Tizenegyedik fejezet - Meglepetés

 Naszijasztok... bocsi a késedelemért, ne haragudjatok, sorolhatnám a mentségeket, de túl sok van, így inkább nem szaporítom a szót. Köszönöm azoknak, akik az előző fejezethez írtak kommentet, nagyon hálás vagyok érte... mellesleg a vizsga az ötös lett... Igazad van, Norrinett, egyszer-kétszer tényleg elkalandoztam tanulás közben, de ki nem szokott?? :D Fancsy, én nem félek a kommentektől, sőt, én kérem a kemény kritikát, szóval számítok rád!

(A templom feldíszített bejárata)

Világéletemben utáltam betegnek lenni. Utáltam az ágyban fekvést, a tehetetlenséget, azt, hogy nem tudok kimenni az udvarra, lovagolni, rohangálni. Gyerekként nagyon hiperaktív voltam, persze ez az évek során elmúlt, de a mozgást mindig is szerettem.

 Ezért is csodálkoztam most nagyon, hogy nem kívánkozok ki. Teljesen jól elszórakoztattam magam az ágyban fekve, gondolkodtam, álmodoztam, tervezgettem, és olvasgattam. Itt, Holdföldén még a betegség is jó volt. Néha bejött hozzám Sir Benjamin, vagy Marmalode, de egy óránál több időt szinte soha nem volt alkalmuk maradni, ugyanis bácsikámnak a birtok ügyeit kellett intéznie, utóbbit pedig a konyhai teendők szólították.

 Egy alkalommal megkértem bácsikámat, hogy hozza oda nekem apám könyvét, mert át akartam olvasni újra. Végignéztem az egészet, rejtett utasítás után kutatva, mely a gyöngyök hollétére utalt volna, de sehol nem találtam semmit. Már majdnem a földhöz vágtam dühömben, mikor megakadt a szemem az egyik mondaton: A ládát William de Noir szerezte meg, s elrejtette köpenye alá. 

- Tehát a de Noir klánnál lesznek a gyöngyök is.- mormoltam halkan.

 Ennek a tudatában egyszerre örültem és bosszankodtam. Ekkor kihullott valami a könyvből. Egy pici bőrtok volt, s mikor belenéztem, egy kulcsot leltem meg benne. Eleinte nem tudtam mire vélni, mi lehet az, aztán felengedett a szürke köd a fejemről, és felismertem. Majdnem felkiáltottam örömömben, hiszen a dobozka kulcsát tartottam a kezemben, melyet még az én ősöm, Sir Wrolf Merryweather kaparintott meg még annak idején. Gyorsan ellenőriztem a könyvben lévő képekről, és megnyugodtam, hogy tényleg az a kis kulcs van nálam, ami oly nagyon a segítségemre lehet. 

 Utolsó teendőként még kiszámítottam, hogy mikor is lesz az a bizonyos ötezredik telihold. Az eredményen nem lepődtem meg túlságosan, ilyesmire számítottam, de azért örültem volna, ha kicsit több időt 'kapok'. Alig volt egy hónapom. Kezdtem egyre inkább aggódni. 

 Egy teljes hétig kellett az ágyban feküdnöm, amíg egészen jól nem éreztem magam. Egy reggel felébredtem, és úgy éreztem, hogy nem bírom tovább az ágy fogságában, fel kell kelnem. Úgy is tettem. A kutyák, akik míg beteg voltam, Sir Benjaminnal jártak sétálni, mikor ő lovagolt, azonnal felébredtek. Bácsikámmal is jól összeszoktak, tudták, hogy hozzá lehet menni egy kis dögönyözésre, ha én nem érek rá. Éberen figyelték minden mozdulatomat, miközben megmosdottam és felöltöztem. Wrolf még egy apró mordulást is megeresztett, biztos nem tetszett neki, hogy nem maradtam az ágyban, de leintettem. A hajamat kefélve a tükör elé ültem a székre és alaposan szemügyre vettem magam. És mit láttam?
 Egy normál termetű, karcsú, sőt a betegségtől kissé lefogyott lányt, hosszú, mogyoróbarna hajjal, ami puhán a vállára omlott, és a derekáig ért. Vonásai lágyak, nőiesek, de kék szemeiből sütött a huncutság, a vadság, és a büszkeség. Arca kissé beesett, sápadt, látszott rajta, hogy nemrég gyógyult fel. Mozdulatai egész kecsesnek mondhatók.
- Nem is olyan rossz, mint amire számítottam- mondtam magamnak.
 Dante ekkor felnyöszörgött. Elnevettem magam.
- Férfiak...- motyogtam az orrom alatt.- Na, gyere ide, te nagy macsó!- hívtam magamhoz, az pedig boldogan jött oda egy kis simogatásra.
 Kis idő elteltével kiléptem az ajtón. Halkan becsuktam magam mögött, majd elindultam a lépcső felé, de félúton megálltam, és a falon lévő képre bámultam. Csodálkozva néztem, tátott szájjal. Az rajta szereplő nő ugyanaz volt, mint a könyvben lévő Holdhercegnő! Ugyanazok az arcvonások, ugyanaz a haj. Őt ábrázolta a kép! Sőt, ahogy a képet néztem, rájöttem, hogy nem csak a könyvben láttam már, hanem övé volt az a női arc is, amely megszakította a látomásokat! A Holdhercegnő szerepelt volna az álmaimban? De az olyan élethűen hajolt felém az a nő álmomban, hogy nem is csupán álom lehetett. De hát az lehetetlen. A Holdhercegnő, ha igaz a könyvben leírt szöveg, akkor már rég nem is él. Vagy mégis? Eldöntöttem, hogy ennek utánajárok,  de csak majd később, mert most annál sokkal fontosabb dolgom is van.
 Már majdnem lerohantam a szalonba, mikor eszembe jutott, hogy nem futkorászhatok, íyg csak lassan lesétáltam. Nem tudom, miért, de volt egy olyan megérzésem, hogy bácsikámnak nem kéne említést tennem erről a nőről. Ezt éreztem akkor is, mikor az álmaimat meséltem neki, közvetlenül felébredésem után.. Ettől függetlenül azonban meglátogattam. Nem is kellett elmennem a könyvtárig, mert ott ült a szalonban, a szófán, és olvasott, mint mindig. Én mosolyogva megálltam az ajtóban, hátha észrevesz, de nem így történt. Várhattam volna évekig is, ha nem unom meg egy tíz perc után, és nem köszörülöm meg a torkom jó hangosan. Erre bezzeg azonnal felkapta a fejét, és végre meglátta, hogy én is ott vagyok. Szélesen elmosolyodott.
- Jó reggelt, bácsikám- mondtam neki.
- Reggelt? Már mindjárt dél lesz- jelentette ki vigyorogva.- Látom, már jobban érzed magad.
 Leültem vele szemben, a karosszékbe.
- Tökéletesen. Arra gondoltam, hogy ma délután, olyan három óra körül, esetleg el is mehetnék sétálni. Már hiányzik a mozgás, na meg a friss szellő.
 Megvonta a vállát.
- Nekem megfelel- válaszolta.- Pont ráérek.
 Felhúztam a szemöldököm, értetlenül néztem rá.
- Nem lenne gond, ha veled tartanék, ugye?- kérdezte.- Nem örülnék, ha még pár napig bárhová is egyedül mennél.
 Elmosolyodtam.
- Dehogy gond! Nekem sem nagyon van kedvem most egyedül sétálni, ennyi magányos, ágyban töltött idő után. A jóból is megárt a sok. Jut eszembe, megyek is enni, mert éhes vagyok- tettem hozzá, miközben feltápászkodtam.
- Menj, egyél a reggeli-ebédet, menj a konyhába- mondta erre bácsikám.
 Úgy is tettem.
 A konyhába belépve isteni illatok tömkelege rohant meg, összefolyt a számban a nyál. A konyha ugyanúgy nézett ki, mint amikor legutóbb láttam, de valami nem volt a rendjén. Eleinte nem jöttem rá, mi nem passzol, de rádöbbentem, hogy a szakács nincs sehol.
-Marmalode!- kiáltottam.
 Semmi válasz. Kezdtem furcsállni, hiszen bácsikám azt mondta, itt lesz. Vagyis nem szó szerint mondta, de ide küldött. Már éppen indultam vissza, mikor meghallottam egy ajtócsapódást a veteményes felől. Hátrafordultam, és megláttam Marmalode-ot, amint jön a konyha felé. Halkan dudorászott, majd mikor észrevett, felcsillantak a szemei.
- Ifjú úrnőm, már jobban érzed magad? Nem kérsz valami finomat?
 Elmosolyodtam. Naná, hogy kértem...
 Míg a szakács leültetett és elém rakta a finomabbnál finomabb falatokat, én elgondolkodtam azon, hogy vajon honnan jöhetett ki. Valószínűleg a szobájából. Furcsa, én még bele sem gondoltam, hogy vajon hol alhat. Természetesnek véltem, hogy mindig ott van a konyhában, és főz. Már szinte nem is emberként, hanem valami furcsa lényként gondoltam rá. Persze, ember volt, csak hatással volt rá a völgy varázsa, és ezért tudott olyan gyorsan mozogni. Nagyon szerettem, egy igazi barátra leltem benne. Bármilyen témáról el tudtam vele beszélgetni, ráadásul mindig tudta, mi kell nekem. Mármint mit kell főzni nekem. Ehhez aztán megvolt az érzéke...
- Ízlik?-kérdezte, félbeszakítva gondolatmenetemet.
 Válasz helyett rámosolyogtam, és bólogattam, mivel tele volt a szám.
 Mikor befejeztem, elkezdtem törni a fejem, mit is csinálhatnék addig a pár óráig, míg el nem megyünk bácsikámmal. Marmalode mintha kitalálta volna a gondolataimat, megszólalt.
- Ifjú úrnőm, voltál már a könyvtárban? Nagyon sok szép és régi könyv van ott, biztosan kedvedet leled bennük.
- Igen, voltam már, de köszönöm, hogy eszembe juttattad. Igazán itt van már az ideje, hogy rendesen körülnézzek ott.- jelentettem ki vigyorogva, és a kezeimet dörzsölgetve, mire a szakács elnevette magát.

 Így hát, hála a szakácsnak, nem unatkoztam. Egyből elmentem, meglátogatni a könyvtárat. Megkerestem, hol vannak a különböző témájú könyvek, majd le is vettem azokat, amik felkeltették az érdeklődésemet. Összegyűjtöttem őket egy kupacba, majd elkezdtem olvasni. Észre sem vettem, hogy az idő szalad. Csak én voltam, meg a csodálatos könyvek.
- Ez meg micsoda?!- hallottam meg magam mellett egy hangos kiáltást.
 Felugrottam, látva, hogy bácsikám igencsak meglepődve áll mellettem, és összehúzott szemmel méregeti a könyvhalmot körülöttem. Nos, igen, egy igazi kis erődöt építettem magam köré könyvekből, de nem szándékosan, csak ha kinéztem egy könyvet, azt azonnal le is vettem, és el is hoztam, hogy később megtaláljam. Lehet, hogy nem volt ez olyan jó ötlet?
- Csak kiválogattam néhányat, ami tetszett...- motyogtam elvörösödve, lehajtott fejjel, már vártam, hogy leszid a szétpakolás miatt. De helyette csak hatalmas nevetést hallottam. Óvatosan felpillantottam.
- Jaj, te lány... Nem csalódtam benned... apád lánya vagy.- nyögte ki könnyeit törölgetve.- Ő is ilyen volt.
 Nem tudtam kiigazodni a viselkedésén. Még mindig tartottam attól, hogy bekattan, és letol.
- Bácsikám nem is haragszik?- tettem fel a kérdésemet félénken.
- Nem, feltéve, ha mindet visszapakolod.
- Megígérem! De egyelőre még maradjanak itt. Így meg fogom őket találni.- már elhittem, hogy nem mérges.
- Nos, Catherine, még mindig van kedved sétálni?- tudakolta.
 Élénken bólogattam.
- Hát persze!

 Egy félóra elteltével már a mezőknél sétálgattunk. Én azt hittem, céltalanul, ám bácsikám ezt nem így gondolta.
- Nos, leányom, a terv változott. Elviszlek egy olyan helyre, ahol még nemigen járhattál.- szólalt meg Sir Benjamin egy kis csend után.
- Hova?- kérdeztem kíváncsian.
- Majd megtudod. Meglepetés.- felelte sejtelmes arccal.
 Imádom a meglepetéseket. Feltéve, ha jó meglepetésről van szó. Pár percig megint csendben mentünk, az irányt bácsikám, a tempót én diktáltam.
- Bácsikám...- hezitáltam.- Elmesélné nekem, hogy milyen volt édesapám gyerekként? Tud nekem mesélni róla?
 Elmosolyodott.
- Hát persze. Mire vagy kíváncsi?
- Mindenre.- feleltem egyszerűen.
- Hol is kezdjem?- egy percig csend uralkodott.- Kisebb korunkban imádtuk az állatokat kergetni, én tereltem, ő elkapta- kezdett bele "in medias res" (avagy a dolgok közepébe belevágva)- Mindig ő volt a tervező, kigondolta, kitervelte a csínyeket, és főleg ő is hajtotta végre, én csak néha segédkeztem. Igazi rosszcsont volt, nem bírt megülni egy helyben, csak miután felfedezte az olvasás örömeit. Akkor, úgy, mint te, beköltözött hosszú-hosszú órákra a könyvtárba, összegyűjtött néhány könyvet, és olvasott.- a régi emlékek hatására bácsikám arca ellágyult, pillantása elrévedő lett.- De megesett olyan is, hogy bejelentette, hogy megy olvasni, és mikor én mentem érte néhány órával később, már nem találtam ott, ellenben a szoba ablaka tárva-nyitva állt. Ugyanis egy-egy nagyobb csínyért azt a büntetést kapta, hogy nem lovagolhatott, azonban ő nem hagyta magát, és kiszökött a könyvtár ablakán keresztül. A szüleink erről sosem tudtak. Én nem voltam olyan rossz, inkább az anyuci kedvence kicsi fiú, a jógyerek, a minta, de ennek ellenére nagyon jó testvérek voltunk. Gyakran csatai jeleneteket játszottunk el, apádnak határtalan volt a fantáziája... néha még tovább is írtunk játék közben néhány történetet. A falubeli gyerekekkel is jó kapcsolatot ápoltunk, szüleink soha nem ellenezték a velük való játszást., gyakorta töltöttük az időnket kinn, a földeken. George mindig is imádott új helyeket felderíteni, utazni, ő nem kötődött annyira ehhez a helyhez, mint én.- lépett hirtelen egy nagyot a történetben.- Én életem során ritkán hagytam el Holdföldét, Anglia határain kívül soha nem merészkedtem. Apáddal a kapcsolatunk a szüleink halála után romlott meg, mikor én vissza akartam hívni őt Londonból. De neki esze ágában sem volt visszaköltözni, szerette a városi élet nyüzsgését.- bácsikám arca elfelhősödött.- Csúnyán összevesztünk a temetésen, apád akkor dühösen elviharzott, azóta csak három hivatalos levelet kaptam tőle: egyet az esküvője után, egyet a születésed alkalmából, az utolsót pedig a halála után, melyben benne volt a kérése, miszerint rám bízza egyetlen leányát, akinek Holdföldére kell kerülnie.
 Elhallgatott.
- És te? Milyen volt a gyermekkorod? Hogyan éltetek?- kérdezte tőlem.
 Én pedig majdnem mindent készségesen elmeséltem. Hiszen azért csak nem mondhattam meg neki, hogy tizenhárom éves korom óta anyám gyilkosát üldözöm. Nem, ezt a részt kihagytam. Úgy mondtam el az életemet, mintha teljesen normális lett volna ahhoz képest, hogy félárva voltam. Mosolygott, mikor arról beszéltem, milyen kis vadóc voltam, sőt hangosan nevetett.
 Míg beszélgettünk, elhaladtunk a földek mellett, s azon gyanúsan kevés parasztot láttam dolgozni. Pedig még csak nem is volt vasárnap. Kérdőn néztem a bácsikámra, ám vagy nem vette, vagy nem akarta észrevenni. Pár perc múlva azonban kielégült kíváncsiságom. Beértünk egy pici faluba, melynek a főterén, egy kis templom előtt énekeltek, ettek, ittak, és táncoltak az emberek. Valami ünnepség lehetett. A zene hangosan szólt, néhány férfi játszott hangszereken, a felnőttek beszélgettek, a gyerekek sikongattak, fogócskáztak, óriási hangzavar volt. Mindenhol színek, a házak, a tér, a templom feldíszítve, az emberek vidám színű ruhákban pompáztak.
- Nahát!- kiáltottam fel csodálkozva.
 Ránéztem bácsikámra, aki rám mosolygott.
- Nem is tudtam, hogy van itt falu.- mondtam neki. Pedig gondolhattam volna, elvégre hol laknának a földművesek?
- Ez itt Ezüstharmat- felelte.- Menj, állj be az ünneplők közé, nekem van még egy mis dolgom, majd utána megkereslek.
 Mielőtt bármit is reagálhattam volna, eltűnt a tömegben. De kedves! Zavartan néztem körül, keresni akartam egy helyet, ahol meghúzhatom magam, elrejtőzhetek az emberek kíváncsi szeme elől, ahol megvárhatom a bácsikámat.
 Mindenki vidám volt, a gyerekek vidáman kacagva szaladgáltak, kivéve egyetlen kislányt. Észrevettem, hogy ott ül egyedül, a tér szélén, egy fa tövében, szakadt ruhában, kócos hajjal, és kifejezéstelenül mered maga elé. Mielőtt bármit is gondolhattam, vagy cselekedhettem volna, valaki váratlanul megfogta hátulról a vállamat. Odafordultam, és egy mosolygós, barátságos arcú lánnyal találtam szembe magam.
----------------
Na???