogva bár, de a háta mögé tette a kezét. Jobb kezemmel gyors mozdulatokkal összecsomóztam a csuklóit, majd visszaraktam az oldalamon függő pisztolytartóba a fegyvert. Utolsó ’feladatként’ odahurkoltam Coeur-t egy erős fenyőfához. Meghuzigáltam a kötelet, hogy elég erősen tartja-e, de jó volt, szóval hátráltam néhány lépést, hogy megcsodálhassam a ’munkámat’. A foglyom ott állt kihúzva, háttal a fának, melyhez odakötöztem. Most tudott először a szemembe nézni, s amint rám emelte tekintetét, felszaladt a szemöldöke.

- Maga kísértetiesen hasonít a húgára – állapította meg. Közönyösen megvontam a vállam, de legbelül nagyon vigyorogtam. Már hogy ne hasonlítanék saját magamra!

- Meglehet – feleltem hűvösen, és hátat fordítva neki, elindultam a falu felé.

- Hé! – kiáltott utánam. Visszafordultam, s kissé ingerülten válaszoltam, hiszen féltettem a többieket Smith kegyetlenségétől:

- Mi van?

- Itt akar hagyni? – kérdezte döbbenten.

- Egy ideig igen – bólintottam. – De ne aggódjon, ha Smith-t elintéztem, visszajövök magáért, nem fogom itt hagyni, hogy éhen haljon – közöltem vele. Úgy láttam rajta, hogy megkönnyebbült. - Ennyire azért nem vagyok kegyetlen. Én nem – mondtam célzón.

 Coeur lemondóan hátralépett, és a fának nekidőlve leült a földre. Vetettem rá egy utolsó, figyelmeztető pillantást, és sarkon fordultam. Szedtem a lábaimat, féltem, hogy késő lesz, mire odaérek. Egy szörnyű érzés kerített hatalmába, a rossz előérzet, mely minden egyes lépésem után erősödött bennem. Észre sem vettem, hogy már nem csupán sietek, hanem rohanok, száguldok eszeveszett tempóban a falu felé. Nem törődtem az elém hajló ágakkal, a kidőlt fákkal, egyszerűen átugrottam rajtuk, semmi nem tudott volna megállítani.

 Lépteim nyomán a levegőbe repült az avar, csak úgy porzott utánam a föld. Letéptem az ágakat, letapostam a növényeket. De nem érdekelt. Féltem. Nem magam miatt, hanem a többiek miatt. A féltés olyan erővel hajtott előre, hogy hihetetlenül rövid idő alatt elértem a falut. Mielőtt kiléptem volna a fák védő takarásából, megtorpantam. Borzasztó látvány tárult a szemem elé. Már ott állt mindenki falu főterén, egy csoportba összegyűlve, előttük egy kupacban az összes fegyver. Velük szemben ott állt fölényesen vigyorogva Smith, és egy kisfiút tartott a kezében. Az remegett a félelemtől, mert a férfi egy pisztolyt tartott a fejéhez. Egy percig sem volt kétséges számomra, hogy megfenyegette a falubelieket, ha nem teszik le a fegyvert, megöli a gyereket. Most is így tartotta őket sarokban. Tudtam, hogy ő minden lelkiismeret furdalás nélkül lelőtte volna a fiúcskát.

- Na, megmondják, vagy sem, hol van Charles Merryweather? Tudom, hogy ti rejtegetitek! – rivallt rá az emberekre. Engem keresett.

 Egy férfi előrelépett. Jones volt az.

- Uram, tényleg nem tudjuk! Eressze el azt a gyereket, kérem! – könyörgött.

 A vele szemben álló férfi arca eltorzult a dühtől.

- Tartsd a szád, ostoba paraszt! Ha beszélsz, legfeljebb azt mondd, hova rejtettétek a kölyköt! – vicsorgott. – Vagy azt akarjátok, hogy ez a kisfiú itt meghaljon?

 Egész testemben remegtem. Sajnos nem tudtam lelőni ilyen távolságból íjjal, féltem, hogy esetleg a túszát találnám el. Tehetetlen voltam. Azt vettem észre, hogy iszonyatos dühömben könnyek csorognak le az arcomon.

 Mit tegyek?
---------------------------------------------
Na, milyen lett? Mit gondoltok, mi lesz a következő fejezetben? Azt elárulom, hogy vár rátok egy kis meglepetés...:) Találgassatok!!! ;)
Puszi: Orchidée

Huszonötödik fejezet - Szöktetés

Sziasztok!

Egy napot késett a fejezet, de legalább itt van...:) Bocsi. 

A héten le is sérültem, mert elvágódtam, és bicegek, mert nemcsak a bőr jött le a bal térdemről, hanem még jól be is dagadt. Persze nem panaszkodni akarok, csak úgy mondom. :) Nos, ez egy Robin-mentes fejezet, sajnálom, de azért remélem, tetszeni fog:)

Jó olvasást!

(Sarah)

 Halkan zártam be magam után az ajtót, aminek túloldalán Robin aludt, mély álomba zuhanva. Biztos voltam abban, hogy aznap már nem fogom látni. Legalábbis a szöktetés során bizonyosan nem. Lassan mentem a folyosón visszafelé, közben a szobában történteken gondolkodtam. A fiú soha nem fog emlékezni arra, hogy a hangom, az érintésem megnyugtatta, de én igen. Halványan elmosolyodtam. Elhatároztam, hogy ezt a titkot megtartom magamnak. Nem hinném, hogy a bácsikám díjazná, hogy Robin szobájában jártam. Szerencsém volt, hogy Robin pont akkor beszélte meg Kevinnel, hol vannak a gyerekek, mikor én ott hallgatóztam. Mert ha ezt nem tudtam volna, és úgy mentünk volna a gyerekekért, akkor annak igen csúfos vége lehetett volna. Azon kezdtem agyalni, hogy lehetne bejutni az istálló mögötti kamrához. Úgy sejtettem, nem lehet távol a faltól, és ha be tudnánk mászni azon, akkor nem is kéne leütni vagy megfenyegetni a kapunál álló őrt. Megtakarítanánk egy csomó munkát. Egy probléma volt csupán; a falat nem lehetett mindenhol megmászni.

 Ezeken az apró hátulütőkön gondolkodva értem el az ajtót. Sóhajtottam egy nagyot, és elmormoltam egy rövid imát, hogy feltűnés nélkül ki tudjak jutni a várból. Nem vágytam arra, hogy megint én kerüljek a figyelem középpontjába. 

 Kitártam az ajtót, és kiléptem rajta. Amint elindultam, azonnal éreztem magamon a tekinteteket. Kihúzva, büszkén, keresztülvonultam az udvaron, egyenesen a kapuhoz, nem nézve se jobbra, se balra, csak mereven előre. De a fülemet nem tudtam bezárni, most bátrabbak voltak a férfiak, éles füttyöket hallattak, és utánam kiabáltak. Az a fiú, akit megkérdeztem, hogy merre van a szoba, még ha Robinnak nem is említett semmit, de a többieknek biztosan elmondott mindent. Eleresztettem a fülem mellett a durva beszólásokat, és a kapuőrt másodszor is elcsábítva elhagytam a várat. Amint végre kiértem a látóköréből, megkönnyebbülten felsóhajtottam. A megbeszélt helyhez érve füttyentettem hármat, jelezve, hogy itt vagyok. Nem kellett sokat várnom, az embereim szinte azonnal megjelentek előttem.
- Sikerre jártál? - tudakolta az egyik.
- De még mennyire! - feleltem, és vigyorogva kiemeltem a láncot a táskámból. - Mindjárt jövök, átöltözök - közöltem velük, és besiettem a fák mögé. A nadrág és az ing rajtam volt, csak le kellett vennem felőle a ruhát. Nagy nehezen leszenvedtem magamról, és begyömöszöltem a táskámba. Felkaptam a bőrkabátomat, és feljebb gomboltam az ingemet. A kendőmet eleinte a hajamnak hoztam, de most a nyakamba kötöttem, ugyanis a fejemre egy kalap került, ami alá betűrtem a hajam. A kalapot Robintól szedtem el, még mielőtt kimentem volna a szobából, kivettem a szekrényből. Neki úgyis volt még jópár.
 Ezután visszasiettem az embereimhez, ki a fák takarásából. Döbbenten vették szemügyre a kinézetemet. Hát, igen, pár perc alatt változtam át örömlányból fiatal fiúvá. Egyvalami hibádzott még. A smink. Letöröltem a számról a rúzst, az arcomról a pirosítót, és megvastagítottam a szemöldökömet. A kalap alól sajnos kicsúszott a hajam, nem tartotta rendesen, ezért kénytelen voltam rákötni egy másik kendőt, és arra vettem rá a kalapot. A frufrumat kihuzigáltam, és úgy igazítottam, hogy úgy látsszon, mintha rövid hajam lenne.
- Na, milyen? - fordultam az embereim felé. Válasz helyett csak elismerő pillantásokat és feltartott hüvelykujjakat kaptam, ami tökéletesen megfelelt. Büszkén elmosolyodtam, és megismertettem velük a tervet, miszerint átmászunk a falon.

***

- Tiszta a levegő! Lehet jönni! - szóltam le halkan a fal alatt álló embereimnek, miután egy megmászható helyet találva felkapaszkodtam a kerítés tetejére, és körülnéztem. Azok már jöttek is utánam, én pedig óvatosan leugrottam a túloldalon. Egyelőre egy árva lelket sem láttam még sehol, de azért ügyeltem, hogy észre ne vegyen valaki, ha arra tévedne. Halk léptekkel haladtam a faltól nem messze lévő kis kamra felé. Gyanús volt, hogy senki nem állt előtte, senki nem őrizte. Hátranéztem, az utolsó ember pont akkor ugrott be az udvarba. Feltartottam a tenyerem, jelezve, hogy maradjanak, aztán továbbmentem a rozoga kis épület felé. Mikor odaértem, alaposan megvizsgáltam, valaki apró rést keresve, amin beleshetek. A kiszűrődő hangok alapján bent voltak a gyerekek, halkan mocorogtak, néha felnyöszörögtek. Egyetlenegy ablakot, nyílást nem fedeztem fel a falon, így hát maradt a veszélyesebb rész; az ajtó.

 Óvatosan, halkan odalépkedtem, és megálltam előtte. Még egyszer gyorsan körülnéztem, hogy ellenőrizzem az embereimet, meg hogy elkerüljem azt, hogy valaki felfedezzen. Miután mindent megfelelőnek találtam, óvatosan bedugtam az ujjam az ajtó nyílásába. Kicsit megmozdítottam befelé - semmi. Meghúztam kifelé - kinyílt egy picit. Még csak kulcsra sem volt zárva. Kinyitottam lassan, annyira, hogy fél szememmel be tudjak lesni, e még ez is nehezen sikerült, mert iszonyatosan nyikorgott. Azonban egy gyerek elkezdett hangosan visítani, azt hittem, le akar buktatni, de aztán rájöttem, hogy észrevett, és segíteni akart, hogy az őrök ne vehessenek észre. Ugyanis két de Noir-katona ott ült bent a falnál, és csúnyán rászóltak, hogy hallgasson el azonnal. Nem tette.

 Gyorsan kellett cselekednem, mert el szerettem volna kerülni, hogy a két férfi bántsa. Hátraintettem az embereimnek, hogy jöhetnek, aztán kirántottam az ajtót. Az a két bamba meglepve fordult felém, és nézet farkasszemet a jobb és bal kezemben tartott pisztolyokkal.

- Egyetlenegy szó, vagy nyikkanás, és a fejetekbe repül a golyó! - fenyegetem őket, majd a gyerekekhez fordultam: - Menjetek halkan az ajtón kívülre! Ott lesznek a falubeliek, majd ők kivisznek! - Az egyik emberem kiterelte őket, egy kislánnyal azonban nem nagyon foglalkozott. A kis segítőm, Sarah, ott ült a sarokban, és szinte pislogás nélkül meredt rám. A pisztolyt még mindig a de Noir-ok felé tartva, elindultam felé. A két férfi meg sem mert pisszenni.

- Jones! - szóltam ki az ajtóban álló embernek.

- Igen? - fordult felém.

- Vedd át őket egy pillanatra! - intettem a két katona irányába. Bólintott egyet, és megtette, amit kértem, nekem pedig felszabadultak a kezeim. Odamentem a kislányhoz.

- Mi baj? - tudakoltam. - Miért nem mész?

- Nekem nem jó - suttogta szomorúan. - Nem jó sem itt, sem ott. Sehol nem szeretnek. - Összeszorult a szívem látva magányosságát.

- Gyere! - karoltam át, és fél kézzel az ölembe emeltem. Azért mégsem akartam otthagyni. Ahogy átölelve tartottam, éreztem, hogy ő is szorít. Mennyire vágyhatott ő egyetlen ölelésre, egy pici szeretetre!

 Kimentem vele a falhoz és átadtam az ott ülő emberemnek. 

- Én is mindjárt jövök! - szóltam oda nekik, és visszafordultam. Beérve a kis kamrába, intettem Jones-nak, hogy átveszem, mehet. Nem is kellett neki kétszer mondani, már ment is kifelé.Szembefordultam a két férfival.

- Mondják meg a vezérnek , hogy itt jártam én, Charles Merryweather, és üzenem, hogy ne próbálja meg elkapni a húgomat, mert megbánja! - mondtam nekik határozottan. Hátat fordítottam, és indulni készültem, de az ajtóból még visszaszóltam: - Smith-nek pedig mondjanak annyit, hogy látjuk még egymást! - Aztán bezártam magam mögött az ajtót, odarohantam a falhoz, villámgyorsan felkapaszkodtam a tetejére, és leugrottam a túloldalon.

- Siessünk! - szóltam oda a rám várakozó embereimnek. Reméltem, hogy mire a két megfélemlített katona összeszedi magát, és elé mer állni a de Noir-vezérnek, azzal a hírrel, hogy megszöktek a gyerekek, addigra, mi már jelentős előnyre tudunk szert tenni.

 Észrevettem, hogy minden gyereket fog valaki, hogy épségben hazavigye, öleli, mert örül, hogy végre látja, csupán egyetlen kislány ácsorgott árván a fal mellett. Ahogy a többiek elindultak, sietve, ahogy kértem, odamentem Sarah-hoz.

- Nekem nincs hová mennem - nézett rám szomorúan. Nagy, szürke szemeiben apró könnyek gyűltek.

- Gyere! Most nincsen erre idő! - sürgettem. - De megígérem, hogy találunk neked is helyet! - vigasztaltam, majd nem törődve azzal, hogy mit szól hozzá, megragadtam a kezét. Számítottam arra, hogy esetleg dacoskodni, ellenkezni fog, de nem ez történt. Szó nélkül jött mellettem, amit a társaim csodálkozva néztek. Gondolom, még nem látták ilyen kezesnek.

 Aztán félúton meghallottuk magunk mögött a patadobogást, és a kiabálást. Az embereim arcán rémület jelent meg, aggódón néztek egymásra, a gyerekekre, és rám.

- A pisztoly legyen a kezetek ügyében! - utasítottam őket. - És most rohanjunk! - Nem kellett kétszer mondani, azonnal elkezdtek szaladni. Én is futottam utánuk, de én maradtam sereghajtónak Sarah-val együtt. Sajnos azzal, hogy felgyorsítottuk a tempót, nagyobb zajt is csaptunk, amire a minket kereső de Noir-ok fel is figyeltek. Nem sokkal később már hallottuk, hogy utánunk kiabálnak, hogy "Erre, erre!", "Itt vannak!", meg "Kapjuk el őket, mielőtt meglógnak!".

 Egyre és egyre közeledtek, amitől az embereim láthatóan bepánikoltak. Láttam rajtuk, hogy félnek. Ekkor határoztam el, hogy fel tartom az üldözőinket, míg ők elmenekülnek.

- Jones! - szólítottam fel a férfit, aki nem vitt magával senkit. - Fogd Sarah kezét, és vezesd vissza a faluba! - utasítottam, majd a kislányhoz fordultam. - Menj el vele! Majd én is követlek titeket! Előbb még van egy kis dolgom.

- Vigyázz magadra! - szorítottam meg kis kacsójával a kezemet, s én rájöttem, hogy tudja, mire készülök.
- Fogok - ígértem meg. - Jones, az íját, kérem, adja ide! - Ideadta, én pedig átvetettem a vállamon a tegezzel együtt. Rámosolyogtam Sarah-ra, átadtam Jones-nak, és végigkísértem a szememmel őket, míg elmentek, és eltűntek a fák sűrűje közt. Én pedig lélekben felkészültem arra, ami előttem állt. Sarkon fordultam, és határozott léptekkel elindultam abba az irányba, amerről a de Noir-okat hallottam.

----------------------------

Ezen a blogon is felteszem a kérdést: Melyik volt a kedvenc jelenetetek, és miért?

ÉS hogyan tetszett ez a fejezet? Kérem a komikat! 

Puszi: Orchidée

Huszonnegyedik fejezet - Szekrényben

Sziasztok! 

Kis kihagyás után újra itt vagyok, és már hoztam is a fejezetet, bár kissé későn...:)

Most nem rakok képet, max. majd utólag, mert nem akarom még azzal is húzni az időt!!!

Jó olvasást!!!

 Odabent félhomály uralkodott. Egy hallszerűségben álltam, s karom libabőrös lett a hűvös levegőtől. Ezek a vastag kőfalak rendesen kinn tartották a meleget. Nem láttam sok dísztárgyat a helyiségben, csak néhány szőrmét a fal mellett, a földön, meg gyertyákat a falon. Az ablakok nagyok voltak, de hosszú, sötét függönyökkel takarták el őket. Velem szemben egy lépcsősor emelkedett.

 Hogy is mondta az a fiú? Fel a lépcsőn, és jobbra a második szoba... vagy a harmadik? Úgy döntöttem, benézek mindkettőbe. Lassan fellépkedtem a lépcsőfokokon, ügyelve, hogy ne csapjak nagy zajt, nem akartam magamra kelteni a figyelmet. Bár nem is tartózkodott ott egy árva lélek sem rajtam kívül.

 Felérve egy hosszú folyosó egyik végében álltam. A végén láttam egy ablakot, azon kívül sehol nem jutott be a fény. Elindultam egyenesen előre. Elhaladtam az első ajtó mellett, aztán elértem a másodikhoz. Óvatosan nyitottam be, de szerencsémre üresen találtam. Azt azonban azonnal tudtam, hogy nem Robin szobája. A helyiségbe beáramlott a fény, két nagy ablakon keresztül. A bútorok egy hozzáértő mester keze alól kerültek ki, szépek voltak, kecsesek. Az anyagokon ismerős öltéseket fedeztem fel, a takarón, a székek párnarészén, és a függönyökön is. Ugyanannak a varrónőnek a keze alól kerültek ki, mint az én ruhám. Az egész szoba hangulata vidám volt, a színek élénkek, kissé szokatlan, de meglepően jó ízlésre utaló berendezés. Igen, ez kétségtelenül Loveday szobája lehetett.

  Gyorsan elhagytam a helyiséget. Valahogy nem éreztem helyénvalónak, hogy ott legyek a vezér kitagadott lányának régi szobájában. Továbbmentem, és észrevettem, hogy már csupán egyetlen ajtó van hátra. Határozottan benyitottam. Elmosolyodtam, azonnal tudtam, hogy a megfelelő helyen járok. Látszott, hogy itt már laknak, nyitva találtam az ablakot, így enyhe huzat keletkezett, a földön ruhák hevertek itt-ott, néha meg-meglibbenve egy erősebb fújásra. Középen egy masszív dupla-ágy állt, megvetetlenül, csupán rádobáltak néhány szőrmét. Azon kívül igen kevés bútort láttam. Egy robusztus szekrény helyezkedett el az íróasztal mellett, a falhoz tolva. És azon az asztalon megleltem, amiért idejöttem. Ott hevert rajta a nyakláncom. Ahogy odaléptem, megláttam, hogy mellette rajzok vannak. Grafit-, és krétarajzok, melyek igazán tehetséges művész keze közül kerülhettek ki. Nem is gondoltam volna, hogy Robin ilyen gyönyörűen rajzol. Szívesen megnéztem volna mindet, de ne, éreztem helyénvalónak, hogy hozzájuk érjek. Megelégedtem azzal, hogy tüzetesebben szemügyre vettem a legfelsőt. Egy vadászó farkast ábrázolt, ott állt az erdő szélén, egy őzsutát figyelve. A képen mozdulatlan volt minden, én mégis éreztem benne az erőt, a dinamizmust, hogy az állat mindjárt kilő a fák közül, éreztem, hogy a nyakán kidomborodnak az erek a szőre alatt, izmai megfeszülnek az ugrás előtt.

 Nyeltem egyet. A kép gyönyörű volt. Szívesen elnézegettem volna még egy ideig, de szorított az idő. Nyúltam a nyakláncomért, de a kezem megállt a mozdulat közben. Léptek és beszélgetés zaja hallatszott el a fülemig. Két hangot hallottam, az egyiket igen ismerősnek találtam. A vér is megfagyott az ereimben. Robin. Robin jött, én pedig voltam a szobájában. Gyorsan kellett gondolkodnom és cselekednem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kinyitottam a szekrényt, és beugrottam a ruhák közé.

 Éppen mielőtt kinyílt a szoba ajtaja, azelőtt zártam be magam mögött a szekrényét. Volt köztük egy picike rés, azon kiláttam. Robin nekidőlt az ajtófélfának, úgy hallgatta a másikat, aki kint maradt, és beszélt neki valamiről. A torkomban dobogó szívvel gondolkodtam, hogy mit is tehetnék. A helyzetemet nem neveztem volna túlságosan kényelmesnek, be voltam préselődve egy csomó ruha közé, ráadásul a csípőmet is nagyon nyomta valami. Nem mertem félretolni, mert az zajjal járt volna. Annyira bepánikoltam, hogy meg sem mozdultam. A vér lüktetését éreztem a torkomnál, és a fülemben hallottam szívem minden egyes dobbanását. Szinte már attól rettegtem, meghallják odakint. Persze ez nem történt meg. Fogalmam sem volt, meddig kell még ott várakoznom, és aggódtam az embereim miatt. Tán csak nem fognak itt beszélgetni órákig!

- ... A gyerekeket miért is kellett átrakni? - Felkaptam a fejem erre a mondatfoszlányra.

- Catherine tudomást szerzett a régi rejtekhelyről - felelte Robin a másik kérdésére, és megvakarta a fejét. - Te, szerinted nem nagyon rossz ott nekik sz istálló mögött? Az a kis kamra olyan szűkös...

- Te aggódsz? - nevetett a másik. - Ne már! Tudod, gyerekek, kicsik, elférnek.

- Igen! Gyerekek, és nem állatok! - csapott Robin az ajtófélfára ingerülten.

- Nyugi már! - kiáltotta a haverja, de hallottam a hangján, hogy meglepődött. Mi tagadás, én is. Meglepett, hogy Robint - valamilyen szinten - foglalkoztatja a gyerekek állapota. Vajon hányszor fog még meglepetést okozni? Először az, hogy megmentett, most meg ez. Kezdtem úgy érezni, hogy talán nem is gonosz. Na jó, azt már rég sejtettem, hogy nem az, csak éppen a nem megfelelő oldalon áll. Furcsa - tűnődtem magamban.

- Bocs, Kevin, csak elfáradtam - mentegetőzött. - Egész nap nem pihentem egy percet sem, ráadásul éjszaka sem aludtam sokat. - Itt elmosolyodott, mintha valami örömteli oka lenne álmatlanságának. 

- Húúúúú... - mondta elismerőn a Kevinnek nevezett fiú. - Mi nem hagyott aludni? Vagy inkább ki? - kérdezte viccelődő hangon. - Nem kéne ám titkolóznod a barátaid előtt! Tudod, hogy úgyis kiderítem, kit hívtál be éjszakára egy kis...

 Fúj. Na, erre igazán nem lettem volna kíváncsi. Így jár az, aki fiúszobában rejtőzködik és hallgatózik.

- Nyugi! - vágott közbe Robin elmosolyodva, az én legnagyobb szerencsémre. A világért sem akartam hallgatni, hogy a fiúk arról beszélnek. - Csak kilovagoltam az erdőbe.

- Te?! - csodálkozott Kevin. - Na ne! Hiszen halálosan béna vagy lovon!

- Jól van, na, nem kell piszkálni! Tudok lovagolni! - csattant fel Robin. - Még ha a megtanulása nem is ment olyan könnyen... - tette hozzá fájdalmas kifejezéssel az arcán, amire rá volt írva, hogy szegénynek sok fájdalmas emléke kötődik a lovakhoz.

- Enyhe kifejezés! - röhögött a másik. Robin ütésre emelte a kezét. - Jól van, értem én a célzást, megyek! - És búcsúzás nélkül elment, hallottam egyre távolodó lépteit.
 Robin belépett, és bezárta maga mögött az ajtót. Motyogott valamit az "idegesítő barátokról", aztán megfordult. Végre nem oldalt állt nekem, láttam meggyötört arcát. Szeme alatt sötét karikák húzódtak.Egy óriásit ásított,amin elmosolyodtam, majd elindult a szekrény felé. Ekkor kaptam észbe, és a vér is megfagyott az ereimben. Egyre közelebb és közelebb jött, míg végül megállt. Kinyitotta az ajtót, szerencsére nem azt, ami mögé én elrejtőztem. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, mikor elkezdett turkálni a ruhái közt. Bosszús morgásából arra következtettem, hogy nem találja a keresett ruhadarabokat. Kirámolt egy csomót, de vissza nem rakta őket.
- Á, a fenébe is! - csapta be dühösen a szekrény ajtaját, mire az megremegett. - A franc fog átöltözni!
 Láttam a kis résen keresztül, hogy lerángatja a lábáról a csizmát, a kalapját elhajítja a sarokba, és ledobja a kabátját a székbe. Már attól kezdtem félni, hogy tovább vetkőzik, de szerencsémre nem ez történt. Hallottam, ahogy megreccsennek az ágy rugói, ahogy ráveti magát. A hangokból ítélve még egy darabig fészkelődött, aztán megtalálta a kényelmes pozíciót.
 Én pedig feszülten hallgatóztam. Körülbelül tíz perc elteltével egyenletessé vált a légzése. Elaludt. De a biztonság kedvéért vártam még egy kicsit, mielőtt előbújtam volna. Lassan, óvatosan nyitottam ki az ajtót, majd kiléptem. Pillantásom azonnal az ágyra tévedt. Szélesen elmosolyodtam, ahogy megláttam a rajta fekvő alakot. Arcáról hiányzott a megszokott gúnyos vigyora, ez csak... Robin volt. Az alvó, nyugodt Robin. Mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, látszott rajt, hogy máris mélyen alszik.
 Elfordultam, és az íróasztalhoz léptem. Felemeltem róla a nyakláncomat és beraktam a táskámba. Aztán támadt egy ötletem. Kerestem egy üres lapot, meg egy tollat. Elkezdtem körmölni. Gyorsan írtam, sietve így igen csúnyára sikeredett, de legalább olvasható lett. Amint végeztem, a papírt összehajtottam, és ráírtam nagy betűkkel, hogy "Robin". Még kétszer alá is húztam, aztán eltettem a tollat a helyére. Mellesleg látszott rajta, hogy sokat használják, mert igencsak el volt nyűve. Még egyszer, utoljára megcsodáltam azt a gyönyörű farkasos rajzot, aztán az ajtó felé vettem az irányt. Már-mér a kilincsre tettem a kezem, mikor...
- Ne - nyögte Robin mögöttem csöndesen. Megdermedtem. Felismert. Végem van - gondoltam. De pár másodperc elteltével gyanús volt, hogy nem szólal meg megint. Lassan megfordultam. Aludt. Ugyanolyan mélyen, mint pár perccel korábban. Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg álmában beszélt. Hangtalan léptekkel közelebb osontam, és onnan észrevettem, hogy arca nyugtalan. Rémálma lehetett. Tudtam, hogy el kéne mennem, tudtam, hogy bármelyik pillanatban lebukhatok, mégis maradtam. Sőt, még oda is mentem lassan az ágya mellé. Az oldalán feküdt, háttal nekem, de amint mellé értem, mintha megérezte volna jelenlétem, felém fordult.
- Ne - suttogta újra. A szőrme besüppedt alattam, ahogy ráültem.
- Csss - mondtam csöndesen, s önkéntelenül is az arcára tettem a kezem. Érintésem mintha megnyugtatta volna, vonásai ellágyultak, megfeszített állkapcsa meglazult. Végigsimítottam az álla vonalán. Halványan elmosolyodott.
 Ekkor döbbentem rá, hogy mit is teszek. Fel akartam állni, azonban megéreztem, hogy a fiú rátette a kezét az enyémre. Érintése lágy volt, de kissé érdes a bőrét megviselő férfimunka miatt. Nyeltem egy nagyot. Elhúztam a kezem, és felálltam. Teljesen össze voltam zavarodva. Felismertem az érintését. Ő érintett meg az éjjel... de álom volt-e az, vagy valóság? Talán csak képzelődtem?
 És egyébként is, mit keresett volna Robin a szobámban?
-----------------------
Na, milyen lett??? Kérem a komikat...:)
Puszi: Orchidée