Kilencedik fejezet - Sötétség

 Na, sziasztok!!! Mivel a hétvégén akarok tanulni, akadt egy kis szabadidőm péntek délután és úgy döntöttem, megleplek benneteket az új fejezettel, mert az előzőhöz olyan sok komit kaptam!!!!!! Legyetek boldogok... És köszönöm mindenkinek, aki írt... <3

 Ha nem teljesen érthető, szóljatok!!!

Álmom eleinte feszültségmentes volt, mély, színes, és boldog. Réteken szaladgáltam, virágot szedtem, vagy a hűvös szobában zongoráztam, lantoztam, s énekeltem. Megleltem a nyugalmamat. 

 A látomásokat néha meg-megszakította egy kép, ahogy egy olyan női arc hajol felém, aki nagyon ismerős, de nem tudtam, honnan. De ezek mindig csak pár másodpercesek voltak.

 Aztán jöttek az egyre furcsább álmok. Repültem, szárnyaltam a felhők felett, gondtalanul. Szabad voltam, mint a madár, talán mert sas alakban szeltem a levegőt. Az érzés kissé emlékeztetett arra, amit lovaglás közben éreztem, ahogy a szél az arcomba csapott, ahogy tépte testemet. 

 Egyszer csak megláttam a Fényt. Amúgy is világos volt, sütött a nap, de nekem nem ez keltette fel figyelmem. Hanem a lentről jövő, furcsa Fény. Hívott, szólított, és én vakon engedelmeskedtem. Zuhanórepülésben megcéloztam. Mikor beleértem, hirtelen jóleső melegség vett körül, aztán minden megszűnt körülöttem.

 Holdfölde felett szárnyaltam, az erdő hatalmas fáinak csúcsainál is magasabban, Holdszállás irányába. Csodáltam az alattam elterülő gyönyörű tájat. Nyugodt tempóban haladtam, mígnem egy váratlan vijjogás hallatszott mögülem. Egy sólyom repült mögöttem, az, amelyik a de Noir-fiúk támadása előtt is vijjogott. Követett. Hiába próbáltam cselezni, éles kanyarokkal elkerülni, nem ment. A kastély egyre közeledett, én pedig ott akartam menedéket keresni. A sólyom üldözött, egyre csökkent köztünk a távolság, már majdnem elkapott, mikor elértem a birtok határát. Legnagyobb meglepetésemre üldözőm nem tudott utánam jönni, egy pontnál megtorpanva dühödten visongott. Megkönnyebbülve röppentem be szobám ablakán, s odabent furcsa látvány fogadott. Az ágyban feküdt valaki. Az Én Ágyamban. Arca holtfehér, még az ajkaiban sem volt semmi szín. Szemei lehunyva, látszott rajta, hogy mélyen alszik, és beteg. Teljesen úgy nézett ki, mint egy halott, meg sem mozdult. Hosszú, barna haja szétterült a párnán, karjai erőtlenül feküdtek mellette. Lélegzése alig hallatszott, szinte nem is vett levegőt.

 Én feküdtem az ágyamban, az én voltam ott, én néztem úgy ki, mint egy halott. Csak bámultam magamat, hirtelen nem tudtam felidézni, mi is történhetett, mi miatt lehettem ilyen állapotban. Aztán minden eszembe jutott. Másodpercekig csak ültem a nyitott ablak párkányán, megbénulva, ágyban fekvő testemről le nem véve tekintetem.

 Körülnéztem, és felfedeztem, hogy a szobámban rajtam kívül még két ember tartózkodott, Sir Benjamin, és egy ismeretlen férfi, öltözékéből és táskájából ítélve orvos lehetett. A madarat- engem- nem láttak. Bácsikám arca csupa aggodalom, az orvos pedig kifejezéstelen tekintettel pakolt be a táskájába.

- Doktor úr, túléli?- kérdezte Sir Benjamin a másikat.

 Az vetett rá egy fásult pillantást.

- Nem tudom, Sir Benjamin, nem tudom. A tüdőgyulladás nagyon súlyos kimenetelű is lehet, és félek, hogy mint sokan mások, ez a kislány sem fogja majd tudni legyűrni. Csak nézzen rá, milyen állapotban van szegény... Már három napja fekszik, egyszer sem tért még magához, nem ivott, nem evett, teljesen legyengült. Nem küzd. Nincs ereje küzdeni- felelte az orvos, majd fejét szomorúan csóválva elment.

 A látomás eltűnt, megszűnt, elszállt előlem, és én a testemben találtam magam. Hallottam az ajtócsapódást, ahogy a doktor bezárta maga mögött, ahogy elhagyta a szobát. Már nem álmodtam, de járt az agyam, utolsó álmomon gondolkodtam. Az orvos azt mondta, lehet, hogy meghalok. Elképzeltem, talán milyen is lehet a halál. Ha meghalok, vége minden gondomnak. Nem kell többé üldözöttnek lennem, üldöznöm, völgyet megmentenem, nem lesz semmi kötelességem. Elhagyom a világot, s az örök nyugalom vár rám. Holdföldén úgyse lenne nyugtom, hiszen a de Noir-klán is el akar kapni, meg szüleim gyilkosa is megtalál itt előbb-utóbb. Engem mindenki csak bántani, üldözni, elkapni, vagy megölni akar. Ekkor rájöttem, hogy igazából nincs is miért élnem. A szüleimért még lett volna értelme, de ők már nincsenek. Sőt, őket még akár láthatom is! Miért is küzdenék a Halál ellen, ha még jól is járok vele? Erről eszembe jutott a bosszú. A bosszúm. Ez talán visszatarthatott volna, de milyen élet az, aminek a legfőbb célja a bosszú? Ha csak a bosszúért élnék, annak nem lenne semmi értelme. Az nem is élet. Én nem is éltem igazából apám halála óta. Boldog voltam, hogy elhagyhatom ezt az átkozott világot. Látni fogom a szüleimet. A túlvilágon. Nemsokára. Ez a gondolat feltöltött erővel, tudtam, hogy már nem akarok élni.

 Ekkor megéreztem, hogy valaki megfogta a kezem, s meghallottam bácsikám halk suttogását.

- Catherine, remélem, hallasz engem. Nem szeretném, hogy meghalj, érted? Van egy sejtésem, miért akartál megszökni. A Sors elől nem lehet elmenekülni. Catherine, küzdj!- tudtára akartam adni, hogy hallom, de nem tudtam mozdítani semmimet. Hiába próbáltam megmozdulni, nem ment. Ebből nem látszhatott kívül semmi, mert bácsikám ugyanúgy folytatta.- Itt szükség van rád! Nem csak a völgynek, nekem is. Végre an egy unokahúgom, aki kissé makacs, önfejű, és büszke, mint minden Merryweather. Gyermekem, én örülök annak, hogy eljöttél Holdföldére. Tudom, eleinte nem voltam valami kedves, de ezentúl mintanagybácsi leszek, ígérem! Küzdj, leányom, küzdj, ne hagyd itt az otthonodat!

 Még egyszer megszorította a kezem, ami utána ernyedten hullott vissza a takaróra.

 Talán mégis van valaki, aki nem bántani akar?  Bácsikám addig is csak óvott, mindig jót akart nekem. Ő is olyan különc, mint én. Megérdemli, hogy boldog legyen. És ott van Marmalode, Periwinkle, Dante, Brutus, Wrolf, és Digweed. Nem sok, az igaz, de legalább vannak néhányan. Így is többen vannak, mint eddigi élete során valaha. Még akkor is, ha az állatokat nem számítom bele. Igen, értük érdemes életben maradni. Jól mondta bácsikám, a Sors elől nem lehet menekülni, még a halálba sem.

 Minden akaraterőmet bevonva megpróbáltam megmozdítani a kezem. Nem ment. Persze nem adtam fel az első próbálkozás után. De akármit csináltam, akárhogy próbálkoztam, nem sikerült. Ekkor megéreztem, hogy közeledik valami. Éreztem, hogy jön valami rossz. A Sötétség. Érzékeltem, hogy rászáll a testemre, még jobban bénítva azt. Elfogott a pánik, főleg, mikor rájöttem, hogy testem nem elég neki, az elmémet is be akarja nyelni. Nem akarok meghalni! Élnem kell a ... miért is? Ordítani lett kedvem. Hiába próbáltam emlékezni, nem tudtam, ki vagyok, mi a múltam, elfelejtettem mindent, eltűntek az emlékeim, észrevétlenül ellopta őket a Sötétség. Ő pedig csak jött, jött, csak közeledett, el akart nyelni, magába szippantani. Küzdöttem, távol tartottam magamtól, mert csak ennyire emlékeztem, hogy nem szabad közelebb engednem. Nem hagytam, hogy elnyeljen. Minden erőmet bevetve harcoltam ellene, már azt sem tudtam, miért, csak azt tudtam, hogy kell. De minél tovább tartott ez a küzdelem, annál jobban fogyott az erőm. Tartottam, tartottam magam, de ezen kívül nem tehettem semmit. Mikor már ez is sok volt nekem, nem bírtam, legyőzött. A Sötétség diadalittasan vette birtokba testem. A szívemhez viszont nem engedtem közel. Elvette tőlem a testemet, az emlékeimet, de az érzéseim az enyémek maradnak! Abban a pillanatban végigéltem újra az életemet érzésekben. Nem láttam semmit, nem hallottam semmit, csak éreztem. Mire a végére értem, rájöttem, mi az, amivel esélyem van elriasztani a Sötétséget. A Szeretet. Az az elcsépelt, lenézett Szeretet. Minden tulajdonomban maradt porcikámmal arra gondoltam, azt éreztem, azt az igazi törhetetlen Szeretetet. A szüleimre gondoltam, a bácsikámra, a kutyáimra, és mindenre, ami valaha is szeretetet öntött szívembe. Ezekre emlékeztem.  Eleinte nem történt semmi változás. Aztán- varázsütésre- az emlékeim visszajöttek. Még édesanyám is tisztán élt emlékezetemben, akit kiskoromban veszítettem el. Eszembe jutottak még a rég elfeledett kirándulások, a csónakázások a vidéki ház közelében lévő tavon, amit ő úgy szeretett, és még sok más olyan emlék, melyeket elfeledtem már, hiszen oly rég történtek meg.

 Hirtelen megint ott voltam, ott találtam magam a tónál, s egy öreg szomorúfűz alatt ültem. Hallgattam a víz csobogását, a szelet, s néztem, ahogy a napfény megtörik a tiszta víztükrön. Oldalra néztem, s egy közeledő nő alakját véltem látni. Tudtam, hogy ki az. Mire odaért hozzám, már álltam, s szemeimben könnyek csillogtak.

- Édesanya...-suttogtam elcsukló hanggal.- Úgy hiányoztál...

 Ő szó nélkül átölelt. Leültetett, vissza, majd maga felé fordította az arcom, hogy egymás szemeibe nézhessünk.

- Te is nekem.- mondta.- Majdnem feladtad- tette hozzá szigorúan.

- Akkor nem haltam meg? Hol vagyunk most?- kérdeztem zavarodottan.

- A fejedben, kicsim.- válaszolta egyszerűen.- Ahhoz, hogy engem, vagy apámat lásd, nem kell meghalnod. Mindig ott vagyunk veled- mutatott rá a szívemre.- Vigyázunk rád.

- Apa?-tettem fel a kérdésemet.

- Itt vagyok- hallottam egy mély hangot a hátam mögül. Felugrottam ültemből, és szorosan átöleltem.- Cathy... van valami, amit soha nem szabad elfeledned. Emlékszel, mit mondogattam mindig, mikor rosszul állt a szénánk?- kérdezte tőlem.

- El lehet azt feledni? " Csak az veszít, aki feladja."- idéztem.- Te soha nem adtad fel.- tettem hozzá halkan.

- Neked sem szabad.- mondta erre ő.

- Ha az a Sorsod, hogy megmentsd Holdföldét, akkor tedd meg.-toldotta hozzá édesanyán is.

 Kibontakoztam apám karjaiból, és visszaültem a padra.

- A de Noir-klán tulajdonában vannak a gyöngyök, ők pedig el akarnak engem kapni, a Jóisten tudja, miért. Mit tehetnék ilyen helyzetben?- kérdeztem.

- Nem menekülsz el.- válaszolta apám.- Ha megteszed, az egész völgy elpusztul. Hányszor menekültél te el, mikor valaki bajban volt? Nem riasztott el, pisztoly, kés, semmi. Pont most tennéd meg, mikor egy egész völgynyi ember számít rád? Itt hagynád a nagybátyádat egyedül? Amúgy meg, mióta riadsz te meg néhány közönséges tolvaj elől? Jobb vagy náluk.

 Keserűen elmosolyodtam.

- Persze... De belátom, igazad van. Visszatérek, nem menekülök. Megteszek mindent, ami tőlem telik, de- itt tartottam egy kis szünetet.- utána élem az életem.

- Ez a mi lányunk- jegyezte meg anyám halkan.

- Szeretlek titeket. Nagyon- mondtam nekik.

- Mi is téged- válaszolták kórusban.

- Csak az veszít, aki feladja- tette hozzá apám.

 Eltűntek, eltűnt a környezet is, véget ért a látomás. Újra magamnál voltam. A Sötétség teljesen megszűnt. Éreztem, ahogy tiszta a fejem, majd ráeszméltem, hogy mindenem fáj. Biztos attól, hogy leestem a lóról. De nem olt rossz. Sőt, inkább megkönnyebbültem, hogy végre érzem. Megpróbáltam megmozdítani a kisujjam. Sikerült. A diadalérzet átjárta az egész testem. Már nem kellett semmi ellen küzdenem. Olyan erősnek éreztem magam, hogy legszívesebben kiugrottam volna az ágyból. Ekkor rádöbbentem, hogy akár ki is nyithatnám a szemeimet.

 Megtettem.

----------------------------------------

Na?????? Na??????

Puszi

Orchidée